- Ez talán azért van, mert így érzem, Shane… - közöltem kissé kimérten, habár tényleg semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy vitatkozzunk. Ettől függetlenül azonban tény, hogy nagyon sokszor az volt a benyomásom vele kapcsolatban, hogy csak nyűg neki ez az egész, és kötelességből költi el velem a vacsoráját. Hát kinek kell ez az alamizsnaként szolgáló félóra? Mert ennyire azért még én sem vagyok kétségbeesett, noha elég sokat megtettem volna azért, hogy a dolgok helyrejöjjenek valamilyen úton-módon. Még akkor is, ha ez jelenleg egyáltalán nem tűnt egyszerű feladatnak, megoldással pedig pláne nem tudtam szolgálni.
- Tisztában vagyok vele! – láttam rajta, hogy neki is nehezére esett visszafogni az indulatait, de ez előfordul, ha két olyan ember kerül egymással szembe, akik ezen a téren egészen hasonlítanak egymáshoz. Én is hamar fel tudtam kapni a vizet, ha valami olyan téma került elő, amit nem kedveltem, vagy ami egyenesen kiborított. Ez leginkább mind a kettő volt, így szívem szerint mondtam volna tovább a véleményemet azokkal a férfiakkal kapcsolatban, akik a munka általi elfoglaltságuk mögé bújtak fedezékbe a feleségeik elől, de nem tettem. Kis híján leharaptam ugyan a nyelvemet, de akkor sem ragoztam tovább.
- Elég szomorú, hogy nem tudod, mit számít. Ezt csak küldetted, Shane! Nem tőled kaptam… már rég nem kapok tőled virágot, noha rendszeresen virít egy csokor valamelyik vázában – lemondóan ráztam meg a fejemet, a továbbiakban nem kívántam még inkább felhergelni, mert már így is jóval dühösebbnek tűnt, mint amilyen lenni szokott.
Talán ez volt az, ami rávitt arra, hogy színt valljak az érzéseimmel kapcsolatban. Talán csak meg akartam őt nyugtatni, újra látni egy mosolyt, vagy legalább azt a derűs nyugalmat, amit régen úgy szerettem. Már évek óta nem fedeztem fel rajta ezt, amióta csak rosszra fordultak köztünk a dolgok. Arról viszont fogalmam sem volt, hogy mégis mit vártam ettől. Leginkább semmit, de amit kaptam helyette, az talán minden ki nem mondott, be nem ismert várakozásomat felülmúlta ezzel az estével, ezzel a helyzettel kapcsolatban.
Azt ugyan nem mondanám, hogy szemérmesen fúrtam az arcom a nyakába, mindenesetre különös érzés volt, hogy újra hozzám ért, hogy lassacskán megszabadított egy ruhadarabomtól. Légzéseim szaporák, leheletem a nyakának finom bőrét cirógatja, miközben ujjaim a hajába túrnak, így tartva még közelebb magamhoz, nehogy meggondolja magát véletlenül és eltávolodjon tőlem. Nem, most már olyan vizekre evezett, amin kénytelen lesz végighajózni, akár tetszik neki, akár nem. Legalább annyira vágytam rá, mint ahogyan felőle érzékeltem fellobbanni az erőteljes, sürgető kéjt, éppen ezért nem botrákoztam meg a sietségén. Nem éreztem azt, hogy csupán kihasználja a helyzetet és minél előbb le akarja zavarni a menetet, hiszen ez a sietség most nem abból fakadt. Valahol imponált és jól esett, hogy ennyire nem bír betelni velem, így aztán a slicc hangját követően ujjaim a nadrágján feltűnő domborulathoz siklottak, hogy úgy segítsek neki lentebb tolni a nadrágot.
