– Egyik sem. – Nem érzem úgy, hogy nem akarnám, hogy változzon. Ha nem akarnám, akkor nem lennék most itt. Mégis miért kellene előrébb éreznem magam attól, hogy most egy ilyen helyzetben vagyok? Hogy bujkálnom kell? Ez minden csak nem élet. Végre vissza akarok térni abba a hétköznapokba, amikor egyedül arra kellett vigyáznom, hogy a szükségesnél jobban ne mocskoljam be a család hírnevét, de ehhez csak úgy térhetek vissza, ha fogom magam és én magam juttatom rács mögé a rohadékot. Hiszen csak én vagyok erre képes. El kell mondanom a rendőrségnek, amit láttam. Habár nem egészen vagyok elég. Mert kell egy hulla is, de ha már én beszélni kezdek, akkor mélyebben beleásnak az ügyeibe és ki tudja, hogy mégis mi üti fel majd időközben a fejét. – Tudom, de akkor sem tehetek róla, hogy ezt éreztem, hiszen előtte találkoztunk, hogy bajod esett volna.. – Mégis miképpen ne vehettem volna magamra ezek után? Én találkoztam vele, ott voltam és beszélgettünk, ami miatt bármi történhetett. Megláthatott valaki. De örülök, hogy ez alkalommal mindössze csak túlságosan paranoiás voltam. – Sajnálom.. Én tényleg sajnálom. Mikor megtudtam, hogy mi történt veled, beszöktem hozzád.. De akkor sem emlékeztél rám és azt hiszem most sem emlékszel arra, hogy ott voltam, akkor.. – Hatalmas őrültségnek tűnt, de nem tudtam békékben lenni úgy, hogy nem tudtam, hogy van. Meg kellett látogatnom őt.
- A kérdés nem a miértre vonatkozott. Szóval, azért nem változott, mert nem akarod, vagy azért nem, mert szeretsz ebben a helyzetben lenni? – sok hasonló választ kaptam, mint amit Lenny adott most. Szimplán kitérő és ugyanazon a dolgon kattogó. És ez mélyíti a barázdát, annyira, hogy ki se lát mögüle. Mindez tény, szemrehányás nélkül. Én csak hallgassak, tíz év hülyeségem után. És ami utána jött. - Elég önző dolog mindent magadra visszavezetni. – mosolyodom el halványan. – Nem babaházban dolgozom, többen visszatérő páciensek, pszichopaták, és egyéb kétes elemek. Nem csak a papírunk mögé és a megfigyelő szobánkba zárkózunk. Elég széles körű lett a kutatási spaletta, a hivatalos szervek is szeretik igénybe a kutatásainkat, terápiáinkat, és ott nincs nem. Nincsenek emlékeim továbbra sem a baleset napjáról, csupán elmondások alapján létezik. Már éppen együtt éreznék, amikor az utolsó mondata képen töröl, annyira, hogy felkacagok röviden. - Ezt pont nekem mondod? A baleset napját örökre elveszítettem az emlékeimben, mint ahogy az első felébredés és az utolsó műtét közötti időre sem emlékszem.
– Mégis, miért szeretnék? Állandóan azon kattog az agyam, hogy mikor derül ki annak a rohadéknak, hogy életben vagyok és, hogy mim van ellene. Hogy mikor akar utánam jönni, vagy a családom után. – Feszülten túrok bele a hajamba, mert lehet, hogy most már a családom környezetében vagyok, de ettől függetlenül még egyáltalán nem érzem magam biztonságban. Ameddig az a rohadék nincs a rácsok mögött sosem leszek igazán biztonságban. – Amikor balesetet szenvedtél egy pillanatra abban a hitben voltam, hogy ő tette, hogy miattam történt.. – Nagyot nyelek, mert ezt eddig még hangosan sosem mondtam ki. Mégis megállás nélkül ostoroztam magam, mintha csak én tehettem volna róla. De akkoriban pont úgy érződött. Hiszen tudomást szerzett arról, hogy élek így Mr. Meyers-hez is eljutott a hír. Ő pedig ki akarta őt iktatni annak érdekében, hogy hadd higgye mindenki azt, hogy halott vagyok még mindig és, akkor már senki nem fogja őt keresni a halálom miatt, hiszen egy halott embert nem lehet megölni. – Az, hogy amíg nincs rács mögött az a rohadék sosem leszek igazán jól. Hogy sosem fogom tudni kiverni a fejemből Jasper üres tekintetét, ahogyan az utolsó lélegzetvételével is védeni próbál engem.. Ez nem olyasmi, ami csak úgy kitörlődik az ember emlékezetéből. – Mindent megtennék azért, hogy elfelejtsem. Legalább egy kis darabját, de az igazság az, hogy nem hiszem, hogy erre van megoldás, vagy lehetőség. Egyszerűen csak meg kell tanulni együtt élni vele. Ennyi az egész.
