Valószínűleg kismillió okot fog nekem adni még a jövőben Harley, amiért meg fogom bánni a döntésemet, hogy megmentettem, de az igazság az, hogy nem tudtam volna együtt élni azzal, hogyha megölik és nem is próbálom megmenteni. Mert mindenki megérdemel egy újabb esélyt és habár legbelül tudom, hogy már régen elvesztette a józan eszét még mindig rendkívül intelligens ahhoz, hogy esélyt adjon magának a változásra. Mindössze csak neki kell elhatároznia magát. Úgy mondom ezt, mintha ez olyan egyszerű lenne. Pedig koránt sem az. Sőt, talán ez a legnehezebb dolog az egészben. Meghozni egy döntést, hogy most minden más lesz, hogy másként fogod csinálni. Elhatározhatod, hogy megpróbálod, de a végén mindig csak a kifogásokba kapaszkodsz majd, mert rájössz, hogy mennyi mindent kellene megtenned, hogy ténylegesen megvalósítsd, amit elképzeltél. Ki akarsz tartani, de nem akarod feladni mindazt, amid már megvan, hiszen minek, ha így is jól érzed magad a bőrödben? Hiába hullana az öledbe még több lehetőség az élettől néha még ez sem elég kecsegtető ahhoz, hogy összekapard magad. Ha pedig megteszed, akkor lehet már kiestél az időből, mert olyan messzire toltad a próbálkozásaid lehetőségét, hogy egyértelmű bukásra vagy ítélve. Minél hamarabb erőszakolod magadra a változás iránti vágyad annál hamarabb érsz el sikereket vele. Nekem sem volt egyszerű minden egyes pofon után felállnom. Főleg azok fájtak a legjobban, amit a hozzám közelállóktól kaptam. Egyikük sem támogatott, de ez csak egy újabb okot adott nekem arra, hogy megmutassam nekik tévednek. Most pedig itt vagyok. Gyenge voltam és törékeny, de soha többé. Nem fogom engedni másoknak, hogy meghatározzanak, vagy beskatulyázzanak annak, aminek látni akarnak. Mint Harley. Őrültnek titulálják. De pontosan ez a legveszélyesebb vele kapcsolatban. Leértékelik egyszerű elmebetegnek, ezzel pedig a kezébe adják a legnagyobb fegyvert. Ezt pedig jelen pillanatban még szó szerint is érthetjük.
Őszintén reménykedtem, hogy van valami terve a helyzetre nézve, de néha elfelejtem, hogy tényleg mennyire hirtelen felindulásból cselekszik. Ahogyan a segítséget is úgy tálalta nekem, hogy szó szerint lerobbantotta egy fickónak a fejét e helyéről. Nem volt a legszebb látvány az egyszer biztos és szerintem, ha tehetnék innen nagyon sokan küldenék a pszichológusuk számláját Harley-nak. Bár van azaz érzésem, hogy Harley még lenne olyan jólelkű, hogy ingyen adna nekik terápiát, de azzal túl sokra nem mennének. Maximum egyszerűen megkerülnének. Másképp nem tudom, hogyan dolgoznák fel mindezt Harley segítségével.
Tétlenül nézem végig, ahogy kiront a bejárati ajtón a gépfegyverével és a népszerű őrült kacajával együtt lövöldözik megállás nélkül, hogy senki még csak meg se próbáljon előbukkanni a fedezékéből. Hát én sem szívesen húznék vele újat az egyszer biztos.
A távolból egy közeledő autó hangja köti le mindenki figyelmét, amelyre már a megbúvó rendőrök is könnyedén irányítják a fegyverüket. A furgon nemes egyszerűséggel áll meg a bejárattól nem messze a rendőrséggel szemben. A hátuljából pedig bohócmaszkot viselő alakok ugranak ki a kezükből gépfegyverrel és egyértelműen Harley miatt jöttek. Akkor ezek szerint már híre ment a dolognak, hogy itt van. Ugrándozva, lövöldözve, nevetgélve, kecsesen távozik a helyszínről, amitől egy mosoly kúszik az arcomra. Akárki, akármit mond. Az egyszer biztos, hogy van egy stílusa. De az, hogy ő felszívódott egyértelművé tette számomra, hogy itt nekem sincs maradásom, mert semmi kedvem a töketlen rendőröknek megmagyarázni, hogy miért nem engedtem, hogy lelőjék.

// egy élmény volt!
100. reagom a tiéd

Talán nehéz elhinni – ha-ha –, de voltaképpen nem sok barátom van. Erre akkor döbbentem rá igazán, amikor hosszú évek után először hagytam el az én drága pudingomat. Akkor döbbentem rá arra, hogy nincsen hová mennem. Voltak cinkostársaim, bűntársaim, még talán bajtársaim is… de barátaim? Voltak-e barátaim egyáltalán valaha is? Még mielőtt azzá a valakivé váltam, aki most vagyok. Nem voltak. Harley Quinn-nek nincsenek barátai. Soha nem is voltak. A doktornőnek sem volt soha senkije egy pszichopata bohócon kívül, aki végül a végzetévé vált. Ha-ha. Elég őrült, mi? HAHHAHAA!
Az őrület magányos érzés, különösképpen akkor, ha nem tudod megosztani senkivel. Miután Mistah J azt tette velem amit… miután… miután azok a szörnyű dolgok megtörténtek. Amik szörnyűbbek voltak a szörnyűbbnél is, mert már nem csak rólam szólt a vicc. Már nem csak én voltam az önkényes gúny és a nevetsége tárgya. Hanem valaki más is velem volt akkor már. Egy sokkal, sokkal védtelenebb valaki (…) akit egyszerűen képtelen voltam megvédeni attól a férfitól, akit a világon a legjobban szeretek. Őrülten hangzik, nem igaz? Attól rettegni, akit a legjobban szeretünk. Attól védeni azt, amit igazából neki kellett volna… megvédeni. Önmagától. Talán ha tudott volna róla…! De nem. Akkor sem. Ismerem már az én pudingomat. Ő túlságosan elfoglalt és fontos személy ahhoz, hogy apa legyen. Nem szóltam neki az eljövendő csöppnyi kis változásról. Aztán már nem is kellett, mert elintézte helyettem… öntudatlanul is. Megtörtént a baleset, és én jobban gyűlöltem akkor mindennél! És ezért elhagytam – akkor, ott, életemben először elhagytam őt. Megszöktem tőle. Star City-ben kezdtem új életet, nélküle. Nem mintha létezne bármiféle élet is nélküle… Emlékszem a sok gyalázatos tettre, amiket elkövettem. Nem bánom őket, mert javarészt viccesek voltak, de valahol mélyen idebent a lényem racionális része felfogja azt, hogy amit csinálok, az nem jó. Érzékeli a fájdalmat, amit másoknak okozok. Néha, nagyon ritkán, éppen csak egy pillanatra, de ráeszmélek arra, hogy ki vagyok én, és hogy honnan jöttem. Mert bizony néha felszakad az a fásult ködfátyol a téboly felszínéről, amely az elmémben uralkodik. Néha magamhoz térek. Néha tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy mit teszek. Mikor lesz elég már ebből az őrületből, Harley? Aztán ez az idegesítő hang elhallgat, és minden ugyanolyan lesz, mint azelőtt volt. De tudom, néha tudom, hogy miket művelek. Mégis amit a legjobban szégyellek az összes gyalázatos tettem közül; hogy nevettem, amikor sírnom kellett volna. Mindig csak nevettem, amikor sírnom kellett volna. Miatta vesztettem el a családomat, és a lehetőséget arra, hogy családom legyen. Mégsem tudok már haragudni rá ezek miatt. Többet jelent ő nekem a puszta létnél is…! És ez, ez az, amit nem érthet senki, de (!) SENKI AZ ÉGVILÁGON!
Viszont emlékszem, tisztán emlékszem arra, hogy mennyire magányos voltam azokban az időkben, mikor nélküle kellett túlélnem a mindennapokat. Egyiket a másik után. És hogy mennyire kilátástalannak tűnt minden… Persze a szomorúságra a legjobb gyógyír a nevetés, ezért hát jókat nevetgéltem, szórakoztam és játszottam az itteni igazságosztókkal. Legfőképpen Birdy-vel, akiről természetesen tudom, hogy nem tartozik a barátaim közé – mert Harley Quinn-nek nincsenek barátai –, mégis úgy érzem, hogyha a törvénynek nem ezen az oldalán állnék, akkor mi ketten barátok lennénk. Noha elkapott és lecsukatott engem, rengeteg szenvedést okozva ezzel – neki köszönhetem azt is, hogy Mistah J és én újra egymásra találtunk. Éppen ezért a madárka az én kedvenc igazságosztóm, amit bár szívesen bevallanék neki, de kétlem, hogy hinne nekem. Ha-ha. Pedig alapvetően mindig igazat mondok! Kivéve, amikor éppen hazudok, de akkor meg az nem szokott tetszeni az embereknek… HAHAHAH! Hát ja, ilyen ez a világ: nem tehetsz boldoggá mindenkit! Ha-ha.
Önfeledten szorongatom magamhoz az én legújabb és egyben egyetlen barátnőmet – micsoda HŐŐŐS, megmentett a golyótól! Ezért jár a puszi. És persze az örömkönnyek. Ha-ha. Csak vicceltem! Ja, mégse.
Nagymértékben rájátszok, mondhatni túljátszom az egész műsorszámot, csak azért, hogy semmiképpen se tűnjön fel az, hogy valahol a tébolyult lelkem mélyén igenis meghat az, hogy megmentett engem. Nem mintha a bőregér nem tenné meg mindig ugyanezt, de ez most valahogy akkor is más… OLYAN MEGINDÍTÓ! Ha-ha. Neki és nekem már közös múltunk van.
Egy szertelen és vidám mosollyal a szám szélén szólalok meg aztán, mintegy a kérdésére válaszolva.
- Áh, nem akartam én kirabolni ezt a helyet! De… ha esetleg ki is akartam volna rabolni, akkor sem most azonnal tettem volna…! – Nem mellesleg, hát ennyire nem ismer engem?! Ha-ha. Tudhatná már, hogy a legjobb tervek hirtelen születnek, élesben, amikor a talpunk alatt már szinte izzik a talaj, és golyók süvítenek a fejünk felett, és a világ velünk együtt nevet… észveszejtően! Na, akkor születnek meg az igazán, igazán jó tervek! – Várj meg itt, mindjárt lesz egy zseniális tervem! – azzal faképnél hagyom, kezemben a gépfegyverrel, amit útközben még gyorsan felkapok, hisz’ az előbb voltam olyan ügyetlen és leejtettem (!), ha-ha, majd a kijárat felé indulok játszi könnyedséggel. Önfeledten dúdolászva.

