Napról-napra gyönyörűbb és okosabb lesz. Egyszerűen nem tudok nem büszke lenni rá. Mondjuk melyik szülő nem lenne büszke a saját lányára? Bárcsak megmondhatnám neki. Még azt sem tudom, miért kezdtem el ezt az egész hazugságot. Talán mert úgy, mint a nagybácsi nem okozhatok neki akkora csalódást, mintha az apja lennék és folyamatosan magára hagynám, vagy éppenséggel kifogásokat keresnék, hogy miért nem lehetek vele. Mert, ha vele szeretnék lenni, ha tényleg azt akarnám elintézhetném, de félek. Nem tudom, hogyan viselkedjek a közelében úgy igazán. Olyan, mintha újra tinédzser lennék és az életemben először kellene elhívnom egy lányt randizni vagy valami ilyesmi. Legalább annyira izgulok minden egyes pillanatban, hogy nehogy elrontsak valamit. De a szemeiben látom rajta, hogy már pusztán attól is jobb kedve van, hogy itt vagyok, de valószínűleg a lelke mélyén próbálja beosztani ezt a rövid időt, amíg vele vagyok, hiszen lehet, hogy a következő pillanatban már itt sem vagyok, hanem a munka vastag rétegei alatt.
– Ameddig tudok maradok és, akkor megmutatsz nekem amit csak szeretnél.. Amire pedig  nem kerül sor azt legközelebbre halasztjuk, rendben? – Nem ígérhetem neki, hogy túlságosan sok időm lesz, hogy ott maradjak meg amúgy is az első órája előtt nem hiszem, hogy mindezt meg tudnánk ejteni, úgyhogy nem olyan vészes, ha most nem kerítünk mindenre sort.
Nem tehetek a kíváncsiságom ellen. Egyszerűen érdekel, hogy mi van ott az ölében. – Nincs olyan, hogy nem jó. – Mondom lágyan, majd figyelem, ahogy összegyűri és beteszi a párnája alá. Nem tudom, hogy mit akar rejtegetni előlem, de nem tudok ellenállni a késztetésnek, hogy megnézzem mégis mi az, amit el szeretne rejteni előlem. – A reggeliben én is szívesen segítek. – Mondom mosolyogva, majd ahogy belép a fürdőbe én rögtön kiveszem a párnája alól a rajzot és kisimítom. Amit látok rajta az teljességgel összetöri a szívemet. Tényleg ekkora űrt hagytam szegény lányom életében? Észre sem veszem, ahogy a könnyeim végigfolynak az arcomon. Csak akkor veszem észre, amikor egy könnycsepp a kezemben lévő papíron landol. Gyorsan megtörlöm az arcomat, hogy a lányom ebből semmit ne vehessen észre. Ezt nagyon elcsesztem. Ha eddig mindig mindent jól is csináltam, akkor is vele követtem el a legnagyobb hibát. Az elejétől kezdve az igazat kellett volna mondanom. Most meg már úgy érzem, hogy túl késő.

Ilyenkor, amikor vele vagyok nem is számít igazából az idő múlása. Olyan könnyedén telnek a percek és nem kell minden pillanatban a munkámra gondolnom, bár az csak melléktevékenység a számomra. Megérdemli az igazságot, de félek, ha megtudja ennyi ideig a sötétségben tartottam, akkor elfordul tőlem azt pedig nem tudom, hogy fel tudnám-e dolgozni. Az én életemben jelenleg ő jelenti a fényt. Ha egy ellenkező nemű egyedről soha nem tudok majd lemondani az ő lesz és nem más. Mindig is számíthat rám annak ellenére, hogy nem vagyok túlságosan őszinte vele és nem is töltünk túl sok időt együtt. Ilyenkor, mikor mellette vagyok mindig megígérem magamnak, hogy minden meg fog változni és sokkal több időt fogunk együtt tölteni, de sajnálatos módon soha nem sikerül ténylegesen végrehajtanom azaz betartanom az ígéretem.
