Soha nem éreztem a maffiát ennyire sebezhetőnek és gyengének. És ez mind - mind miattam van, mert hagyom, hogy az érzéseim befolyásoljanak de hiszem, hogy Clarke megölésének mellőzésével egy nagy lépést tudunk előre tenni, a későbbiekben. Bár a lehetséges belső viszályok kockázatát nem éri meg, de addig amíg én vagyok a főnök, a parancsnok, senki nem nyúlhat hozzá.. tudom, hogy a későbbiekben az embereim is elfogadják őt, ahogy azt én is tettem. Úgyis azt mondják, hogy tartsd közel a barátaidat, de az ellenségeidet még közelebb. Ezen lehetőséggel pedig én is élek.. magam mellett tartom őt, kiemelem a megszokott közegéből, ezzel nagyobb kockázatot vállalva.. de ki, ha én nem tudom megvédeni magam. Nincs bennem félelemérzet, biztos vagyok a dolgomban, ahogy mindig is voltam , és leszek is. - Okos vagy Clarke..  de mindezt megérte vállalni, a saját bőröd tisztára mosásáért? - Végig nézek lassan a lányon, majd végül ahogy visszaérek tartom a szemkontaktust, igyekszem olvasni belőle. Érzem, tudom, látom, már ő sem bírja sokáig fenntartani a látszatot, látom rajta, hogy mennyire szétcsúszott.. a parancsom miatt, mert megölte a kis szerelmét. Itt a kapcsolatok amúgy sem élnek sokáig, szó szerint értve is, ezúttal. Nem tudom mit várt amúgy sem.. soha nem szabadott volna közszemlére bocsátani Finnel való szerelmüket. Talán akkor .. nem, így sem úszta volna meg a fiú, de legalább a vére nem Clarke kezén száradna. - Igen.. de az neked maga lenne a megváltás.. nem kellene ekkora súlyt hordanod a vállaidon, ami folyamatosan leakar rántani a földre.. sokkal nagyobb szenvedés számodra az, ha életben hagylak. Még annak ellenére is.. hogyha hozzá hasonlóan áruló vagy.   - Ha a sejtéseim és az állításom igaz, akkor még egy szabályt szegek meg.. de ezt nem fogom mindenki orrára kötni. Ez innentől csak is az én, illetve Clarke harcom, amibe nem hagyom hogy belepofátlankodjon semmi, illetve senki sem. Tudom, hogy megfogom törni ezt a lányt előbb vagy utóbb.. vagy, ha nem is én.. akkor megtörik magától. Tetteimmel pedig próbálom elősegíteni ezt. A tőrt szinte már a kezébe adom, és csak várok arra, hogy lépjen valamit tétlenül. Ahogy felrántom a földről a lányt, azzal a lendülettel is érkezik a tőr szorosan a torkomhoz, ami fel is sérti bőrömet. A földre ránthatnám, könnyedén átvehetném a helyzet felett az irányítást, hiszen tettei között olyan annyira sok a rés, hogy az valami hihetetlen. - Sajnálom.. - De mindhelyett, bocsánatkérő szavak hagyják el ajkaimat. Amit teljességgel komolyan is szánok.. tudom hogy milyen elveszíteni egy szerelmet.. nekem is volt már benne részem, és igazából rohadtul nem könnyű túl jutni rajta. - De.. -Ahogy kiejtem e szót kezem testén egyszerre vándorútnak indul teste tökéletes vonalát követve, egészen az övéig, ahol pihen egy lehetséges gyilkos fegyvernek szánt pisztoly. - Biztos vagy te ebben? -Megkérdőjelezem iménti kijelentését. Nem hinném, hogy puszta véletlen műve lenne az, hogy e fegyver ott pihen.. ráadásul, maffiánk nem használ ilyen fegyvereket.. vajon hogy jössz ki ebből, te lány?

Tehetetlennek érzem magam, mintha az életem egyetlen egy pontján sem lennék képes uralkodni, mintha minden egyes léptem során valaki összekötné a lábaimat, hogy ne tudjak átlépni egy nagyobb akadályt. Bár, hogyan is léphetnék át azon, hogy megöltem valakit? Vér tapad a kezemhez és nem valami idegenné, nem egy gyilkosé, aki talán még meg is érdemelte volna, hanem Finn-é. Kinek nem volt több hibája mindössze, hogy ő maga is részt vállalt ebben a fedett akcióban. Be kell vallanom, hogy ez egyáltalán nem a helyes irányba terelődik, hiszen már rám is sokkal több szempár tekint, mint azt szeretném. Észrevétlennek kellett volna lennünk mindkettőnknek, de Ő elég hamar elbukott és én magam is elég vékony cérnaszálon táncolok, de Lexa az, aki nem engedi, hogy leesek. Csak miatta vagyok még mindig életben. Ebből pedig kénytelen vagyok profitálni. Muszáj a kegyeiben maradnom ahhoz, hogy életben maradjak.
- Eddig még nem volt olyan probléma, amit ne tudtam volna megoldani vérrontás nélkül. - A lelkembe mar a tudat, hogy képes voltam megtenni anélkül, hogy visszavonultam volna. De akkor most mind a ketten halottak lennénk, ami talán jobb is lenne, mint ezzel a bűntudattal együtt élni. Szinte teljes mértékben felemészt, belülről fogyaszt el és ezt már tagadni sem tudom.