Jelentőségteljesen nézek rá. - Azért nem változott, mert nem akarod, vagy azért nem, mert szeretsz ebben a helyzetben lenni? – hogy kilököm a vélt komfortzónájából, ahol kedvére szenvedhet? Sosem voltam kedves bizonyos dolgokban és inkább vagyok őszinte és utálnak érte, mintsem hallgassak és ezzel sokkal több minden menjen tönkre. Azonban már nem teszem annyira mereven és hidegen. Már a konyhában készítem össze az innivalót: egy kávé és egy tea, ízesítőkkel, süteményekkel, rágcsálnivalókkal. Piros kíváncsian ugrik a pultra, amit már milliószor megtiltottam neki, de most már elég lemutatnom és a földön van ismét. Megsértődve vonul vissza aludni. A tálcát az asztalra teszem, amit a konyhában rápakoltam, tea és kávé a fő menü. - Hiszed, vagy tudod? Mi bizonytalanít el? Minden nap egyre jobban, köszönöm. Elveszem a másik bögrét, ami maradt és kavargatni kezdem. Hagyom, hogy ő nyisson és vigye tovább, elvégre valamiért eljött hozzám.
Nem mondhatnám, hogy büszke vagyok,d e az igazság az, hogy nem is érzem magam büszkének azért, mert képes vagyok ilyen dolgokra. Inkább szégyellnem kellene magam és ez részben jelen is van, de most fontosabbnak tartom a saját és Drew testi épségét, mintsem csengessek vagy ilyesmi. Bár a váratlan betoppanások még egyszer sem bizonyultak túlságosan jónak, úgyhogy talán itt lenne az ideje annak, hogy befejezzem őket. Mégis.. Képtelen vagyok elengedni. Nem megy. Túlságosan is hozzászoktam az árnyékban való élethez. Nehéz visszaszokni valamihez, amit nem is vehetek még teljes mértékben természetesnek. – Sajnálom, de attól még, hogy tisztában vagy a dologgal az életem nem lett egyszerűbb.. – Nem rajongok a parókákért, hiszen amúgy is viszketni kezd tőle a fejem. De az is lehet, hogy egyszerűen csak nem kellett volna attól az árustól ellopnom. Nem voltam benne biztos, hogy mennyi mindent tud, vagy éppenséggel, mit nem ezért valahogy finoman kellene tapogatóznom a dologról. – Nem, kérek köszönöm. – Megrázom a fejemet és ledobom a parókát is a kezemből meg a sapkát is. Már jó ideje nem merek a tükörbe nézni, mert félek nem ismerném fel azt a személyt, aki visszanézne rám. Elég rosszul nézhetek ki. – Jól vagyok.. Azt hiszem. De te, hogy vagy? Minden rendben van veled? – Nem tudtam nem magam ostorozni, amikor a balesete történt, hiszen nem sokkal azután, hogy rájött életben vagyok. Mintha ez egy jel lett volna, de mégis el kellett könyvelnem egy furcsa véletlennek. De ettől függetlenül még mindig ott van a fejemben egy hangocska, hogy mi van akkor, ha mégsem? Semmiben nem lehetek már biztos, úgyhogy nem is akarom törni rajta a fejemet, mert egyszerűen csak belesajdulna.
A modem felett hajolgatok, amikor meglátom, Piros hevesen figyel a kert felé, majd az egyik bejárati ajtó felé. Kiváló jelző, jobb, mint egy kutya. Mivel senki sem hívott és csend van csengő ügyben, máris felegyenesedek és lekapom a tartóról a baseball ütőt. Kőris. Elég kemény és elég pontos is. Zokniban haladok az ajtó felé és hallom a kaparászást is. A zár az. Hirtelen rántom fel az ajtót, belülről nyitható és lendítem az ütőt is, de csak lendíteném. Megáll a kezemben a lendület. - Abbahagynád az ilyen hülyeségeket? Legközelebb hívj fel, hogy jössz és vedd le azokat a göncöket is. – engedem le az ütőt, majd szélesebbre tárom az ajtót és befelé megyek, miközben intek neki. Megállok pár lépés után és bezárom az ajtót mögöttünk, miután belépett, az ajtónak nem esett baja zár ügyben. A hajamba túrok, Piros meg láthatóan tesz mindenre, nyalakszik, teljes nyugalommal. - Mit szeretnél, kávét, vagy teát? – a konyha felé veszem az irányt, a baseball ütőt visszarakom útközben a helyére. - Hogy érzed magad? – térek vissza a csészékkel és az asztalra teszem. – Jó látni téged. – halvány mosoly. Megfújkálom a habot a kávémon, egymás után kettő, az biztos, hogy éjjel nem fogok aludni.