Közben előzékenyen csúsztam még inkább az asztal szélére, így lábaim már könnyedén a dereka köré kulcsolódhattak, az ölemből áradó forróságot pedig akkor sem tudtam volna titkolni előle, ha szeretném, hiszen olyan közel került így. Úgy emeltem a csípőmet, hogy kínzón dörgölőzhessek hozzá, és ha megemelt egy kicsit, akkor játszi könnyedséggel tudott belém hatolni. Sóvárogva vártam a pillanatot, ujjaim egyre követelőzőbben érték a bőrét, fogaim alsó ajkába mélyedtek ingerlően. Ez most nem romantikával átitatott, ráérős kis légyott volt, hanem szenvedélytől fűtött, kissé türelmetlen együttlét.

- Valóban? – a visszakérdezésem kételkedő volt, de további szavak helyett mégsem mondtam semmit, csupán a fejemet ráztam meg. Én nem voltam annyira meggyőződve arról, hogy tisztában volt vele, hogy nem csupán ismerősök vagyunk egymás számára az utóbbi években. Sokszor ugyanis szemernyi hajlandóságot sem láttam felőle azt illetően, hogy valamit változzon a kapcsolatunk. Jó, az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy én sem törtem éppen a kezemet-lábamat, de talán néma beletörődésből csupán, nem pedig azért, mert nekem ez így tökéletesen megfelelt. Nem, távolról sem felelt meg, és sok mindent szerettem volna most a fejéhez vágni, helyette viszont csak néztem őt, várva a reakcióit, amelyektől valahol mélyen még most is tartottam.
- Fogalmam sincs, hogy mit akarok! – vágtam vissza kissé türelmetlenül. – Azt tudom, hogy nem akarom rád erőltetni a társaságomat, ha már nem élvezed azt – tettem még hozzá, immár egy kicsit csendesebben. Annak érdekében, hogy megpróbáljak valamelyest megnyugodni, ittam néhány kortyot a poharamban pihenő borból, majd halk koccanással tettem le ismét a pultra. – Igen… - nem, korántsem tisztáztuk, de talán nem ez volt a legalkalmasabb időpont arra, hogy vitába bonyolódjunk egymással. Éjszaka volt, a személyzet pedig bármikor felébredhetett a kiabálásra, hogy fültanúja legyen a veszekedésünknek. Hiába éltek velünk egy fedél alatt és voltak tisztában a közöttünk feszülő ellentétekkel és feszültséggel teli viszonnyal, mégsem szívesen hoztam volna a tudtukra ilyen formában, hogy mennyire vészes valójában a helyzet.
- Nekem semmi bajom azzal a fél órával, Shane! Te vagy az kettőnk közül, aki többször mondja le ezeket az alkalmakat is, cserébe pedig virágot küldetsz a titkárnőddel. Tudod egyáltalán, hogy mit kaptam ma? – kérdeztem felvont szemöldökkel, immár jóval nyugodtabban. Sőt, nem is nyugalom volt ez, hanem az a beletörődés, amit tanúsítottam az elmúlt hónapokban is. Inkább éreztem magam fáradtnak és elgyötörten üresnek, semmint vitára késznek. Mivel vághattam volna vissza? Legalább azzal tisztában voltam, hogy mind a kettőnk hibája, és nem csupán őt akartam hibáztatni. Azonban voltak olyan dolgok, amikért nem tudtam mást, csakis őt felelősségre vonni.
- Igen, annál valóban több – hagytam végül rá, de attól még mindig nem voltam kibékülve azzal, hogy napi fél órától várjunk csodát. Bár már melyikünk volt az, aki várta azt a bizonyos változást? Mert szerintem valahol mélyen már mind a ketten feladtuk még a reményt is arra, hogy ez megtörténjen. Arra, hogy újra képesek legyünk normálisan beszélni egymással, hogy ne csak társaságban próbáljunk meg úgy viselkedni, mint a házasok, hanem tényleg legyünk azok. Egymás társai, nem csak egy fedél alatt lakó idegenek. Annyi biztos, hogy nem lesz egyszerű dolgunk, sőt, nagyon nehéz lesz, de én kész lettem volna arra, hogy megpróbáljuk. És vajon ő kész rá?