- Ha tényleg csak egy eszköz lennék a számodra, ha tényleg igaz lenne bármi, amit most mondtál, akkor már régen követtem volna Finn-t a halálba és ezt mindketten tudjuk. - Sosem leszek képes elfelejteni, hogy miatta kellett megölnöm Finn-t, de ugyanakkor talán még szerencsésebb volt Finn, amikor rám hárult ez a feladat, hiszen én a lehető legfájdalommentesebben igyekeztem végezni vele, míg ha más kezeire lett volna bízva a halála csak hosszú szenvedés után távozott volna az élők során. Megmentettem volna a kínzó haláltól? Lehet, de nem gondolkoztam elég gyorsan ahhoz, hogy tudjam bajban van és kijuttassam innen. Mert, ha megteszem, ha előre gondolkozom, ha egy kicsit jobban figyelek arra, hogyan tekintenek rá, akkor talán még most is életben lenne.  
Nem bírom tovább, egyszerűen úgy érzem, hogy mindez felemészt és Finn is ebben a pillanatban mélyeszti belém a körmeit, amelynek köszönhetően olyan oldalam mutatkozik meg Lexa előtt, amit a végsőkig igyekeztem elrejteni. De elszakadt bennem a cérna és már nem bírtam tovább összetartani a darabjaimat, amelyek nem is igazán passzoltak egymáshoz.
Elfogadva a segédnyújtó kezét a másikba a pengét veszem és a torkához szorítom éppen elég közel, hogy előserkenjen a vére. Egy apró pillanat töredékéig még én magam is elhiszem, hogy képes vagyok rá. Hogy meg tudom tenni, de végül ugyanúgy a földön landol a kés, mint ahogy az előbb is. - Nem fogom még egyszer bemocskolni a kezem. - Soha többé nem ontok ki egyetlen egy életet sem. Ez egy ígéret saját magamnak. Már egy alatt megroskadtam úgy, hogy szinte alig bírok újra meg újra talpra állni. Nem tudom, mit tenne velem egy következő. Még az sem számít, hogy mennyire gyűlölöm őt.

Gyengének érzem magam.. Nem is. Az vagyok. Clarke közelében pedig konkrétan már ezt a szintet sem érem el. Fogalmam sincs, hogy egyáltalán mivel éri el ezt a hatást.. talán direkt csinálja, ő akar megtörni engem, ezt pedig nem engedhetem. Eleget látott már így is belőlem, a valódi énemből.. nem felejthetem el, hogy ő is egy közülünk, annak ellenére is, hogy irányából egyáltalán nem érzem azt a tiszteletet, amit meg kéne adnia. Az lenne a legegyszerűbb ha itt és most befejeznénk a játszadozást, és véget vetnék a mi kis kapcsolatunknak, már amennyire lehet ezt annak nevezni. Mégis.. most először esik meg velem, hogy képtelen vagyok elvenni.. elvenni egy ember életét. Folyamatosan nyeli el a könyörületességem, s ezt bennem valamiféle törődéssé varázsolja, ezt pedig nem engedhetem.. de nem egyszerű.. semmi sem az életemben. - Ő volt az első ember, akit megöltél? - Érdeklődöm. Legalábbis, annak tűnik.. hiszen látszólag nagyon megviseli, még akkor is, ha a szerelméről volt szó. Ha az ember több életet vesz el ez kicsit alább hagy. Mindenesetre, úgy érzem hogy kötelességem átsegíteni ezen az időszakon. Hogy miért, azt én sem értem, mikor én szorítottam bele az egészbe.
- Egyáltalán nem ismersz engem. Nem is akarom, hogy megismerj. Te csak egy vagy a sok közül.. egy eszköz.. egy megtört eszköz. - Nem hogy neki, de ezzel még magamnak is hazudok, hisz többet akarok tőle, minthogy egy ember legyen a sok közül.. pont attól, aki a lehetséges ellenségem. De ezt nem engedhetem meg magamnak.Túl estem már a tanulópénzen, ami elég drágának bizonyult.. egy életbe került. Tudom, hogy az embereim hogy néznek rá, s ha én nem lennék, már régen Finn mellé került volna, én mégis ragaszkodom hozzá, és nem engedem hogy ez megtörténjen.. az én védelmemet élvezi ez lány, annak ellenére is, hogy eddig sok mindent nem mutatott fel ennek érdekében. Tudom, hogy gyűlöl, érzem, ahogy azt is, ha nem lennék az aki már régen megölt volna.. nem kellenek szuper képességek ahhoz, hogy érezzem az irántam való gyűlöletét, amit nem tudom hogy meddig lesz képes megfékezni. Én pedig minden tettemmel elősegítem a lehetőségeket arra, hogy megöljön.. de ő is tudja, hogy ez mekkora butaság lenne. Talán ezért nem lépett még semmit sem ennek az érdekében. Nem buta lány. Sőt.. ő az a fajta, aki a harcot nem az erejével vívja, hanem az eszével.  Reflexei nem túl jók.. a kést sem tudta elkapni úgy, hogy ne sértse fel a kezét. Hiába kérdez, látom rajta hogy nem áll készen arra hogy újra elvegye valaki életét... s mielőtt kérdésére választ tudnék adni, magában kezd beszélni saját magával kezd beszélni. A tőrt maga felé fordítja.. végig nézem mozdulatlanul az egész általa nyújtott műsort, majd amint végez, védtelen teste a tőr mellé zuhan a földre. Lassan a lány elé sétálok, és lenézek rá a szokásos rideg tekintetemmel. - Állj fel, Clarke! - Ellentmondást nem tűrve parancsolok rá, és nyújtom felé a segítőkezemet, ami már csak rajta múlik hogy elfogadja, avagy sem. - Ennél te erősebb vagy.. Ne hagyj csalódni..  - Lehunyom szememet, és egy nagy levegőt véve nézek rá. - Most is itt van, ugye? -Célzok kérdésemmel Finnre. Az, hogy ő látja, hogy kísérti csak is a saját maga által kreált képzelgése. - Tedd meg, Clarke! Tudom, hogy azt akarod. - A tőrre nézek, és odarúgom a lány elé.

