- Megnézem én azt! – vigyorgok, mint a tejbetök. – Kösz a törődést! Azért az az arc nagyon ott volt, meg is jegyzem, de köbö ilyen képet vágtam volna én is, ha... nem tudom. Nagyot nézek arra, hogy az ablakért nyavalyognék. - Tojok én az ablakra! A kezed basszus! Miért nem vártál meg, amíg kinyitom az ajtót. Most nézd meg, milyen lett a szemed? Ööö.. a kezed! Nem a pénzem miatt tojok az ablakra, hanem a keze miatt. Morgok is egyet még utána. A vörös hajra rámeresztem a szemem, majd hangosan felnevetek. Úgy pár másodpercig, hogy aztán egyet nyikkanva abbahagyjam. - Vörös haj és a boszik. Rémlik? Mint a szőkék és a herceg. – vigyorodom el ismét. Kinyújtom a nyelvem. Még hogy nem direkt volt! A győzelmi zászló nem tud ilyen szép íves buktát előadni, mint amit én adtam elő. - De! – akadékoskodok a földön fekve. – Na, ne izélgess mááár! – összevakarom magam, ahogy láthatóan nem akar békén hagyni a földön. Pedig... pedig ott olyan jó. – Megy egyedül is. – hárítom el a segítséget, miután rájöttem, hogy akár el is lehet törve a keze. –Inkább a te kezedet kéne ellátni. Üzleteljünk! Te ellátsz engem, én meg téged. Na, nem egymás baját gondoltam ellátni. A tulokra ismét csak a nyelvem nyújtom. Még hogy tulok! Az mi is? A pofámra tett utalásra odakapok rémülten. Ugyan nem fotomodellkedem, de minden nap emberek között forgok. - Jeget! Most! Sminkelniiii?!! Egy frászt! Nem vagyok én pojáca. – sértődök meg. A gyógyszerre piátra bólogatni kezdenék, de rájövök, hogy nem kéne megtenni. - Folyosóra ki, balra, aztán jobbra és ott már látod a kamrát. Ott van egy elzárható szekrény, kulcs a konyhában a .... kések alatti fiók. Szédülök, de a gyomrom is adja a plusz érzelmeket, hagyom, hogy levegye a pólómat, de ha ismét a csikis részére vándorol a keze, megint felröhögök, aztán megint vinnyogok. - Mondd, hogy nem ott kell ellátni. Utána ellátom a kezed. Nincs apelláta. – elkapom a kezét, meg akarom nézni, de ahogy felé nyúlok, eldőlök a kanapén és úgy dönt a fejem, hogy pihiztet.
- Azt elhiszem. Csak vigyázz, meg ne toroljam, ha jobban leszel! Vonom össze a szemöldököm ál-idegesen. Persze nem fogom leütni csak azért, mert azon röhög, hogy milyen képet vágtam, de ha felépül, s beszól, esetleg adok neki, csak hogy érezze a baráti törődést. Na igen, épp ezt mondtam Zeenek is a múltkor. Nem biztos, hogy olyan jó a világ populációjának, ha valakit barátnak nevezek közülük. - Be, Einstein! Forgatom meg a szemeimet. Szerinte majd mit csináltam volna? Megvárom odakint, amíg ő bent eljátssza a beugrós libelléjét? Jesszus, hát még mit ne! Mondjuk lehet egyszerább lett volna máshogy, de mint említettem, pókok között meg a nagy szart! - Jól van na, tokostul nem vittem ki azért. És különben sem hiszem, hogy olyan nagy kunszt lenne megcsináltatnod. Célzok arra, hogy akinek ekkora háza van, annak van pár jó szakembere is. Na nem, mintha én valaha szegény lettem volna a diplomataszülőkkel, így féltékenység nem szól hangomból, csak játékos élcelődés, amit kissé felturbóz a pókundoritisz. - Mi köze a vörös hajnak a repüléshez? Kérdezem enyhén felvont szemöldökkel. Legyinthetnék rá, de amilyen állapotban van, inkább beszéltetem. És amúgy is, ez érdekel. Ilyen összekötést nem hallottam még. - Szerinted direkt volt? Fortyanok fel nem kisebb amplitúdóval, mint ahogy az előbb nevettem. Sosem volt kis hangorgánumom, hát még ha kiabálok. S ez már majdnem hajazott arra is. - Dehogy maradsz! Morgok rá, s ha nem mozdul magától, akkor szégyenszemre fel fogom nyalábolni, mint valami menyasszonyt, s átviszem a küszöbön nappaliba. De remélem azért nem kell ilyesmire vetemednem, mert ad1: fáj a kezem az ablaktöréstől, ad2: mégis én vagyok a nő, ad3: esélyesen a maik nap szerencsefaktorából kiindulva elejteném. - Mert egy tulok vagy! Adok választ arra, hogy mije is fáj. Meg hogy miért. A holmikat egyelőre nem szedem össze a földről, sokkal lényegesebb, hogy megpróbáljam ellátni a sérüléseit. Bár orvos az nem vagyok, de aki a box világában nő fel, az tud egyet s mást a zúzódásokról. - Azt ugye tudod, hogy nem nagyon fogsz kimozdulni, hacsak nem akarod mutogatni milyen szép kifestőkönyv lett a burád? Esetleg adhatok sminkelési tanácsokat, ha szépen meghálálod. Kacsintok rá, ha már neki szabadott idétlenkedni, nekem miért ne lehetne? - Gyógyszerre piát? Pff. Hogyne! Fintorgok. Hülye azért én sem vagyok. - Ha esetleg felhomályosítanál arról, merre vannak a gyógyszerek ebben a hodályban, akkor szívesen hoznék neked. Amúgy meg nem érdekel, hogy csikis vagy-e. Akkor is látni akarom hab testedet! Lököm el a kezét, hadd húzzam fel a pólóját. A teste annyira nem érdekel, semmint a sérüléseinek esetleges látható, tapintható nyomai. Nehogy nekem belső vérzése legyen!
