villains have a vision for the world.

Vendég dc universe heroes vs villains

the Bat & the Cat

This is a wild game of survival.

Nem kifejezetten érdekel, hogy mi folyik a városban, az persze sokkal jobban bosszant, hogy a szajré, a zsákmányom odaveszett. Néha még visszapillantok az égő sofőr hullájára. A lángnyelvek nyaldosta, emberi torzó szaga elviselhetetlen. Szívszorító és megdöbbentő. Nem azt mondom, hogy még soha nem találkoztam ilyen formán a halállal, mert akkor hazudnék. Láttam már, ahogyan golyót röpítenek ócska kurvák fejébe, vagy alvilági férfiak mellkasába eresztenek ólmot. Hovatovább, nem egyszer próbáltak hidegvérrel megölni ENGEM. Ettől függetlenül valahol megérint és megráz az eset, még akkor is, ha igazán jól titkolom. Nem vagyok én szívtelen, kérem szépen... csak éppen nem szeretem felfedni az emberek-, jelen esetben Batsy előtt az érzelmeimet, az érzéseimet és a gondolataimat. Jobb, ha megtartom őket magamnak, mert ezeket, kifejezetten az érzéseket, könnyű a birtokosuk ellen fordítani.
Kettéválunk Batmannel. Az autóroncs alá szorult kislány felé veszem az utat, hogy megkíméljem attól, ami rá vár; az őrültek ugyanis minden bizonnyal nem finoman óhajtanak játszani a gyerekkel. Először utat török magamnak, a borotvapengés férfit lefegyverezve: ostorom éppen a csuklója finom, puha bőrén csattan, hosszanti, vöröses sávot hagyva maga után, és ezzel a férfi egy időben el is ejti a szorongatott, apró fegyverét.
A következő csapás a nyakát éri, de ezúttal a testrész köré csavarodik az ostor, és ebben a minutumban magam felé rántom a férfit, hogy az a nagyobb lendülettől megtántorodva, előre bukjon. Vissza kell fognom a lelkemben szunnyadó bestiát, amelyik arra sarkallna, hogy öljem meg a férfit, lépjek rá magas sarkúmmal a fejére, és törjem össze darabokra a koponyáját, és zúzzam szét az agyvelejét. Megérdemelné. Kijárna neki.
E helyett azonban csak bordáira lépek rá, kellően nagy erővel ahhoz, hogy eltörjön némelyik csontja, és kicsit lefoglalja a fájdalom, aminek hangot is ad, velőtrázó, gyötrelmes ordításával, amit hallat.
És, még mielőtt a kislányt terrorizáló némber felé indulhatnék, hirtelen apró, rezzenés szerű mozdulatra leszek figyelmes, majd az azt követő, kifejezetten nem emberi mozdulatra. Először, egy szívdobbanás erejéig megörülök annak, hogy az anya mégis csak megúszta a balesetet, és életben maradt, ám a következő pillanatban már egy egészen kicsit sem örülök annak, hogy magához tért. Nem is igazán van eszméleténél, sőt, a látvány maga is eszméletlen. Ahogy pár másodpercig figyelem az anyát, megbizonyosodok róla, hogy valami nagyon, nagyon nincs rendben vele. Csontjai ropognak, izmai összerándulnak – úgy tesz meg minden egyes mozdulatot. A szemeire nem is tejfehér ködfátyol ereszkedett csupán, hanem egy az egyben kifordultak.
Viszont előbb a másikkal kell foglalkoznom, az elmebeteg nőszeméllyel, még mielőtt késő nem lesz. Látom a kezében a vadászkést, így az első ütésem őt is ott éri, a kezén, amivel a fegyvert markolja. Amikor a fém hidegen csilingelve aszfaltot ér, abban a pillanatban rugaszkodom el én a talajtól, hogy a nőre vessem magamat, és hideg, ezüst karmokban végződő ujjaimat a torkára fonjam.
- Mit szólnál, ha egy kicsit átszabnálak, hm? – dorombolom. – Kifejezetten unalmas, átlagos arcod van... – ám, amikor karmaim a nő arcának puha bőrét cirógatják már, csak akkor jut el a tudatomig a kislány sírása. Megrázom a fejemet. Lerázom magamról az ingert, hogy bántsam a nőt. Ettől persze még kárt tehetek benne – csak éppen annyira, hogy ne legyen láb alatt a későbbiekben.
Behúzok neki egyet. Meg még egyet. With love.
Az orrából, a felszakadt szájából vér serken, az arcán zúzódás nyomok éktelenkednek – de legalább elájult, ha nem is olyan sok időre.
Az autó felé fordulok, hogy bemászhassak a roncsba, és, hogy kihúzhassam onnan a kislányt. Aztán Batsy felé fordítom arcomat – és az idegen felé, aki idő közben megjelent, és most kedélyesen diskurálnak a Bőregérrel.

Words: 572 ▲ Music: Game of survival ▲ Notes: Who's ready to play? Are we the hunters? Or are we the prey?

Vendég dc universe heroes vs villains

Hallom a szavait, de nem reagálok rájuk. Valószínűleg sejti, hogy miért nincsenek barátaim. Ez azonban csak az egyik oka. Elég régóta harcolok már, hogy tudjam, ezeken a barátokon át a legkönnyebb ártani nekem. Így is épp elég ember szenvedett, csak azért, mert közelebb álltak hozzám, mint mások. Megfogadtam, hogy többször ilyen nem fordulhat elő.
Nem tartottam magam rossz emberismerőnek, és bár nem tudom, hogy ki van a maszkja alatt, egy-két dolgot enélkül is könnyen ki lehet találni. Kétféle tolvaj típus van. Az egyiknek nincs rá szüksége, csak az adrenalinra, amit a bűn közben érez, míg más rászorul. Alighanem ő is ilyen. Ha most nem is, régen mindenképpen. Szegény családból származhat, talán az utcán is nőtt fel, Gotham pedig kineveli a bűnözőit. Nem áltatom magam, kevés itt a jó ember, de amíg vannak, megéri küzdeni is. Ez a város csak akkor menthetetlen, ha lemondanak róla. Én pedig… nem jutottam még el idáig.
Érzem, ahogy a tehetetlenségem miatt teret nyer a dühöm, ökölbe szorított kezekkel állok meg az őrültekkel szemben, készen arra, hogy harcba szálljak velük, mikor is előlép a harmadik. A látvány késztet megtorpanásra, mielőtt támadnék. A nőről szinte üvölt, hogy idegen. Nem egyszerűen más városból jött, más bolygoról, minden bizonnyal. A tekintetem a keze mellett lebegő szemgolyóra irányul és rossz érzés fog el. Pillanatok múlva helyesnek is bizonyul a megérzésem, reflexszerűen hajolok el, ahogy felvillan a fény, hiába nem én vagyok a célpont.
Óvatosan pillantok fel ismét, mikor meghallom a nő hangját. A szavai épp úgy zavart keltenek bennem, mint a feltűnése. Nem tudunk eleget más világokról. Ez a vihar… mennyi az esélye, hogy egy idegen feltűnése és ez véletlen legyen?
-A Földön. Ez Gotham City. – válaszoltam pár pillanatnyi gondolkodás után, de nem közelítettem meg a nőt. – Nem ismerlek. Ki vagy te? Mit tettél velük? – pillantottam futólag a marék hamura, ami maradt az őrültekből. – Segíthetek neked. De tudnom kell, mi folyik itt. – talán ő tudja. Látva, hogy milyen hatalma van… nem irreális a feltevés, hogy valamilyen módon köze van ahhoz, ami a városban folyik.

