Az a boldogság, ami kiült az arcára.. Egyszerűen abban a pillanatban tudtam, hogy soha nem szeretném ezt elveszíteni az arcáról. Szeretném, ha mindig ilyen boldog lenne és igyekezni fogok, hogy mindig ilyen boldog lehessen. Mert őszintén megérdemli ezt. Az én kislányom megérdemli, hogy lehozzam a csillagokat az égről főleg, hogy eddig nem úgy viselkedtem, mint az édesapja, hanem egy idegen, akire úgymond rásózták. Persze a szeretetemet érezhette, de nem szavakkal, érintésekkel vagy tettekkel. Egyszerűen ott volt a szememben, hogy mennyi mindent jelent a számomra és őszintén remélem, hogy ezt ő is látta és nem csak a képzeletem szüleménye volt ez az egész. Hogy ott van közöttünk egy kapocs, amit senki nem vehet el tőlünk és talán még én sem tudok teljes mértékben megölni azzal, hogy egészen idáig hazudtam neki.
A lelkesedése szinte ragadós volt és már én magam is alig vártam, hogy elmenjünk közösen kirándulni, akár csak egy kisgyerek. - A kedvedért megpróbálok lovagolni. Nekem nagyon tetszik, de majd odatelefonálok, hogy elküldjenek egy pontos tájékoztatót, hogy mit lehet csinálni, rendben kisasszony? - Furcsa, hogy ezúttal én vagyok az, aki jóformán asszisztál, de elég talpraesett lányom van ahhoz, hogy tudjam rá lehet bízni mondhatni mindent. - Vagy esetleg szeretnéd te magad elintézni a telefonhívást? Mert azt is megteheted. - Azt hiszem, ha a saját fülével hallaná a lehetőségeket talán jobb is lenne. Meg még egy lépcső az önállóság felé. Fiatal ahhoz, hogy kiszárnyaljon a karjaim közül, de nem akarom túlságosan elkényeztetni, hogy aztán ne találja majd a helyét a világban.
- Akkor neki is láthatunk. Adj nekem feladatokat és megcsinálom. - Szeretném, ha minden úgy lenne, ahogyan ő szeretné. Ha azt mondja, hogy vegyek bohóc jelmezt és legyek végig abban, akkor úgy leszek. Ez nem vitás. Mindent az én egyetlen angyalkámért. Remélem, hogy megbocsájtja nekem, hogy ennyi ideig titokban tartottam az igazi kötödésünket egymáshoz.

A kislányom boldogsága valahogy melengette a szívemet egyszerűn nem is akarok többet ezen a világon, mint őt boldoggá tenni azt hiszem ezzel pedig, hogy közös kirándulást találtam ki kettőnknek olyan boldoggá tettem, mint még soha nem láttam. Nem tervezem lemondani. Bármennyire is fontos megbeszélés jön majd közbe biztos vagyok benne, hogy Richard képes lesz uralni a helyzetet. Annyit kiabáltam már vele apró dolgok miatt, hogy tisztában van azzal, mivel lehet engem teljesen kihozni a sodromból, de ugyanakkora azt is, hogy mivel lehet nekem kedvezni.
- Hát ebben meg tudunk egyezni azt hiszem. - Kíváncsi lennék azért, hogy mégis milyen büntetést szánna nekem a kis virágszálam, de soha nem lehet tudni, hogy mi lappang az okos elméjébe.
Követem őt az irodámba, ahol szinte beleveti magát a székembe és már be is nyomja a gépet és csillogó szemekkel nézi, ahogy betöltődik a gép. Már ezért megérte ez az egész, hogy ilyen boldognak lássam. Ahogyan lelkesen magyarázza, hogy mi mindent szeretne én csak elmosolyodom, majd a böngészőt megnyitva ráhúzom az egeret arra a könyvjelző mappára, amiben össze van gyűjtve már jó pár lehetőség.