Amennyire én igyekszem elrejteni a fájdalmam, addig ő próbálja a lehető leghitelesebben alakítani a jégkirálynőt. Hiszen mindenki elvárja tőle, hogy érzelemmentes gondolkodással irányítsa ezt az egész szervezetet és nem hagyhatják, hogy bármi befolyásolja őt. Mégis amíg ő áll az élen addig nem szegülhetnek ellene akármennyire is szeretnének. De az igazság az, hogy lehet, hogy távolodik attól, aki volt és az is lehet, hogy ennek az egésznek én magam vagyok az oka, de még mindig könnyedén visszatáncolhat. Nem vágta el a kötelet, ami mindahhoz köti, ami egykoron volt. Vagyis inkább, aminek lennie kellett volna, mert a saját fájdalomfonalamból kigubózva rájöttem, hogy talán Ő nem is akarta ezt az egészet magára vállalni. Egyszerűen csak Ő volt az, aki a soron következett. Az élet helyette választotta meg a sorsát. Kegyetlen, de pontosan ilyen a valóság.
- Úgy érzem, hogy azt már akkor megtettem, amikor azt a tőrt a mellkasába szúrtam. - Nem hiszem, hogy én lennék a legjobb személy arra, hogy elbúcsúztassam. Nem is hiszem, hogy igazán megérdemelném ezt a lehetőséget. Amúgy is.. Attól, hogy elégetjük a testét és szép szavak tömkelegével elbúcsúztatom.. A fejemben még mindig ugyanúgy ott marad, mert ezzel egyáltalán nem váltom ki a bűnömet.  
- Szerintem még te magad sem vagy vele tisztában. - Túl korán kezdte meg életének egy olyan szakaszát, amire nem állt készen. Hiszen talán azt sem tudta, hogy mit akar az életétől, mégis magára kellett öltenie a jégkirálynő szerepét, hogy apja nyomdokaiba léphessen, hogy irányíthassa a maffiát, amit ha nem csinálna jól, most én sem lennék itt. Nem szenvedném a következményeit annak, hogy kiontottam egy életet.
Egy pillanatra megriadok, ahogy felém hajítja a kést, de végül sikerül elkapnom, mielőtt még bármimet felsérthetné. Azonban még így is sikerült felsértenem vele a kezemet, ahogy a pengénél fogva rámarkoltam, de ez a fizikai fájdalom, már mit sem számít mindahhoz, amin túl vagyok és, amiben még mindig nyakig úszok. Hiszen a fájdalom, amit Finn halála miatt érzek soha nem fog megszűnni. Mindig is gyűlölni fogom magam érte, ahogyan Lexa-t is. De még nem döntöttem el, hogy melyikünket gyűlölöm jobban. Rettenetesen kellemetlen érzés volt újra a kezemben tartani azt a tőrt, amivel Finn-t is megöltem. - Kit kell megölnöm? - Ahogy a saját vérem keveredett az övével olyan volt, mintha újra élném a pillanatot. - Gyerünk.. Vágd el a torkát. Döfd bele a szívébe újra és újra. Tudom, hogy ezt akarod. Ő még meg is érdemelné. Nem úgy, ahogy én hercegnő.. Elárultál.. Meg sem akartál menteni... - Minden egyes szó egyre hangosabban zúg a fejemben és már alig bírok uralkodni magamon. - Fogd be. - Fordítom oldalra a fejemet, ahol Finn áll öntelt mosollyal az arcán. Ezért tette. Megakart törni. De nem tudom pontosan, hogy Lexa-nak sikerült, vagy Finn-nek, aki nem más, mint a tudatalattim kegyetlen játék, vagy esetleg a kettejük különleges táncának. Nem számít. Megrogytam a súly alatt, ami már napok óta emészti a lelkem. Nem bírom tovább. Ki akarok szállni. A tőr éle ezúttal az én irányomba fordul, szinte farkasszemet nézek annak pengéjével. - Ugyan hercegnő, nem tudod megtenni, te sosem lennél ilyen gyáva.. - Apró könnycseppek gördülnek végig az arcomon, miközben egyre közelebb tartom magamhoz a tőrt. - Nem tudsz rólam semmit.. Fogalmad nincs mire vagyok képes.. - Motyogom, miközben a könnyeim mellé kisebb remegés is társul, de végül a tőr velem együtt zuhan a padlóra, ahová a fájdalom rántott mindkettőnket. Képtelen vagyok rá. Nem tudom eldobni magamtól az életemet, akármilyen sötét fordulatot is vett..