Tudom jól, hogy mindenki úgy gondolja, hogy Harley egyszerűen csak őrült és ennyi az egész. Hogy ő csak ebből áll. Ha így lenne, akkor nem kockáztattam volna meg ezt az egész együttműködő kis akciónkat. Persze megbántam már ezerszer, hogy ilyesmire vetemedtem, de ez még egy pillanatra sem jelenti azt, hogy ettől függetlenül nem alakítanánk jó csapatot. Na, jó talán ez egy kicsit túlzás, de nem voltunk annyira rosszak egészen mostanáig. Mert tudtam, hogy lesz az egésznek hátulütője csak arra nem számítottam, hogy mégis mi. Egy őrülttel nem igazán számíthatod ki a végkifejletet, nemde? Persze tudom jól, hogy Harley igen intelligens, ha egyszerűen csak az őrült szó mögé akarnám elbújtatni, akkor nem is igazán lenne kihívás a számomra elintézni azt, hogy itt mindenki békében kijuthasson méghozzá élve anélkül, hogy ő bármit is megpróbált volna eltulajdonítani. Előbb vagy utóbb biztos vagyok benne, hogy valamit innen ki tudna csempészni anélkül, hogy én meg tudnám állítani. Mert pontosan kikövetkeztet a fejében minden egyes megoldást, még akkor is, ha talán bele sem gondol, hogy pontosan ezt csinálja.  
– Nagyon rendes tőled, hogy így felajánlod az ingyen kezelést Harley, de ha nem bánod más körülmények között szívesebben venném igénybe. – Jelen pillanatban az egyetlen dolog, amit akarok, hogy kijutassak innét mindenkit és most semmi kedvem megtárgyalni vele a szerelmi életemet, ami nem is lehetne összekuszáltabb. Szívesebben szabadulnék meg az egésztől, mint egy vihartól, ami egy idő után megunja a kilátást és tovább áll, majd pedig újra az árnyékba húzódik, hogy a legváratlanabb pillanatban újra látogathasson. De Josh pontosan ezt műveli velem és nem igazán tudom ezt hova tenni. Mármint tényleg akkora őrültség lenne, hogy valami egyszerűre vágyom? Persze abban a pillanatban, hogy megkapom azzal mindennek oda is vész a varázsa. Azt hiszem hivatalosan is kijelenthetem, hogy ebben a helyzetben semmit nem találnék túlságosan jó megoldásnak. Még a végén tényleg jól jönne egy pszichiáter tanácsa. De azt hiszem, hogy ez a pszichiáter nem Harley lesz. Mert azzal biztosan nem járnék túl jól.
– Tudod ez valahogy sokkal hihetőbb lenne, ha nem hadonásznál azzal a fegyverrel a kezedben. Még a végén teljesen véletlenül lelősz valakit. Aki még te magad is lehetsz. – Persze egyáltalán nem nézem ki belőle azt, hogy ne tudná, hogy mit csinálná. Nem először van fegyver a kezében és könnyedén feltalálja magát, szóval emiatt sem kell aggódnia. Mert biztos vagyok benne, hogy lehet, hogy visszapakolta a dolgok nagy részét, de azért valahol még mindig ott van a legértékesebb tárgyak egyike, mert azért tényleg nem olyan ostoba, hogy üres kézzel távozzon innen. Ezzel pedig azt hiszem mélyen valahol mind a ketten tisztában vagyunk. Azonban a piros folt, ami a mellkasára irányul akaratlanul is cselekvésre késztet, mert legyen bármennyire is őrült, vagy eszement nőszemély, akkor is megvan a joga arra, hogy éljen. Mert lehetséges, hogy a személyiségének alapjai már akkor is léteztek, mielőtt találkozott volna Joker-rel és pont emiatt nem ítélkezhetünk felette. Nincs jogunk eldönteni, hogy ki hal meg és ki nem, mert akkor mi magunk sem lennénk jobbak. Persze azért nem vagyunk olyan elvetemültek, hogy emberek fejét robbantjuk le a helyükről, szóval odáig biztosan nem mennénk el, de nem is értem mi ez az egész magánakció odakintről, amikor én tényleg igyekszem kordában tartani ezt az egész helyzetet és kikérem magamnak szerintem egész jól rögtönözök ahhoz képest, hogy egyáltalán nem szerepelt ez az egész helyzet a napirendemen.
– Ne szálljon túlságosan a fejedbe. Még mindig ki kell jutnunk innen, mert nem úgy tűnik, hogy túlzottan ragaszkodnak ahhoz, hogy élve kapjanak el. – Apró grimasz ül az arcomra, ahogy a kezei közé szorítja az arcomat, hogy egy puszival jutalmazza a hősies tettemet, de az igazság az, hogy nem volt kérdés, hogy megteszem-e vagy sem. – Ha már annyira ki akartad rabolni ezt a helyet esetleg nem volt ötleted arra, hogyan lépj le, ha odakint esetleg kész rendőrségi buli lenne? – Ki gondolta volna, hogy a mai nap végére Harley Quinn testi épsége miatt fogok aggódni és minden gondolatom ennek megóvása körül fog forogni? Hát ez a nap egyre jobb és jobb lesz.

Élénk tekintettel figyelem Birdy reakciót, ahogy a börtönben töltött időkről mesélek. Enyhe mosoly jelenik meg a szám szegletében, s a szemeim bestiálisan villannak meg, amikor rájövök, hogy némileg csakugyan sikerült becsapnom őt. Egyetlen pillanat erejéig. Én jól olvasok az emberekből, elvégre pszichiáter voltam… vagyok. És noha alapvetően a bűnözőkre szakosodtam, attól még jól olvasok az emberekből. Látom a szemében az együttérzés aprócska csíráját megcsillanni. Valósággal magam előtt látom a pillanatot, ahogy a lelkében megmoccan valami. Egyetlen pillanat erejéig. Aztán semmi… Ha-ha.
- Pszichopata – nyögöm magam elé önkéntelenül is egy kriminális vigyor kíséretében. Persze nem hibáztathatom azért, hogy nem hisz nekem, merthogy végtére is annyit hazudtam már az eddigi életem során, hogy voltaképpen még én magam sem hiszem el azt, amit gondolok. Ha-ha. Őrülten jóóó, mi?
Az OMINÓZUS kérdésemre a válasza – miszerint volt-e már valaha szerelmes – éppen olyan, mint ő maga. Semmitmondó és unalmas! Hát ennyire nem bízik meg bennem? HA-HA! Egy pillanatra a szívem mintha feszengve szorulna össze ennek gondolatától. Szegény kis rothadó szívem… Csak viccelek, ha-ha. Bízz bennem, csak bennem…!
- Csakugyan? És voltál már annyira szerelmes, hogy azt érezted, csakis érte létezel? És ha kell, ölnél érte?! Vagy meghalnál érte…? – Ádáz tekintettel járom körbe az én kedvenc madárkámat, de a szavak, amelyek elhagyják ajkaimat, sokkal inkább fájnak nekem, mintsem neki. Kit akarsz te becsapni, Harley? Őt vagy magadat? – Ugyan már, nekem igazán elmondhatod! Hisz’ tudod, pszichiáter vagyok!
Minden elkezdődik valahol, aztán… véget ér. Ha-ha. De nem az én esetemben; nem tudom már, hogy hol kezdődik, és hol végződik a történetem. Véget ér-e valaha egyáltalán?  És ha igen, akkor pontosan hol? Hogy fognak rám emlékezni az emberek? Úgy, mint a doktornőre, aki azt hitte, hogy magát a NAGY BOHÓCOT kezeli, de végül csak őrülten beleszeretett? Vagy mint egy mániákus gonosztevőt? Vajon rólam is úgy fognak majd tanulni az egyetemen, ahogyan én tanultam a bűnözőkről? Vagy az áldozatok között leszek majd nyilvántartva? A lány, aki túlságosan szeretett? Ha-ha.
Annyit viszont bizonyosan tudok, hogyha már itt vagyok, akkor nem távozhatok üres kézzel. Nem azért jöttem ide, hogy üres kézzel távozzak. Illetve talán mégis… De közben az események mondhatni, hogy némileg groteszk fordulatot vettek, amikor is néhány önjelölt rablókból álló söpredék úgy döntött, hogy kifosztják apuci bankját. HAA! Csakis viccnek szánhatták, mi másnak? Márpedig a viccet illik valamivel viszonozni, így nem is csoda, hogy az egyikük végül egy egészen kicsikét fej nélkül találta magát. HAHAH! Na tessék, így kell a viccet kezelni bohóc módra! Szeretettel. És ha már így alakult, akkor igazán nem távozhatok üres kézzel… Ugye, hogy ugye?
Csellel próbálom elcsenni az ékszert, mert noha csakugyan a kezemben lengetek egy szépséges drágakövet, ami hasonlít… az én gyémántomra… De attól még nem az! Az igazi Harlequin gyémánt ugyanis egy olyan helyen vendégeskedik, amiről sokan még csak nem is álmodnának. Vagy lehet, hogy mégis. Ha-ha. Meglehet, hogy voltam olyan ŐŐŐRÜLT és elrejtettem a mézesbödönömbe. Anyuci mézesbödöne, ha-ha-ha. Ettől függetlenül azért fontos a színészi játék, és hogy hiteles legyen az alakítás, miszerint valóban az igazi gyémánt van a kezem ügyében, nem pedig egy másik. Nehogy a végén még meg akarja keresni az igazit! Ha-ha. HA-HA.
- Senki sem fog megsérülni, hacsak te nem akarod… – lóbálom meg a gépfegyvert, amolyan nyomatékosítás gyanánt. – Elvégre miért bántanám azokat az embereket, akiket az imént mentettem meg? Az totális őrültség volna! HaaHA! – vihogok fel élesen, miközben hátrálni kezdek. Azonban az események ismételten csak nem várt fordulatokat vesznek. Hirtelen és váratlanul érkezik a váltás. Szinte fel sem tűnik, hogy az egyik pillanatban még két lábbal álltam a földön – egyik kezemben a fegyverrel, a másikban pedig a kamugyémánttal. Az igaziról meg már inkább ne is beszéljünk, hogy az éppen hol volt eközben… Ha-ha. (…) A következő pillanatban meg már csak annyit észlelek, hogy (VÁRJUNK CSAK! Mit keresek én a padlón? HA-HA.) a gépfegyver akaratlanul is elsül a kezemben, ahogy a fekete kanári hátraránt magával, és kisvártatva mindketten a földre kerülünk. Hupszi! A pillanat hevében még a nem-igazi igazi gyémánt is kirepül a kezemből. És a gépfegyver is. Ha-ha.
- Esküszöm, nem direkt volt! – magyarázkodom fenemód átszellemülten, ami lássuk be, hogy egy egészen kicsikét nehéz, lévén hogy úgy röhögök közben, akár a sakál. HA-HAHA! – Birdy… Birdy… Te megmentettél engem? – Mert láttam, amit láttam. Láttam azt a piciny piros pontot mozogni a mellkasomon. De megmentett engem. Miért mentett meg? Én nem vagyok túsz. Én rosszfiú vagyok, aki éppen fegyvert szegezett rá. Persze nem sokáig tart ez a zavarodottság; viszonylag hamar sikerül visszatalálnom a régi önmagamhoz. – ÓÓÓ, mindig is éreztem a szikrát kettőnk között! – Gyermeteg lelkesedéssel sikkantok fel, majd amint ellágyulnak a vonásaim, szinte áhítattal és ellentmondást nem tűrve szorítom közre az arcát, hogy egy hatalmas cuppanóst nyomhassak a puha bőrfelületre.