Míg ezen gondolkoztam, és átkoztam magam azért, amiért ilyen őszintén bevallottam az érzéseimet, feszülten vártam az ő válaszát is. Ha most visszautasít, akkor biztos, hogy nem fogom kibírni az elkövetkező éveket csak úgy. Szükségem volt kedvességre, bókokra, egy kedves simogatásra, vagy egy szenvedélyes ölelésre, de ezeket azóta nem kaptam meg, hogy viszonyom volt. Sőt, ha őszinte akartam volna lenni magamhoz, akkor az is inkább volt pótcselekvés részemről, mint valódi boldogság. Vissza akartam valami olyat hozni az életembe, ami eltűnt, és ami után továbbra is vágyakoztam. Csak éppen a személy volt az, aki nem megfelelő számomra. Nem attól kaptam mindezt, akitől szerettem volna, és így kár volt erőltetni tovább.
Végül a válasza hiányából, és a mozdulatból arra következtettem, hogy szó nélkül fog magamra hagyni, mert még válaszra sem méltat. Ugyan a szívem hevesebben vert, ahogy mellém ért, de előbb számítottam arra, hogy tovább halad, semmint arra, ami valóban megtörtént. Tekintetem éppen lesütöttem, hogy ne lássam őt távozni, amikor megéreztem az arcomon az ismerős érintést. Már idejét sem tudom, hogy mikor simított meg utoljára, hogy mikor ért hozzám úgy, mint nőhöz, márpedig ez a mozdulat igencsak bensőséges viszonyról árulkodott volna egy külső szemlélő számára.
- Shane… - helyette én voltam az, aki mondott valamit, de már én sem tudtam, hogy pontosan mit akartam. Egyetlen pillanat volt csupán, mégis óráknak tűnt, amíg elmerültem az enyémhez kísértetiesen hasonlító kék íriszekben. A lélegzetem benn akadt, pillám pedig megrebbentek, amikor ajkai hosszú idő után először értek hozzá az enyémekhez, belém fojtva minden kikívánkozó szót, ellenállást, bármit. Óvatosan emeltem fel a kezemet, lágyan simítottam tenyeremet az arcára, hogy aztán ujjaim a tarkójára kússzanak, beletúrva a sötét tincsekbe. Nem markoltam bele erősen, csak annyira, hogy testem az övéhez préselődjön valamelyest. Tapasztalatlan kislányként ejt zavarba a mozdulat, ahogyan felemel és könnyedén visz át, hogy aztán az asztalra tegyen le, amin a már oly sokat emlegetett vacsorát szoktuk elkölteni.
Szapora levegővételeim hallatszottak csupán, válaszra azonban nem számíthatott tőlem, szerintem így is elég beszédes volt, ahogyan újra magamhoz húztam. Hagytam, hogy széthúzza a köntöst, de nem az alatta viselt hálóing vékonysága miatt voltam egész testemben libabőrös, hanem az érintésétől, ami olyan jól esett, hogy szinte fájt, mégis olyan természetes volt, hogy már el is felejtettem, milyen ez. Combom erősen szorított rá a lábára, ahogy közelebb húztam magamhoz, vállamat könnyed mozdulattal ejtettem le, hogy leeshessen róla a viselt ruhadarab. Ujjaim birtoklóan, egyre inkább felbátorodva kalandoznak a testén, végül a derekánál nyúlva be az anyag alá, hogy én is érezzem a felhevült bőrét. Csókom ezzel egy időben válik egyre hevesebbé, követelőzőbbé, kicsit még bele is harapok az ajkába, majd ajkaim siklanak tovább a nyakára, a füle mögötti érzékeny bőrfelületre.


// Tökéletesen jó volt így! //

Ha nem ezt hittem volna, akkor nyilvánvalóan nem tettem volna szóvá, úgyhogy válasz helyett csupán csendesen megvontam a vállaimat. Mit lehet erre mondani? Úgysem jövök ki jól a helyzetből, és különben is ő hangoztatta egyfolytában az olyan gondolatait, amik alapján az lenne az első gondolatom, hogy csak a külsőségek érdeklik. Az, hogy mit gondolnak mások, hogy mennyire tűnünk házasoknak. Ugyan már, ennek semmi értelme nem volt tovább, egyszerűen belefáradtam. A boldogtalanság leszívott, ahogyan ehhez sem volt már hangulatom, hiába volt könnyű kezdetben eljátszani a boldog feleséget.