Nem bízom senki másban, egyedül csak magamban 100%-osan. Persze, van pár emberem akik közelebb állnak hozzám, sőt, néha talán túlságosan is védeni akarnak minden elől,  talán azért mert ők is látják a valódi énem.. nem tudom. Amilyen erőszakosan próbálom elrejteni valódi érzéseim, annál inkább feltűnőbb ez a másik félnek.. ezt immár én is beláttam. Mégsem engedhetek az érzéseimnek, nem engedhetem, hogy felszínre törjenek, nem engedhetem, hogy lássák az embereim valódi arcom.. a gyenge arcom. Ahogy Clarke-nak sem, de félő , már késő, és átlátott rajtam. Talán ennek.. illetve, magamnak köszönhető a sok áruló, akikkel mostanság szembe kellett nézni.. és leszámolni velük, miközben.. nem velük, hanem magammal kéne. Ezzel én is tisztában vagyok. Mégsem teszek ellene.. nem egyszerű. Ezzel elveszteném a bennem rejlő maradék érzéseket, amik emberré tesznek. Ami a látszat szerint soha nem is létezett. Szánalmas vagyok.. egy lehetséges árulót sem tudok kiiktatni a maffiából.. tudom, hogy Finn nem volt egyedül.. mégsem tudom megtenni.. nem tudom megölni Clarke-ot.. túl vonz a veszély.. a veszély, ami akkor fenyeget, mikor vele vagyok.. s a jövőbeli még nagyobb veszély, ha hagyom magunk között szabadon járkálni. Vagy legalábbis, próbálom erre fogni, miközben valami igyekezve a felszínre kerülni. Egyszer már elkövettem egy hasonlóan végzetes hibát, nem hagyom hogy még egyszer megtörténjen.- Szeretnél.. véglegesen elbúcsúzni tőle? - Szökik ki belőlem akaratlanul is egy apró kedvesség. Talán ha megpróbálok hozzá másképp állni, előbb célba érek. Talán hagyom neki.. hogy utoljára lássa Finn testét, és a szokásainkhoz híven elégesse, hiszen ha áruló is, de közénk tartozik, ahogy tartozott Finn is. - Akkor én mi vagyok, Clarke? - Teszem fel a kérdésem úgy, mintha nem tudná, hogy de igen is vannak érzéseim. Számomra minden nap egy megpróbáltatás.. hogy megtudok e felelni apám elvárásainak, avagy mégsem. S ez a nap láthatóan kudarcba fulladt. Legszívesebben szégyenemben elásnám magam. Nem szoktam csalódást okozni, magamnak meg legfőképpen nem. S ezen érzések kavarodásától észre sem veszem, hogy tulajdonképpen, átvette a helyzet feletti irányítást.. úgy érzem hogy sarokba akar szorítani, de ezt nem hagyhatom neki. Itt én vagyok a főnök.. és nem fordítva. - Ugyan kérlek.. még behozhatod a lemaradást. Kész vagy újra bizonyítani? - A tőrt fogom, s egyenesen a lány irányába hajítom. Meguntam a fogdozását.

Rendkívül nehéz játékot játszunk. Mindketten nyerni akarunk, de a kérdés csak az, ha nyerünk is az tényleg valami pozitívum lesz-e. Vagy egyszerűen csak elvész a semmiben. Hiszen annyi mindent áldozunk fel annak érdekében, hogy stratégiailag jobban jöjjünk ki belőle, mint a másik, hogy ki tudja milyen pusztítást fogunk látni, amikor visszatekintünk a múltunkra.
Azért küldtek ide, hogy felszámoljam a maffiát, hogy megbuktassam belülről, de már így is egy életet követelt magának az akció és egyben a lelkem egy darabját is, amelyet a sötétség magába húzott és nem ereszti. Finn halálával kötötte össze olyan szorosan, hogy szinte már nem tudom megkülönböztetni a valóságot és a fikciót. Tudom jól, hogy Finn halott mégis olyan valóságosnak tűnik, hogy egy részem még mindig azt érzi, hogy lehet megöltem a testét, de a lelke örökre velem marad, hogy emlékeztessen arra, amit tettem. Mi van akkor, ha Lexa még több halált követel majd tőlem? Minden egyes lélek úgy fog kísérteni, mint ő? Hogy megtörjön? Nem engedhetem, hogy a bűntudatom és a fájdalmam felemésszen. Mert én ezt nem így akartam. Anélkül jelentkeztem a feladatra, hogy igazán szembesültem volna a kihívásokkal és a nehézségekkel. De ennek pont most iszom meg a levét.
- Nem hinném, hogy valakit úgy kellene átsegíteni egy gyászoló időszakon, hogy oda hívatják, ahol a tényleges haláleset történt és mindezt megbélyegezve a gyilkos fegyverrel. Mert ez kétlem, hogy bárkit is segítene bármiben is. - Tudom jól, hogy egyáltalán nem gondolja komolyan a szavait, hiszen őt mit sem érdekeli Finn. Sokkal inkább azt mondhatnám, hogy talán még örül is annak, hogy megszabadult egy akadálytól, ami az útjában állt. De nem tudom, miért érdekelem ennyire. Hogy miben vagyok más. Ja, de mégis. Én nem vagyok bűnöző, nekem semmi közöm a maffiához az egyetlen célom az, hogy ezt az egész helyet elpusztítsam. Talán ezt ő maga is tudja. A veszély az, ami vonzza felém. Ez végül is érthető, hiszen mindannyian vágyunk arra, hogy olyan dolgokba ugorjunk fejest, amik kicsit veszélyesebbek az átlagosnál.