Voltak őrült ötleteim, de azt hiszem a gondolat, hogy együtt dolgozhatok egy tényleges őrülttel annak érdekében, hogy másokat megóvhassunk.. Hát nyugodtan kijelenthetem, hogy talán ez volt a legmerészebb húzásom. Nem is tudom miért hittem azt, hogy ennek még jó vége lehet. Persze az egyszer biztos, hogy az embereket biztonságban tudhatom, bár ugyanezt a rablókról nem mondhatom el, amelyek közül az egyiknek igen csak lelkesen lóbálgatta a fejét azok után, hogy finoman szólva is lerobbantotta a helyéről. Tényleg nem tudom elképzelni, hogy mi lehet az, ami ennyire eltérít valakit az emberi normáktól. Vagy talán mindvégig mélyen ott rejtőztek benne ezek a gondolatok, tettek iránti vágy, egyszerűen csak szüksége volt arra, hogy valaki felnyissa a szemét. Talán önmagától is eljutott volna idáig.
Bánom, hogy adtam neki Cisco úgymond ellenszeréből, hiszen most talán képes lennék annak segítségével leteríteni, de az igazság az, hogy vele együtt a túszokat is veszélybe sodornám és ki tudja, hogy milyen károsodást okoznék nekik ezzel.
Tudom jól, hogy innen, ha eltulajdonít valamit csak úgy juthat ki, hogy visszatér oda, ahonnan olyan boldogan repült ki. De még nem késő visszatáncolni. Azonban, ahogy beszélni kezd az ott töltött időről nem tehetek róla, de megérint. Lehet, hogy az egész egyáltalán nem is igaz. Vagy egyszerűen csak pont arra játszik, hogy kihasználja az emberségemet, de nem számít. Ő választotta ezt az utat és mindannyian tudjuk, hogy ebben a helyzetben sokkal többet szenvedünk, mint amit nyerünk vele. Lehet, hogy kihasználták és tényleg bántalmazták, de azt hiszem azok után, amit tett nem kellene meglepődnie, hogy akik ott voltak vele megtorlást követeltek minden egyes életért, amit tönkretett.
- Voltam. - Egyszerű tömör válasz a kérdésére, hiszen nem is igazán tudom hova tenni a kettejük kapcsolatát. Mert nem mondanám igazán szerelemnek legalábbis nem a normál ember számára felfogott állapotban. Hiszen ott rúgnak egymásba, ahol éppen érik a másikat. Azt gondolná az ember, hogy ez mindössze egyoldalú, hiszen senki nem gondolja azt, hogy egy nő is képes arra, hogy visszaadja mindazt a fájdalmat, amit az élete során kap, de talán pont ez a kettejük kapcsolatának a mozgatórúgója. Hogy a maguk elembeteg módján szeretik egymást. Külső szemlélők számára érthetetlen, de a legtöbb kapcsolat ilyen. Nem mindenki tudja megérteni, hogy miért van valaki a másikkal, de ha kiegészítik egymást, akkor már nem igazán az Ő döntésük, hogy miként éljenek. Mások pedig külső szemlélőként semmilyen szerepet nem játszhatnak senki kapcsolatában. Mert az nem vezet máshoz, mint katasztrófához. Azt hiszem pontosan ezt értem el, amikor bezárattam Harley-t. De, ha valakiknek együtt kell lenniük, akkor azok úgy is együtt lesznek. Erre pedig akármennyire is kifacsart, eltorzult formában, de ők az élő példa.
Figyelem, ahogyan szépen lassan egyesével visszapakolja a szerelésében elrejtett értékeket közben pedig fél szemmel a riadt túszokra figyelek, akik még mindig nem érzik magukat túlzottan biztonságban, hiszen azért mégis csak a bohóclánnyal tartózkodnak egy légtérben, ami soha nem jelent túl sok jót. Mire észbe is kaphatnék már az egyik rabló fegyverét szegezi a túszokra, akik sikítozva kuporodnak magzatpózba, mintha az megvédhetné őket egy esetleges golyózáportól.
- Harley mind a ketten tudjuk, hogyha te itt most bárkit is akár csak megsértesz nem fogsz innen élve kijutni. Ne akarj belekeveredni az elődjeid szituációjába. - Nem éppen kellemes kisétálni innen, ha minden szem téged figyel. Akkor pedig, ha mások életét veszélyezteti, hát biztos, hogy nem fognak tétovázni annak érdekében, hogy másokat védjenek. Erre a gondolatra pedig egy vöröslő pötty jelenik meg Harley mellkasán, ami valószínűleg az egyik szemközti háztetőről irányul egyenesen a mellkasára és minden további nélkül szelem át kettőnk között a távolságot és lököm a padlóra még épp időben, hogy a golyó pár centivel mellettünk suhanjon el.

Elégedett ragadozóvigyor feszül a képemre, amint a világ leggyönyörűbb és egyben a világ egyik legértékesebb gyémántját tarthatom végre a tulajdon kezemben. Féltve, óvva, őrizve zárom össze a markomat, benne a fennkölt drágakővel. Csecse holmi! Gyermekded lelkesedéssel emelem fel a magasba, majdhogynem olyan önfeledt szórakozottsággal, mint ahogyan azt az imént is tettem… a leszakadt fejjel. Ha-ha.
- Ó, hát itt vagy! Már mindenütt kerestelek…! – Csillogó szemekkel, szinte szerelmesen ölelem magamhoz a megérdemelt jussomat. És úgy beszélek hozzá, úgy becézgetem, mintha egy valós, létező személy lenne. Mit nem mondok! Hiszen az is. Ennek a gyémántnak lelke van! – Hát nem gyönyörűűű? – fordulok élénk tekintettel a kanári felé, miközben a szám szegletében élveteg mosoly játszadozik. Jaj, apuci hogy fog ennek örülni, ha meglátja! Ha-ha. – Ha esetleg besípolna a kijárati ellenőrzőkapu, tudnod kell, hogy tegnap csináltattam intim piercinget – bólogatok roppant átszellemülten, bohóclányhoz illő módon. Azaz röhögve. Ha-ha. – Ugyan, csak viccelek… Nem is tegnap csináltattam! Hahha!
Röhögcsélve, eme frenetikus viccem közepette rejtem el végül a Harlequin gyémántot a nadrágként funkcionáló alsóneműm mélyére – közvetlenül a többi erőszakkal betuszkolt csecsebecse mellé. Azonban Birdy szavai egy egééészen kicsikét kizökkentenek, mi több (!), nyers brutalitással kirántanak ebből a rózsaszín álomvilágból, amely ragacsos masszaként tapad rá minden érzékszervemre. Nem mintha egy másodpercre is elhittem volna, hogy hagyja nekem elvinni az ékköveket. Természetesen tudom, hogy meg kell ölnöm. Mert nem távozhatok üres kézzel. De valószínűleg megölném már csak viccből is. Ha-ha. Mert ez vagyok én. Eltátott szájjal, értetlenül meredek a fekete kanárira, míg a pupilláim egyre és egyre csak tágulnak. Birdy, Birdy, Birdy!
- Huh? – Önkéntelenül mozdulok; teszek két lépést az irányába. – Hogy érted azt, hogy üres kézzel? Nincs fizetség…? – Persze nem vagyok őrült – HA-HA, csak vicc! –, pontosan jól tudom, hogy hogyan értette. Fenyegető szavai pedig csak még inkább elborítják az elmémet; szinte rég nem látott ismerősként kacsint rám az eszeveszett téboly. Őrülten lángoló, dühödt indulat kezdi el marcangolni a lelkemet, s végül vörös ködfátyolként szippant magába, eltorzítva ezzel a józan eszemet, azt a nem létezőt – valósággal érzem, ahogy a bőröm alatt megmozdul valami. Valami vadállatias. Valami elvetemült. – Lám-lám-láám! Te most fenyegetsz engem, HAA?!
Csirip-csirip. HA-HA. És minden, MINDEN, amit jelenleg látok, az csupán csak egy halott madárka. – Visszamenni? Visszamenni…? Mindazok… mindazok után, amiket ott átéltem?! – HA-HA. Kösz, nem. Tébolyult vicsorgással szakad ki belőlem a haraggá korcsosult gyötrelem, ahogy indulattól könnyes szemekkel vérmesen megindulok felé.
Aztán hirtelen lefékezek előtte.
- ÉN NEM MEGYEK ODA VISSZA SOHA TÖBBÉ!!! – A világ minden gyűlöletével visítok bele a képébe, már-már szinte keservesen óbégatva és üvöltve. Hangom karcosan csuklik el, amint vérben forgó szemekkel, aberrált vigyorral és tébolytól részegült tekintettel ismét szóra nyitom a számat. – Neked fogalmad sincs arról, hogy mit műveltek velem ott… Megerőszakoltak engem! Nap mint nap. Csak bejöttek a ketrecembe és azt tették, amit akartak. Én… csak… nem mehetek vissza, Birdy! – fakadok ki kétségbeesetten. Ha-ha. Persze meglehet, hogy mindez csak az én ŐRÜLT elmémben történt. – Feldugtak egy csövet az orromba… és… – Nem mertek bejönni hozzám. Mert megöltem mindet. Becsaltam őket és megöltem mindet. Ha-ha. És csak nevettem… Nevettem, mikor az áram gyengéden megsimogatta a testemet, amit azokba a nyomorult rácsokba vezettek. Játszottam velük. Aztán ők is játszottak velem… Áramot vezettek az arcomba elektródákkal – ha-ha-ha, micsoda móka! –, aztán mosolyogtak, miközben én meg szenvedésnek álcázott mámorral élvezkedtem. Oh, milyen bájos! Azt hiszi, hogy ijesztő… De Mister, én már láttam ijesztőt, és neked nincs meg a mosolya! Egyiküknek sem volt. Éppen ezért… roppant unalmasan zajlott a börtönben töltött időszak. Teljességgel kizárt, hogy valaha is visszamenjek oda…!
- Rendben van… Győztél! – Keserédes sóhaj szökik fel a tüdőm legmélyéről. – Visszateszem őket, csak akkor segíts kijutni innen anélkül, hogy odakint elkapnának… Elvégre Mistah J sokkal fontosabb, mint holmi gyémántok és nevetséges ékkövek! Tudod, Birdy, az igazság az, hogy már egyikünk sem akar több időt eltölteni a másik nélkül, így is annyira nagyooon sokat kellett nélkülöznünk egymást. Megannyi kárba veszett év! Megannyi időpocsékolás! Annyi időt tölthettünk volna együtt, mégis valamiért mindig külön kellett, hogy legyünk… Én csak boldog akarok lenni… VELE! Ha megígéred, hogy nem állsz most az utamba, akkor én is megígérem, hogy többé nem látsz minket. Voltál már valaha szerelmes? – Hogyha volt, akkor megérti. Meg kell, hogy értse, miért választottam azt az utat annak idején. Mint ahogyan meg kell értenie azt is, hogy miért választom most pedig ezt az utat a régi, kitaposott út helyett.
Ringatózó csípővel vonaglok vissza a kincsekkel teli táskához. Lépteim kimértek, megfontoltak. Talán soha sem voltam még ennyire önmagam, mint most, ebben a percben. Ha-ha-ha! Csak viccelek…
Illedelmes és engedelmes bohóclányhoz mérten visszapakolok szépen mindent oda, ahova való. Szépen, serényen. Leszámítva egyetlenegy kicsiny ékszert. Kicsiny, de annál értékesebb. A Harlequin gyémánt. Az én gyémántom. Merthogy időközben… kitudja, talán voltam olyan őrült, hogy feldugjam magamnak… egy olyan helyre ahol egészen biztosan senki sem keresné. HA-HA! De az összes többit visszapakoltam, becsszó, elvégre nem vagyok telhetetlen. Ha-ha. Dehogyisnem. Mindenesetre most illedelmes és engedelmes bohóclány vagyok, vagy legalábbis annak a látszatát próbálom kelteni, és mivel Birdy is volt olyan őőőrült, hogy a túszokon kívül nem biztosította kellő odafigyeléssel a helyszínt, így a rablók fegyvere voltaképpen még mindig ott hever az élettelen testük mellett. Bang. Bang. Halott vagy!
Kriminális mosollyal és bestiálisan villanó szemekkel ragadom meg a géppuskát, majd irányítom rá a csövét a helyszínen maradt túszokra. Kéjes kuncogásom aberrált kacajba torzul, ahogy a fejemet rázva megfogan elmémben a magasztos gondolat. „Annyira nagyon megszííívtad!”
- Ugye nem gondoltad komolyan, hogy valóban lelépek a szajré nélkül? Mit hittél, hogy csak úgy a VICC kedvéért játszottam itt veled szuperhősöset? Hah-AA!! És még én vagyok őrült…!