Tárgy: Re: Gotham City - Batman & Catwoman Csüt. Márc. 02, 2017 12:45 am

Gotham City

✻ Batman és Macskanő✻

Hőseink ugyan néhány kósza percre kiszakadtak a pusztító káosz világából, amely Gothaim utcáira szabadult, de a történet pontosan ott folytatódik, ahol abbamaradt. Arkham Asylum területén az őrület a tetőfokára hágott – mostanra már minden elmebeteg elszabadult. Gyilkolnak, terrorizálnak, némelyik pedig csak szimplán elmenekül. A rendőri erők tehetetlenek, és egészen meg is csappantak ez alatt a kevéske idő alatt. Nem csoda, hiszen az elmegyógyintézet legalsó szintjeiről, a titkos laboratóriumi részekről, melyről mindeddig a világnak fogalma sem volt, olyan lények jutottak a felszínre, akik ellen nincs fegyver. Nem véletlenül voltak elzárva oda, távol az emberektől, és távol mindentől, aminek árthatnak. Habár nem sokan vannak, de annál veszélyesebbek. A legtöbben meglógnak a helyszínről, azonban néhányan úgy döntenek, hogy ott maradnak egy kicsit „szórakozni”. Döntenek? Nem. Ezek a lények össze vannak zavarodva. Agymosást hajtottak végre rajtuk, vagy csak szimplán gyógyszerekkel lett a tudatuk legyengítve, hogy ártalmatlanokká tegyék őket. Nem tudni… Mindenesetre látszólag fogalmuk sincs arról, hogy hol vannak. És idegesek. Nagyon. Hárman vannak. Ezek közül kettő teljesen labilis. Egymással hadakoznak éppen, miközben a rendőri erők rosszkor vannak rossz helyen, és sajnos így válnak eme két eszeveszett entitás küzdelmének az áldozataivá. Mire Batman odaér, már nincsen rendőr, akit menthetne, csupán ez a három fékezhetetlen metahumán. Ekkor lép elő a harmadik, aki mindezidáig csak némán nézte a másik kettő viaskodását – szinte egyszerre mozdul a földdel. Haja smaragd és gyöngyházfény, amely ezüstösen csillan meg a sápadt holdfényben. Szemei igézően zöldek, akár a leghalálosabb méreg. Az arca szinte haragba torzul, ahogy a másik kettő metahumánra pillant. A keze mellett pedig felemelkedik egy óriási smaragd szemgolyó – Ekron szeme. A levegőben lebeg, és saját különálló tudata van. Össze vannak kapcsolva; ő és a nő, aki irányítja. Vagy a szem irányítja őt? Nem szól egy szót sem, csak lustán mozdul, mire Ekron szeme végre életre kel, és ezzel olyan erő szabadul a világegyetemre, melynek a hatalma előtt meghajlik minden egyes lény a földön és más bolygón egyaránt. Legyen az ember, metahumán vagy isten. Smaragdszínű fény villan a sötétben, majd sugárszerűen borítja el a közvetlen környezetét. A két metahumán, mintha soha nem is léteztek volna, porként hullnak a földre. Még a csontjaik sem maradtak épen. A Denevérember is meghalhatott volna. De egyelőre vele nem végeztek. A nő és Ekron szeme.
- Te… Te… – szólítja meg a nő karcos hangon, miközben az ujjai groteszkmód a gigantikus szemen pihennek. – Te… Ismerlek téged! Hol vagyok…?
Egyelőre nem tűnik úgy, hogy ellenséges szándékai lennének, de ez még változhat. Vagy az is meglehet, hogy mindez csupán egy csapda. Mit fogsz most tenni, Batman? Segítesz ennek a földönkívüli nőnek, hogy hazataláljon? Vagy inkább úgy döntesz, hogy szembe szállsz vele?

Eközben a Macskanő is megteszi a maga útját a három kripli felé. A kislány továbbra is kétségbeesetten jajveszékel az anyja után, aki élettelenül fekszik az gépjármű mellett. A három elmebeteg ügyet sem vetve az édesanya holttestére, a gyermeket kezdik el megkörnyékezni. Az egyikük már egészen közel van az autóhoz, szinte már a kislány szájába liheg. A lehelete gyógyszerektől bűzlik – mire a lány még jobban felzokog. Immár a félelemtől. De még mindig az anyját hívogatja. Töretlenül. Gyermeki naivitással…
- Mama, mama…! – válasz azonban nem érkezik, csak a három söpredéknek az aberrált vihogása visszhangzik az aszfaltról. Ekkor érkezik meg a macskanő, amit nem hagyhatnak figyelmen kívül. Vagy legalábbis nem mindannyian. Ketten ugyanis azonnal megtorpannak az álruhás nő láttán; az egyikük idétlenül nevetgél tovább – látszólag teljesen elmentek neki otthonról –, míg a másik, amelyiknél a borotvapenge található, őrülettel csillogó szemekkel indul meg Miss Kyle irányába.
- Ciculi… Cicc, cicc! – hívogatja őt gyalázatos mosollyal a szája szegletében, cicceg neki, mintha valóban egy macska lenne. Nem ijed meg az ostorától. Mindeközben pedig a harmadik személy, a vadászkéses fazon (aki igazából egy nő), figyelmen kívül hagyja az eseményeket, csakis a kislánnyal foglalkozik. Tetszik neki a gyerek, hajdanán neki is volt egy, de elvették tőle. Most ő veszi el azt, amiről úgy érzi, hogy jár neki. De nem anyáskodni akar felette, hiszen őrült, az anyai ösztönei már olyan messze járnak, mintha soha nem is léteztek volna. A lány haját akarja, a fogait, a fiatalságát. A vérében akar fürdőzni, hátha ettől visszanyerheti az ártatlanságát, amelyet Gotham bűnös városa annak idején úgy bemocskolt.
Ekkor azonban valami olyan történik, ami minden képzeletet felülmúl. Az anya élettelen teste megmoccan a járda közepén. Fájdalmas lassúsággal rándulnak meg a vérbe fagyott ujjak. És ideglelő hörgés szakítja meg a pillanatnyi zűrzavar csendjét. A mozdulatok, amelyeket tesz; immár nem emberi. A test továbbra is kilapulva fekszik ott, a káosz kellős közepén, ámde a fej megmozdulni látszik. Mi több (!), úgy fordul ki a helyéről, mintha egy groteszk horrorfilm-jelenetből lépett volna elő. Mintha valami rejtélyes, démoni erő megszállta volna. A szemei a felismerhetetlenségig kifordultak, csak a fehérje látszik, ahogy beszélni kezd. Merthogy megszólal.
Hangja nem evilági, eltorzult baritonnal csendül meg. Dobhártyaszaggató dallam ez, mi keresztülszánt a gerinc mentén, a zsigereken és idegsejteken keresztül, egészen a szívig. „Rettegj, halandó!” És így szól a rém, ki már nem tartozik az élők közé, de még nem is halott. Valahol ott ingázik a két véglet között, a lelke bent rekedve e két világ börtönében, miközben veszettül élősködik benne ez az ismeretlen, korcs fenevad.
- Mindannyian itt fogtok megdögleni…! – mondja a torz hang, majd kacagni kezd. Mintha maga az Ördög röhögné képen a halált; minden jelenlévőben félelmet kelt a puszta kacaj karcosan csengő csilingelése. Csontokig hatoló borzongás fut végig mindnyájukon. És hallják, még az elméjük mélyén is ezt a rothadó nevetést keresztülszántani. Mintha soha többé nem volna boldogság a világon, csak a sötétség és a félelem. Valami Gotham-re szabadult. Valami nagy és ijesztő. Valami túlvilági. És veszélyes.
S végül ezt a kéretlen hatásszünetet kihasználva, a macskanő úgy dönt, hogy inkább elejét veszi a további vérontásnak, és nekiront az elmebetegekből álló triumvirátusnak.

