Tudom, hogy sok embernek már a tyúkszemére léptem, de ez már akkor is túlzás. Újságíró vagyok, esetleg az egyik döhös kolléga tenne ilyet? Tudom, hogy fiatal vagyok és már több díjat is bezsebeltem, de ennyire aljas nem lehet senki se. A torkom ki volt száradva, de még se érdekelt. Féltem legbelül is, hiszen ha a maffia egyik feje tette, akkor még nagyobb szarban vagyok, mint hittem. Ők nem finomkodnak az árulókkal. A fejezem zúgott, s biztos voltam abban, hogy több sebem is van, de pont nem érdekelt. Volt már szerencsém ahhoz, hogy valaki kicsit összetörjön. Nem is olyan régen így állítottam be két ismerősömhöz is. Talán egy a város még rosszabb hatással van rám, mint maga New York. A kezemet megrándítottam, s ekkor éreztem meg azt is, hogy nem vagyok egyedül. A kérdések pedig egyből záporozni kezdtek a félhomályból, mert fogalmam sem volt arról, hogy ki lehet itt és jó lenne tudni, hogy ő mit tud.
- Ha tippelnem kellene, akkor egy régi gyárépületben, legalábbis a helység és az ablakok erre utal, de nem látok én se többet, mint te. – jegyeztem meg kicsit talán pufogva, mert adja isten, hogy ne egy pláza cicával kerüljek össze. Akkor talán még van esélyünk kijutni innét, vagyis szeretnék ebben hinni. – Színésznő, vagy tévednék? – kérdeztem sietve, hiszen nem túlzottan szoktam a pletykarovatot olvasni, se nem én írom, de bent mintha már hallottam volna a nevét. – Daisy… Daisy Skyler Smoak. – mutatkoztam be én is és kivételesen nem kamu nevet mondtam, hanem az igazit. Bízzunk abban, hogy innentől már csak felfelé vezet az út. – Te esetleg tudod, hogy mit is keresünk itt? – kérdeztem kíváncsian, hiszen jó lenne tudni, majd újra megmozgattam a kezemet, de a kötél újra belevágott a bőrömbe, mire kicsit felszisszentem.

Még mindig nehezemre esik felfogni, hogy valaki képes volt engem megfenyegetni azzal, hogy elfogja mondani mindenkinek, hogy a férjemhez a halálos ágyán mentem hozzá és mostanra már özveggyé váltam. A média biztosan szét fogja cincálni.. De éppen csak, hogy ezen rugózik az agyam olyan könnyedén ölel magához a sötétség, hogy szinte fel sem fogom, hogy az egyik pillanatban még a temetőtől nem túl messzi utcákat szelem, amikor hirtelen valaki megragad és egy tű szúródik a nyakamba, majd pár perccel később már tényleg csak a sötétség az egyetlen menedékem. Amikor újra felébredek a gyomrom kavarog és a fejem is rettenetesen sajog, mintha valaki a lábamnál fogva húzott volna végén az utcákon és a fejem minden egyes buckának nekivágódott.
Kinyitom a szemem annak reményében, hogy egy kis fényt tapasztalok, de csak félhomály fogad. Hangokat hallok magam mögül mégis nehezen jut el az agyamig, mert még nem vagyok teljesen magamnál. Nyelni próbálok, de olyan, mintha teljesen ki lenne száradva a torkom és bármit is teszek nem tudom benedvesíteni a kicserepesedett ajkaimat. – Mi a franc? – Nyögöm ki, amikor érzem, hogy a kezemen lévő kötél belemar a húsomba anélkül, hogy egy kicsit is megmozdítottam volna. – Hol vagyunk? Mi ez az egész? – Kezd elönteni a pánik és csak remélni tudom, hogy ez az egész nem azért van, mert visszautasítottam valakinek azt, hogy szerepet ajánljak neki. Az egész hatalmas őrültség lenne. – Emma vagyok.. Emma Jenkins. Te, ki vagy? – Fogalmam nincs, hogy ki van mögöttem, de a hangja nem túl ismerős és, akkor pedig már tényleg nem értem, hogy mégis miképpen lettünk kiválasztva mi ketten, mint áldozat. Hiszen semmi közünk nincs egymáshoz. Legalábbis elméletben ez így van, nem? Vagy csak pont ugyanannak az embernek tettünk keresztbe? Bár sosem szokásom másoknak ártani. Egészen odáig, míg el nem küldtem finoman szólva a francba azt a lesifotóst. Egyszerűen nem értem, hogy mit képzelnek magukról, hogy ilyen dolgokat mernek kérni az emberektől. Főleg egy olyan titokért cserébe, amiért nem hiába szenvedtem, hogy titok maradjon. Mert nem tartozik senkire.

Fogalmam nincs arról, hogy merre is lehetek. A fejem zsong, hiszen nem olyan régen még csak az utcán sétáltam, erre most meg valami félhomály ölel körbe, de ha ez nem lenne elég, akkor a kezemet se bírom megmozdítani… Mi a franc történt velem? Ennyire mélyre még én se hatolhattam valakinek a szervezetében, hogy ezt tegyék velem… Nem, mindig is óvatos voltam és az álcám is tökéletes volt. A fejem egyre inkább zsongani kezd, a szemem alig akar kinyílni, mintha még a levegő vétel is fájna.  Egyszerűen csak nem értek semmit se, a homályhoz szép lassan a szemem hozzászokik, s ennek köszönhetően hamarosan egyre inkább sikerül kivennem azt, hogy valami romos épületben vagyunk.
De vajon hol? Még is miként kerültem ide? Ez csak álom lenne.  ~Ébredj Daisy, ébredj! Ez csak egy rossz rémálom~, de még se tudok ébredni belőle, egyszerűen nem megy. A kezemet megrántom, mire egy apró szisszenés hagyja el az ajkaimat. Érzem, ahogyan a bőrömbe vájódik a kötél, de még se érdekel. Szabadulni akarok, a szemeimmel lassan pásztázom körbe a helységet, de még mindig túl nagy a sötétség itt. Törött ablakok, de túl magasan vannak, omladozó falak és még talán patkányok is futkosnak a földön, papír és még egyéb szemét is felelhető. A fejemet kicsit oldalra billentem, mintha úgy könnyebb lenne ez az egész, pedig nem az. Egyszerűen csak ijesztő itt lenni. Válaszokat akarok, vagy egyszerűen csak felébredni, de még se megy. Még egy rándítás, mire a szék is talán picit megmozdul, de még se eléggé, a kezembe újabb fájdalom nyilall, mire egy újabb szisszenés hagyja el az ajkaimat, de ekkor a kezem valamihez, vagyis inkább valakihez hozzáér. Ijedten rezdülők össze, de hiába próbálok megfordulni nem látom, hogy ki lehet az.
- Hahó? – szólalok meg kicsit rekedtem és félénken, majd megköszörülöm a torkomat.
- Magadnál vagy? Itt vagy? Ki vagy? – hadarom el a kérdéseket, mint valami idióta, de hátha ő legalább tudja azt, hogy mi a manót is keresünk itt, vagy egyáltalán azt, hogy hol vagyunk.


|| Remélem nem baj, hogy kezdőztem ide.