Bármennyire is tudnám most a fejemet a falba verni, amiért én tényleg komolyan gondoltam azt, hogy valamiféle partnerkapcsolatot ki tudok majd építeni Harley-val. Egy pillanatra talán még a túszok fejében is megfordulhatott, hogy nem igazán vagyok magamnál. Főleg azért nem, amiért neki adtam azt a bizonyos csecsebecsét, amivel jelen pillanatban nem igazán árthatok neki. Legalábbis az egyetlen különleges fölényemet én magam aknáztam alá. Mellesleg teljesen felesleges volt, hiszen ha nem adom neki oda talán most nem egy ember fejét lóbálná a kezében. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy valaki ennyire elsodródhat önmagától. A fájdalom és a kín vezette úton végigjárva.. Bár ezt nem is nekem kellene elemezgetnem, hanem sokkal inkább neki. Kettőnk közül nem hiszem, hogy én lennék a pszichológus. Ez igazából el is gondolkoztat azzal kapcsolatban, hogy miért nem látja hova jutott. De talán nem is akarja látni mindazt, amit mi, külső szemlélők látunk. Hiszen láthatóan kicsattan az örömtől, hogy emberek ölhet. Vagy egyszerűen csak az, hogy dolgokat robbanthat fel. Egek, ha egyszer megérteném, hogy mi is zajlik le Harley Quinn fejében, akkor azzal valami áttörést érhetnék el. Jelen pillanatban azonban, míg ő önmagát szórakoztatja én a túszokkal foglalkozom, hogy a lehető legkevesebben maradjanak arra az esetre, ha nekem kell szembe néznem Harley-val. Mert lehet, hogy számára ezen emberek élete cseppet sem számít, de nekem igen is számítanak. Különben nem álltam volna le vele egyáltalán. Ebből pedig bármikor nyugodtan előnyt kovácsolhat. Azt pedig nem engedhetem meg magamnak.
A túsz, akinek az előbb visszaköszöntette a reggelijét nehezen áll talpra, hiszen az arca is teljesen falfehérré változott és látszik rajta, hogy minden erejét kiadta magából ezért két másik túszra bízom, hogy kivezessék innen, amíg Harley szinte maga is részévé vált a táskának. De legalább lefoglalta magát, amíg én megbizonyosodtam róla, hogy rajtam kívül ne maradhasson senki sem az épületben. Őszintén fogalmam nincs, hogy min képes megállás nélkül nevetni. Talán a levegőben van valami, ami rá már pusztán belégzéssel ilyen hatással van? Áh, dehogy. Magyarázatot inkább nem keresnék ahhoz, hogy egy őrült mit, és mit nem talál viccesnek.
- Nem hiszem, hogy beszélnünk kell róla Harley. Ez egyértelmű. - A rendőrség még továbbra is odakinn várakozik, mert még véletlenül sem szeretném, ha berontanának ide, hogy még több embert robbanthasson fel magának Harley. Nem. Itt több ember ma nem fog meghalni. Ebben biztos vagyok.
- A fizetséged rendkívül egyszerű. Mindent, amit abban a táskában találsz vissza is teszed oda. Aztán pedig üres kézzel távozol. Ez természetesen az első számú változata annak, hogy miképpen folyhat le ez a dolog kettőnk között. A második pedig az, hogy visszamész oda, ahova legutóbb, ha nem vagy hajlandó elfogadni az elsőt. - Innen már csak úgy távozhat, hogy nem visz magával semmit sem. Hiszen, ha bezárják egyértelműen nem lesz az övé semmi sem. Ha pedig elmegy anélkül, hogy bármit is magával vinne - ami valljuk be egyáltalán nem rá vallana - akkor is üres kézzel távozik. A helyzetkülönbség csak az, hogyha magától távozik, akkor még van esélye arra, hogy újra megpróbálja. Na, nem mintha ne lennének elővigyázatosabbak ezek után. Biztos vagyok benne, hogy mindent elkövetnek annak érdekében, hogy ez megtörténjen. Ha pedig mégsem.. Hát kiharcolom én magam. Mindössze maszk nélkül.

||  még mindig imádlak  

Mezítláb tapicskolok az alattam elterülő vértócsában és húscafatokban – mi több (!), egy kósza darabka még a lábujjaim közé is szorul alattomos módon. Ha-ha. Őrült, mi? Nem mintha annyira zavarna a dolog, elvégre gázoltam már ennél sokkal durvább dolgokban is. Koszban, sárban, gyalázatban. És ha már itt tartunk, az a személyre szabott magánkalitkám sem volt jobb, amit pedig a drágalátos fekete kanárinak köszönhetek, ugyebár. Nem volt fekhelyem, csupán a jéghideg padló, vagy az a függőágy gyanánt összekreált, valaha még kényszerzubbonyként funkcionáló rongydarab, amit aztán szintén elvettek tőlem. Mint úgy általában mindent… Mert én rossz vagyok. Mert az ilyeneket, mint én, megfosztanak mindentől, ami akár csak egy kicsi örömet is okoz nekik. Pontosan úgy, ahogyan megfosztottak az én pudingomtól is a hosszú évek alatt újra és újra, megállás nélkül! Csak mert mi… rosszak vagyunk, és ezért nem érdemlünk boldogságot. Ők sem jobbak minálunk! Mi életeket veszünk el, ők pedig a boldogságunkat, vagy éppenséggel azt, aki a legtöbbet jelenti nekünk a világon: a SZERELMÜNKET! Álmokat törnek össze, életörömöt zúznak porrá – amiért ők besavanyodottak a világ förtelmétől, ezért nekünk is annak kéne lennünk? Ugyaaan, mi nevetünk a világ ocsmányságán!
Önfeledt ragadozóvigyorral vezetem végig a tekintetemet a helyiségen, kezemben továbbra is a leszakadt fejjel – kidülledt mellkassal, büszkén emelem a magasba az újdonsült trófeámat. Ekkor azonban hirtelen és váratlanul hasít belém a nyugtalanító felismerés, és a csönd… a néma csönd. Értetlenül, már-már enyhén kétségbeesve nézek körbe ismét. Miért nem nevet senki? Ez alól persze nem kivétel a madárka sem, aki szinte rosszallóan néz rám, amiért azt tettem, amit. Megmentettem ezt a rakás embert egy magamfajta szörnyetegtől! Ha-ha. Szomorú, nemde? És mit kapok érte cserébe? Megvetést, mi mást! Ha-ha. Mistah J-nek igaza volt, ezek nem értenek minket. Ezek nem értik a viccet sem, mert ezek nem értenek semmit!
- Ezt a fejet? – pillogok színlelt ártalmatlansággal hol a kezem ügyében lévő testrészre, hol pedig az aktuális partnerem szemeibe, és ezzel egyidejűleg alattomosan fogan meg elmémben a magasztos gondolat, majd őrült ötlettől vezérelve, aberrált vihogással lendítem a fejet a magasba. Vigyázz mit kívánsz, ha-ha! – Aki kapja, marja! HAHAHAH! – Kárörvendve, utálatos röhögéssel nézem végig a legújabb játékszerem útját – alighogy megszereztem, máris el kell válnom tőle, nem igazság!!! –, amely valahol a tömeg kellős közepén, valamelyik túsz ölében köt ki végül. Elég őrült, ugye?
Persze az én nevetgélésemen kívül aligha lehet hallani más nevetését. Úgy látszik, senki sem értékeli a humoromat… Ha kevesebb önbizalmam lenne, a végén még azt hinném, hogy nem jók a vicceim! HA-HA. Mindazonáltal nem tudom figyelmen kívül hagyni a lesújtó és megvető pillantásukat, na meg a vonásaikra kiülő undort. (…) micsoda málészájú bagázs, HAA!
Átmenet nélkül, vehemensen fordulok a hozzám legközelebb lévő túsz képébe. – Mivva’? Van valami az arcomon? – Mintha az imént nem is viselkedtem volna olyan gyalázatosan, úgy kapok most az arcomhoz, kislányos ártatlansággal és naiv kétségbeeséssel a mozdulataimban. Tágra nyílt pupillákkal kezdem el tapogatni a bőröm felszínét, ezzel csakugyan elkenve egy kevéske emberi maradványt az orcámon. Bele a pórusaim közé, ha-ha! Majdhogynem jobb, mint a hidratáló krém! Majdhogynem! – Ó, csak egy kis vér – dugom vidám lelkendezéssel az orra alá az agyvelőtől ragacsos tenyeremet, zavartalanul és bármiféle szégyenérzet nélkül, mintha csak ez volna a világ legtermészetesebb dolga. –… látod? Semmi komoly…! – Ám alighogy elkapom a kezemet az emberünk elől, az szinte automatikusan hányja el magát a látványtól. Ha-ha-ha! Hát nem őőőrületes? Újfent kedélyes kacaj robban ki belőlem, amely kisvártatva az egész testemet rázni kezdi – összegörnyedve, koordinálatlanul toporzékolok egyhelyben, míg éles és sakálszerű hahotázásom fülsértően verődik vissza az épület falairól. Csak én nevetek és senki más. Neeem, én helyettük is nevetek! Ha-ha. S csakugyan úgy száguld végig az ereimben ez az észveszejtő jókedv, hogy jóformán el is feledkezek arról, hogy voltaképpen miért is jöttem. Tényleg, mi céllal érkeztem…? Oh! Tizennégy karátba burkolt szívem nagyot dobban – azon nyomban a tudatomba tép a rádöbbenés, amint a szemem sarkából megcsillanni látom egy szimpatikus táska még annál is szimpatikusabb tartalmát. Vajon miféle kincseket rejthet a táska mélye? Még kettőt dobban a szívem, aztán faképnél hagyom a kanárit, faképnél hagyom a szánalomra méltó túszokat, faképnél hagyom a röhögcsélést; faképnél hagyok mindent. Nem foglalkozom azzal, hogy mi van, ha ez egy túl hirtelen mozdulat, és esetleg fenyegetésnek véli a jelenlegi társam, aki sokkal inkább az ellenségem, merthogy eddig mindvégig az volt. Lássuk be, mi változott?
Gyermekded lelkesedéssel és széles vigyorral a szám szélén pattanok oda az élettelen testek mellett árválkodó táskához. Kezeimmel idétlenül kalimpálva, elégedett napközis mosollyal, pipiskedve hajolok le, majd túrok bele a tartalmába. Ha-ha. Valósággal elveszek benne! Legfeljebb már csak a hátsóm látszik ki a táskából, azonban a hangom újfent lelkesen zengi be a légteret.
- Nééézd ezeket a csini cuccokat! Jaj, mennyi csecsebecse! Azt hiszem, ideje beszélnünk a fizetségemről. Mármint tudod… a segítségemért cserébe. – Csak nehogy aztán Birdy az én fejemről is lekiabálja a hajamat az indulat hevében, hihihi! Gyémántok és gyöngyök. Arany, fehérarany, smaragd és kristály. Gyűrűk, karkötők, nyakláncok. Megannyi szép holmi leledzik a táska legalján, ééés… na várjunk csak! Ezek a taknyok kifosztották a páncéltermet. Azt a páncéltermet, amit ÉÉÉN KERESTEM! Ha-ha, Harls, megvicceltek minket! Mindössze derűs ténymegállapítás ez, semmi több – mindeközben pedig már zsebelem is be az értékesebbnél értékesebb ékszereket. Véres gyémántot rejtek a bugyimba és a melltartómba egyaránt – ha-ha!! – halál arra, aki itt keresi. És mind a tíz ujjamra tíz karátos marquise gyémántot húzok. HA-HA-HA!
Ekkor azonban valami olyanra lelek a táska szívében, ami minden képzeletemet felülmúlja; egyszeriben csak a híres Harlequin gyémánt néz velem farkasszemet. Ádázul édesget, csábít magához a híres drágakő, amelyről a nevemet kaptam.