Megkérem Selina userét, hogy dobjon. Amennyiben páros számot dob, úgy sikerül lefegyvereznie a borotvapengés kriplit, hogy aztán továbbmenjen és megmentse a kislányt a harmadiktól. De ha páratlan dobás jön ki, akkor ő marad alul a többiekkel szemben. Ez esetben a kislányt terrorizáló némber is otthagyja a gyereket, hogy a figyelmét a macskanőre tudja összpontosítani. És míg a borotvapengés a penge élét Selina torkának szegezve fogja le őt, addig a vadászkéssel felfegyverzett nőszemély Miss Kyle testére nehezedik. Feltett szándéka ugyanis itt-ott megvágni a bőre felszínét. Mit fogsz most tenni, Catwoman?

Ebben a körben a kezdés joga Batman-t illeti.

Vendég dc universe heroes vs villains

the Bat & the Cat

This is a wild game of survival.

Ragyogó, tányérnyi szemekkel fixírozom a Bőregér halovány mosolyát. Igazán ritka pillanatok egyikének lehetek most szemtanúja, ebben a nagyon is katasztrofális pillanatban.
- Tudod – most rajtam a sor, hogy hamiskás félmosolyra vonjam ajkaimat -, talán többet kellene mosolyognod, és akkor talán több barátod is lehetne – nyilvánvalóan ez csak egy vicc. És, bár ostobán hangozhat az, amit mondok, a szavaim ellenére tökéletesen tudatában vagyok annak, hogy Batsynek miért nincsenek barátai. Teljesen emberi viselkedésforma az, hogy nem akar senkit sem belerángatni a veszélyes kis dolgaiba, amiket művel Gothamben. Vele ellentétben engem inkább a szabadságom és a függetlenségem gátol meg abban, hogy bárkivel is hosszú távon szövetkezzek.
Az, hogy kiféle, miféle Batsy civilben, nem tudom. Talán családos ember, csak éppen piszok jól titkolja. Vagy az is lehet, hogy éppen olyan magányos, mint a denevérjelmezben.
Waah! Bosszant, hogy nem tudok róla eleget, és az is bosszant, hogy többet akarok tudni róla, mivel optimális esetben nemigen érdekel senki. Csak keveseknek sikerül belopniuk magukat a szívembe.
- Kinek a pap, kinek a paplan, Batsy – hanyag eleganciával vonok vállat, és forgatom a szemeimet. Nekem nemigen számítanak az emberek. Én sem számítok nekik. Értem sem harcolt soha, senki. Miért fájna miattuk a fejem? Miért harcolnék értük? Miért lennék a hősük? Miértmiértmiért?
Ellenben kevés dolgot ismerek jobban a nélkülözésnél. Az éhezésnél, a korgó gyomornál. A hidegnél, mely még a takaró alá is beillan, és a bőrbe mar. Ez egy kicsit javulni látszott, amikor a Tolvajok Királya a szárnyai alá vett, majd, amikor a saját lábamra álltam, de ettől függetlenül emlékszem rá, milyen a szegénység. Tudom, hogy milyen nélkülözni. És, köszönöm szépen, de nem kérek belőle többször. És, ha ehhez az kell, hogy kifosszak néhány széfet, hogy kirámoljak pár lakást, elcsórjak egy-egy drága festményt, szobrot, könyvet, vagy egyéb műalkotást, vagy vastag pénztárcát, vagy ragyogó gyémánt ékszereket – akkor megteszem. Lelkiismeret-furdalás nélkül. Bármikor.
- A probléma a világban van – fejezem be a férfi helyett a gondolatot, és nem sokkal az után, hogy felajánlom neki a segítségemet, még az előtt, hogy még, sokkal, sokkal mélyen szántóbb gondolatokat közölhetnék vele, mintegy lapszéli jegyzetként, a hangok felé kapom a fejemet.
Batsy utasítását hallva bólintok, és könnyed, elegáns nagymacska módjára, ruganyos mozdulatokkal közelítem meg az autót, benne a gyerekkel és a (fél?) holt anyjával. A karmaim kipattintva, az ostorom a kezemben, figyelmeztető jelleggel a magasba is lendül, majd veszélyesen és erélyesen pattan a levegőben. Mintha csak ostoba, cirkuszi majmok figyelmét óhajtanám felkelteni, és rendre inteni a félkegyelműeket.

Words: 400 ▲ Music: Game of survival ▲ Notes: Who's ready to play? Are we the hunters? Or are we the prey?

Vendég dc universe heroes vs villains

-Neked is? – ismételtem meg a szavait, majd halovány mosolyra húztam a számat. – Ebben talán mégis hasonlítunk. – van egy olyan érzésem, hogy ő sem tölt túl sok napot a barátaival. Igaz, kitudja ki van a maszk alatt. Saját magamból kiindulva, lényegében bárki lehet. Nekem nincsenek. Ez egy magányos út, jobb így. Bruce Wayne túl ismert, túl gazdag, hogy sok barátja legyen. Kezet fogok velük, mosolygok rájuk, a fényképeken úgy tűnhet barátok vagyunk, de ez csak a látszat. Abban a világban a barátság több, mint ritka. Kevés a számomra fontos ember. Talán jobb is így. Önző dolog lenne másokat magammal rántanom, csak mert egyedül érzem magam. Már rég túlléptem ezen.
A gesztust látva csak elhúzom a számat. Nem mondott ugyan ostobaságot, de… a dolog nem ilyen egyszerű. Ráadásul, a rendőrség így is erején felül teljesít, az Arkham foglyait pedig a szigeten belül kell tartani. Épp elég gond van nélkülük is, senkinek nem hiányzik, hogy még több őrült rohangáljon a város utcáin, főleg nem most.
-Vannak fontosabb dolgok is, mint a gyémántok. – én persze könnyen beszélek. Sokszor megkaptam már ezt. Igaza van az embereknek. Életem nagyrészében hírből sem ismertem a nélkülözést. Magam döntöttem úgy, hogy megismerem. A nélkülözést, a magányt, azt a világot, ami Gotham valójában volt. Látni akartam, hogy mi van a felszín alatt. Megismerni a bűnt, éreztem a félelmet, és a siker izgalmát is. Átértékeltem a jó és a rossz fogalmát. Tudtam, hogy csak úgy szállhatok velük szembe, ha megismerem őket.
-Tudom. De nem csak ők a probléma. – a probléma maga az ember, éppen ezért kigyomlálhatatlan. Erre jöttem rá az évek elteltével. A harcok újra kezdődnek, nem lehet lezárni őket. Gotham azonban nem menthetetlen. Van, amiért megéri küzdeni. Bármily keveset is jelentsen ez, megéri. Vannak még itt jó emberek. Vannak, akik készek cselekedni, hogy megállítsák a fertőt.
Megfeszül az állkapcsom, ahogy hallgatom, de végül nem mondok semmit, csak egy bólintással nyugtázom a szavait. Semmi értelme nincs túlragozni ezt. Őt hoztam ki onnét. Bármennyit is beszéljünk erről, ez nem fog változni. Valaki meghalt, hogy valaki más élhessen. Ez egyáltalán nem ritka, főleg nem itt.
A körülöttünk zajló dolgokat már nem lehet nem észrevenni. Egyből a hang irányába kapom a fejem, mikor meghallom a sírást. Egyből el is indulnék, ha nem látnám, mi történik a másik oldalon. – Menj a gyerekhez! – pillantok Macskanőre, majd egyből a bajbajutott rendőrökhöz sietek.
El fog tudni bánni azokkal a rabokkal. A rendőröknek azonban esélyük sem lesz, ha nem segítek nekik. Le kell azokat a különleges foglyokat győznöm, vagy legalább időt nyerni a rendőröknek. Messze ugyan nem fognak jutni, de nagyobb biztonságban vannak, ha megpróbálják.

Vendég dc universe heroes vs villains

the Bat & the Cat

This is a wild game of survival.