- Azért hoztam fel, mert nem látom sok értelmét annak, hogy rosszul érezd magad azért, amiért nem vacsorázol együtt valakivel, akivel igazán nem is akarsz. Azért, mert továbbá annak sincs értelme, hogy üljünk egymással szemben, és udvariasan megpróbáljunk értelmes, ám felszínes társalgást folytatni, akárcsak az ismerőseinkkel. Mi nem csak egymás ismerősei vagyunk, Shane! – mondtam ki azt, aminek lennie kellett volna, és ennek ellenére mégis inkább hajaztunk a lakótársakra, már-már idegenekre. Pedig régen nem volt olyan dolog, amit ne osztottunk volna meg a másikkal. Hogyan fajult idáig a helyzet? Hogyan romolhat el ennyire az, ami egykor olyan szép volt?
Egy pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy túlzottan megviselnék őt a szavaim, mivel eddig sem mutatott különösebb érdeklődést az iránt, hogy esetleg megpróbáljuk helyrehozni a kapcsolatunkat. Rendben, talán én is próbálkozhattam volna erélyesebben, vagy többször, de nála nem láttam a hajlandóságot, és ez az én kedvemet is igencsak elvette. Féltem a csalódástól, a visszautasítástól, még ha nem is akart elválni, bántani akkor is lehetett a másikat.
- Fogalmam sincs… - szusszantam egyet hosszan, mert nem számítottam rá, hogy kérdései lesznek. Sőt, egyáltalán nem számítottam semmiféle reakcióra, maximum arra, hogy megint elveszíti a türelmét és ingerülten kiabálni kezd velem. Vagy nemes egyszerűséggel, szó nélkül itt hagy engem egyedül, ám ehelyett érdeklődést láttam, vagy legalábbis valami olyasmit. Ez máris annyira kizökkentett, hogy ami eddig kikívánkozott belőlem, az is végül kiment a fejemből. – Eszembe sem jutott a költözés – jutottak el a szavak a tudatomig, néhány pillanatnyi késéssel. Most rajtam volt a sor, hogy a szemöldököm megugorjon valamelyest a meglepettségtől, mivel én erre még csak nem is utaltam, ahogyan korábban a válásra sem. Mégis, annyira keserű és borúlátó volt, hogy az szinte már belém mart.
- Újabban már fogalmam sincs, hogy minek nézel azon túl, hogy a vacsorapartnered vagyok, arra a napi félórára – ingattam a fejemet lemondóan, egy percig sem titkolva, hogy mennyi keserűséggel és szomorúsággal tölt ez el engem. Figyeltem, ahogyan mozdult, követtem minden egyes momentumot, mikor a pultnak támaszkodott. – Te is tudod, hogy kevés fél órával életben tartani egy házasságot. Még viccnek is rossz – keserűen nevettem fel, egyáltalán nem volt jó kedvem, azt azonban mindenképpen pozitívnak értékeltem, hogy legalább érdekelte egy kicsit is ez az egész, nem pedig elutasította élből. Míg én ezen törtem a fejemet, addig újabb csend telepedett ránk, de kivételesen egyáltalán nem zavart. Sőt, kifejezetten meg is nyugtatott, hogy addig sem vitáztunk, és volt egy kis időm átgondolni mindazt, ami már eddig is elhangzott. Arra azonban egyáltalán nem számítottam, ami ez után következett.
Nem kellett sokat gondolkoznom azon, hogy mit feleljek a feltett kérdésre, mégsem szólaltam meg egyből. Csak néztem rá nagy szemekkel, melyek rövid úton vándoroltak inkább a pult felületére ahelyett, hogy a tekintetét keresték volna a kéklő íriszeim.