A csontjaimban már előre érzem, hogy ennek az egésznek nem lesz jó vége. Hát hogyan lehetne? Harley-ról mindent elmondhatok, de hogy épeszű azt nem. Talán a saját világában élve, igen az. Végül is szinte megállás nélkül boldog.. Legalábbis a megszűnni nem akarok nevetése határozottan erről tanúskodik. Mondjuk neki határozottan nincs gyomorgörcse a túszok miatt. Ez a feladat csak engem illet. De pontosan azok az életek késztetnek engem arra, hogy társuljak vele. Mert még az kellene nekem, ha most vele is foglalkoznom kellene a bankrablók mellett. Akkor mindenképpen a túszok kárára alakulna ez a helyzet azt pedig én semmiképp nem akarom.
Lehet, hogy hiba volt odaadnom neki a kis szerkezetet, hiszen ezek után ellene már semmit sem fog érni a legjobb leszerelő sikolyom. Viszont talán Cisco képes lesz arra, hogy valami változtatásokat generálva elérje azt, hogy később ne tudja már használni védekezésre. Mert bármennyire is változott jelen pillanatban a felállás, ettől eltekintve nem leszünk a legjobb barátok.
- Csak ne felejtsd el betenni. - A helyzet az, hogy fordított esetben talán még azt is el tudnám képzelni róla, hogy titkon egy rejtett bomba lakozik a szerkentyűben csak arra várva, hogy felrobbanthassa vele a szép, kerek kis fejemet. De nem fordított helyzetben vagyunk. Én pedig nem vagyok gyilkos. Bármennyire is legyen az illető kegyetlen, vagy éppenséggel őrült.. Soha nem tudnám átlépni a határt, ami lényegében elválaszt minket attól, akiket üldözünk. Meglehet, hogy más képes rá, mert a helyzet úgy kívánja, de akármennyire is gyűlölök valakit nem hiszem, hogy valaha képes lennék eljutni arra a pontra, hogy könnyedén kiontsak egy életet. Nem maradna utána számomra semmi más, mint egy rakás bűntudat.
- De csak óvatosan.. - Nem is tudom, miért koptatom a számat. Valahogy van azaz érzésem, hogy bármit is mondanék nem igazán hatná meg és menne a saját feje után. Hát nem tudom kordában tartani Harley Quinn-t. Megdöbbentő. Bár igazából egyáltalán nem az. Őt egyedül Joker tudja irányítani. De, ha nem is lenne Joker, akkor ő sem lenne. Furcsa, hogy mekkora változást képes egy ember kreálni a másikéban, hogy mennyire elsodródnak a régi útjukról csak azért, mert valaki belépett az életükbe. De azt hiszem ez mindenki életében megtörténik, ha észreveszi, ha nem.
Nem mondhatnám, hogy túlságosan boldoggá tesz a kép, ami elém tárul, amikor beérek, de tisztában voltam részben, hogy mire vállalkozom. Csak imádkoztam annak érdekében, hogy senki nem fog meghalni. Sem túsz, sem pedig bankrabló. De ha az ember Harley-val társul, akkor egyáltalán nem lehet benne biztos. A szemem sarkából megpillantom a vértócsát és a körülötte lévő emberi darabokat és máris elkezd marcangolni a bűntudat. Ha nem is volt benne a kezem a dologban.. Nem tettem ellene semmit sem. Le kellett volna állítanom Harley-t, mielőtt ide kijövök. De, ha egyedül jövök ki, akkor nem egy bankrabló végzi holtan, hanem több túsz. Akármennyire is lett volna az a helyzet rosszabb még ez sem tud enyhíteni azon, hogy bűntudatom van.
- Lehetnénk Harley. De kérlek tedd le azt a fejet. Jobb lett volna, ha a helyén marad. - Azt hiszem egyértelműen látszik rajtam, hogy nem örülök annak, hogy így alakultak a dolgok. Persze nélküle és ez a húzása híján csak még rosszabb lett volna minden. Mégis nem hagy nyugodni, hogy közvetve, de annak a férfinak az élete a lelkemen szárad.
Nem volt lehetőségem a túszokat is felszerelni füldugóval ezért miután gondoskodtam róla, hogy a rosszfiúk ne okozzanak több gondot elkezdtem körbejárni a túszok között, hogy biztosra menjek senkinek nem okoztam nagyobb kárt. Bár tudom jól, hogy a veszély most koránt sem ért véget. Hiszen Harley-nak is megvolt a maga oka, amiért idejött. Biztos vagyok, hogy nem szerepelt a listáján az, hogy nekem segítsen.. Hanem valami más is.. Valami, amit nem engedhetek.

||  sajnálom, hogy ennyit késtem meg azt is, hogy ilyen förtelemmel érkeztem. [ajándék]