Vendég
it's where my demons hide
Vendég
dc universe
heroes vs villains
Tárgy: Re: Nappali Hétf. Júl. 20, 2015 2:37 pm
”Hös Párducok Találkozója"
A válaszra előbb csak elvigyorodok, majd elnevetem magam, először folytottan, aztán már hangosan is. Aztán rájövök, ez annyira nem menő, ki is ül a képemre a kellett nekem nevetni. - Na persze. Akkor is jó volt látni a képedet. – cukkolom. Ránézek a kezére, kinyílik a szemem. - Te ... te betörted az ablakot? – esik le, mi is volt az a távolról érkező hang. - Kedves királylány, megmentő sárkánnyal. Ablakostul betörni. – a fejem fogom közben, már állok, de a fejem szerint akkor is forog a világ. - De miért nem repültél? Úgyis vörös a hajad... – de ezt most miért mondtam, nem tudom. Csak a szám jár. - Neemkérek repetát belőle. Neeeem. De neked adok. Jókat tudsz vihogni. – az öblös nevetés, amit levág, kifejezetten üdít, nem a vinnyogó plázacicusokra hajazó hangot adja ki. Egy hangos dübbenés, majd koppanás hangja és utána csend. Csak a kezemmel tapogatok felfelé a levegőbe, amivel az előbb még Nalinibe kapaszkodtam. - Hogy a jó büdös... tesztelték már a fejem, miért kellett eeeezz??..... – szétrobban a fejem, fekszem, mint egy darab fa. - Eddig is fájt, basszusváááá... – elég rendesen közelít a hányinger állapoton túlmutató része a dolgoknak. - Mi vagyok én? Csiga? Itt maradok. – nyújtom ki a karom és a lábam, közben nézem, tört-e el valamim. - Innen lejjebb nincs. Ha az emelet omlik, jössz te is... mese nincs. Ilyen nincs, komolyan. Érzem, hogy kezdek lázas is lenni, de az sosem érdekelt, majd megdolgozik a szervezetem vele. De így nem tudok menni dolgozni holnap. Össze kell szednem magam, legalább a kanapéig jutnék el. Újból feltápászkodom, de már nagyon szédülök. - Tök mindegy, hol fáj. Mindenhol. – belezuhanok a kanapéba, nyögök egyet, és lerántom az asztalon lévő cuccokat is, nem érdekel. Én innen már sehova. A halántékomon van a zúzódás nyoma, mert bár beütött és vérzett, hamar el is állt, ellenben puklija az van. Meg még pár a fejemen. A hasamon már keményedik a bekapott ütés, mint ahogy a vállamon is ott díszeleg pár ütés és a bal arccsontomon is felszakadt a bőr. - Ne.. – húzom le a pólóm nevetve, ha felhúzná és elkezdené ellátni. - Csikiiiisssss.... – vinnyogásba fullad a nevetés és inkább csak meg-meg rándulok. - Inkább fehér pirula gurigát kérek. És ... töményet. Az jó lesz. – törlöm meg a homlokom. Kezdek fázni.