- Ezzel nem értenék egyet. Az érzések teljesen természetesek egy ember életében. A fájdalom arra sarkal, hogy amit teszünk helytelen, hogy itt lenne az ideje megszakítani a kapcsolatot azzal, ami minket arra késztet, hogy ilyen nyomorultul érezzük magunkat. Például, ha belelép az ember egy szögbe nem fogja újra és újra megtenni csak azért, mert rá nincsenek hatással a "gyenge" érzések. - Ha próbáljuk is kizárni az érzéseinket az igazság az, hogy mindig is ott lesznek velünk. Nem tudjuk őket teljesen elengedni, hiszen egy-egy pillanat bármikor felidézhet egy emléket, ami vagy boldogsággal, vagy pedig tömérdek fájdalommal érkezik hozzánk csak úgy, mint egy hatalmas lavina. Akkor mondhatjuk igazán erősnek magunkat, ha mindezek ellenére képesek vagyunk talpra állni és tovább folytatni az életünket, harcolva minden áldott nap, hogy az érzelmek hada ne temethessen be minket. De jelen esetben számomra egyre nehezebb és nehezebb. Nem tudok szemet hunyni a tettem felett és ez talán soha nem fog megváltozni. De amíg, ha összeszorított fogakkal is, de képes vagyok álarcot húzni a fájdalmamra, addig büszkén kijelenthetem, hogy nem buktam el. Nem adom meg neki azt, amit akar. Hogy láthassa a háborút, ami legbelül bennem zajlik. Az csak rám tartozik, egyedül és csakis rám.
- Nem vagyok fenyegetés a számodra. De az embereid számában ettől függetlenül úgy tűnhet, hogy valamit tervezel, amit nem mondasz el nekik. Hogy egy derült égből villámcsapást fogadsz hűségedbe, nem pedig azt, akinek több vér tapad a kezéhez a te kérésedre. - Megértem a kételkedésüket. Hiszen megannyi oka van annak, hogy szeretnének holtan látni. Talán más is észreveszi, hogy a jégpáncélja a királynőjüknek kezd megolvadni? Méghozzá egy lehetséges áruló jelenlétében? Nem titok, hogy itt senki nem kedvel engem, de nem is vágyom arra, hogy bárki is kedveljen. Egyszerűen csak túl akarom élni méghozzá úgy, hogy a lehető legtöbbet tartsak meg önmagamból.

Soha, de soha nem éreztem magam ennyire sebezhetőnek, mint ebben a pillanatban. Úgy érzem, hogy minden próbálkozásom ellenére ő átlát rajtam. Hogy amint találkozik tekintetünk, szemem azt sugallja, hogy mentsen ki innen most azonnal. Lehet, hogy nem én kívántam magamnak ezt az életet, hogy csak belecsöppentem, de itt nőttem fel. Minden emlékem ide vezet vissza, tulajdonképpen, az egész maffia apám érdeme, nekem pedig tiszteletben kell tartanom emlékét, és nem bemocskolni még ha a szívem mélyén ritkán.. - bár mostanság egyre sűrűbben - egy normális életre vágyok.. arra, hogy még ha csak egy napig is, de ízlelhessem meg milyen a hétköznapi élet.. hogy csak egy napig ne ússzon a kezem a vértől. Minden egyes halott ember vére az én lelkemen szárad, s ez.. érzem ahogy megváltoztat belülről. Ahogy a sötétség egyre nagyobb helyet foglal el szívemben, ezáltal elszorítva pozitívakat. De elfogadtam a sorsom.. hisz tudom, hogy mindennek csak a halálom vethet véget, semmi más. - Oka? - Sarkon fordulok, ezzel szándékosan hátat fordítva a lánynak. Imént említett szavaim ellenére, hozzá hasonlóan én is megtöröm szokásunkat, és nem nézek a szemébe, hisz meglepően esetében nehéz tartani a szemkontaktust. - Szimplán szeretnélek átsegíteni ezen a gyászoló időszakon. - Hah. Jó a vicc. Én taszítottam bele, s bár kötelességemnek kéne talán érezni, mégsem teszem. Pont, hogy a szavaim ellenkezőjét igyekszem tenni, ezért is sétálok oda egyenesen a kínzófához, ahova ki volt kötve a kis szerelme, oda, ahol leszúrta őt. - Biztos nagyon nehéz lehet..  -Fordítok továbbra is hátat a lánynak, nem véletlenül. A legkönnyebb az embert hátba szúrni, talán ezúttal szó szerint is értelmezve. Célom Finn megölésének illusztrálásával az, hogy ha eddig tartotta is csak magát, megmutassa végre foga fehérjét. - Tudod Clarke.. az érzések csak gyengítenek. - Apám tanító szavaival élek. Többi már csak rajta múlik, hogy mit fogad meg belőle, és mit nem.. bár, gyanúsan késő már. Hiába halt meg Finn, míg nem lesz képes teljesen túl lépni rajta, addig a pontig ez számára gyenge pont marad. Én pedig örömmel élek vissza ezen lehetőséggel, ha már megadta nekünk ezt. De van egy olyan sejtésem, ahogy a többi alól, ez alól is próbál majd valahogy kibújni. Okos ez a lány.. be kell vallanom. Bár ahhoz nem elég okos, hogy túl járjon az eszemen. Azt nem hagyom. - Így érzed? -  Felé fordítom tekintetem végül, sikerült felkeltenie ezen kijelentésével kérdésem. Számítottam valami kitérésre, de erre pont nem. Érdekes. - Miből gondolod ezt? Fenyegetés lennél számomra? Vagy.. ? - Felhúzom szemöldököm kérdésemnél. Felkeltette érdeklődésem, ezt pedig ezúttal egyáltalán nem rejtem el töredező álarcom mögé.