Huuuh? Önfeledt lelkesedéssel dőlök előre, már-már színpadias hajlongással, és szinte Birdy karján kényelmesen eldőlve, mondhatni pofátlanul közelről tanulmányozom meg a felém nyújtott kis csecsebecsét. Jóóó tüzetesen szemügyre veszem, nehogy aztán nem várt meglepetésekkel kelljen egészen véletlenül szembetalálkoznom. Elvégre ebben az őrült világban sosem lehet tudni! Ha-ha. Persze én tudom ám, hogy mi az… Mi több, még azt is tudom, hogy miért adja nekem! Jaj, hát a végén még elhiszem, hogy fontos vagyok! Ha-ha. Nem, nem igazán. Bizony, már nekem is volt szerencsém hallani a híres-nevezetes „kanári sírás” címszavakkal ellátott fülbarát dallamot, ami olyannyira fülbarát, hogy majdhogynem megsüketültem tőle a legutóbbi találkozásunk alkalmával. Ha-ha-ha. Most meg füldugót kapok tőle! Hát nem őőőrületes?!
- Óóó, nem is tudtam, hogy szülinapom van… Igazán nem kellett volna! – vihogva kapom ki a kezéből a halláskárosultság elleni védőeszközt, majd ezzel egyidejűleg bohóckodva ugrálok el vele, mintha csak valami igazán értékes kincsre tettem volna szert. Féltve, őrizve, óvva szorítom a markomba, akár egy új játékszert, amire gondosan vigyázni kell. Az enyééém! Kislányos mosollyal, büszkélkedve adom meg magamat a késztetésnek, s hagyom, hogy az arcvonásaimon jól láthatóvá váljon az a színtiszta és egyben utánozhatatlan – CSODÁLATOS! – őrület, amely hirtelenjében magával ragadott ennek a földöntúli pillanatnak a hevében. Awww, ha most Mistah J látna! De hiszen látni fog, majd a kamerákból… a hírekben! Izgatottan csapom össze a tenyereimet ettől az észveszejtő gondolattól; jaaaj, csak el ne felejtsek mosolyogni…! Érted teszem, Puddin’! Apropó mosoly…
- Gyerünk, csaljunk mosolyt azokra a mélabús pofázmányokra odabent! – Végszóra a fülembe dugom a kanáritól kapott ajándékot, de természetesen még azért előtte felteszem magamnak azt az ominózus kérdést, amit minden valamirevaló bohóclány feltesz egyszer az életben. Hacsak nem kétszer! Mégpedig, hogy miért hagytam el a rózsaszín esernyőmet??? Pedig a műsorszám fontos kelléke lett volna, kérem szépen!
Eszem ágában sincs megvárni a másikat, pláne nem a tervét – már ha egyáltalán van neki olyan… Nem szeretek tervezgetni, egyedül csakis az én drága pudingom terveit vagyok hajlandó végrehajtani, és úgy alapjáraton egyáltalán meghallgatni. Senki más nem számít. Hovatovább móóódfelett unatkozom jelenleg, ilyenkor pedig kénytelen vagyok valami érdekfeszítőbb elfoglaltság után nézni, mert én mondom, hogy a túsz szerepe nem valami eredeti, és a legkevésbé sem izgalmas. Ha belegondolok, hogy azok a szerencsétlenek, akiket volt szerencsém meglopni és/vagy kirabolni az eddigi pályafutásom során, hááát… Hát. Csupán annyit mondanék erre, hogy kezdem lassacskán megbánni a bűneimet. HAHAHA! Ugyan dehogy, csak viccellek…! Azt viszont valóban belátom, hogy a bűnöző bohóchercegnő szerepe sokkal inkább kedvemre való, mint ez a semmittevés-túsz-módra. Kevésbé unalmas, viszont annál szórakoztatóbb, ééés nem mellesleg kifizetődőbb is. Ha-ha.
Túúúl unalmas! Nem ártana végre felrázni ezt a dögletes bulit; ennek fényében parádézok be a mulatságos kis konfettijeim társaságában. Szaltózva, cigánykerekezve és önfeledten ugrándozva térek vissza a többi túsz és a szerencsétlen bankrablók szórakoztatónak korántsem mondható körébe. Kénytelen vagyok így közlekedni, máskülönben meglehet, hogy egy egészen kicsit szitává lőnének, ha-ha-ha! Hát igen, tagadhatatlan, hogy milyen mérhetetlenül szeretem az ilyen szívből jövő, örömteli üdvözléseket, amikkel általában megilletnek az emberek. Legyenek akár igazságosztók, rendőrök, más bűnözők vagy gonosztevők… Mindig, MINDIG királynőhöz méltó üdvözlésben részesítenek engem. Mondhatni, kirobbanó sikerűben! Ha-ha. Ééés ha már a kirobbanó, bombasztikus sikerű üdvözléseknél tartunk: íme, az enyém, BOLONDOK! Szeretettel.
Ugye senki nem volt olyan őrült, hogy olyasmit feltételezzen rólam, hogy hajlandó vagyok bármiféle robbanószer nélkül bankba látogatni… ugyeee? Persze kétségkívül a gránát kinézetű gránát már rég lerágott csont. Unalmas. Egysíkú! Ha-ha. Na de mi a helyzet a rejtett bombákkal és robbanó tárgyakkal? Például a gumicsirkének álcázott robbanószerkezet igazán mulatságos tud ám lenni – ha nagyon erősen vágod hozzá valakihez, akkor felrobban. Ha-ha. Hát nem őőőrületes?! Akárcsak a robbanó cipellőm…!
Kislányos kuncogásom végül bestiális kacajjá torzul, ahogy a velem szemben leledző szimpatikus immár igencsak elhalálozó fiatalemberhez vágom a pokolgéppé avanzsált lábbelimet, amely észveszejtő vehemenciával kezd pusztításba; dühödten szaggatja szét a férfi testrészeit. Ha-ha-ha! Naaa, ezt már nevezhetjük bulinak! MICSODA FERGETEGES MULATSÁG, HA-HA!
- BANZAI! – Hiénákat megszégyenítő vihogással vetődöm aztán hátra a lendülettől… Gyakorlatilag szó szerint lerepülök a másik férfi nyakából. HAAA! Elég őrült, mi? Ezt követően pedig megérkezik végre Birdy is, hogy a még talpon maradt rosszfiúkat is a padlóra küldje – valamivel talán emberségesebb verzióban, mint ahogyan azt én tettem az imént. Hihihi. Vihorászva rikkantok fel, igazából a legkevésbé sem zavartatva magamat amiatt, hogy voltaképpen én magam is a jéghideg padlón fetrengek, mi több grátisz gyanánt a férfi, akinek az előbb még a nyakában lengedeztem önfeledten, most még ő is rajtam fetreng!  – Whoa, ugye megcsináljuk még egyszer?! Légyszi! Lééégyszi!
Nem mintha panaszkodni akarnék, mert nagyon kényelmes ám ez a pozíció ezzel a vadidegen hímmel, csak hát… azért az én pudingommal mégis csak sokkal tréfásabb szokott lenni az egymáson való hentergés, és nem mintha annyira nagyon ráérnék most pihengetni amúúgy. Tehát ennek fényében szépen lehámozom, lerugdosom (!!!) magamról a nehezéket, majd igencsak kecses mozdulatok közepette kicsúszok-mászok alóla.
Szemmel láthatólag egy egészen kicsit talán halott? ájult az emberünk. Pedig még meg is fújkálom az arcát, jó közelről, hátha attól magához tér… de semmi. Elég, őrült, mi?
Óvatosan, enyhén szédelegve lépdelek oda a felrobbant alakhoz. Feltett szándékom ugyanis felmérni a terepet. Egy kis vér itt, egy kis agyvelő ott. Ha-ha. Csúnya, rossz, Harley! Jaaaj, apuci milyen büszke lesz rám!
Az ujjaimat szemérmesen rágcsálva, félszegen guggolok le a holttest maradványaihoz. Aztán a kanárira pillantok.
- Oh-uh! – Meglehet, hogy most bajban vagyok? Mármint… nézzenek oda, a szórakozottság hevében odaveszett az összes konfettim! – Tudom, hogy most mit gondolsz… – szólalok meg szégyenlősen, lesütött szemmel és mélabús hangon. Ha-haaa! CSAK VICC! (…) Vehemensen ragadom meg végül a padlón heverésző leszakadt fejet, majd gondtalan, kislányos mosollyal és gyermekded lelkesedéssel a magasba emelem, mintha csak valami groteszk trófea lenne. Ha-ha. – Mi vagyunk a legjobb csapat az egééész VILÁGON!!!

Egyetlen egyszer szeretnék elintézni valamit a bankban még a munkám előtt és már akkor is így végződik. Abban biztos voltam, hogy egyedül lehetetlenség lesz leteríteni mind a négyet. Hiába van itt az új szerkentyűm azért négy tekintetet, ami rám szegeződik nem tudnék különösebben könnyedén elviselni. Kettőt még le tudok szerelni, de négy felé már sokkal nehezebben irányul a tekintetem. Főleg, hogy míg kettővel foglalkozom még kettő ott van, aki könnyedén meghúzhatja a ravaszt és, akkor nem csak önmagamnak inthetek búcsút, hanem mindenkinek, aki idebenn van. Láthatóan az egyikük legalább nem fél meghúzni a ravaszt. Ez pedig már épp elég indok arra, hogy óvatos legyek.
Az egyszer biztos, hogy Harley-nak megvan a maga kisugárzása, amit könnyedén felismerhet az ember, ha csak egy pillanatra is odafigyel rá. Előttem azonban nem volt szükség erre, hiszen kettőnknek már megvan a maga múltja és elég könnyedén átlátok az apró álcáján, amit visel. Habár talán az őrült nevetés, ami megcsapta a fülemet volt az, ami úgy igazán beazonosíthatóvá tette őt. Felejthetetlen nevetése van az egyszer biztos. Másodszor pedig egy ilyen helyzetben nem hiszem, hogy bárki más képes lenne arra, hogy ilyen jókedvűen nevetgéljen.
Amíg nekiáll öltözködni addig én inkább igyekszem kifelé figyelni. Azonban a szemem sarkából még így is látom akaratlanul is, hogy mennyire élvezettel szabadul meg az álcájától. Mintha az egy börtön lett volna a számára. De azt hiszem meg tudom érteni. Azért lettem a Black Canary, hogy úgy érezhessem élek, mélyen legbelül. Ugyanakkor a nappali életemet sem vetem meg, de mégis úgy érzem, hogy éjszakánként sokkal többet tudok tenni a városért és az igazság az, hogy nekem ez az, ami számít. Maszk nélkül megkötik a kezemet, de mikor rajtam van egyedül én vagyok az, aki határt szabhatok magamnak.  
- Semmi bajom a konfettiddel. - A legkevésbé sem akarok érzékeny pontra tapintani vele kapcsolatban, mert őszintén szükségem van a segítségére. Őrült dolog ez, de pont az ő szükségére van szükségem. Mert lehet, hogy nem éppen a legjózanabb gondolkodású ebben a teremben tudom jól, hogy mire számíthatok tőle és ez már azt hiszem már valami. Azt egyértelműen nem kockáztathatom meg, hogy valahogy megpróbálok valakit becsempészni ide a csapatból. Mire ideérnének és találnánk egy megfelelő bejáratot addigra talán már túlságosan késő lenne. Együtt kell fellépnünk ez az egész ellen.
Nem tudom, hogy mit mondhatnék neki, hiszen egyáltalán nem az állt a szándékomban, hogy összeboronáljam kettejüket újra. Igazából nem ez lebegett a szemem előtt, de végtére is ez vezetett oda, hogy mégis így lett. A segítségét pedig ennek köszönhetően kapom meg. Szóval mondhatnám azt is, hogy akarva akaratlanul jól végződött a számára. Mert azt nem mondhatnám, hogy a város többi személyére nézve is jól végződött, hiszen azért valljuk be, hogy nem éppen a jó tetteiről híresek Joker-rel karöltve, de ez nem az a hely és az idő, ahol bele akarok menni ebbe az egészbe.
- Megígérem, hogy kettőnk között marad. - Eszem ágában nincs elmondani, hogy ő segített nekem. Részben azért, mert szerintem ő sem örülne neki és talán jönnének a találgatások, hogy igazából én is azért voltam itt, hogy együtt raboljunk bankot, vagy tudjam is én. Az egyszer biztos, hogy az utóbbi időben a város újdonsült vezetősége mindent megtesz annak érdekében, hogy bemocskolja a nevünket.
- Erre szükséged lesz. - Előhúzom a zsebemből az egyik füldugót és átnyújtom neki. Ha már a bent lévő embereknek nem tudok ilyennel szolgálni legalább neki legyen. Nem szeretném, ha emiatt sikerülne félre a dolog.
Még időm sincs arra, hogy igazából felvázolhassam mit is akarok, már ki is ugrándozik közéjük. Akkor marad az improvizáció. Csak ne most ölesse meg magát. Azt le nem mosnám magamról azt hiszem..
Még mielőtt ez megtörténhetne minden hitemet a legújabb játékszerembe és Cisco-ba ölve jelenek meg a színen, hogy a lehető leghamarabb "hatástalanítva" őket.

||  még mindig rettenetesen imádlak.