- Nem tudom, hogy mennyire lennék jobban a lovakkal, de ha te szeretnél megtanulni lovagolni én egy pillanatra sem foglak benne hátráltatni. De nekem ehhez már azt hiszem, hogy egy kicsit késő van, hogy belerázkódjak ebbe. Mellesleg oda megyünk, ahova te szeretnél azt csináljuk, amit te akarsz. Nyugodtan tervezd meg az álom kirándulásod, mert ezt szeretném most teljesíteni. - Az egyetlen dolog, amit szeretnék elérni ezzel az egésszel, hogy ő boldog legyen és ezt hogyan másképpen érhetném el, mint azzal, hogy teljesítem minden kívánságát. Bár az igazság feltárása még így is nehéz lesz.

Azt hiszem az a boldogság, ami kiült az arcára, mikor azt mondtam, hogy nem kell iskolába mennie, hanem itthon maradhat és megtervezhetjük együtt az egészet felért a világ összes kincsével. Szeretném, ha mindig ilyen boldog lenne. Annyira szeretném, ha egyszerűen csak boldog lenne. Nem tudom, hogy pontosan mennyire fog örülni a hírnek, miszerint én az apja vagyok és nem a nagybátyja, de remélhetőleg olyan jól fogja fogadni, ahogyan azt is, hogy itthon maradhat. Meg kell mondanom, hogy nem szeretnék ebből rendszert csinálni, de szerintem egy-két alkalomból még nem lehet különösebben probléma. Plusz tudom, hogy a korához képest nagyon okos és érett lányom van. Nem is lehetnék büszkébb rá. A gyönyörűségét az anyjától örökölte az eszét meg mondjuk azt, hogy tőlem, bár nem szeretnék túlságosan egoistának tűnni. Sosem voltam túlzottan ostoba. Egyszer engedtem a vágyaimnak. De nem bántam meg azt sem, mert itt van ez a gyönyörű apróság, akire büszkébb nem is lehetnék és ő jelen pillanatban az életem értelme. Nem cserélném el semmi másra.
- Na, de ezt azért én sem engedhetem ám meg neked. Mert még a végén te fogsz gurulni nekem és, akkor mit csinálok veled? - Játékosan piszkálódom vele, de nem hagyhatom azért, hogy megegyen egy egész csomagnyit belőle, vagy éppenséggel túlzásba vigye. Még azelőtt meg kell állítanom, hogy belefájdulna a pocakja. Nem szeretném, ha utána éjszakákat töltene úgy, hogy forgolódik, mert nem tud aludni és, akkor a kirándulás már tönkre is van vágva.
- Na, de lelkes valaki. - Mondom vigyorogva és hagyom, hogy oda ráncigáljon, ahova csak szeretne. Ha lesz egy nő, akinek igyekszem engedelmeskedni az a kislányom. Még akkor is, ha eddig ezt nem igen tartottam be, mert szerettem volna megalapozni a cégemet, de most stabil lábakon áll és szerintem Richard képes lesz a kezébe venni az irányítást. Nem fog rám szorulni. A telefon pedig csak vészesetére lesz nálam, mert szükségem van arra, hogy a családommal lehessek. Még akkor is, ha jelen pillanatban ez csak a lányomat foglalja magában. - Szóval akkor mit szeretne az én hercegnőm?

Egy pillanatra nem tudok nem büszke lenni erre a kislányra, de ha el is mondom, hogy én vagyok az apja egy pillanatra sem mondhatja el ugyanezt. Miért is lenne rám büszke? Mert olyan könnyedén hátat tudok neki fordítani, akárhányszor csak megszólal a telefonom. De itt az ideje, hogy változtassak. Meg kell változnom, ha azt szeretném, hogy büszke lehessen rám és ez a közös kis kirándulás csak az alapja annak, amit el kell kezdenem. Több időt kell vele töltenem és remélhetőleg most már a múltam nem fog visszatalálni hozzám. Túl sok veszély övezné a lányomat, ha valaki is rájönne, hogy létezik.  