Ezzel ugyan nem fog megfogni, remek a memóriám. - Basszus, mint a férfikórus egyik szólamneve. Amúgy lehetne szoprángangú is, de tekintve, hogy a békák hangmagassága nem igazán hajaz a női legmagasabbra így talán már érted. És amúgy sem lenne annyira káromkodás-ízű a szoprán, mint a manapság igen elterjedt basszus. - hadarom el egy szuszra. Ha harmadszor is megkérdezné akkor már nem mondanám el neki, mert lassan én is unom magam, meg egyébként is, hát a rosseb ugráljon ő szavalva úgy, ahogy bárki fütyül neki. - Nem félek, hanem undorodom. Az nagy különbség. - kérem ki magamnak igen határozottan, de nem felpaprikázottan azt, hogy félnék konkrétan bármitől. Ha nagyon pattognék, akkor az úgy tűnne, mintha csak tiltakozni akarnék és valójában bennem lenne a rettegés, szóval nem teszem. Kell a halálnak, hogy most ezt ragozzuk. Menjen be, eresszen be és hadd lássam el. A többi meg majd alakul. Nem szeretnék itt megőszülni az erkélyén mondjuk, azt leszögezem. - Nem is tudom miért. Bár ezek méreg nélkül is gusztustalanok. - fejtem ki a véleményemet. Aztán elhallgatok, s marad a káromkodás, majd az ablaktörés. Francba már a férfiakkal, hogy mind ilyen pancserek! A hülye jelszavaikról ne is beszéljek. Szerencsére nem golyóálló üveget kell beverjek, de azért így is megérzem. Csontom nem törik, így hát csak pár szilánkkarcolással leszek gazdagabb. - Jah, megy, mint egy beteg tetűnek. - szájalok vele, miközben rázogatom egy kicsit sajgó öklömet, hogy aztán újult erővel emelgessem fel Ricket a földről. Remélem, hogy megáll a lábán, ugyanis ez az ő háza, s nélküle elég nagy bajban leszek a helyismerettel. A mindentrejtő Hermionetáskámat meg pont otthon felejtettem, így az ellátásához szükséges eszközök sincsenek nálam. Jaj, milyen szégyen! - Mint valami rossz piás. - pörölök vele, miközben vihog. Persze a nevetés ragályos, én is felnevetek néhol, bár inkább arra koncentrálok, hogy eljussak vele a nappaliig. Az utolsó lépcsőfoknál aztán rosszul manőverez, s mivel rajtam van a súlya, s még kapaszkodik is belém, én meg őt tartom és momentán nem sok szabad kezem van, nagyjából a nyél nélküli baltákat megszégyenítendő indulunk el lefelé. Egyik kezemmel elengedem és a lépcsőkorlátot markolom meg, de mivel ez nem sokat segít, reflexből fognék rá a másik kezemmel is. Észlelem én, hogy elengedtem Ricket, de már hiába kapnék utána, feltehetőleg földet ért. - Upsz.. - húzom el a szám, mikor már úgy ahogy összeszedtem az egyensúlyodat. Lassan annyira leamortizálódik, hogy össze kell foltozzam egy kis gyógyítás helyett. Nem, mintha értenék hozzá. - Nem kúsznál el a nappaliig? Feltehetőleg kevesebb kárt tennék közben benned. Amúgy meg elmesélhetnéd, hogy mid fáj. ~Vagy inkább mid nem.~ de ezt csak hozzágondolom.
Vendég
it's where my demons hide
Vendég
dc universe
heroes vs villains
Tárgy: Re: Nappali Pént. Júl. 10, 2015 4:14 pm
”Hös Párducok Találkozója"
Ránézek, rosszallón, de nem tudok az maradni, felnevetek. Ugyanígy működök. A magyarazátra azonban egy olyan élhetetlen képet vágok, míg válaszol, mint aki lefáradt a magyarázattól. - Ahha. Úgy a tudodig még ment is. Ha megismétled, jobban megértem. De pontosan, ha kérhetem. – ismét kinyújtom a nyelvem. Egy kis cukkolásért még fejfájással sem megyek a szomszédba. - Vagy esetleg mind a négy, egyszerre. – honnan veszi ezeket, fogalmam sincs. És persze, nem hagyom magam, még ha nem is megy annyira a cukkolás. - Csak nem félsz a pókoktóóól? – nyújtom meg a végét, eléggé széles vigyorral. A jövő hét az jövő hét, nem véletlenül. - Vasárnap viszi el a haver, az övé a gyűjtemény, de a munkások, akik átalakítják a házát, éppen ugyanilyen szeretettel gondoltak az állatkáira. Pirosszka. – vonok vállat. Nem rajongok az ilyenekért, de amíg a helyükön vannak, addig nem zavarnak. A kisebb méretű jókedvem azonban elszáll, ahogy realizálom, az a négy gomb nyomása nem lesz meg idő alatt. - Tényleg? Nekem is van. Csak New Yorkban. – kellenek az üzlethez, de a fészke.. fészkem nem itt van. Vagyis mindenhol van.De azért nem szeretnék éjszaka ezzel szórakozni. - Nem cseszem meg. Ez volt a jelszó. – vigyorgok. Szokásom hülye jelszavakat megadni, ez pedig kifejezetten egy kérdés és egy adott mondat kombinációja volt. Pontosabban kettőt adtam meg válasznak. A másik a pánikgomb, tudni fogják, hogy zsernyákokat kell hívniuk. De akkor is milyen már, felhívni? Az ablak nehezen törik, ha már lúd, legyen kövér, ha betörnék, akkor oda vissza hasson, és én is meghalljam. Most persze nem hallom meg, Nalininek pedig az a mázlija, hogy edzett öklei vannak, így csak annyit vesz le, hogy súlycsoport felettinek szólt az ütése, de enged az ablak. A vízszintes jó dolog, kicsit rendezi bent a dolgokat. Mégis, csak akkor térek magamhoz, amikor meghallom a hangját. Elvigyorodom, de nem mozdulok még, és késve is válaszolok. - Te akartál izgalmat. Nyúlbéla. – végre a kezem is mozdul, megpróbálom magam mellé húzva feltápászkodni. - Menni fog, menni fog. – a fejem koki inkább, de a nappalit még tudom, merre van. Elég barátságosra sikerül az ölelésem Nalinivel, egyedül nem megy a felállás, a járás csak a vége felé tisztul. - Lent vannak a cuccok. Meg a szolgáld ki magad mozgalom. – vigyorgok tovább. Párszor még vihogok a lépcsőzés közben. Néha egészen össze tud folyni a lépcső a szemem előtt, ezért a lábamra támaszkodom. - A kamra arra va... – elfelejtem, hogy van még egy lépcső és a levegőbe lépek, elindulva a súlyom elég gyorsan lefelé.