Ó, Mistah J! Minduntalan csak arra gondolok, hogy az én drága pudingom milyen jól mulatna most, amennyiben itt lehetne velem… Együtt bohóckodnánk, mint a régi szép időkben! Ahhhw, azok voltak ám a meghitt pillanatok, amikor még nem volt a képben semmiféle denevérmaskarás bolond, vagy bőrszerkós domina madárka. Azok voltak ám a meghitt pillanatok, amikor SENKI és SEMMI nem választhatott el minket egymástól! Persze most már újra együtt vagyunk, de akkor is… az a rengeteg kárba ment és elpazarolt év… Ki fogja visszaadni nekünk? Na, kiii?! Hát ez az! Senki! Senkiii!!! Ha-ha. És ezért bizony mindenki megfizet… majd egyszer… ha eljön az ideje. Ugye, hogy ugye? Megfizetnek majd, akárcsak ezek az ismeretlen senkiházi bankrablók, akik bizony nagyon, NAGYON rosszkor voltak rossz helyen. Mert ugyan biztos vagyok abban, hogy Mistah J jól szórakozna, ha most itt lenne velem ebben a módfelett abszurd, már-már komikusnak mondható szituációban, viszont azt is tudom, hogy ezzel egyidejűleg mennyire mérhetetlenül morcos lenne, ha valaki – valami jöttment senkiházi banda! – ki akarná rabolni az Ő bankját! Hah! Márpedig én bármit képes lennék megtenni azért, hogy az én drága pudingom elégedett és boldog legyen, nem mellesleg pedig; hogyan képzelték egyáltalán azt, hogy szórakozhatnak apucival??? Na, majd én megmutatom! MAJD ÉN MEGMUTATOM MINDENKINEK, HOGYAN JÁR AZ, AKI MISTAH J ÚTJÁBA ÁLL! Ha-ha-ha. Nem mintha a kanári hagyná nekem, hacsak nem… segítek neki? Illetve segítség címszó alatt szépen kinyírok itt mindenkit. Ha-ha. Elég őrült, mi?
Lelepleződésem valósággal mosolyt csal az arcomra – amolyan abnormális, degenerált bohóc-féle mosolyt –, a szemeim pedig bestiálisan csillannak fel a fenséges és szinte mámorító gondolattól, hogy most már legalább nem kell többé unalmas álruhában tetszelegnem. Elvégre a terepet felderítettem, méghozzá olyannyira sikeresen, hogy én magam is idebent ragadtam egy bankrablás keretein belül. Ha-ha. Egy bankrablás, amit nem én vezényelek. Micsoda fergeteges vicc! Vicc? KABARÉ! Ha-ha. Nem is tudom, hogy ezúttal kin csattan majd a poén… Rajtam vagy tulajdonképpen inkább rajtuk? Vaaagy netalántán a kanárin? Ha-ha!
- Igazad lehet, Birdy – bólogatok serényen, már-már zavaróan nagy egyetértéssel a mozdulataimban, hogy aztán őrült lelkesedéssel tépjem le a hajamról a szőke parókát. És már bohókásan kandikál is elő az a két jellegzetes copf, amely immár teljesen a védjegyemmé vált az évek során. Ha-ha. Elég őrült, mi? Neeem! Még nem eléggé…! Tudniillik, amíg rajtam van ez a kamu smink, addig nem lehetek igazán önmagam, így tehát kénytelen vagyok a fölösleges mázolmánytól is megszabadítani magamat. Hovatovább (!) a jelenlegi öltözékem is hagy némi kívánnivalót maga után; könnyed eleganciával vetkőzni kezdek hát. Persze az azért sajnálatos, hogy a madárkán kívül senki más nem láthatja a csodás produkciómat, ha-ha, pedig én aztán beleadok apait-anyait! Jaj, ugyaaan… Csak nem gondoltátok, hogy otthon hagyom a harci-szerelésemet? Hát mi vagyok én, őőőrült?! Ha-ha.
- Hééé, mi bajod van a konfettimmel? – Kétségbeesett kifakadásom mellé bolondos vihogás párosul, feltett szándékom ugyanis összezavarni az én régi-új barátnőmet. Mindeközben pedig a fejemben szüntelenül cikáznak végig a tébolyodottnál tébolyodottabb gondolatok. Érvek és ellenérvek ÉSZVESZEJTŐ kálváriája. Egy valóságos halálkeringő… a fejemben! Ha-ha-ha. Itt a kínálkozó alkalom, őrült dolog volna kihagyni, nem igaz? Különben is egy ilyen BOMBASZTIKUS mulatságon ott a helyem!
Nagyot sóhajtva kezdem el csavargatni a hajamat, ahogy rápillantok.
- Tudod, Birdy… Ha annak idején nem kapsz el, akkor most Mistah J és én nem lennénk újra együtt, úgyhogy jövök neked eggyel. Viszont vannak feltételeim! Habár azok a zsenik odabent eléggé amatőrnek tűnnek, szerintem a kamerákat mostanra már kiiktatták, vagyis a bankban tartózkodókon kívül senki sem fogja tudni, hogy mi történik itt. Nem tenne túl jót a hírnevemnek, ha most segítenék neked, tehát ami itt történik, az lehetőleg maradjon is itt. Amennyiben beköpsz, esküszöm… kinyírlak! – Mindezt persze olyan kislányos bájjal és édesen csilingelő hangnemben adom a tudtára, mintha csak éppen a szülinapi zsúromra invitálnám meg. Mintha nem is fenyegettem volna meg az imént…
Pedig megtettem. HA-HA.
- És mi a terved? – Azonban meg sem várva a válaszát, a folyosó végéhez lopózok, hogy onnan kukucskáljak kifelé. Tulajdonképpen mindig is jobban preferáltam az improvizálást, és HÉÉÉ (…) Őrült vagyok, ha-ha! Ennek fényében robbanok be aztán a nagyközönség elé – ugrálva, szökdécselve és mindenekelőtt konfettit szórva a bankrablók képébe. Vigyázat, mérgező! Ha-ha-ha.
- Ki rendelt bohócot, agyalágyultak??! – Tébolyult röhögésem közepette azért gondosan ügyelek ám arra, hogy a hozzám legközelebb álló módfelett szimpatikus egyén nyakába ugorjak. Onnan lövöldözök aztán rájuk nagy átéléssel, szinte gyermeki lelkesedéssel, széles vigyorral a szám szélén és csillogó szemekkel. ÁTSZELLEMÜLTEN lövöm szét az összes szerencsétlen agyvelejét, amiért voltak olyan bolondok azt hinni, hogy büntetlenül szórakozhatnak az én drága pudingommal. Persze valós fegyverzet hiányában kénytelen vagyok beérni csupán az ujjam tűzerejével – ha-ha! –, és a képzeletbeli golyókkal, meg a képzeletbeli agyvelejükkel. Hááát ez szomorú…
- Csak viccelek! – rikkantok fel önfeledten, vészjósló pillantásokat vetve a rám szegeződő puskacsőre. HAHAH! És vicsorogva vágom végül a szemközti férfi fejéhez a cipőmet, amelyet egészen idáig a kezemben szorongattam, és ami egészen véletlenül – ha-ha-ha – robbanószerrel van megtöltve. MEGLEPETÉS! Habár én személy szerint a robbanó papucsokra esküszöm, de a Mistah J-vel töltött idő alatt már megtanultam, hogyha bohóc az ember lánya, akkor bizony mindig legyen egy vészterv a cipője sarkában. Ha-ha. Elég őrült, mi?!

Tudom jól, hogy az őrültekházát, ami jelenleg a bankban zajlik a lehető leghamarabb meg kell oldani valahogy. Azt hiszem amennyire akartam magam mellé egy partnert nem tudom, hogy szerencsémre, vagy szerencsétlenségemre jelent is meg. Talán nem gondolkodtam tiszta fejjel, vagy nem tudom, de jelen pillanatban mindenkire számítottam, aki fel fog itt bukkanni csak rá nem. De bevallom még engem is majdnem sikerült megtévesztenie. De a külső nem minden. Mert legbelül még mindig ugyanaz a személy rejtőzködik és a kisugárzását nem tudja a béka feneke alá rejteni. Nem is vagyok benne biztos, hogy mi ketten most hányadán is állunk, de azt hiszem szükségem lesz a segítségre. Nem hiszem, hanem tudom. Csak azt nem tudom, hogyan fogom elérni azt, hogy ténylegesen segíteni akarjon. Úgy értem láthatóan nagyon is élvezi ezt a helyzetet még annak ellenére is, hogy nem ő vezeti ezt az egészet. Nem lennék meglepve, ha ez lett volna a terve, de az egyszer biztos, hogy nem most kívánta ezt megvalósítani, mert akkor biztos, hogy nem ebben az egyszerű, szinte tömegbe olvadó szerelésben bukkant volna fel.
- Ha akarnád se tudnád letagadni a jellemed varázslatosságát. - A kisugárzása már annyira saját, hogy attól nem tudja senki megfosztani. Egyszerűen olyan egyedi kecsességgel mozog, lélegzik és beszél, hogy a szemeiben már látod mindazt, amit ez az álca elrejt. Na, meg persze azt sem szabad elfelejtenünk, hogy egy ilyen helyzetben nem hiszem, hogy rajta kívül bárkinek is kedve lenne ahhoz, hogy nekiálljon nevetgélni. Egyszerűen szerintem rajta kívül senki nem találja más ember halálát viccesnek. Vagy éppen azt, hogy miképpen is halt meg. Leginkább gyomorforgatónak. Azonban, hogy idáig el tudott jutni az vagy azt jelenti, hogy nagyon nincs a kezükben az irányítás odakinn, vagy egyszerűen csak őrült módjára indult el ide úgy, mintha nem kellene zavartatnia magát egy percig sem.
- Harley.. Nem kell ide konfetti. Majd, akkor dobálhatod a konfettit, amikor mindegyik alak bilincsben sétál ki innen. Gondolom nem azért jöttél ide, hogy a bankszámládat ellenőrizd le, szóval.. Ha már annyira buli van odakinn, miért nem segítesz nekem egy kicsit.. A magunkévá tenni a bulit? - Nem mondom, hogy kifejezetten örülök annak, hogy rá vagyok utalva, mint belső segítség. Főleg, mivel azt mondanám, hogy eléggé instabil lábakon áll ez a bizonyos segítség forrása. Főleg, hogy az sem biztos, hogy egyáltalán rábólint a dologra. Bár nem várhatok arra, hogy egyesével öljenek meg idebenn mindenkit, vagy megpróbáljanak valami alkut kötni, amit ha nem kapnak meg ugyanaz lesz a végkimenetel. Idebenn kell őket leszerelnünk anélkül, hogy bárkinek is baja esne.
- Akkor mit mondasz? Kiiktatjuk a konkurenciát? Elvesszük a kedvüket attól, hogy valami olyat tegyenek, amit nem kellene? - Azt hiszem jelen pillanatban pontosan ezt jelenti ez a négy alak neki. Bár nem vagyok benne biztos, hogy ő pontosan milyen tervvel igyekezett hátrafelé, de csak remélni tudom, hogy sikerült elérnem azt, hogy meggondolja magát vele kapcsolatban. Mert nekem szükségem lesz rá. Akármennyire sem tetszik az ötlet, hogy tőle várjak segítséget, másra nem igazán számíthatok.