- Igen – válaszoltam végül halkan. Egyetlen szó volt csupán, mégis ennél kifejezőbb és őszintébb nem jutott eszembe. Talán nehezen hiszi, talán hazugságnak is véli kapásból, mégis, ha magamba nézek mélyen, akkor ez volt az igazság. Tényleg szerettem még mindig, máskülönben lenne még szeretőm, és egyáltalán nem viselne meg a jelenlegi helyzet. Sokkal inkább kényelmesnek találnám, de nem éreztem komfortosan magam mégsem. – És te? – magától értetődően jött a visszakérdezés, ezek után én is szerettem volna tudni, hogy a látszat mögött mi rejtőzik. – Érzel még valamit irántam? Egy kicsi szikrát… akármit?! – megvontam ugyan a vállaimat, de olyan lassan, mintha mázsás súlyok nehezedtek volna rájuk. Néha tényleg így éreztem. – Mert ha még nem menthetetlen ez a házasság, akkor… - nyelnem kellett egyet, hogy valamelyest összeszedjem magam. -… akkor talán megpróbálhatnánk tenni érte valamit – igazából féltem a reakciójától. Attól, hogy élből visszautasítja a lehetőséget, mondván, hogy neki megfelel ez a mostani helyzet is, ahogy van. A gyomrom szerintem az első randink óta nem volt ennyire görcsben, aprócskára összezsugorodva az idegtől.

Az egyszerű megjegyzésem kimondásakor sem gondoltam még azt, hogy ezzel majd milyen lavinát indítok el. Jó szándékkal mondtam a szavakat, de valahogy általában mindig abból vannak a legnagyobb problémák. Mindegy, hogy minket veszünk alapul, vagy más embereket, mindegy, hogy milyen téma kapcsán vetődnek fel ezek a kósza gondolatok, a vége mégis mindig katasztrófa.
Annyira azért már ismertem őt, hogy pontosan tudtam, miként ment fel benne a feszültség, pillanatról pillanatra. Szinte láttam, ahogy az erek kidagadtak az indulattól a halántékán, hiszen ismertem a düh jeleit az ő esetében. Vele ellentétben én csendesen ettem tovább, néha-néha felpillantva rá akkor is, amikor felállt mellőlem. Ugyan összerezzentem a villa lecsapását kivetően, mégsem szólaltam meg, egyszerűen nem voltam hajlandó rá, már csak tüntetőleg sem. Mire mentünk volna vele? Én tényleg nem azért jöttem le hozzá, hogy veszekedjünk, de ha ő ennyire vágyott rá, akkor a legokosabb az lett volna, ha szó nélkül fogom magam és itt hagyom, hadd forrongjon csak magában. A helyzet azonban az, hogy ez elég távol állt tőlem, ugyanis engem sem kellett félteni, ha vitáról volt szó. Nem szokásom megfutamodni a konfliktusok elől, de akkor most miért éreztem rá olyan nagy késztetést?
- Mindig csak az lebeg a szemeid előtt, hogy mi az, ami szükséges. Az istenért Shane, itthon vagyunk, senki előtt nem kell megjátszanunk magunkat! – fakadtam ki most már én is, bár vele ellentétben óvatosan helyeztem le a tányérra az evőeszközt. – És egy szóval sem mondtam, hogy el akarok válni – ezúttal már halkabban beszéltem, visszafogva még éppen időben a belőlem is kitörni készülő dühöt. Helyette inkább fásultságot, szomorúságot éreztem. Hozzá hasonlóan már nekem sem volt sok kedvem enni, helyette a poharat vettem magam elé, valamint az üveget, amiből újra telitöltöttem. Rám fért most, annyi biztos! – Eszem ágában sincs elválni… - tettem hozzá újra, megerősítve azt, ami már elhangzott az előbb a számból.
A gyerek téma olyan valami volt, amivel akkor is belém fojtotta volna a szót, ha éppen hatalmas patáliát csapok éppen. Most eleve nem volt erre szükség, így pedig csak még mélyebbre nyomta azt a tőrt a szívemben, amit amúgy is készült megforgatni azóta, hogy így kiakadt. Néhány pillanatig némaságba burkolóztam, csak a vörös borból kortyoltam néhányat, hogy egyből a felét el is tüntettem a pohárba kitöltött mennyiségnek.
