Tudom, hogy lehetnék kedvesebb. Mutathatnám annak jelét, hogy még mindig szeretem, de valóban így lenne? Minden ellenére szeretem őt, mert ha igen, akkor miért akarnék válni? Talán csak el akarok futni minden elől, kivételesen menekülni akarok az életben. Ebbe a házba se teszi túl gyakran be lábát bárki rajtunk kívül, mintha mindenki érezné azt, hogy ide nem célszerű jönni, mert bármikor kitörhet egy újabb világháború. Ha nem is világot megrengető, de két ember életét merőben felforgató. Lehet jobb lett volna, ha nem jövök ide. Egyszerűen csak maradok a könyvem társaságában, mert egy újabb vitára nem állok készen, de arra se, hogy tudjak vele kedves lenni. Szeretnék az lenni, de nem megy, mert ha csak ránézek akkor, eszembe jut az, ami történt. Pedig jó pár hónap eltelt már azóta, de mégis olyan, mintha tegnap lett volna,hogy a bátyám rám talált, majd kórházba vitt. Nem terveztünk még babát, hiszen úgy voltunk vele, hogy amikor itt lesz ideje, akkor úgyis érkezni fog és érkezett is volna, ha megérdemeltük volna. Azt hiszem ez egy fajta büntetés lehetett a sorstól azért, ahogyan már akkoriban is viszonyultunk a másikhoz. Végül még mielőtt végig gondolhatnám, hogy mit mondok egyszerűen a szavak egymást követve hagyják el az ajkaimat. Mi értelme lett volna elmenem bármelyikre is? Azért, hogy a külvilág azt higgye, hogy minden rendben van vagy esetleg azért, hogy ott essünk egymásnak? - kérdezek vissza úgy, mint aki semmilyen fajta érzelemre nem képes, pedig túl sok érzelem is lappang bennem. Minden egyes meccsét nyomom követtem,végig izgultam és fohászkodtam, hogy épségben térjen haza, ahogyan arra is vágytam, hogy esetleg elhívjon valamelyik meccsére, de nem tette. Bár ha elhívott volna, akkor is kicsi lett volna az esélye annak, hogy igent mondok. Nem csak dacból lett volna a válaszom nem, hanem valószínűleg a félelem és a bennem lakozó fájdalom miatt is. Amikor meglátom a mosolyát, akkor mélyen legbelül valami megmozdul bennem. Egy pillanatra talán a szívem nagyobbat dobban, hiszen annyira rég láttam már azokat ajkakat mosolyra húzódni,de még ennek ellenére is a falakat tartó erő győz bennem. Nem, a Jótündér keresztanya csinálta. - mondom neki egy kisebb szemforgatás keretében, de végül egy kicsit kedvesebb hangon hozzáteszem. - Igen, én csináltam. - Nem értem mi van velem. Miért érzem, hogy egyszerre akarok maradni és egyszerre szeretnék elfutni sírva. Úgy érzem, hogy szép lassan ez a helyzet őrületbe fog kergetni és azt hiszem ennek nem ma vagy holnap lesz vége. Jól. Segítettem egy-két ember sérülését helyre rakni. Harry is járt ma nálunk.- Harry az egyik csapattársa Az utolsó meccsen sérült le és ha teheti, akkor mindig hozzánk jár. Régen elég sok embernek a sérülését én kezeltem a csapatból, de amióta nem kísérem el őket, azóta már egyre ritkább az, hogy a csapatból valaki betéved. Mintha az utóbbi időben ők is megérezték volna azt, hogy valami nincs rendben köztem és a férjem között. - És voltam edzeni is. Egyre jobban megy. Legalábbis a tanár szerint. - teszem hozzá komolyan, hiszen pontosan tudom, hogy Marcus nem túlzottan örült annak, hogy pont egy ilyen hobbit találtam magamnak, de így legalább kiadhatom a bennem lakozó feszültséget és érzéseket. Most meg pláne nem fog kiugrani a bőréből, ha meglátja, hogy megsérültem. Már éppen megfordulnék, hiszen úgy érzem, hogy nem lesz jobb a helyzet ebben a beszélgetésben, amikor a kérdése megállít. Szinte hallom, ahogyan a másodpercek telnek, de nem tudom mit mondhatnék. Nem ettem ebéd óta, vagyis dél óta és érzem, hogy éhes vagyok, de mennyire jó ötlet ez? Fogalmam nincs... Igen, én is eszek. - szólalok meg óvatosan, majd lassan elindulok az asztalhoz és helyet foglalok az egyik végénél. Nem kellene ezt tennem. Nem kellene se őt, se magamat kínozni. Nem fognak megharagudni azért, hogy az év játékosa nem ünnepel velük? - nézek rá kíváncsian és most talán kicsit el is szóltam magamat, hogy követtem az eseményeket és annak ellenére, hogy nem beszéltünk róla pontosan tudom, hogy mi a helyzet.