Hogy én hogy látom Batmant? Pain in the ass. Az életem megkeserítője. Az árnyék, mely szinte állandó jelleggel a nyomomban liheg. A kéz, mely letörli az arcomról a mosolyt. A szálka a szememben, a kavics a cipőmben, a légy a ~~levesemben~~ tejemben. Ugyanakkor a Bőregér a kedvenc játszó pajtim. A legkedvesebb fogdmegem. Valamilyen szinten az ellenpólusom, és mégis, egy másik szemszögből nézve a párhuzamai vagyunk egymásnak. Képtelen lennék igazából, ténylegesen bántani őt, de azt is pontosan tudom, hogy milyen jól viseli a gyűrődést, éppen ezért nem kímélem. Viszont nem lennék a helyében, éppen ezért nem lettem én magam is önjelölt hős, vagy igazságosztó. Nincs nekem arra szükségem, hogy a sajátomon kívül más életével is foglalkozzak, pláne nem egy egész várossal. Meglehet, hogy gyenge vagyok ahhoz, hogy egy ilyen jellegű terhet vegyek a vállaimra, de nem bánom. Vannak elegen ebben a városban, akik a bűn ellen harcolnak, nem kellek én közéjük, mint egyfajta pótkerék.
- Oh, hogyne! – hanyag eleganciával rándítom meg a vállamat. – De barátaid csak vannak neked is, nem igaz? – nem, mintha nekem lennének. Felszínes kapcsolatban állok emberekkel többnyire, elvagyok bárkivel, még egy hűtőszekrénnyel is, és a legrosszabb esetben is feldobom az időjárás témát, de igazi barátaim aligha akadnak. Talán Zara az lehetne, vagy lenne a barátom, ha esetleg, netalántán még összesodorna minket a Sors szele. Az én életem mindig is olyan volt, mint egy kibaszott átjáró ház: az emberek jöttek-mentek, néha meg-megpihentek, de aztán a végén úgyis mind továbbálltak, és végül mindig én maradtam egyedül, egymagam. Persze, nem panaszkodom, hiszen így legalább a magam ura vagyok, de azért néha hiányzik valaki az életemből, akit egy-egy nap végén felhívhatok, csak, hogy az édes semmiről beszélgessünk.
Oké, ez kellően szarul hangzik, és szánni valónak tűnik, de a helyzet nem ennyire vészes. Így most legalább nem kell senkiért sem aggódnom. Aki miatt aggódhatnék, az Zara, de szerintem ő feltalálja magát a bajban.
- Igazán nincs mit – villantok egy ezer wattos mosolyt a férfire -, neked, Batsy, bármikor! – küldök neki egy csókot, még meg is fújom a képzeletbeli gesztust, hogy biztosan célba érjen.
- Ne sértegess, kérlek – felhúzva orromat grimaszolok a férfire. – Különben is, most aztán senkinek sem hiányzott volna ez a pár karát, ebben a fejvesztett káoszban – mutatok rá a tényre. De, nyilvánvalóan, a Sors fintora vagy fricskája miatt, a zsákmányom kristályosan csillámló hamuként hull az égből.
- Még csak fel sem merült bennem semmi ilyen jellegű gondolat, ha hiszed, ha nem! – szinte a férfire fújok, a fülébe sziszegek. – Nézd, nem hiszem, hogy mi okozzuk a legnagyobb kárt Gothamnek. Ismered az álláspontomat, pontosan tudod, hogy mi a véleményem a gazdag seggfejekről, és a korrupt fakabátokról – megvonom a vállamat.
- Helytelen döntés volt egy piti tolvajt választani elsőként, de te így tettél. Ki tudja, miért...? – forgatom a szemeimet, hamiskás mosolyra vonva vérvörös ajkaimat, majd csókot lehelek a férfi arcára. – Na, jó, ha már tényleg nincsenek hős hekus barátaid, akikre számíthatnál a nehéz, hánytatott életed során, úgy legyen! Egye-fene, maradok. Elvégre, jövök neked eggyel – húzom végig mutatóujjam ezüst karmát a férfi arcának vonalán, állkapcsa mentén, álla felé, ajkait körberajzolva, végig a tekintetébe vájva pillantásomat.

Words: 510 ▲ Music: Game of survival ▲ Notes: Who's ready to play? Are we the hunters? Or are we the prey?

Vendég dc universe heroes vs villains

A kudarccal mindig nehéz dűlőre jutni. Voltak idők, még jóval korábban, mikor úgy éreztem legyőzhetetlen vagyok, elhittem azt, amit rólam mondtak az újságok. Többnek láttam magam, mint egy embernek. Ez pedig hiba volt, megfizettem érte, és tanultam belőle. Ugyanakkor mindig is nehezen viseltem, ha elbuktam, ha én voltam az oka annak, ami ellen küzdöttem. Korábban is kerültek már bajba miattam emberek, s haltak meg, azonban ez nem olyan dolog, amit számokban lehetne mérni. Meg fog történni újra és újra, ezzel pedig együtt kell élnem. Nincs most itt az ideje annak, hogy kételkedjek magamban, vagy abban, amit teszek. Döntöttem, ezt pedig nem lehet visszacsinálni.
A szavait hallva rá emelem a tekintetem, de némaságba burkolódzom. Néha a szavak nem elég jók. Mindketten tudjuk, ha nem is mondjuk ki, hogy az én hibám. A halál nem idegen számomra, azonban teljesen más így tapasztalni. A saját életem kockáztatása az én döntésem, amivel próbáltam megakadályozni, hogy másoknak így kelljen tenni. Ilyenkor pedig ez hiúsul meg. Nem ez az első eset, hogy meghaltak miattam, és nem is az utolsó. Egyszer biztosan el kell majd számolnom mindazzal, amit tettem, és mindazzal, ami miattam történt. Addig azonban tennem kell a dolgomat, a legjobb belátásom szerint. Akárhova is vezet az.
-Egyedül dolgozom. – adok választ a kérdésére, bár nem pont arra, amire kíváncsi volt. Nem tudom, hogy mi folyik itt, így nem is igazán adhatnék jó választ rá. Nem igazán szeretek csapatban játszani, az emberi tényező a kelletténél sokkal inkább jelen van, ami csak gondot szül. Emberek, kapcsolatok, ez mind zavarja a csapatmunkát. A többség nem képes kizárni a személyes érzéseit, megzavarja őket és nem képesek megtenni azt, amit a szükség megkövetel. Ismerem magam, tudom mire vagyok képes. Ellenben másokkal. Habár figyelemmel kísérek másokat, ennek inkább biztonsági jelentősége van. Jobb, ha mindenkinek idő előtt megtalálom az Achilles-sarkát. – Kösz a tanácsot. – húztam el a szám. Ha lenne lehetőségem rá, így is tennék. Azonban ehhez idő kell, ami jelenleg igencsak szorít. Egy egész várost átvizsgálni…addigra végképp káoszba torkolhat minden.
-Nem vagyunk egyformák. – sokadszorra hallhatja már ezt tőlem. – Te azért vagy itt, mert kleptomániás vagy. – nem túl kedves szavak tőlem, de voltam vele ennél már kevésbé is úriember. – Engem nem érdekelnek a gyémántok. – könnyen meglehet, hogy azért, mert, ha szeretnék, gyémánttal teleszórt ágyon hajthatnám állomra a fejem. Akinek mindene meg van, nem igazán tud mit lopni. Nem mintha valaha is bűnözésre szándékoztam volna adni a fejem. Habár, ez így nem igaz. Hiszen évek óta bűnözőnek számítok, miközben Bruce Wayne a kamerák kereszttüzében él. Ő nem értheti meg, hogy miért teszem azt, amit teszek. Ez így van jól, nincs szükségem mások megértésére. Nem számít, ki vagyok, sem az, hogy miért csinálom mindezt. Csak az a fontos, hogy mit teszek.
-Az élete nem ért kevesebbet, mint a tied, vagy az enyém. – sőt. Egyetlen szabályom van, bár ezt is többször kis híján megszegtem. Nem vagyok hóhér, mégis, ilyenkor annak érzem magam. – Az olyanok miatt, mint te, vagy én, a hozzá hasonló emberek szenvednek. – hogy rossz embernek tartom-e magam? Időnként. Néha rosszabbnak kell lenni, mint a másik, ha leakarod győzni. Döntéseket hozni, amik bár igazságtalanok, szükségszerűek. – Ne bánjam meg a döntésem. – pillantottam fel rá komolyan, bár másképp aligha tudnék. – Te is tudod, hogy nem volt helyes. – nem volt, helytelen döntést hoztam meg. – Tőled függ azonban, hogy megérte-e. – ha elakar menni, nem fogom benne megakadályozni. Ha így van, rosszul döntöttem. Ha azonban marad, és segít… hoztam egy helytelen, de jó döntést.