Fáj a fejem, szóval én is megéreztem azt a kemény buráját, de a látvány mindent megért. Fel kell nevessek. Ahhoz képest, hogy boxoló vagyok, egész csengő a kacagásom. Hihetné az ember, hogy van mellé énekhangom is. Na az nincs. Vagyis van, de atól menekülnek még a süketek is. - Csoda. Ez olyan, mintha azt mondanák, hogy ne lélegezzek. - vállat vonok. Semi bocs, ne haragudj. Minek fárasszam magam? Ő kezdte, én csak megválaszoltam neki. Mivel nem tűröm el, hogy megmondják mire válaszolhatok és mire nem, így megkapja a magyarázatát, ha akarja hallani, ha nem. - Basszus, tudod. Mint a férfikórus egyik szólamneve. Amúgy lehetne szoprángangú is, de tekintve, hogy a békák hangmagassága nem igazán hajaz a női legmagasabbra így talán már érted. És amúgy sem lenne annyira káromkodás-ízű a szoprán, mint a manapság igen elterjedt basszus. Tudsz követni? - kérdezek vissza azért, mert ha kell, szívesen elmondom újra. Pimaszság ül vigyoromban, amolyan "nesze neked". És akkor a koloratúr szopránról még nem is beszéltem neki. Addig legyen boldog! - Amelyik paci nem himbálja az vagy hazug, vagy festi magát. Esetleg mindkettőt egyszerre. - kínálom meg egy újabb gyöngyszemmel a szavajárásomból. Hiába, anyám szerette volna, hogyha zenei pályára megyek, vagy valami olyanra, amihez ismerni kell a szépség tudományát is. Elég sajátságosan fordítottam magamévá az igényeit. - Nem várok itt a jövő hétig, hiába is álmodozol róla, Csipkejózsika. - mellkasom előtt karba fonom kezeimet. Amit mondtam, megmondtam. Áthajítom én akárhová, de a pókokon keresztül nem fogok bemászni, hacsak nem hullanak triceratopszok - vagy mik, őslénytanból sosem voltam jó - az égből. - Sose izgasd magad, nagyon jó ügyvédem van! - kacsintok rá, majd ő számol én meg lendítek, bár ez így másodjára annyira nem vicces. Ha nem lennék ilyen edzésben, akkor a hátam most mondta volna azt, hogy kösz, elég. - Cseszd meg, Párduc! - forgatom meg a szememet. Már veszem is elő a telefonom, hogy leellenőrizzem, megvan-e még Galatea száma. Mondjuk miért ne lenne? Sosem szoktam törölni. Őt meg hagyom, hadd in.. - Ne merj nekem elalélni, hallod?! ..tézkedjen odabent. - Azt a büdös, rohadt életbe! - fortyogok magamban és amolyan úgyis mindegy alapon inkább nekilátok, hogy levessem a pólómat. Belecsavarom a kezem és az ablaküvegbe öklözök. Elég jók a horgaim, hacsak nem golyóálló az üveg, akkor betöröm. Két lehetőség van. Vagy eltöröm a kezemet a mozdulattal, ha az üveg túl erős, vagy elvágom a rongy fölött, ahol a szilánkok érik. Egyik sem tesz boldoggá, de előbbi sajnos pókokon átmászásra késztet, utóbbi viszont bejuttat a dögmentes zónába. Vagy így, vagy úgy, sziszegve, mint a kígyó, de bejutok Rick mellé. - Nem tudtál volna ajtónyitás után elájulni? - teszem fel a méltatlankodó kérdést. (Ha mégis tudott volna,a kkor persze az előbb lejegyzett performansz nem történt meg.) Utánanézek hová fektethetném fel a földről. Már most tudom, hogy ma nem kellett volna felkelni. Mi vayok én, Teréz anyu?! Hülye Nanu, hülye.