- Nem. Semmi… - ráztam a fejemet. Valószínűleg egyfajta távolságtartást, érdektelenséget olvashatott volna le az arcomról, ha jobban megnéz, pedig valójában kedvem lett volna felordítani a fájdalomtól, ami belülről mardosott. Hogy fájhat valami ennyire, még ilyen hosszú idő után is? Minden reggel azt gondolom, hogy megszoktam, immár ez az életem, de ez nincs jól. Estére valahogy mindig rádöbbenek, hogy valami nagyon félresiklott, és nem így kellene lennie. Az életünk nagyon rossz irányba haladt, és én nem voltam hajlandó továbbra is a lejtőn lefelé gurulni úgy, hogy nem próbálok meg megállni. Éppen elég ideig néztem tétlenül ezt, betelt a pohár! – Hogy jutottunk idáig, Shane? – tettem fel a kérdést, miközben felemeltem a fejemet, és egyenesen ránéztem. Csak akkor folytattam tovább, ha méltóztatott ő is rám figyelni, és a tekintetünk találkozott.
- Mégis mi a fenét csinálunk mi itt?! – tettem fel a kérdést, amit valószínűleg éppen úgy félreérthetett elsőre, ahogyan az előbbit is. – Miért tartunk ott, hogy felajánlom, hogy nélkülem is megvacsorázhatsz, ha ahhoz van kedved, és te máris válást sejtesz? – lemondóan ráztam meg a fejemet, immár nem is próbáltam meg palástolni, hogy ez mennyire elszomorított engem. – Nem akarok tőled elválni, a fenébe is! – kezem ökölbe szorult a pult tetején, de rávettem magam arra, hogy ellazítsam az ujjaimat. Nagyot szusszantam, alaposan át kellett gondolnom, hogy tényleg ki akarom-e mondani azt, ami már régóta kikívánkozott. – Viszont így élni sem akarok tovább… - halkan beszéltem, mégis elég határozottan ahhoz, hogy komolyan vegyen.
- Nem vagyok boldog. Te sem vagy boldog – mondtam ki azt, ami teljesen nyilvánvaló volt mind a kettőnk számára. – És fogalmam sincs, hogyan lehetne megállítani azt a folyamatot, ami már régen elkezdődött. Már nem tudom, hogy mit gondolsz, nem tudom, hogy mit érzel, és nem is osztod meg velem – fakadtam ki ezúttal én. Mindaz, ami hónapok óta gyűlt bennem, most egyszerűen csak elkezdett fokozatosan kijönni belőlem. – Talán már sokkal hamarabb meg kellett volna ezt beszélnünk… - vetődött fel bennem, bár inkább magamnak mondtam, mint neki. – Egyáltalán érdekel még ez a házasság téged, vagy jó vagyok egyszerű kirakati bábúnak az oldaladon? – nem erre szántak a szüleim, nem ezt a sorsot szánták nekem az égiek sem. Miért kell ennek ellenére mégis ezt elszenvednem? És neki? Egyikünk sem érdemelte ezt meg.

Furcsa, hogy annak ellenére, hogy milyen a jelenlegi kapcsolatunk egymással, még most is rosszul esik, hogy már nem látom azt a tüzet a szemeiben, amit annak idején, mikor rám nézett. Már az égvilágon semmit nem tudok kiolvasni, csak a távolságtartó, érdektelen kifejezést. Valahol vágyom rá, hogy újra ott legyünk, évekkel ezelőtt, hiszen minden nőnek szüksége van arra, hogy egy férfi érzékeltesse vele, mennyire vonzó és kívánatos. Én ezt már régen nem kapom meg a tulajdon férjemtől, az utóbbi időben mégis mindig egyedül hajtottam álomra a fejem, pedig lett volna nem is egy olyan jelentkező, aki ezer örömmel a tenyerén hordozott volna. Nem kellett. Rájöttem, hogy attól, akitől meg kellene kapnom, még most is szeretném viszont látni a régi tüzet, de az esély napról napra egyre kevesebbnek tűnt erre.