Vendég dc universe heroes vs villains

the Bat & the Cat

This is a wild game of survival.

Azért azt le kell szögeznem, hogy tisztázhassam a helyzetet, hogy én nem ezt akartam. Különben is, ki gondolta volna, hogy ez lesz a vége? Oké, számítottam rossz dolgokra, szörnyűséges dolgokra, hiszen minden jel arra utal, már a nap kezdete óta, hogy valami nagyon nincs rendben; a világban, a világgal, az emberekben, az emberekkel. Mindenre számítottam, éppen csak erre nem. Elvégre egy autóbaleset olyan mindennapos, hétköznapi katasztrófa, hogy szinte tragikomikusnak hat a helyzet, hogy momentán az a legnagyobb problémánk – nekem, és immár a Bőregérnek is -, hogy felrobbant az ékszereket szállító teherautó. Hogy mindketten meghalhattunk volna a nem átlagos napon, egy nagyon is átlagos módon. Nevetséges volna. Már-már szánalmas volna.
De nem haltunk meg, sem én, ahogyan azt az imént már konstatáltam, sem Batsy, amit pedig most nyugtázok. Mi lenne velem a kedvenc fodmegem nélkül, hm?
Nagy levegőt veszek, és sóhaj szakad ki tüdőmből, utat törve magának porcelánfehér fogaim, és vérvörös ajkaim között. Én nem ezt akartam, én nem így akartam, és ez az egész nem az én hibám. És ez a legfontosabb. Nem a te hibád, Selina...! – fáradhatatlanul mantrázom magamban e szavakat. Nem az én hibám. Ettől eltekintve nem kevésbé bánt a tudat, hogy egy-, valószínűleg ártatlan és ártalmatlan ember halt meg az imént egy balesetben. Egy rohadt AUTÓBALESETBEN, ebben a vadul dúló, földi Pokolban!
Nagyot nyelek, lesütöm pilláimat. Nem szabad leragadnom itt, és belesüppednem a keserűségbe, hogy annak nehéz, fodrozódó hullámai elnyeljenek, mint egy követ, mely megállíthatatlanul süllyed a mélybe. Sajnálom, de nem tehettünk érte semmit sem. Az a férfi effektíve azért halt meg, hogy én élhessek. Batman engem választott, pedig kettőnk közül rólam biztosan tudja, hogy nem vagyok sem ártatlan, sem ártalmatlan.
E gondolatokat a koponyám hátsó felébe száműzöm, és hét lakat alá zárom, a hamuval egyetemben lerázom magamról a keserű és a gyászos érzések undorító egyvelegét is. Már nem tehetek érte semmit sem. Halott. De nem én öltem meg. Baleset volt. End of story.
- Hah! – fintorodok el, amikor lelök magáról, majd ügyes és gyors mozdulattal talpra szökkenek. Réssé szűkített szemekkel figyelem a férfit, és makacs, elszánt hallgatásba süppedek. Aztán hallgatom a további szavait, és, bár az arca, és a mimikái nem árulkodnak érzelmekről, ahogyan a hangja is inkább rezignált, érzek... valamit. Azokkal a híres, állatias ösztönökkel, amik nekem adatottak. Olyasmi, mintha a levegőben érezném, ahogyan a férfi pórusaiból áramlik a csalódottság és a megbánás elegye. Nem tudom, hogy az bántja-e, hogy a férfit nem tudta megmenteni, vagy sokkal inkább az, hogy nem tudta, hogy csak egyetlen életet menthet meg, és nem a sofőrt választotta helyettem.
- Nem a te hibád, Batman – ingatom meg a fejemet, pár lépést megtéve a Denevérember irányába, de még így is vagy egy karnyújtásnyi távolságban megállva előtte, a férfi tekintetébe vájva brandy színű lélektükreimet, nem eresztve pillantását, ellágyult arcvonásokkal, ezúttal teljesen komolyra fordítva a szót, ami nálam meglehetősen ritka, lévén szeretek játszadozni, kiváltképpen a Dark Knight-tal.
- Kit bosszantottatok fel a szuper manus haverjaiddal...? – rosszallóan vonom össze szépen ívelt szemöldökeimet, kissé jobbra biccentve fejemet. Aztán közli, hogy nem igazán volt, vagy voltak felkészülve a fenyegetésre, bár én semmit sem veszek készpénznek. Bárki, bármit mondhat. Batsytől sem állhat feltétlenül távol a hazudozás és a titkolózás, de persze az ő esetében csakis a nagyobb jó érdekében lehet szó ilyesmiről, nem úgy, mint például cseppet sem szerény személyem esetében. – Akkor mégis mire vársz, hm? Sipirc. Keresd meg a gócpontot – hanyag eleganciával vonom meg vállamat.
- Oh, Batsy, Batsy... úgy ismersz engem, mint aki kihagyna egy ilyen ütős hepajt? Nem félek a vihartól, Batman. Mint mondtam, én nem holmi bajba jutott hölgyemény vagyok, akit meg kell mentened. Én a veszélyt szeretem – minden egyes kimondott szó nyomán egy-egy lépéssel közelebb megyek a férfihez, és körülötte járkálok, kínosan ügyelve rá, hogy törleszkedő macska módjára neki dörgölőzzek, testemet az övének préseljem. - Ahogy te is. A sötétség a világunkká vált, Batman. Minket, téged és engem, nem a ragyogó napsütésben-, a fénypászmákban való fürdőzésre teremtettek. Te, és én, mi nem tartozunk a napfényben járó-kelő emberekhez. Nem a mi közegünk, természetellenes számunkra – dorombolom, megállva a férfi mögött, a fülébe suttogva karcos hangomon. Csak akkor távolodok el tőle, mintegy hátrahőkölve, mikor a bent égő férfire utal.
- Ezt neked kell tudnod, és ennek csak te lehetsz a megmondója, Batman. Elvégre te választottál engem helyette, annak ellenére, vagy éppen azért, mert tudod, hogy kiféle, miféle vagyok – intek fekete, macskafüles fejemmel az egykori volán felé, ahol még mindig, fáradhatatlanul nyaldossák a lángnyelvek a férfi tetemét – illetve azt, ami maradt belőle.

Words: 736 ▲ Music: Game of survival ▲ Notes: Who's ready to play? Are we the hunters? Or are we the prey?