Vendég
it's where my demons hide
Vendég
dc universe
heroes vs villains
Tárgy: Re: Nappali Csüt. Júl. 02, 2015 9:19 pm
”Nem Rómeó s nem is Júlia"
Felnyögök, de nem a visszaszólásától, bár attól is tudnék rendesen. - Ha utáltam volna azzal jobban jártam volna? Inkább elszórakoztam vele. – bár még így is hason csúszva érkeztem minden félévnél a célvonalhoz irodalomból. A visszafejelésre egy király seggest dobok, hanyatt is vágódok. - Hát a rohadt életbe mááár! – fogom a fejem, de veszettül röhögök. – Mi lenne, ha kikapcsolnád azt a francos reflexedet? – inkább szétterülök, míg megint kapok levegőt és nem akaram a fejem szétrobbanva keringeni a világűrben. - Basszushangú kecskebéka? Az milyen? – majd fáziskéséssel felemelem a kezem. – Nem, nem akarom tudni. A kecske csak mekegjen. De azért felállok, mert kell bejutni, nem sokáig fogom bírni. - Igazából csak akkor jó, ha hálóköntösben vagy szoknyában van a csajszi. – jegyzem meg ártatlannak tűnő képpel. – Azt megnézném, ki áll erkélyjelenetet adni neked éjnek idején. Nyújtom rá a nyelvem, nem azért, hogy bántsam, inkább cukkoljam. - Nem minden paci himbálja. – mielőtt hagynám, hogy az egyik értelme leessen neki, adom a másikat. – Elég, ha erős a szél vagy nyargal…. Sóhajtanék, de félúton megállok benne. - Az ajtó azért van, hogy úgy zárjon, akinek nincs hozzá kulcsa, be ne jusson. – párszor már megjártam vele. – Ha mindez jövő héten történik, már nem lenne ilyen gond. – átmenetileg voltak itt a pókok, rühellem őket, ki van olyan eszement, hogy ilyet tartson otthon. Johnny például. Csakhogy autóbalesete volt, az állatkert pedig nem tudta átvenni a gondozását. Hát nálam kötöttek ki. Soha többet. Kinyújtom rá a nyelvem. - Élveznéd, mi? Na jó, próbáljuk meg. Legfeljebb együtt éjszakázunk a rendőrörsön. Csináljuk. Egy… kettő… három… - megpróbálok átlendülni a párkányon, remélem, hogy hátulról lök Nalini, de még így is elterülök. Egy ideig nem csak azért vagyok csöndben, hogy hallgassam, egyben van-e a terrárium, hanem mert estem. Nem hallok csörgést, csak apró neszezéseket a kisebb terráriumokból összerakott palotában. Merre is van a panel? Odatapogatózok. Már a harmadik számot ütném be, eléggé szédelegve, amikor a hangtalan riasztó megszólal. - A büdös francba… - azért beütöm a negyediket, de tudom, nem fog bejönni a dolog, ha már jelez, akkor jelez. – Még futhatsz. – nekidőlök a falnak, szédülök és fázok is. A mobilom a panel melletti telefon előtt jelez, de inkább a kagylót emelem le. - Igen? Nem, a betörő. TE most komolyan azt kérdezed, hogy ez egy betörés-e? Eszem megáll. – nem ingerült a hangom, inkább gyenge. Már nagyon nem bírom magam tartani, fázom és ég az arcom. - Majd ha kutyaszar táncol a fátyolfelhőkön, majd akkor… - hallgatok még egy kicsit a telefonba. – Csá. – és leteszem. - Mindjárt kinyitom az ajtót. – és filmszakadás, kifelé dőlök a folyosóra.
Ha az ember nem harcol azért, amiért kiáll, akkor nem is hisz benne.
Eleresztem a fülem mellett a megjegyzést. Ha attól boldogabb, legyen övé az utolsó szó. Engem az tesz felszabadultabbá, hogy röhöghetek azon milyen óvodásként is viselkedik. - Azt a nyálas förmedvényt? Te jó ég! Ki sem néztem belőled, hogy rajongsz a klasszikusokért. – morgom rá az ereszcsatornára mászás közben. Nevetnék is, de akkor megborulna a lendületem, s a végén még nem én lennék az, aki felülről szemlélné az eseményeket. Mondjuk ha én zuhanok, akkor viszem magammal őt is, s így tulajdonképpen mégis fölébe kerekednék, de nem hiányzik senkinek ez. - Az isten verjen meg téged már! – kapja vissza a fejelést reflexből, mert lehet, hogy ő véletlenül művelte, de én meg nem vagyok az, aki el bírja tűrni, hogyha tettleg éri valakinek a baromsága. Ha fáj, ha nem, legalább azért fájjon, mert én vagyok a tettes. - Basszus bizony. Basszushangú kecskebéka, ahogy odahaza hallottam vagy egy fél élettel ezelőtt. – kúszik elő belőlem a humor is. Nem kapok oda a fejemhez, kaptam ennél nagyobbat is már az életben. Kedélyesen elröhögök saját magunkon az első felháborodásom után. - Rühellem az erkélyjelenetet. A leggusztustalanabb és legátcseszősebb dráma, amit csak ismerek. És egyébként is túl lányos. – fejtem ki nézeteimet a romantikáról. Még szemet is forgatok, s hogyha nem éppen azt ecsetelné, hogy a riasztó beindulásáig mennyi időnk van, akkor tartalmasabb monológba is kezdenék. Behajlítom jobb és bal karomat is, mindkettőn az ujjaimat ökölbe szorítom, majd a bal karhajlatomba csapok jobb alkarommal, így jelezve, hogy mit emlegettünk előbb a kecskebéka előtt. - Meg amit a paci himbál! – közlöm nagyon finoman és nőiesen azután, hogy mutatásilag szexuális tevékenységre szólítottam fel. Ha van valami, amit rühellek, az a pók nevezetű förtelem, szóval esélyét nem látom annak, hogy én bemásszam ezen az ablakon. Egyáltalán. Semmi. Esélye. Sincs. - Amennyiben vagy olyan hülye, hogy az erkélyedről az ablakon akarsz bemászni, s nem az ajtót nyitottad ki, amin amúgy ki lehetne jönni, úgy sok sikert a pókokkal. Nem óhajtom megtippelni, hogy vannak-e vagy sem. Inkább itt verek gyökeret az erkélyen, vagy visszamászom a csatornán. De a pók gondolata is undorít. - Szívesen behajítalak, ezen ne múljék.. – veszem elő azért ragadozóvigyorom. Mások amortizálása még pókok fölött is vicces-számba megy.