Nem tudtam kiverni a fejemből Drew-t. Egyszerűen képtelen voltam. Hiába voltam már Leo-val és mondtam el neki mindent.. Egyszerűen nem tudtam aludni anélkül, hogy tisztában lettem volna a barátom állapotával. Mikor legutoljára láttam elég rossz passzban volt és még csak arra sem emlékezett, hogy ki vagyok én. Ezért is érzem most szükségesnek azt, hogy újra meglátogassam. Tisztában vagyok, hogy hozzá nem olyan egyszerű bemennem a hátsó bejáratokon, mert amennyire emlékszem nem éppen a legbarátságosabb egy betörő számára. Mert jelen pillanatban az lennék. Ezért útközben az egyik helyi árustól elloptam egy szőke parókát. Furcsa. Már a lopkodásban egész jó lettem. Pedig bármit megkaphatnék. De nem volt most időm arra, hogy vásárolgassak. A fejemre igazítottam a parókát, majd pedig egy sapkát is társítottam hozzá, hogy ne egy kapucnis idegen kopogjon be az ajtaján. Meg talán így még inkább képes leszek a tömegbe olvadni. Nem szeretném senkinek sem a figyelmét elnyerni. Azonban ezerszer meggondolom, hogy mennyire jó ötlet a bejárati ajtón, bekopogtatni. Lehet, hogy az arcomba fogja csapni az ajtót. Hogy valami miatt képzelődik vagy valami. Fogalmam nincs, hogy mennyi mindenre emlékszik a történtekből, de szükségem van arra, hogy beszéljek vele. Kopogtatásra emelem a kezemet, de aztán végül meggondolom magam és megpróbálok benyitni. Az ajtó zárva van, de ez mostanában nem egyelő számomra a nemmel. Egy percen belül megoldom a zár feltörésért és belépek az ajtón a parókát a sapkával együtt veszem le a fejemről és elindulok Drew hangjának az irányába. Na, én most már nem csak a betörésben és a lopásban leszek profi, de abban is, hogy könnyedén rá tudom hozni a frászt az emberekre. Mikor beérek a dolgozószobába, mindössze csak a hátát látom. – Kérlek, ne ijedj meg. – Indítok a lehető legrosszabb mondattal.
Még több időt pihenek, mintsem dolgozok, nem is megy. Mégis dolgozom, itthon is, miközben szórakozottan simogatom Pirost az ölemben. Megszokása, hogy ha itthon leülök, az ölembe, vagy a kanapé támlájára fekszik. Végre kezdi megtanulni, hogy a téglából épült kerítésre nem mászik fel, mert nem tud lejönni, én meg mászhatok át a rózsabokrokon, mert azzal ültettem körbe az egészet. Jó pár nadrágom és pulóverem bánja már az akcióit. Nem tért vissza se az egy hét és se az az egy nap, amikor balesetem volt. Nem bíztatnak azzal, hogy vissza fog térni, de én lennék, aki ki is rúgatná őket. Elvégre a szakterületemről van szó. Enyhén szólva vicc, most a saját kutatási alanyommá válhatok. Meg is tettem. Utálom a szintetikus gyógyszereket. Amiket kikísérleteztünk és nem vegyi pocsék, azt rendre elkaszálták, én meg akkor is kiadattam az engedélykérést, más kategóriába. Így nem legálisan, de megint drogozok, és sokkal jobban használ, mint azok a műgurigák. A kamrában tárolom, ahol hűvös van, a konyhapult mellett ácsorgok egy keveset, míg hat. Jól esik támasztani a pultot. Közben lefő egy adag kávé, az mindig jól jön. Bár pont nem gyógyszerre kéne szednem. - Igen? – kapom fel a zizegő telefont. – Nézem. A gép elé ülök vissza, és megint nincs net. - Próbáld meg egy negyedóra múlva elküldeni, megint lefagyott a modem. Leteszem a telefont és a modemhez lépve újra indítom, a géppel együtt. Egy ideje a technológia nem akar a közelemben működni.
Tárgy: Re: Dolgozószoba 