Vendég dc universe heroes vs villains

A sofőr felé kúszik a tekintetem, ahogy felkarolom a nőt. A férfi elég testesnek tűnik, kettőjüket egyszerre nem biztos, hogy kitudom onnan vinni, így megpróbálom kivinni a Macskanőt, hogy visszamehessek majd a férfiért. Vagyis, visszamennék. Ez az utolsó gondolatom, mielőtt elkezdenék feleszmélni. A karomba nyilalló fájdalom ugyan tompa és gyenge jelként ér el a tudatomig, de épp elég erős, hogy lassan, de biztosan magamhoz térjek. A fülem zúg, a testem szinte összes porcikájában pedig egy ismerős érzés köszönt jókedvűen: már megint felrobbantottak. Csak ezúttal nem egy bohócruhás őrült, mint az esetek többségében.
Lassan tisztul ki annyira a fejem, hogy megtudjam fogalmazni mi is történt. Ahogy megcsapja az égett hús szaga az orromat, akaratlan sóhaj hagyja el a számat. Nem nehéz kitalálni, hogy ki égett meg, akkor sem, ha nemrég robbantam fel kis híján. Oldalra döntöm a fejemet, hogy lássam a lángokban álló teherkocsit, vagy inkább azt, ami maradt belőle. A sofőrt keresem a tekintetemmel, majd kiszúrva a lángoló emberialakot, egyre hangosabbnak érzem a bűntudatot, amit igyekszem minden este minél mélyebbre temetni magamban. Nem segít Gotham-nek az, ha egyfolytában a döntéseimmel és a démonjaimmal küzdök. Azonban csak egy ember vagyok, a kelleténél több… elszámolni valóval. Az évek alatt megtapasztaltam a veszteség érzését, azt, mikor azokat az embereket használják fel ellenünk, akikkel törődünk. Tudom milyen a mardosó bűntudat, hogy milyen hangosan vádol, mikor tükörbe néz az ember. Mint egy kiütés, nem hagyja, hogy megfeledkezz róla. De ez más. Annak a férfinak lehettek gyerekei, felesége. Keményen dolgozhatott, hogy visszafizethesse a hitelét, talán sikerült is neki. Talán, a gyerekei idegesen figyelik az ajtót, hogy mikor jön meg, a felesége pedig kétségbeesetten próbálja felhívni, hogy hol van. Aggódnak érte, és… meg is van rá minden okuk. Hamarosan pedig gyászolni fognak, miattam.
Csak akkor fordítok vissza a fejem, mikor a szemem sarkából meglátom a felém hajoló alakot. Lassan kezd komikussá válni, hogy hányszor kerülök még ebbe a helyzetbe. – Egy köszönöm is megteszi. – feleltem szűkszavúan, majd a derekához nyúlva oldalra löktem, hogy feltudjak kelni. Ha nem teszem, aligha mostanában keltem volna fel a földről. Leporoltam magamat, közben keresve valami külső sérülést magamon, amit a robbanás utáni kábaság miatt nem éreztem, de úgy tűnik szerencsésen megúsztam. Ahogy ő is. – Nem tudok mindenkit megmenteni. – feleltem aztán egy korábbi kérdésére, a teherkocsi felé sandítva. Az arckifejezésem – legalábbis ami látszik abból – nem igazán változott. Hosszú évek teltek már el Batman első éjszakája óta, sok mindent láttam. Láttam az embert, mikor a legrosszabb, legkegyetlenebb. Egyre inkább úgy éreztem, hogy már nem tudok meglepődni. Az érzések… fegyverek tudnak lenni, amit felhasználhatnak ellenünk. Azzal, hogy nem mutatom ki őket, talán ridegnek, kegyetlennek tűnhetek, de nem csak magamat védem ezzel. ismerem Gotham-et. Egyik nap örülnek, mert eltakarítom a mocskot az utcáról, másnap megköveznek és keresztre feszítenének szemrebbenés nélkül. Az ember ilyen.
-Metahumán fenyegetettség, ez hangzik most logikusan. – teszem hozzá. A mágiát nehezen venné be a gyomrom. Nem vagyok benne biztos, de valahol logikusnak tűnik. Habár nem tudok olyan metahumánról, akinek ekkora hatalma lenni, pedig mindent tűvé teszek azért, hogy megfigyeljem őket. Majdnem mindenkiről vannak aktáim, éppen ezért. Nem tudni, hogy egyszer majd, ki fog veszélyt jelenteni. Tervet kovácsolni talán nem lesz idő, jobb, ha előre ki van találva. – A semmiből jött, Gotham nem tudott rá felkészülni. Tudnom kéne, hogy hol kezdődött. Ha az epicentrum meg van… többet tudhatnék. – ha valóban egy metahumán műve, és, ha sikerülne lekövetnem azt, hogy időrendi sorrendben a vihar miként terjedt, erősödött, talán találnék egy mintát, amiből kiderülne, hogy mi is a cél. Ha egy metahumán ennyire kezelhetetlen… azt mélyen eltitkolják, vigyáznak rá, hogy ne történhessen ilyen.
-Mit keresel itt? – térek el az eddigiektől, felé fordulva. – Nem elbújnod kellett volna, hogy átvészeld a vihart? – elvégre, akárcsak a legtöbb állat, úgy a macskák is sem szeretik a vihart, nem igaz? – Remélem megérte. – pillantok aztán bosszúsan a teherkocsi felé. Nem mintha igazán hibáztathatnám a férfi haláláért.

Vendég dc universe heroes vs villains

the Bat & the Cat

This is a wild game of survival.

Miriádnyi, szikrázó szilánkra robbant körülöttem az egész világ – legalábbis, én így érzem. Nem sok minden van meg abból a szívdobbanásnyi pillanatból, amikor is a másik autó nekiment az ékszerszállító teherautónak. Fékcsikorgás dobhártyaszaggató vonyítása, a becsapódás, amit még a tüdőmben is érzek, a szívemben, ahogyan a bordáim alkotta ketrecnek feszülnek, fémes gyűrődés – az autók, mintha csak papírból lennének.
Vakító sötétség és szorosan markoló kezek.
Aztán a világ megszűnik létezni. A csontjaimban érzem a robbanást, érzékelem, hallom, átélem, de képtelen vagyok tenni ellene. Mintha csak egy buborékban gubbasztanék: mindent csak zavarosan hallok, visszhangosnak érzékelem a zajokat, mintha messziről-, vagy a mélyből törnének utat a dobhártyámig.
Tudom, hogy nem haltam meg. Nem, az nem lehet. Hiszen... még volt nyolc életem, nem igaz? Dehogynem!
Szürke semmi, végtelen-, éterré lényegült tér és pattogó szikrák, ragyogó gyémántok, hamu és pernye. Égett hús, haj, matériák, olvadt vas, vér fémes szaga, és forrongva hömpölygő tűz illata terjeng a levegőben. Fenséges, eső módjára hullik mindaz, amiért jöttem, amiért az életemet kockáztattam. Mindaz, amire annyira nagyon vágytam, szinte semmivé foszlott, darabjaira hullott, alkotóelemeire bomlott. Nem maradt belőle más, csak szikrázó porfelhő, mely az arcomra hull.
A nem is olyan régen még szorosan ölelő-tartó karok mostanra engedtek, erőtlenül ölelik a testemet, vagy éppen csak pihennek rajtam. Ezüst karmaimat reflexszerűen az alkarjába mélyesztem – with love. Kellően nagyot estem ahhoz, hogy most alig tudjak megmozdulni. A láthatóan férfihez tartozó – vagy egykor tartozott – kart lelököm magamról. Ellenben attól függetlenül, hogy miféle vagyok, és ki vagyok, még bennem is van annyi emberség, hogy ránézzek a másikra: él-e, avagy kevésbé, esetleg egy icipicit sem. Nem igazán örülnék annak, ha feldobta volna a bakancsot Batsy, de úgy vélem, jobb, ha ezt megtartom magamnak. Most különben sem alkalmas sem az időpont-, sem a helyszín ahhoz, hogy ezt közöljem a bőregérrel. Már csak azért sem, mert könnyen meglehet, hogy nincs eszméleténél.
A teherkocsi tüdejéből áthatolhatatlannak-, és nehézkesnek tetsző, éjfekete füst kúszik ki, a vezetőtér lángokban, a sofőr menthetetlen, hamuvá lesz, záros határidőn belül, és holnap majd egy gyufásdobozban viszik el innen – feltéve, persze, ha lesz holnapunk, ami eljöhet.
Aztán a hősöm férfinek szentelem megtisztelő figyelmemet. Fölé hajolok, egészen közel, az orrom majdnem az orrához ér. Érzem, látom, és hallom, hogy lélegzik. Csak akkor szólalok meg, egy cseppet sem eltávolodva a férfitől, pofátlanul belemászva a képébe, a személyes szférájába, amikor már kinyitotta a szemeit. Good morning, Sleeping ~~Beauty~~ Batsy.
- Mondd csak, Batman – matt fekete kesztyűbe bújtatott, hegyes, ezüst karmokban végződő ujjait, rám nem jellemző gyengédséggel arca húsába vájom, miközben szinte dorombolok. – Ugye nem várod el tőlem, hogy a karjaidba omoljak, vagy megcsókoljalak, amiért megmentettél engem? Elvégre... én nem vagyok afféle bajba jutott hölgy, mint azok a spinék, akiket egyébként szokásotok – mármint neki-, illetve a többi hős cimborájának - megmenteni – ajkam szegletében kétes kis mosoly feszül. – Velük ellentétben ez a macska kíváncsi, mégpedig arra, hogy miféle csapás szakadt a nyakunkba...? – gondolom, hogy Batsynek is feltűnt, hogy valami nagyon nem oké Gothamben, és szinte biztosra veszem, hogy az imént emlegetett, hős cimboráival már bőszen diskurálgattak erről a módfelett égető problémáról. Mivel én nem olyan lány vagyok, akit bevonnak a hősök a belső köreikbe, Batsynek illene beszámolni róla, hogy mi történt, és mi történik, és miért történik mindez, hogy én is képben legyek. Már csak a közös múltunk miatt is. End of story.