- Citrom. – nannáá, hogy nem fogom hagyni, hogy az övé legyen az utolsó szó! Az elismerő füttyentésre kézlengetéssel hajolnék meg, ha éppen nem azzal szórakoznék, hogy tudom kijátszani az övet, így csak megdöntöm magam, hogy aztán felszisszenjek és visszadobjam magam az ülés támlájára. Az igényekre csak a szemem tudnám forgatni, ha nem forogna azért enyhén velem a világ, így csak vágok egy képet. - Mondjuuukk.. Rómeó és Júliát gyakoroljuk? Élesben? Éééss… belealudtam a próbába? – kapaszkodom a csatornába, de azért közben megy az ugratás. És csak után állok neki még mászni. - Azt h… - nyögök egy nagyot, ahogy leforgat magáról, így nem tudom befejezni, hogy hittem, egy bálnára érkeztem. Ez a váratlan mozdulat nem tett jót, kapkodom is a levegőt rendesen. Csudás, most már remegek is. És ez még inkább kihívás elé állít, félresöpröm az aggodalmat és elfogadva a felém nyújtott kezet, felállok ugyan, de magamhoz rántom, ezzel le is fejelem, mert egyszerre akartunk összenézni. - Baaassszuuuss!! – kapok a homlokomhoz. – Éppen most láttad el a bajom. – lépek azonnal hátrébb, előre hajolva. De csak felnevetek, még ha nehéz is nevetni. Annyira abszurd, hogy élvezem. - Ennyire nem csíped az erkélyjelenetet? – támaszkodom az ablak melletti keretre, majd előveszem a tárcámat és az egyik bankkártyámat kiveszem és a megfelelő helyet keresve, benyúlok vele, majd arrébb húzom és előre tolom. Az ablak halkan enged, de nem tárul ki, csak kinyílt. - Ha bemegyünk, van úgy fél percünk a kód beütéséig. Csakhogy van egy gond. Az ablak alatt egy mérges pókokkal teli terrárium van, és azt átugrani lehetetlen. – nézek Nalinire. - Most vagy bedobsz vagy én doblak át a terráriumon. – még nem nyúlok az üveghez, hogy benyomjam, s bejussunk rajta. Fél perc marha kevés idő sok mindenre.
Vendég
it's where my demons hide
Vendég
dc universe
heroes vs villains
Tárgy: Re: Nappali Pént. Jún. 26, 2015 11:27 pm
Rick & Nanu
Ha az ember nem harcol azért, amiért kiáll, akkor nem is hisz benne.
Csak egy felvont szemöldök és egy gunyoros nézés erre a válaszom. Aki hülyeségekkel dobálózik, arra nem vagyok hajlandó reagálni, válaszra sem méltatom. Csiga? Te jó ég, hol élünk? Az oviban? - Nyápic. – kedveskedem neki továbbra is, ezúttal széles vigyorral. Imádom, amikor a vezetési stílusomat méltatják, mindig van benne valami nagyon szórakoztató. - Óh, akkor azért voltál ennyire ismerős. – füttyentek elismerősne. Hallottam már róla, bár a párducságának mivoltját nem ismerem. Sárkány meg vagyok, szóval nem kérem ki magamnak, inkább nyakamba veszem a bejutás nehezét. Majdnem szó szerint. Egy lendítés és már mászhatok is, hogy aztán újabb atrocitásokban legyen részem. Ez a kerti törpe káros az egészségre és a szépérzékre is. Ezért nem hagyhatom szó nélkül. - Akár azért, akár másért. Tudod egy nőnek mindig legyenek igényei. – kacsintok rá. Megindulok felfelé a csatornán. A mozgásom ruganyos, alakom pedig kifejezetten kellemesen mutathat abból a szögből, ahonnan nézi, bár meg kell valljam, hogy nem ez a kedvenc elfoglaltságom. - Nagy kérés lenne, hogy ne törd össze magad? Nehezen magyaráznám ki, hogy miért fekszel a saját erkélyed alatt és én hogy kerültem ide. Megoldanám, nem az, de ettől még nem szeretném megtapasztalni. Sok mindent ki tudok beszélni, amit meg nem, arra ott van Gala is, de azért jobb lenne, ha most nem kéne igénybe vennem a szolgálatait. Eddig is többször jártam életemben ügyvédnél annál, mint ami egészséges lenne. Bár legalább tuti, hogy férjhez nem megyek soha. A válással is bizonyosan meg kéne egyiket s másikat látogassam. Amilyen elviselhető vagyok.. Öröm üli meg még szusszanásaimat is, amint felértem. Csaknem a hajam tépem az alant elterülő látványtól. Kérés nélkül is nyújtanám a kezem, de így, hogy felszólít elgondolkodom azon, hogy visszahúzzam-e a segítséget. Végül csak elkapom a csuklóját, ráfogok, s egy rántással igyekszem az erkélyre plántálni a Párducot. Arra nem számítok, hogy rajtam fog landolni. - Sok lesz a jóból, Debella Don! – lököm le magamról morcosan. Végül csak fel kell röhögjek, annyira képtelen a helyzet. Leporolom magam és felkelek a földről, ha kell, akkor a kezemet nyújtom neki. Amennyiben elfogadja, úgy felhúzom őt is, s ha már így szemben van velem, akkor egész közelről is a képébe vigyorgok. Mert idültté váltam ettől a sok kalandtól. - Bejutunk ma még és megnézhetem, hogy miképpen lássam el a bajodat, vagy akarod még amortizálni magad? – teszem fel a költőinek szánt, de abszolút nem olyan kérdést. Tényleg ráférne némi ellátás, nem potyára próbáltam a ringből kimenteni, s mentem bele ebbe a tortúrába itt. Feléledt bennem az aggodalom, a kéretlen, ismeretlen. Van ilyen.