– Amíg elmész az iskolába itt leszek. Vagy, ha szeretnéd, akkor én magam viszlek el. – Érzem, ahogy rezegni kezd a telefon a zsebemben, de gyorsan odanyúlok és kinyomok, mielőtt még ő bármit is észrevehetne belőle. Azt hiszem képes vagyok egy kis időt szánni a lányomra. Pofátlanság lenne csak úgy kifordulni innen, mintha mit sem számítana. Túlságosan sokat számít. Pontosan ezért van az, hogy inkább egy kis távolságot tartok kettőnk között. Így mindkettőnknek egyszerűbb. Legalábbis nap, mint nap ezt mondom magamnak és azt hiszem valamilyen szinten kezdek hinni benne.
– Aurora jelenleg pihen, szóval maradjunk csendben, oké? Elkészülünk ketten és legalább végre kipihenheti magát rendesen. – Túl sokat dolgozik ő is, bár neki megvan a maga alvás ideje én pedig hajnalok hajnalán esek haza, hiszen most is képes voltam ébren megvárni, amíg a lányomat felkelthetem. Az alvás nem nekem való. Már őszintén nem is emlékszem arra, hogy mégis milyen érzés. – Rendben. – Mondom mosollyal az arcomon, majd elveszem a rajzot, amit három alakot látok és még a kutyát. Elég tehetséges rajz egy tizenegy évestől. Én legalábbis így gondolom.
– Nagyon ügyes vagy. Ilyet még én sem tudnék csinálni. – Tényleg megvan benne a tehetség. A gyakorlás teszi a mestert, de sosem fog gyakorolni, ha nem buzdítja senki. Én hiszek benne és bármiben támogatom. Legyen akármi az álma. Bár remélem soha nem fordul meg a fejében a rúdtáncos vagy az ehhez hasonló szakmák. Azt nem hiszem, hogy könnyedén le tudnám nyelni. – Mi van még ott? – Bökök az ölében lévő rajzra, hiszen őszintén kíváncsi vagyok, hogy mit is rejteget előlem.

Ismételten egy hosszú napot tudhatok magam mögött, aminek köszönhetően késő este érek haza. Mikor belépek a lakásba látom, ahogyan a nappaliból kiszűrődik a minimális fény. Valószínűleg a tévé megy. Lassú léptekkel érkezem meg, majd kikapcsolom a tévét és akkor veszem észre, hogy a kanapén összekuporodva fekszik Aurora. Már megint túl sokáig dolgoztam. Betakarom őt egy pléddel, majd pedig a lányom szobája felé veszem az irányt. Olyan békésen tud aludni, hogy nincs szívem felébreszteni őt. De látni akarom. Óvatosan nyitom ki az ajtaját, de az mégis olyan erősen nyikorog, hogy lehetetlen halkan megközelíteni a szobáját. Bizonyos esetekben ez még jól jöhet, de most nagyon nem. Lassan az ágyához lépkedek és végigsimítok az arcán, majd pedig egy puszit nyomok a homlokára és egy darabig csak ott ülök és nézem, hogy milyen gyönyörű. Napról, napra szebb lesz és nagyon sok dologban az édesanyjára hasonlít, ami pedig még nehezebbé teszi számomra az egész helyzetet. Az órámra pillantok lassan itt az ideje az ébresztőnek a számára, de én még addig sem jutottam el, hogy lefeküdjek, de már nem is fogok, hiszen lassan mehetek vissza dolgozni. Azt hinné az ember, hogyha főnök valahol nem kell halálra dolgoznia magát. Hát ez egyáltalán nem így van. Ha azt szeretném, hogy valami jól legyen elvégezve azt nekem kell a kezeim közé vennem. Máskülönben elég nagy az esélye, hogy valami félresikerül én pedig, mint sikeres üzletember azt nem engedhetem meg magamnak, hogy bármi is a kukába menjen, mert nem úgy végeztük el, ahogy kellene.
Újra az órámra pillantok és immár itt az ideje a gyengéd ébresztésnek. Finoman simogatom a lányom arcát. Úgy elmondanám neki az igazat, de nem tudom, hogyan reagálna már erre. Tényleg őszintén nem tudom. Félek a reakciójától ezért folyamatosan lenyelem az ingert, hogy elmondjak neki mindent. – Ébresztő angyalkám. A hasadra süt a nap. – Suttogom, miközben kisimítom az előreboruló tincseit az arcából.