– Na, már most kerüljük a kötelezettségeinket, hercegnő? Nem lesz ám ennek jó vége. – Hogyan is tudnék nemet mondani neki? Azok után, hogy annyi mindenre hátat fordítottam azt hiszem ez is egy újabb változás lehet közöttünk. – Rendben, itthon maradhatsz, de csak ma és, akkor át kell beszélnünk minden egyes lehetőséget. – Játékosan megbököm az orrát, majd előkotorászom a telefonom, amitől sosem vagyok öt méternél messzebb, mert ki tudja, mikor hív valaki. – Dorothy. Ha kérhetem mára töröljön minden programot, köszönöm. – Nem húzom túlságosan sokáig ezt a beszélgetést, mert feleslegesnek tartom, hogy megmagyarázzam, mit miért teszek. Nem tartozok senkinek beszámolóval.
Visszaülök a kislányom mellé és figyelem, hogy milyen lelkes az ötletemet illetően. Ez pedig melengeti a szívemet, bárki bármit mondjon. – Mályvacukor? Megfelel. De tudod vigyáznom kell, hogy ne gömböcként érjek haza a kirándulásról és tudod a mályvacukor az egyik gyengém. Nem engedsz sokat enni belőlük, igaz? – Természetesen ennek semmi jelentősége, mert vissza tudom fogni magam, de így, hogy adtam neki úgymond egy feladatot, hogy mindig rajtam tartsa a szemét és egy pillanatra se tágítson mellőlem nehogy véletlenül nassolni kezdjek.

Őszintén nem tudom, hogyan sikerült egy ilyen angyalkát összehoznom. Vagyis inkább összehoznunk Tessa-val. De ez az egész most lényegtelen. Büszke vagyok rá minden egyes porcikámmal. Nem számít, hogy hány tojás héját nyelem le, vagy mennyire keserű a teája. Az én angyalkám és az igyekezetét mindig is értékelni fogom. Megfogadtam, ha gyerekem lesz soha nem fogok úgy viselkedni, ahogyan az én szüleim tették. Nem is akarok. Bár jelen pillanatban én sem töltök vele több időt, mint egykoron a szüleim és rettenetesen haragudtam rájuk emiatt ezért is félek annyira elmondani az igazságot. Csak remélem, hogy lesznek enyhítő körülmények, amik közül jelen pillanatban egyetlen egyet sem tudok most felsorolni bármennyire is szeretnék. – Hát a helyszín még egyáltalán nem biztos. Mi lenne, ha te magad is megnéznéd az általam kiválasztott helyeket és, akkor te magad is beleszólhatnál, hogy mégis hova menjünk. A napirendet pedig megírhatod, ha már ilyen lelkes vagy, de nem most fogjuk megtárgyalni, mert el fogsz késni az iskolából. – Játékosan megpöckölöm az orrát, aztán megtörlöm a számat és a tányérokat a mosogatóba teszem.
– Mit szólnál, ha ezen a kis kiránduláson együtt sütögetnénk valamit? – Már, ha egyáltalán az igazság feltárása után lesz kedve még ahhoz, hogy egyáltalán szóba álljon velem. Utána már nem mondhatom azt, hogy el kell rohannom, mert hív a munka. Akkor már ténylegesen az apjának kell lennem és azt hiszem, hogy készen állok erre. Mégis meddig hallgathatnám el előle még az igazságot? Meg egyáltalán minek? Nem olyan ostoba, hogy idővel ne rakja össze a képet.

Túlságosan is okos az én kislányom, hogy bármit is eltitkolhassak előle. Annyira értelmes és minden egyes porcikám büszke rá. A helyében az összes gyermek kérdezősködött volna a szüleiről ő mégsem tette, mintha tudná, hogy ez számomra egy fájó pont. Mert, ha a nagybátyja lennék, akkor a testvéremet veszítettem volna el, míg ő a szüleit. Egyszerűen azért nem tudok vele lenni, mert úgy érzem, hogy minden egyes pillanatban elárulom őt azzal, hogy nem mondom el az igazságot, de ezt már nem tervezem túlságosan sokáig titokban tartani. El fogom őt vinni valahová, ha akar Aurora is velünk tart és remélhetőleg nem fogja olyan nehezen kezelni az igazságot, mint ahogyan azt már egyszer-kétszer sikerült megálmodnom. Nem tudnám őt elveszíteni. Habár nem is igazán sajátítom ki magamnak, mert nem töltök vele olyan sok időt.