|| nekem tetszett. én kérek elnézést ezért az értékelhetetlenségért

Hááát mi tagadás, a legkevésbé sem számítottam arra, hogy ez a banki látogatás végül ilyen mókás kis mulatsággá avanzsál majd az álruhás jelenlétem alatt, ráadásul premier plánból nézhetem végig azt a frenetikus műsorszámot, ahogyan egészen VÉLETLENÜL agyonlövik az őrt. Ha-ha. És akkor még engem neveznek őrültnek! Ó, ha ezt valaki előbb közli velem, hogy a pénzintézetekben ilyen bulik zajlanak, akkor bizonyára gyakrabban járok ilyesfajta helyekre. Ha-ha-ha, csak viccelek! Igazából majdhogynem minden szerdán és csütörtökön beugrunk valamelyik szimpatikus bankba amolyan villámlátogatás keretein belül. És a villámlátogatás alatt természetesen azt értem, hogy chk-chk-boom! Ha-ha. Elég őrült, mi? Elvégre Mistah J zseniális terveit finanszírozni kell valamiből… Ugye, hogy ugye? Viszont egy pszichiáter nem keres olyan jól ebben a mai világban, hogy bombákat és gránátokat meg gépfegyvereket vegyen csak úgy hobbiból. Ugyaaan. Az volna csak aztán az igazán ŐRÜLETES dolog! Nem mintha praktizálhatnék egyáltalán mióta… mióta doktornőként elhagytam az Arkham Asylum intézetét, és kerültem vissza megbélyegezve, mint bizonyított és elismert őőőrült. Kattant. Elmeháborodott. Lehet válogatni! Ha-ha. Nem is tudnám eldönteni hirtelen, hogy melyik verzió volt az észveszejtőbb: orvosként vagy betegként lenni ott. Azok a kopár és barátságtalan falak… Azok a jéghideg cellák, azok a muris és kacagtató kényszerzubbonyok, a magánzárkák és a rácsok… Mindig az Arkham lesz a második otthonom. Mert az első, az elsőőő az én drága és egyetlen pudingom mellett van, ez kétségtelen! Bárhol is van, én mellette vagyok, és akkor – és csakis akkor! – otthon vagyok. Függetlenül attól, hogy az utóbbi időszakot bizony mi is külön töltöttük el egymástól, igencsak külön… Hónapok teltek el így. Nem is, nem is! Évek teltek el az én drága pudingom nélkül!!! Oh, MISTAH J! Hosszú, hosszú évek mentek veszendőbe, amíg én a hűvösön csücsültem. Vagy nem is voltak évek? Nem tudom, minden annyiraaa nagyon összefolyik! Ha-ha. És mindez kinek köszönhetően történt? Megsúgom; most itt áll előttem ez a személy. Bizony, a fekete kanári! Azt hiszem, a legutóbbi találkozásunk alkalmával nem egészen voltam… önmagam. Ha-ha. Merthogy nem csak a sitten töltött idő miatt voltunk külön az én pudingommal, neeem, már jóval előtte elváltak az útjaink.  És csak arra emlékszem, hogy mennyire hosszú idő volt – maga az ÖRÖKKÉVALÓSÁG! És rémlik még valami… valami engesztelhetetlen érzés. Végtelen düh és kétségbeesés, amikor is világossá vált számomra, hogy mindig, MINDIG lesz valaki, aki majd szét akar választani minket egymástól. Az igazságosztók, a rendőrök, az orvosnak maskarázott agyalágyultak, Batman! Ha-ha-ha. Ők tehettek róla, hogy az én drága pudingom elhagyott engem! Ők tehettek MINDENRŐL! És én csak vissza akartam kapni az én pudingomat… Be kellett hát bizonyítanom, hogy érdemes vagyok rá, hogy visszakapjam. Be kellett bizonyítanom, hogy még mindig megérdemlem Őt. Be kellett bizonyítanom neki, hogy továbbra is a kicsi szörnyetege vagyok, akit annak idején megteremtett. Bármit megtettem volna azért, hogy újra olyan legyen minden, mint régen. BÁRMIT! Ezért betörtem a rendőrségre és vidám, élettel teli mosolyt kaszaboltam a fánkzabálók hullamerev képére… egy papírvágó késsel. Ha-ha. Elég őrült, mi? A történet további része azonban már korántsem ilyen mulatságos; öntudatlanul dagonyáztam az őrület keserű posványában. Olyan tisztán él az elmémben a kép, mintha csak tegnap lett volna, ahogy magamhoz szorítottam az egyik hullát – egy pillanatra még magam is elhittem, hogy az én drága pudingomat ölelgetem. Hozzá beszéltem, neki szóltak a bocsánatkérő szavaim, de válasz és megnyugvás helyett csak a végeláthatatlan téboly borult rám. Körbevett a káosz. (…) A fekete kanári szomorúnak tűnt, amikor letartóztatott. Ugyanakkor mégsem tudok rá igazán haragudni, mert hogyha akkor nem tartóztat le, sosem kerülök a Belle Reve fegyintézetbe, Mistah J pedig sosem szabadít ki onnan, és talán… sosem találunk újra egymásra. Ahhhw, hát nem romantikus?!! Apuci eljött értem, mert végre tudta, hogy hol kell keresnie, és ez sosem valósulhatott volna meg az én kedvenc madárkám szíves közreműködése nélkül. Ha-ha. Köszönöm, Birdy!
- Elég dögös, mi? – rikkantok fel élesen, bestiális vigyorral a szám szélén. Hupszi, lebuktam…! Ha-ha! – Persze nem annyira, mint a szívdöglesztő sztripper-bohóc szerkóm, amit a főnök úúúgy IMÁD! De hát olyan öltözékben azért mégsem illik ilyen helyekre járni, ugye? Márpedig én illedelmes bohóclány vagyok, hisz’ ismersz! Várjunk csak… Honnan tudtad, hogy én vagyok az?! – Biztosan a rózsaszín esernyőm árult el! Ha-ha. És még csak véletlenül sem az aberrált nevetésem, tudniillik mindenki így röhög, én csupán beleolvadtam a környezetembe. HA-HA.
- Hogyha azért jöttél, hogy visszavigyél a börtönbe, tudnod kell, hogy hivatalosan tartózkodom ám szabadlábon. Illetve… én elvégeztem azt a bizonyos feladatot, és arról volt szó, hogy cserébe szabadon engednek minket. Az már igazán nem az én hibám, hogy végül átvertek mindnyájunkat, mert rosszfiúk vagyunk, és velünk ugyebár megtehetnek bármit… büntetlenül. – Teátrális mozdulattal tárom szét a karjaimat, mintegy szemléltetés gyanánt, hogy ezúttal tényleg ártatlan vagyok. Leszámítva persze azt az iciri-piciri igazán elhanyagolható apróságot, hogy eredetileg azzal a szándékkal jöttem ide, hogy a későbbi bankrablásunkhoz derítsem fel a terepet. Ha-ha.
- Egyébként odabent éppen buli van, kár volna kihagynod…! Még egy őrt is lelőttek, kééépzeld! Jaaaj, annyira vicces volt… Már csak a konfetti hiányzott az agyvelejéből! Hahaha! – Önfeledt vihogásom közepette hirtelen eszembe jut valami egészen zseniális. Ha-ha. – Huh? Ami azt illeti, azt hiszem, hogy pont van is nálam egy kevés! – És újabb degenerált röhögés robban ki belőlem, amint belenyúlok a zsebembe és rádöbbenek, hogy ide tulajdonképpen akár konfetti helyett gránátot is rejthettem volna. Ha-ha. ŐŐŐRÜLT, mi?!

Nem így képzeltem el a reggelemet. Ez az egész csak egy gyors fordulónak kellett volna lennie. Még soha nem volt olyan eset, amikor arra kényszerültem, hogy napközben aggassam magamra az álcámat. A legrosszabb az egészben, hogy a hely tele van kamerákkal, ami azt fogja sejtetni a világgal, hogy a Fekete Kanári itt volt a bankban. Hiszen miképpen juthatott volna be? Nem látok rá sok esélyt, hogy ezt kimagyarázzam. Akkor pedig, ha visszanézik a kamerát könnyedén leszűkíthetik, hogy ki az, aki sosem jött vissza. Bár az igazság az is, hogy távozhattam is innen anélkül, hogy észrevettek volna. Na, meg persze nekem nincs olyan sok minden a listámon, mint egykoron Oliver-nek volt. Az emberölések száma az első próbálkozásaival szinte megállás nélkül növekedett. Nem számított neki, hogyan éri el a célját. De megváltozott. Egy teljesen más közegben csatlakoztam hozzá és a csapathoz még akkor is, ha ő ezt megállás nélkül ellenezte. Ha pedig valaki annyira azzal lenne elfoglalva, hogy mégis ki bújik meg az álarc mögött, hát legyen a vendégem. Az igazság mindössze csak annyi, hogy az egyetlen dolog, amit tehetnek nekem az, hogy megköszönik, amiért annyi embert megmentettem. Egyszer sem csináltam semmit, amit más ne tett volna meg. Mondhatni a rendőrök munkáját végeztem, akik most már egyre kevesebben vannak, ahogyan a város megállás nélkül haldokol.
Miután egyre közelebb lopakodom a főrészhez egy ismerős nevetés csapja meg a fülemet. Mit csinálnak? Halálra csikiznek valakit? Mert másképpen nem tudom felfogni, hogy miért röhögne valaki. De ez a nevetés annyira ismerős. De, ha ő is lenne, akkor mégis miért kuporogna a földön, mint a többiek? Talán ő sem így képzelte el a reggelét? Az is előfordulhat, hogy egyszerűen csak összetévesztem és nem is ő az. Egyszerűen csak az agyam asszociál arra, hogy ő legyen. Mert egyedül nagyon, de nagyon kevés esélyt látok arra, hogy ezt egyedül megoldom. Mert, ha képes vagyok az új szerkentyűmmel egy kis időre lefoglalni őket az nem azt jelenti, hogy le tudnám őket szerelni még azelőtt, hogy nekem, vagy esetlegesen bárki másnak baja esne. A szomorú igazság, hogy a segítség most vagy a képzeletem szüleménye, vagy pedig odakinn a szirénázó kocsikkal érkezve próbálják kitalálni a legjobb megoldást. Ezek közül csak egyiket tudnám hasznosítani. Azt sem teljesen biztosan.
Nem tudom, hogy mégis mi történik, hiszen nem látok rá mindenre egyszerűen csak egy szőke nőt látok magam előtt, aki valószínűleg a kacagások forrása, de mégsem Harley. Vagy talán mégis? Kicsit közelebb lépek hozzá és, akkor már biztos vagyok a dolgomban. Hogy miért? Mert senki nem lenne képes csak úgy eljönni a fegyveresek elől. Nem vállalnák be. A szórakozott, bohókás viselkedését pedig nem tudja elrejteni, mint a többi jellegzetességét. – Igazán, meggyőző a szerelésed. – Sosem gondoltam volna, hogy egyszer úgy fogok gondolni rá, mint egy hős megmentőre, de azt hiszem most nagyon is a segítségemre lehet. Csak meg kell találnunk a közös hangot. Ami már előre érzem, hogy nem lesz túl egyszerű.

|| bénácska.