- Értem! – ugyan nehezemre esett kimértnek lenni, mikor semmi hangulatom nem volt hozzá, mégsem bírtam levetkőzni azt a viselkedési formát, amit mind a ketten felvettünk a másikkal szemben. Az a leheletnyi kis csalódottság, ami mardosott belülről emiatt, szinte már fel sem tűnt, olyannyira a mindennapjaim részévé vált. Sajnos. – Igen, megkaptam őket! Nagyon szépek! – sejtettem, hogy semmi köze a választáshoz, de azért a mosolyt mégiscsak kipréseltem magamból, ahogyan tettem volna bárkivel szemben. Ez így volt udvarias viselkedés, nekem pedig szokásom volt a tökéletes modor. Csak nem a férjemmel szemben kellett volna kényesen ügyelni erre, de ez már a legkisebb gond kettőnkkel.
- Fent vannak a szobámban – tettem hozzá, mintegy mellékesen. Nem akartam, hogy furcsállja, hogy miért nem látja sehol, ahová máskor a virágokat szoktuk rakni. – Én magam tettem vízbe a csokrot – tényleg így volt, ez az én butaságom, hogy nem akartam, hogy a személyzet valamelyik tagja tegye ezt meg helyettem, mikor én magam is képes voltam egy vázába vizet ereszteni. Ezt azonban már nem mondtam ki hangosan, ahogyan azt sem öntöttem szavakba, hogy milyen rosszul esett, hogy még csak rám sem néz. Hát ennyire kibírhatatlanná váltam volna? Már napok, sőt, hetek óta érlelődött bennem, hogy ideje lenne beszélni, mert lassan felemészt a sötétség és az üresség belül, de eddig nem volt rá alkalom. Most azonban, mintha csak a sors akarta volna, hogy jött ez a lehetőség, hogy csak ketten vagyunk fent, és nem járkál körülöttünk senki.
- Igen – még néhány pillanatig ott álltam az ajtóban, amíg el nem készült a tálalással. Csak akkor löktem el magam a félfától, és ültem le a pult mellé én is. Hosszú lábaimat kereszteztem, aztán gondosan rásimítottam a köntöst is. Nem mintha feszélyezett volna, de őt talán zavarja. Már fogalmam sem volt róla, hogy mit szeretne tőlem, és mit nem visel el. Egy fedetlen láb látványa talán már a határokat súrolná erőteljesen, én pedig meg akartam ma maradni a semleges tartományban, kerülve mindennemű feszültséget. – Jöhet az is! – bólintottam, közben pedig már fel is emeltem a poharat, úgy tartva felé. Amint megtelt a vöröslő nedűvel, már kortyoltam is belőle egy hatalmasat, abban bízva, hogy oldja a rossz érzést, és a felesleges stresszt bennem.
- Egyezség… - túl ridegen hangzott a meghatározás, pedig pontosan ennyiről volt szó. Csak a fejemet ráztam meg, és lenyelve néhány szitkozódást, inkább ettem egy falatot a palacsintából. – Finom! – ismertem el, halovány mosolyt küldve felé. – Még mindig nagyon finoman csinálod… - akaratlanul is megfordult a fejemben, hogy esetleg másnak előszeretettel készít ilyesmit, de inkább haraptam be az ajkamat, minthogy hozzávágjam a kételkedést és a gyanakvást. – Nem szükséges velem vacsoráznod, ha nem akarsz. Belefáradtam, hogy csak kötelességből tegyünk valamit, amit nem szeretnénk – igazából nekem már csak ennyi maradt belőlünk, amikor kicsit úgy tehettem, mintha minden rendben lenne. Pedig akkor sem volt, ezután sem lesz. Már nem tudtam olyan oldottan viselkedni, mint régen, pedig hiányoztak azok az idők, amiket együtt töltöttünk pusztán azért, mert ahhoz volt kedvünk. Hol van az már? Ugyan szerettem magam keménynek mutatni, de nem vagyok kőből. Igenis rosszul esett, valahányszor szembesültem a nyilvánvalóval, hogy elhidegültünk egymástól.