Elmosolyodom szavaira, majd kikövetem a konyhába és figyelem, ahogyan megalkotja a reggelit. Már most teljesen önálló. Most már attól is kell félnem, hogyha megtudja az igazságot, hogy összepakolja a cuccait egy hátizsákba és meghódítja a világot. Az egyszer biztos, hogy képes lenne rá, mert igazán talpraesett kislány. Az én kislányom.
– Mit szólnál, ha egy hétvégi kiránduláskor mesélnék róluk, te ki szakácsmester? – Mondom vigyorogva, majd a számba veszek egy falatot és érzem, ahogy a tojás héja ott ropog a fogam alatt, de nem hagyom, hogy ez az arcomra is kiüljön. – Igazán finom lett. – Mondom, majd belekortyolok a kicsit keserű teába, de nem számít semminek sem az íze, vagy az állaga. Semmi nem számít addig, amíg az én angyalkám készítette.

Őszintén sajnáltam, hogy ilyen sötét gondolatai vannak, hiszen erről csak én tehetek. Ha az elejétől kezdve tudná, hogy én vagyok az apja, akkor egyszerűen csak az édesanyja helyén érezne ürességet és talán találtam volna neki valakit, aki megfelelő az anya szerepbe. Persze Aurora is megfelelne neki, de sokkal inkább nővér, mint anya. Még a végén azt gondolnák a szülei, hogy a kezdetektől fogva azért vettem fel, mert az volt a célom, hogy megrontsam, vagy ilyesmi. Bár soha nem kellene az anyagiak miatt aggódnia és lehetőségeket tárnék elé, hogy kitalálhassa mit is szeretne kezdeni az élettel. De nem szabad egy rajzból ennyire elkalandozni. Nem állhatok neki a beteges édesanya keresésnek. Mert, ha erőltetem a dolgot abból nem sülhet ki semmi jó.
– Hé, angyalkám. Jó lett. Nem kellett volna széttépned. Minden, amit alkotsz csodálatos. Én pedig szeretem elraktározni őket, mert később, ha a kezedbe kerülnek sokkal jobb lesz. Hidd el csillagom. – Sajnálom, hogy széttépte, mert ez egy emlék lett volna arról, hogy mennyire üres volt az élete édesapa nélkül. Ami én vagyok a gyávább fajtából, mert még csak azt sem merem felvállalni, hogy igen én vagyok az apád és sajnálom, hogy annyira béna vagyok, hogy még rendesen időt sem tudok rád szakítani. – Nem vagyok szomorú kincsem. – Mondom egyszerűen és szorosan magamhoz ölelem törékeny testét, ahogyan az ölembe fészkeli magát. Minden egyes porcikámmal szeretem őt. Mégsem tudok vele őszinte lenni. Ennyire elcseszett egy alak lennék? Ezt egyszerűen nem tudom és nem is akarom elhinni. – Ha mondanék valamit a szüleidről, vagy egy bizonyos szülődről, amit eddig nem mondtam el megharagudnál rám? – A kérdés maga is ostoba, hiszen ez mindig a mondanivaló súlyától függ. Azonban jól esik, hogy azt mondja neki van pár apukája. Ha tudná, hogy mennyire igaza van. Nagyot sóhajtok, majd követem őt a konyhába, ahol konyhatündér módjára elkészítheti a reggelit. – Sokat kérek akkor. – Mondom halkan nevetve, hiszen nem szeretném felébreszteni Aurora-t. Hadd pihenjen. Az utóbbi időben úgy is sikerült teljesen lefárasztanom azzal, hogy szinte folyamatosan dolgoznia kellett, mert én nem értem rá.