Words: 541 ▲ Music: Game of survival ▲ Notes: Who's ready to play? Are we the hunters? Or are we the prey?

Tárgy: Re: Gotham City - Batman & Catwoman Hétf. Jan. 30, 2017 3:44 pm

Gotham City

✻ Batman és Macskanő✻

And the show goes on… Mint valami olcsó hollywood-i jelenetben, amint Batman – a karjában Macskanővel – kijut az árokból, a drága ékkövekkel megpakolt, s a kiömlött benzintől bűzlő teherkocsi dühödt vehemenciával robban fel. Síró, sipító hangot hallat a detonáció, amely éppen gyönyörét éli abban a szent pillanatban – mikor is Selina Kyle végre magához tér Batman karjaiban, és egyúttal a levegőbe repül a tömérdek briliáns, mintegy ezernyi apró kis szilánkból álló csillámfelhőt hagyva maga után. Gyönyörű, magasztos látvány ez a káosz és téboly kellős közepén. Illetve az lenne, ha a két álarcos nem repülne el néhány métert a robbanás következtében.
Az égett hús és a véres gyémánt szaga terjeng a levegőben. A teherkocsit vezető sofőr nem tudott kiszabadulni a járműből még a robbanás előtt, így ő odaveszett – Miss Kyle hőn szeretett gyémántjaival együtt. Vajon a macskanő a bőregeret fogja hibáztatni azért, hogy nem tudta megmenteni a szívének oly’ kedves csillogó kis barátait? Vagy hálás lesz, amiért nem jutott ő is a szénné égett sofőr sorsára? És mi a helyzet Batman-nel…? Csak egy embert volt ideje kimenteni onnan. Megérte vajon egy tolvaj élete egy ártatlan élettel szemben? Vagy a macskanő ilyen sokat jelentene neki…?

Míg összeszeditek magatokat a robbanás után, rendezzétek a gondolataitokat, kezdeményezzetek interakciót egymással. Itt a mesélő jelenléte nem szükséges, ha szeretnétek, nyugodtan lejátszhattok néhány kört mesélői részvétel nélkül.

Amikor meguntátok az egymással folytatott interakciót – a történet folytatódik. Szusszantatok egyet, összeszedtétek a gondolataitokat, Batman talán kitalálta, hogy miként fékezze meg ezt a kaotikus fertőt, ami hirtelenjében Gotham utcáira szabadult, Selina pedig lehet, hogy éppen azt tervezgeti, hogy miképp pattanjon meg…
Az események hirtelen nem várt fordulatot vesznek, pedig igazából a fejetlenség mindvégig ott volt, csak éppen mással voltatok elfoglalva. Egymással. Azonban egy idő után nehéz nem meghallani az út túloldaláról hallatszó gyötrelmes jajveszékelést. Egy felborult autó az út közepén árválkodik, benne egy síró gyermek. Alig lehet több négy évesnél. Az anyja az autó mellett fekszik, az ütközésnél kirepült a kocsiból, az életjelei gyengék, talán már nem is lélegzik – néhány most szabadult elmebeteg környékezi meg a tetemet és a síró kislányt. Az egyiküknél vadászkés, míg a másikuknál borotvapenge található, a harmadik kripli csak tébolyultan nevetgél a másik kettő mellett. Ám ugyanekkor az út másik végéből sebesült rendőrök kiáltanak segítségért; őket is megtámadta egy flepnis banda. Csakhogy azok az Arkham egy eldugottabb osztályáról szabadultak el; különleges képességekkel bírnak. Hárman vannak ők is.

Mit fogtok tenni?

(Mivel ez a rész most főként a karakterek döntéseire/belső intuícióira összpontosul, ezért nem szükséges kockával dobni, azonban miután eldöntöttétek, hogy merre és hogyan tovább, mielőtt nekiesnétek bármelyik ellenségnek is, várjátok meg a kalandmestert, mert onnantól további mesélés szükséges!)

Vendég dc universe heroes vs villains

A Wayne Tower-ben, az irodámban ülve fogadtam a hívást, amiben az egyre katartikusabbá váló időjárásról tájékoztattak. A tornyot lezárattam, aki pedig bejött a korai órákban dolgozni, hazaküldtem. Ilyen időben a Wayne Tower a legkevésbé biztonságos épület a városban. Én magam a denevérbarlangba mentem, ahol Alfred már felkészülten fogadott. Elképedve figyeltem a monitorokon kirajzolódó adatokat és kamerák képeit. A rendőrségi szerverekre kapcsolódva figyelemmel kísérhettem, hogy mi történik, de a káosz teljes volt. A rendőrség kevés volt, hogy a megvadult, félelemtől vezérelt gothami polgárokat megfékezze. A félelem a legrosszabbat hozza ki az emberekből. A város méreténél fogva pedig megakadályozni ezt nem lehet, inkább csak átvészelni. Számomra azonban ez nem járható út.
-Alfred, kimegyek! – mondtam, ahogy felálltam a székből és a vitrinhez sétáltam felölteni a denevérruhát. – Az arkham-i rabok nem juthatnak ki a szigetről. – a legkevésbé az hiányzik, hogy ebben a helyzetben a megvadult átlagemberen kívül még közveszélyes őrültek is gondot okozzanak. Márpedig, ha egyszer kijutnak, mindent megfognak tenni, hogy kiélhessék a beteges vágyaikat. Én vittem be a többségüket, most ott is kell, hogy tartsam őket.
A legrövidebb úton és a lehet leggyorsabban érkezem meg az elmegyógyintézet területére, de elkéstem. Az elém táruló látvány pedig megdöbbentő. A rabok okozta téboly teljes, néhány őrült még csak el sem akarja hagyni a szigetet, ahogy egyre közelebb jutok a főépülethez- vagy ahhoz, ami megmaradt belőle -, a rab is egyre több. Örülnöm kéne neki, de mégsem tudok.
Éppen csak megpillantok egy előttem haladó teherszállítóautót, egy ismerős alakkal a hátulján, mikor egy pillanat múlva a semmiből felbukkanva oldalra sodorja egy őrült. Ösztönösen lépek a fékre és egyből kiugrom a batmobile-ból, ahogy a balesettől nem messze megálltam. Az árokhoz közelebb érve megpillantom a Macskanőt, de innen úgy tűnik nincs komolyabb baja, csak eszméletét vesztette. Közelebb érve mellé guggoltam és végig mértem valami sérülést keresve, de úgy tűnt jól van. A karomba fogva emelten fel a földről és másztam vele ki az árokból. Biztonságosabb helyre kell vinnem, ha továbbra sem tér magához.