Ugyanazon a helyen állni, ahol nem is olyan régen kiontottam egy életet, minden csak nem egyszerű és tudom jól, hogy a tőr, amin a vörösség meg-meg csillan a napfény hatására Finn vérében ázott. Nem tudom, hogy miért akarja ennyire, hogy teljesen megsemmisüljek lelkileg. Hogy úgy érezzem minden egyes porcikám megsemmisült, ami emberi volt. Hogy ez az egész már egyáltalán nem egy beépülési akció, hiszen engem is teljesen megváltoztat. Minden egyes döntésemmel elérem azt, hogy eldobjak magamból egy darabot. De, mintha ezt ő maga is tudná. Olyan ez az egész, mintha arra játszana, hogy elfelejtsem azt, hogy ki is voltam és honnan jöttem. Hogy csak a jelen számítson és meg se próbáljak a jövőre gondolni, mert lehet, hogy holnap már minden elveszik. Talán már pontosan ezt is tettem. Hiszen, amikor megöltem Finn-t nem is igazán gondoltam a következményekre. Egyszerűen csak az álca fenntartásának érdekében tettem. De arra egy percig sem gondoltam, hogy ez milyen hatással lesz rám. A saját jövőmre nézve. A lelkemre. Csak remélni tudtam, hogy fenn tudom tartani a látszatot elég ideig, hogy talán még egyszer sikerüljön a bizalmukba férkőznöm. Ha nem is mindenkiébe, de Lexa-éba. Azonban ilyen állapotban koránt sem olyan egyszerű.
Nagy nehezen, de végül a fejemet felemelve próbálom megőrizni kettőnk között a szemkontaktust még akkor is, ha úgy érzem, hogy mélyen legbelül egy vihar tombol bennem, amin nem tudok uralkodni. Már így is épp eleget elárultam az állapotomból, amit annyira palástolni akarnék. Kétlem, hogy pont a tekintetem nyújtaná számára a kulcsot ahhoz, hogy megfejtse mégis mi lakozik a lelkemben. - Nem tartozol nekem semmivel. Csak gondoltam, hogy oka van annak, amiért idehívattál. De, ha tévednék akkor azt beismerem. - Ok nélkül senkit nem hívat maga elé. Azonban az is igaz, hogy senkire nem szentel annyi figyelmet, mint rám. Ezzel csak még inkább a mikroszkóp alá helyezi az álcámat. Mit tegyek még, hogy bizonyítsam hűségemet? Hiszen megöltem egy férfit, aki többet jelentett nekem bárminél, és még ezek után is nem kapok mást, mint kételkedések hadát. Mit kell tegyek ahhoz, hogy végre előrébb juthassak? Hogy megtaláljam azt, amit keresek annak érdekében, hogy ezt az egész helyet lekapcsolhassuk és a démonaimmal a saját közegemben birkózhassak meg.  
Holtan akarnak látni. Ezek szerint tényleg komoly veszélyforrásnak tartanak. Mintha kezdenék egyre közelebb kerülni a tűzhöz, de ez a láng, ami mindennél fényesebben ragyog talán nem is valami kézzel fogható bizonyíték, hanem sokkal inkább maga Lexa. Talán attól félnek, hogy sikerül magam elég közel juttatnom magam hozzá, hogy belülről dönthessem meg a birodalmat úgy, hogy közben végig Lexa védelmét élvezem. Mert lehet, hogy játssza a jégkirálynőt, de ahogy a tekintetem elárulja a fájdalmam, az övé azt, hogy sokkal többet rejteget talán, mint én. - Lehet, hogy nem túl nagy rajongói az emberek ezeknek a kétszemélyes találkozóknak. - A legtöbb esetben egyetlen egy szemtanú, sem pedig fültanúja nincs annak, mikor beszélgetünk. Nem csodálom, hogy ez egy kicsit böki a csőrüket, de persze még mindig nem vedlettem le magamról azt a gyanút, amit Finn ébresztett mindenkiben.