- Csiga. – dafke. Jár neki. - Nem én vagyok szerencsés, a kocsid az. Meg a te orrod. Ragozzam? – utálom, ha piszkálnak, ilyenkor olyan kontraziccert tudok adni még ilyenkor is, csak hagyja abba. - Ahhoz előbb le kéne gyűrnöd. Miss Sárkány. – nyújtom ki a nyelvem. Még hogy kiköt.. A vezetési stílusára azonban nagyra nyílik a szemem, kapaszkodok rendesen a biztonsági övben. Amikor megáll a kocsival, megkönnyebbülten felsóhajtok. - Nagyon kevesen múlt, hogy fel ne avassam a kocsid. Legközelebb az új utastársadat előre tájékoztasd, hogyan vezetsz. Tuti nem fog rinyálni a biztonsági övért. Lekicsinylően puffogok egyet, mint a viperák. - Vagy éppen nem vagy a súlycsoportom. Sárkány. Kila, a Párduc. – az utóbbit még Jimmy Hayes ragasztotta rám. Azt csak kevesen tudják, hogy az után adta a nevet, hogy látott a kanapé háttámláján beauldni, egy rohadt nehéz meccs után. Le is kapott gyorsan. Full kontaktban, középsúlyú kategóriában elég ismert a nevem. - Nem vagyok föld, hogy megvessenek, a tahóság pedig sosem volt kifogás arra, hogy le is nyeljem. A törpére nézek, majd nyögök egyet. - Nyálas. – majd tovább megyek. Nézek rá egy percet. Ugyan mit kérhet azért, mert… - Miért is? Hogy hagyom felmássz az ereszcsatornán, betörj hozzám? Ránézek a kérdésre, majd karba fonom a kezeim, fel is szisszenek. - Akkor nekem kéne elöl mennem. Bááár.. nekem sincs hosszú hajzuhatagom. Csak szőke. És nincs rózsabokor sem. És kihagynál ilyen buliból? Betörni a saját házamba? Skandallum! Kihámozom a karjaimat egymásból s megvárom, míg egy adott magasságot elér. - Hmm… már tudom, miért szeretik előreengedni a pasik a csajokat. De ez csak addig muris, amíg fel nem emelem a karom és el nem kezdek mászni. Kezdenék. Felnyögök, de mászási technikát váltok, nem a karomra helyezem a felhúzási súlyt, inkább lépek. A közepénél azonban megállok a mászásban, átölelem a csatornát. Én innen sehova! Se le, se fel! Még az se esik jól, hogy ölelem azt a rohadt ereszt. - Be ne menj, amíg fel nem értem…! – felfelé nézek. Úúúristen, mennyi van még! Összeszorítom a szám, veszek egy mély levegőt, amit tudom, hogy nem kéne, de nem akarok nyögdécselni, mint egy rozzant nyanya, amíg emeli a keretes lábtartót. Már csak fél méter hiányozna a teraszkorlátig, de eltévesztem és lecsúszik a kezem. - …szameg! – ölelelm át ismét az ereszcsatornát, de már a terasz rácsaival együtt. Zihálok, hideg izzadtság lep el, de nem fogom feladni a cél előtt. - Most már ledobhatnád a hajad… elég közel vagyok. Remélhetőleg segít, de így is félig a korláton rekedek, mert nem tudom rendesen felemelni a begörcsölt jobb lábam. Aztán teljességében ráterülök Nalinire. - Mondtam én… hogy jó puhára esni…
Vendég
it's where my demons hide
Vendég
dc universe
heroes vs villains
Tárgy: Re: Nappali Hétf. Jún. 22, 2015 12:09 am
Rick & Nanu
Ha az ember nem harcol azért, amiért kiáll, akkor nem is hisz benne.