- És van helyette valami más, amire szemet vetettél? – érdeklődtem. Felszínes társalgás, ahogyan az elit tagjaitól megszokhattunk. Csodás éjszakának nézünk elébe! Máris jobb ötletnek tűnt egy újabb korty bor, amit nem voltam rest magamba önteni.

Időnként különös, hogy az emberek mennyire a szokásaik rabjává képesek válni. Sőt, az én esetemben már sokkal inkább egyfajta zsigeri berögződésről lehetne beszélni, hiszen elmúlt már éjfél is, és hiába nem olyan az életünk, mint annak idején, még mindig nem tudok aludni. Nem jön álom a szememre, ugyanis tudom, hogy Shane még nem ért haza. Nem fog már befeküdni mellém, nem lehel „jó éjt” csókot az ajkaimra, mégis, valahogy megnyugvással tölt el, amikor tudom, hogy ő is itthon van végre.
Ez talán még a szokottnál is később következett be, de a halk ajtócsukódás ellenére is pontosan tudtam, hogy mikor tette be a lábát az impozáns épületbe. Nem sietett elé senki, a sötétbe burkolózó plafont bámulva azonban próbáltam kitalálni, hogy vajon merre vezethet az útja. Sajnos a távolság miatt csak nagyon tompán szűrődtek fel a zajok, de abban teljesen biztos voltam, hogy valamit csinált. Egy ideig még igyekeztem magam meggyőzni arról, hogy bőven túlléptem már a saját magam által szabott takarodó idejét, de végül nem segített semmit, egyszerűen nem bírtam elaludni.
Végül némi mérlegelést, és saját magammal vívott néhány vitát követően félredobtam a takarót, és az ágy mellett pihenő papucsomba léptem. Kellemesen melegítette a lábaimat, jól bélelt darabról van szó, ráadásul hangot sem igazán adott ki a lépteim közepette, úgyhogy szinte nesztelenül sétáltam le a földszintre. A hall közepén ugyan megálltam egy pillanatra fülelni, de innentől kezdve már igazán nem volt nehéz dolgom, már ami a férjem tartózkodási helyét illeti.
Első gondolatom az volt, hogy akkor most már el is indulok vissza felfelé, ám végül meggondolva magam, már vittek is a lábaim a konyha irányába. Szinte egyből megcsapott a palacsinta kellemes, hívogatóan édes illata. Még jól emlékeztem azokra az időkre én is, amikor gyakran sütött nekem reggelire ilyet, vagy akármilyen más napszakban is tökéletesen megfelelt. Gazdagság ide, vagy oda, az egyetemi évek már csak ilyenek. A gondolat persze egyből meg is mosolyogtatott, kissé nyúzott, fáradt vonásaimon lágyítva egy egészen kicsit.
Ostobaság, hogy a saját otthonomban elgondolkozom azon, hogy belépjek-e valamelyik helyiségbe, az pedig pláne, hogy felnőttként hirtelen egyből görcsbe rándult a gyomrom, de mégis mind a kettő bekövetkezett. Látszólag azonban lazán támaszkodtam neki az oldalammal az ajtófélfának, úgy figyeltem néhány percig, ahogy Shane gyakorlott mozdulatokkal forgatta a tésztákat, egyre nagyobb toronyba halmozva, a már elkészült kis korongokat.
- Már idejét sem tudom, hogy mikor sütöttél utoljára palacsintát… - szólaltam meg végül, megtörve az éjszakai csendet. Nem állt szándékomban veszekedni, sőt, igazából fogalmam sem volt arról, hogy pontosan mit akartam. Egészen egyszerűen csak úgy éreztem, hogy nem mehetek el szó nélkül, ha már fent vagyunk mind a ketten. – Tovább voltál ma, mint szoktál – nem szemrehányásnak szántam, ennek ellenére felkészülve a visszavágásra, védekezőn húztam össze magam előtt a selyem köntös két oldalát.