Vendég dc universe heroes vs villains

the Bat & the Cat

This is a wild game of survival.

Ostoba lettem volna, ha nem használom ki a káoszt, ami Gotham városában eluralkodott. Nyilvánvaló, hogy engem sem éppen nyugtat a tény, miszerint egy óriási, hurrikánhoz, avagy forgószélhez nagyon is hasonlatos dolog vonul végig a városon, de úgy vélem, hogy mégsem kezelem kellő komolysággal a helyzetet, ami kialakult. Természetesen én is aggódok, és tartok ettől a monstrumtól, ami kérlelhetetlenül és megállíthatatlanul tombol a városban, már a korareggeli óráktól fogva. Hatalmas épületek rogytak össze a természeti csapás erejétől, embereket, tárgyakat, kőtörmelékeket szippantott magába, a szinte élőnek tetsző forgószél, melyek nem keringenek a képzeletbeli körpályán, hanem egyszerűen... elillannak. A hurrikán belsejébe, vagy valahova egészen máshová.
Hatalmas robajra ébredek, sőt egyenesen felriadok, a szívem majd’ kiugrik a helyéről. Az ablakban nézem, amint a természeti jelenség megrogyaszt-, majd porba dönt-, a földdel egyenlővé tesz monumentális házakat, és egyéb építményeket. Ösztönszerűen először nyilvánvalóan én is azt mentem, ami menthető. Ami fontos. Egy sporttáskába szórom a lakásban fellelhető, összes lopott ékszert, és egyebet, minden mást, ami belefér – a Catwoman öltözetet is, of course.
Aztán, még mielőtt a ház, amiben a cipős doboz lakásom is található, rám omlana, fekete farmert és pólót húzok fel, meg egy bőrkabátot, és egy vörös macska társaságában, magam mögött hagyom a helyiséget. Van még ebben a szutykos városban más hely is, ahol meghúzhatom magamat, amíg elül a vész – gondoltam ezt én, persze akkor még nem tudtam, hogy mi fog az utcán várni rám.
Számítottam rá, hogy fejetlenség, tragikum és káosz fog rám várni Gotham utcáin, de, hogy ilyen jellegű-, és mértékű, azt nem gondoltam volna. Az emberek egymást fellökve-, eltaposva menekülnek egy képzelt-, s talán kitalált, valótlan cél felé. Egyes üzletek kirakatainak ablaküvege be van törve, a boltok polcai pedig üresen tátongnak, a neon lámpacsövek kiégtek, az elszakadt vezetékek szikráznak. Pár házzal arrébb fegyver dörren – hogy egy civilé, egy bűnözőé, avagy egy rendőré, azt nyilván nem tudom megmondani, most, ebben a fejvesztett, katartikus pillanatban pedig pláne nem; bárki lehet, a normálisnak tűnő, ártalmatlannak tetsző emberekből is kibújhatott az ösztönlény, a vadállat, vagy éppen a predátor.
A pillantásom egy nagyobb teherkocsin akad meg, amelybe éppen egy ékszerboltból pakolnak ki jól lezárt, masszív dobozokat és ládákat. Eléggé nyilvánvaló, hogy a bolt tulajdonosa el akarja menekíteni a káosz gócpontjából azt, amiből a napi betevője származik.
Nem gondolkodom sokáig, a holmimmal együtt pár perc múlva már a csatorna mocskában, bűzében is iszapjában dagonyázok. Az ékszereket elrejtem egy rekeszben, a falban, majd a téglákat visszaillesztem a helyükre. A Catwoman ruhát ellenben inkább magamra öltöttem. Különben is jobban tenném, ha elhagynám a várost, nem igaz? Dehogynem! Gyanítom az a teherkocsi is messze megy innen...
Éppen az utolsó pillanatban ugrok fel a járműre, mielőtt az elindulna. Egy ideig a tetőn húzom meg magamat, majd, amikor már a város külsőbb kerületein haladunk át, lemászok a kétszárnyú ajtókhoz, hogy valahogyan feltörjem annak a zárját, majd megpattanjak. Csak úgy angolosan.
Az ütközés pillanatában fel sem fogom, hogy mi történt velem. Egyszerűen se kép, se hang – csak egy monoton, idegtépő sípolás, és búgás. Fém csapódik fémnek – legalábbis ez visszhangzik a fülemben. A szívem, a tüdőm a mellkasomnak préselődik, egy pillanatra levegőt sem tudok venni.
Aztán... aztán képszakadás.

Words: 513 ▲ Music: Game of survival ▲ Notes: Who's ready to play? Are we the hunters? Or are we the prey?

Tárgy: Gotham City - Batman & Catwoman Csüt. Jan. 19, 2017 2:08 pm

Gotham City

✻ Batman és Macskanő✻

Ez is ugyanolyan bűnnel teli, mocskos napnak indul, mint az összes többi Gotham történetében – ám csakhamar eluralkodik a káosz a városon, mikor egy tornádóhoz hasonló hatalmas forgószél kezdi pusztítani a sötét utcákat, sikátorokat és a magasztos épületeket. És nemcsak, hogy pusztít, ez a tornádó ÉL! Él és lélegzik – magába szippantja az embereket, akik eltűnnek… a semmibe, az üres éterbe. (…) Senki sem tudja, hogy hová.
A nap végére Gotham lepusztultabb, mint valaha, a rendőrség tehetetlen, minden erőket megmozgatnak, csak hogy elkerüljék a tömeges pánikot, de a lakosok nyughatatlanok; pánikszerűen özönlenek az utcákra, a túlélésük érdekében pedig bármire képesek. Ha kell ölnek és bűnöznek; immár az emberi ösztönök kerültek előtérbe. Mindeközben Gotham városát más veszély is fenyegeti, ugyanis az egyik forgószél-löket egyenesen Arkham Asylum felé vette az irányt, majd az épület egy – jelentősebb – részét a levegőbe repítette, a még épen maradt részekből pedig minden elmebeteg bűnöző kiszabadult. Vajon ki fogja megmenteni a várost, ha minden, de ezúttal tényleg MINDEN a feje tetejére állt?
Természetesen ezúttal is Batman dolga az, hogy rendet tegyen, így hamarosan a helyszínre érkezik, hogy szemtanúja lehessen annak az elfogulatlan tébolynak, ami az elmegyógyintézet területén és annak közvetlen körzetében uralkodik. Macskanő csak rosszkor volt rossz helyen – kihasználva a tömeges pánikot, követni kezdte az egyik gyémántokkal megpakolt teherkocsit, ami éppen kifelé tartott a városból, keresztülhaladva Arkham Asylum területén, amikor hirtelen a semmiből beléjük hajtott egy őrült ámokfutó. A gépjármű lesodródik az útról, Selina ugyan sérülés nélkül megússza, mégis ájultan fekszik valamelyik közeli árokban, közvetlenül a gyémántokkal teli lángba borult autó mellett.

Első körben Selina userét kérném meg arra, hogy dobjon a kockával. Amennyiben páratlan lesz az eredmény, továbbra is ájultan marad, amíg valaki rá nem talál. Ha páros eredményt sikerül dobni, akkor magához térhet, de első körben környékezi meg néhány frissen kiszabadult elmebeteg. Egyelőre csak ennyit kell lereagálnia, a folytatáshoz a kalandmester jelenléte szükséges.

Bruce ebben a körben maga dönt arról, hogy miként cselekszik – akár észre is veheti Selinát, és a dobásától függően csatlakozhat hozzá.

A kezdés joga Miss Kyle-t illeti.

dc universe heroes vs villains

» National City - John & Julian & Lana
» Central City - Barry & Snart & Laurel & Cesar