- Puhány. – kontrázok, ezzel okádva rá tüzet. Ő mondta, hogy sárkány vagyok, akkor mégis mit várt? - Akkor szerencsés szervezet lehetsz. – vonom meg a vállamat. Ha nem fog hányni, annál jobb, nem akarok én a rókát a gyomrába beszélni, mert a végén megjelenik, s akkor tényleg ő takaríthat én meg undorodhatok már csak a gyomortartalom emlékétől is. Elég erős a gyomrom, de azért van, amit nem vesz be. - Viselkedj, vagy különben a kocsi tetejére kötlek! – morgok rá. Úgy tűnik, hogy teljes bizonysággal elhatároztam: hazaviszem. Nincs apelláta hát. Amíg be nem kötődik, nem indulunk sehová, nekem van időm, nekem nem kellene ellátás, ellentétben vele. remélem, hogy Miss Szőkének megjön az esze. „Na azért!” módon bólintok, amint hallom kattanni a biztonsági övet a helyén. Ekkor indítom csak meg a kocsit, hogy a szabályokat épp hogy betartva elrepeszthessek a házáig. Rutinosan és jól vezetek, de inkább sportosan, semmint nőiesen. És a sportos alatt itt a vakmerőt kell érteni, felvértezve ésszel is. Egyedi, még ez is. - Ha csak ismerős, akkor nem vagy elég rég a ringben. Nem fényezem magam, tényeket közöltem. Elég ideje nyerek már az éjszakában is ahhoz, hogy akik benne vannak ebben a sűrűben, azok pontosan tudják a nevemet. Nem zavar, ha nem tudja, én sem ismerem fel így rögvest az övét. De tán ehhez az is hozzátartozik, hogy túl hosszú a bemutatkozott neve ahhoz, hogy ezen versenyezzen. A civil nevekre pedig nem specializálódott az agyam. - De, éppen. Nyuszi, hopp! – lendítem meg a bakot tartó kezeimet, s remélem, hogy ettől kellemesen átzuttyan a túlfelére a kerítésnek, s én is utána mászhatok. Azt hinné az ember lánya, hogy ennyivel be is fejeztük a túrázást, de ebben a kérdésben sem vagyok naiv. - Bocs, amikor az empátiát osztogatták, éppen eltávon voltam, szóval magadra vess. – és ez igaz a gyógyítási képességre is, meg a szakavatott ápolásra. De nem akarom elrettenteni. Nem vagyok tehetségtelen, csak a magam módján szeretem kifejezni, ha törődöm valakivel. - Inkább ’va ronda! – célzok vigyorogva a törpére. Ilyen ocsmányságot akkor se tennék a kertembe, ha nekem fizetnének érte. - Sokba fog ez kerülni neked. – morgok, de hangom egész lelkesen cseng. Szívesen játszom alpinistát az éj leple alatt felfelé egy erkélyre. Ha már a verekedés lényegi része kimaradt, kell az adrenalin. - Hol tartod a pótkulcsot? Szerintem mindketten jobban járunk, ha felérve inkább beeresztelek az ajtón, s nem akarom ledobni érted szép, szőke hajzuhatagom. – célzok arra, ami nincs. Ha megadja a választ, akkor mászni kezdek. Ha nem? Akkor is, elvégre ő tudja, hogy mire képes. De szerintem elég ergya ehhez a mutatványhoz itt.
A kifejezésre felé nézek. Az még megy. - Sárkány. Nincs energiám besértődni, de ha tovább szórakozik, tényleg királylánnyá avanzsálom magam. Taxi is van a világon. - Hányni hatévesen hánytam utoljára. – egy teljes szivar elfüstölése után simán. Zöldmanó is lettem. Azóta csak cigizek, ha olyanom van, de azt már vagy 10 éve nem művelem. Ahogy felém fordul, hogy becsatolja az övem, elcsapom a kezét, amolyan igazi királylányosan. - Költői kérdés volt sárkányom. – nem fogom hagyni, hogy becsatolja az övem, de ha látom, mennyire akarja, mérges morgással felnyúlok az öv végéért és becsatolom. Hogy aztán eltartsam, beletéve a karomat két helyen. - Még hogy én királylány. – dohogok. Majd a nyelvemet nyújtom ki rá arra, hogy bemosna egyet. - Richard Killian Dorne. – anyai nagyanyám nevét használom családnévnek, legfőképpen ezzel védem a szüleim. – Rick. Nanu? – biccentenék, ha mernék, de nem merek. – Ismerős a neved. - Megesik. De inkább azért, mint betörésért. – nevetek fel, majd vinnyogva abbahagyom. Elég nekem a partifotók selyemfiú képei. Ja, azok nincsenek, mert lefizetem őket. Vagy mert jönnek nekem. Á, nem, egyszerűen kishalnak adom ki magam, és ennyi. Érdekes képet vágva nézek vissza rá. Ezen a nőn igazodjon ki bárki. - Dobni nem éppen kh… - nyekkenek egyet a másik oldalon, ahogy földet érek. - Nem kalapácsvetésen vagyunk…. – kezdek neki röhögni, de csak szaggatottan megy, inkább abbahagyom. Még egy ideig fekszem a fűben, nehéz felállni, de részegnek tűnő üzemmódban egészen alakul. A felkelés rekordját nem most fogom megdönteni, az biztos. - Nincs érzékelő a kertben. Még a csigákra is beriasztana, én meg ugrálhatok ki mindegyikre. Végre felálltam, megpróbálom magam kiegyenesíteni, megint nyögök egyet. - Javaslom az emeletet. Hátul fel lehet menni valahol…. ha jól emlékszem van két eresz is a tera… va élet… - felbukok az egyik kerti törpében, belenyillal rendesen oldalba a kellemes érzés, hogy nem jól tettem. Csak azért nem rúgok bele és dobom arrébb, mert tisztelem az alkotót, még ha giccset is alkotott. De hogy mi a fenének rajong érte a kertész úgy, hogy stikában még a kertembe is becsempészi? - Még szerencse hogy nem rózsabokor volt előttem. Na, ez az. Azt hiszem, nekem kéne felmászni elöl. De hölgyeké az elsőbbség. Az elkapást nem garantálom. – mutatok felfelé az ereszcsatornára.
Tárgy: Re: Nappali 