Clarke.. van benne valami más. És ez a másság az itteni emberekben nem igazán található meg. Ha rá nézek, egyenesen a szemébe, nem tudok olvasni belőle.. hiába fogad szót mint egy betanított kiskutya, mégis, érzek valamiféle fenyegetést az irányából. De egyáltalán nem tartok tőle.. sőt, annál inkább vonz. De az is lehetséges hogy egyszerűen csak azzal , hogy magam mellett tartom próbálok kicsit elszakadni a saját magam által kreált rideg világból. Többiekkel ellentétben az ő válasza irányomban nem szakad meg egy igen is, értettemnél.. és ez számomra újnak számít. Az újat pedig az emberek nagy része még ha kis félelemmel is a szívükben, de lelkesebben fogadják. Azt ugyan én nem mondanám hogy én tartanék tőle.. legalábbis, tudatosan nem.. hanem annál inkább érdekesebbnek találom. Szóval, az, hogy próbálom kideríteni a lány kiléte mögött rejlő igazságot pusztán csak egy fedősztori.. egy fedősztori, a saját embereim részére, hisz a királynőjük.. soha.. de soha nem mutathat ki semmiféle érzést. A szabályaim saját rabja lettem.. milyen szánalmas. Eltörölhetném, de ezzel elveszteném az embereim tiszteletét. Hiszen ezt ők is tudják.. ha egyedül van az ember, akkor tud igazán tisztán gondolkodni. Nincs, ki befolyásolja döntéseit. A döntésem pedig ezúttal arra esett, hogy ahogy megláttam a lányt, a már jól ismert karjelzéssel intettem a többi embernek, hogy hagyják el a termet, kik egy szó nélkül meg is tették. Ketten maradtunk. Csak Clarke, és én. Innentől pedig kedvem szerint bánhatok a lánnyal. Nincsenek a minket fürkésző szempárok, kik bármibe is közbeavatkoznának, ha esetleg elfajulnának a dolgok is egy hirtelen ötlettől vezérelve, bármelyikünk irányából. - Tudod.. itt az a szokás, ha beszélnek hozzád tiszteld meg annyival a másik félt, hogy a szemébe nézel. -Az ,hogy a földre szegezi tekintetét, s nem bír rám nézni, számomra többet is elárul a kelleténél, s ennek, valamiért felettébb örülök.. Ahogy a közelébe lépek tőrömmel az állához nyúlok, és óvatosan felemelem a fejét, hogy még ha ráerőszakolva is, de elérjem az akaratom. De nem ez az egyetlen az. Látni akarom.. látni akarom, ahogy megtörik, ezért tartom magamnál a gyilkos fegyvert, ezért próbálok mindig azzal a közelében hadonászni. Ezért húzom kezén végig a fegyvert, azt, amin Finn vére azóta is szárad. Mindezen tettem után elé kerülök. Látni akarom az arcának minden egyes rezdülését.. mindent. - Mióta is tartozom neked válasszal? - Kérdésem rideg hangnemben csendül fel, ahogy tekintetem is ezt sugallja, az eddigiektől kicsit másképpen. Én vagyok a parancsnok, itt maximum én kérdezek, és más válaszol. - Szerinted.. miért hívtalak ide, Clarke? -Tudatosan közeledek hozzá, szándékosan nyúlok arcához, és igazítom el haját az arca takarásából. Tudom, érzem, hogy mennyire gyűlöl engem, és szeretném, ha nem rejtené el érzéseit, nem rejtené el valódi kilétét. Tudni akarom, az igazságot ennek érdekében pedig bármit hajlandó vagyok megtenni. - Azt akarják, hogy öljelek meg. - Mielőtt válaszolhatna kérdésemre, megteszem helyette én. Amilyen gyengéden nyitottam, olyan ridegséggel is mondom, mint aki kész megtenni bármelyik pillanatban. - Megtudod mondani, hogy vajon miért? - Tőle akarom hallani,hisz a válasza elárulhatja.

Van egy hang, valahol mélyen legbelül bennem, ami azt sugallja, hogy olyan hamar fel kellene innen szívódnom amilyen gyorsan csak lehetséges. Az őrület határára taszítottak és a legrosszabb az egészben, hogy nem lenne már hova visszamennem. Hiszen, ha nem mutatok be valamit, akkor ezek a hónapok értéktelenné válnak. De nem csak az itt töltött időm, hanem mindaz, ami ezalatt történt. Hiszen az én kezemen zárad Finn vére és nem tudnám megmagyarázni úgy, hogy ne kerüljek én magam is rács mögé. Lehet, hogy veszélyeztette az akciót, de meg kellett volna találnom a módját arra, hogy élve kijuttassam innen még akkor is, ha ezzel önmagamat is veszélybe sodorom. Elvettem egy életet és ezért bűnhődnöm kell. Bátrán vállalnám a kihívást, rácsok mögé zárva, de a büntetés, amit rám szabtak az elől nincs menekvés. A fejemben ragadt. Minden egyes éber pillanatomban emlékeztet, de akkor sem hagy nyugodni, amikor az álmok vad mezejére lépek. Vannak dolgok az életben, amelyek elől nem tudunk menekülni még akkor sem, ha minden erőnkkel azon vagyunk, hogy leküzdhessük. Érzem Finn jelenlétét megállás nélkül, mégis most nem engedhetem, hogy a szavai hatással legyenek rám, hiszen Lexa magához hivatott. Nem láthatja meg rajtam, hogy valami nincs rendjén, hogy még mindig kísért a saját tettem súlya.
- Lexa. - Kerülöm a tekintetét, hiszen akármilyen kemény maszkot is húztam fel, amely mögé igyekszem elrejteni minden fájdalmam, minden őrületem, félek a tekintetem túlságosan nyilvánvaló üzeneteket küldene ezt pedig nem engedhetem meg magamnak.
Figyeltem minden egyes mozgását és éreztem a pengét a bőrömön és egy részemet elárasztotta a halálfélelem még akkor is, ha egy karcolást sem ejtett rajtam. - Ó, hercegnő.. Vigyázz mert még a végén te következel. - Az a gúnyos nevetés, az a megvető pillantás olyan ösztönöket indít bennem, amelyeken rendkívül nehéz uralkodnom. De nem láthatja Lexa, ahogy a levegőbe csapkodok, vagy beleütök a levegőbe, hiszen Ő mit sem sejthet arról, hogy Finn a mai napig velem van. Nem tudhatja.. Nem engedhetem. Ha megtudja, hogy mi is történik talán rájön, hogy ez az egész többről szól. Szerettem Finn-t. De itt nem csak az iránta érzett szeretetemről van szó, hanem arról, hogy elbuktam, mint partner, mint rendőr. Kiontottam egy életet a sajátom megóvásának érdekében. Emiatt pedig mindig is gyűlölni fogom magam.
- Azt tettem, amit tennem kellett. Nem volt választási lehetőségem. - A testem teljes egészében megfeszül, hogy leküzdjem az irányíthatatlan tombolást, amit Finn apró suttogásai váltanának ki belőlem. Az idegeimen táncol arra várva, hogy elszakadjon végre a cérna és ne tudjak uralkodni magamon. - Esetleg lenne feladatod a számomra, hogy a jelenésemet igényelted? - Bármennyire igyekszem palástolni az állapotomat, könnyedén átlát rajtam mégis nem kívánok megakadni a kérdésein, mert akármennyire is szeretne engem megtörten látni, ahogyan legbelül érzem magam.. Nem adhatom meg neki ezt a luxust. Egyben kell tartanom magam a végsőkig.

A látszat ellenére a sok ember kiknek vére lelkemen szárad egyáltalán nem hagy hidegen, sőt. Az összes embernek kiknek élete az én kezem által ért véget, vagy legalább bármi közöm is volt hozzá, mindnek feltudnám sorolni egytől egyig a nevüket. Így volt ez Finnel kapcsolatban is. Bár, megbánást esetében egyáltalán nem érzek, hiszen egy lebukott, beépült ügynökről volt szó, akinek célja esetlegesen a maffiánk felszámolása volt. De mindezt idejében elnyomtuk, mielőtt bármi váratlan rajtaütés történhetett volna ellenünk. Nem, nem mintha annyira félteném a maffiát.. hiszen az embereim mind, egytől egyig kiváló harcosok, már - már emberfeletti kondícióval.. szóval, bármit is hozott volna a fejünkre ez a buta fiú, a saját vesztükbe futottak volna. Nem bíztam el magam, csak én tisztában vagyok az embereim, illetve a saját képességeimmel. Szóval mondhatni a megölésével a fiút, illetve az ő társait védtem, de legfőképp Clarke-ot. Clarke.. a mai napig tisztán az emlékeimben él a pillanat, ahogy megölte az állítólagos csak szerelmét. Tudom hogy egyszer már esküt tett nekem, de a drágalátos szerelme lebukásával őt is veszélybe sodorta.. s miatta..  az ő halálát is követelték, de egészen addig, míg be nem bizonyosodik hogy ő is , a szerelméhez hasonlóan egy ügynök, nem ölöm meg. Már pedig megtehetném.. de mégsem teszem. Látok benne valamit, bár egyelőre én magam sem tudom megmondani pontosan hogy mit.. csak azt, hogy felettébb bánnám, ha arra a sorsra jutna mint szerelme. De hogy mindez kiderüljön, újabb és újabb megpróbáltatások elé kell vetnem őt.. hiszen, ha szíve, s lelke is egészében hozzánk tartozik, bármilyen parancsomat kérdés nélkül meg kell tennie. Ezért is hívatom ide őt. A helyre, ahol végzett szerelmével, hogy talán újonnan felszabjam a talán már begyógyulni látszó sebeit. Az akkori helyzethez hasonlóan trónomon ülve várok rá, azzal a tőrrel játszva, amivel megölettem vele Finnt. Az ajtó egyszer csak nyitódik, s ahogy elém tárul aranyló szőke haja már - már mosolyra késztet megjelenése. Ezt a mosolyt betudom egyelőre annyinak, hogy a helyzet miatt örülök neki. - Clarke.. - Szólítom nevén a lányt, majd lassan felállok a trónomról, és szép lassan közelíteni kezdek felé, végig a tekintetét keresve. Próbálok mindent ugyanúgy csinálni, ahogy azt tettem azon az estén, hogy feltörjenek emlékei. - Kissé.. zavartnak tűnsz, jól látom? - Amennyiben mozdulatlan marad a háta mögé lépek , s a vállától indulva, a tőr hegyével végig húzom kezéig a fegyvert úgy, hogy az ne sértse fel bőrét. - Mi is volt a neve? Finn.. talán? - Szándékosan hozom fel, és szándékosan teszek úgy, mintha nem emlékeznék a nevére. Érzelmileg próbálok ráhatni. - Tudod Clarke.. lenyűgöztél.. ahogy akkor és itt.. egy szemrebbenés nélkül végeztél vele, ÉRTEM. - Megnyomom szavam végét, s fülébe suttogom azokat,tettetve, hogy kissé furcsállom is. Igyekszem azt beadni, hogy a bizalmamat iránta Finn megölésével próbálta erőszakosan elnyerni.