Azért elég ám csak arra gondolni, hogy hazajöttem és megkordul a gyomrom. Bizony azért legutóbb még az edzés szünetében ettem utoljára. Az pedig nem most volt, talán vagy hat órája. Noha mostanában nem azt vettem észre, hogy Bells olyan szívesen főzne akár nekem, akár csak magának, azért szétnézek a hűtőben. Lerakom a sporttáskát magam mellé és kinyitom a frigó ajtaját. Épp csak szemrevételezek pár gyümölcsöt, egy letakart salátát és néhány joghurtot, amikor meghallom a hangját. Nem kell rá néznem ahhoz, hogy megállapítsam, nem úgy mondta mint aki annak örül, hogy megérkeztem. Rég tapasztaltam már tőle bármiféle lelkes hazavárást, vagy igazából bármi mást. Már hetek óta teljesen külön szobában élünk, nem kommunikálunk, nem érintkezünk és ez lássuk be nem csak hogy kellemetlen és frusztráló, de elszomorító is. Rossz belegondolni, hogy az ember a feleségével, akit elviekben szeret ennyire tárgyilagos és közömbös. Pedig szeretem, borzasztóan szeretem. Először nem tudom mit mondjak neki, én is dobjak egy ilyen közömbös választ? De végül arra jutok, hogy teljesen fölösleges. - Nem igazán volt kedvem velük ünnepelni. Nem volt az igazi... Tudod... szar úgy letudni egy szezont, hogy te már nem is vagy kíváncsi az egészre. - kissé elgondolkozva mondom mindezt, aztán tovább kutakodok csak a hűtőben. Míg nem megakad a szemem egy edényen, pont amikor mondja hol keressem. Elég csak leemelnem a fedőt, máris mosoly ül ki az arcomra. Kiemelem az edényt és beleszimatolok. Mennyei az illata. Bells tud főzni, méghozzá nagyon finomakat. Sosem így készítették el otthon a kedvenc ételemet, mégis ahogy ő csinálja, úgy is istenien finom. - Ezt te főzted? - kérdezem teljesen fölöslegesen, miközben rá pillantok. Ma még nem is láttam. Sőt talán tegnap is csak pár szóra futottam vele össze. Most mégis itt van és kommunikálunk egymással. - Neked hogy telt a napod? - kérdezem végül egy újabb labdát feldobva, miközben már a lábast az asztalra teszem és evőeszközök után kezdek kutakodni. -Te is ennél? - kérdezem neki háttal, miközben azon vacillálok, vajon kettő, vagy egy tányért emeljek-e le onnan fentről.
Soha nem gondoltam volna azt, hogy egyszer ide fogunk kilyukadni, hogy olyanok leszünk egymásnak, mint két idegen. Nem hiszem, hogy ez csak a gyermekünk elvesztése miatt alakult ki. Már előtte se volt minden rendben, hiszen az nem normális, ha több, mint másfél hónapon keresztül nem tudtam közölni Marcussal az örömhírt. Nem értem, hogy mi történhetett, hiszen éveken keresztül minden rendben volt, megértettük és meghallgattuk a másikat. De azon a napon valahogy teljesen megváltozott minden. Már nem tudtam úgy nézni rá, ahogyan régen. Hittem abban, hogy idővel minden rendben lesz, de nem lett. Sőt, egyre inkább lejjebb gurultunk azon a bizonyos lejtőn. Már szinte beszélgetni se tudtunk normálisan, mert előbb vagy utóbb mindig vita lett a vége. Nem csak ő tehet erről a helyzetről, mert mind a ketten valószínűleg hibáztunk egy bizonyos ponton és csak egy löket kellett ahhoz, hogy megtörjön az a kapocs, ami még összetartott minket. Hónapokon keresztül élt bennem a remény, de aztán egyszer csak válni szerettem volna. Emlékszem, hogy ennek a bejelentésnek se lett valami remek folytatása, de ez várható volt. A nővéremnek még nem szóltam, pedig ő ügyvéd. Mintha részben én se akarnék elválni, de mégis elindultam abba az irányba. Nem tudom, hogy mi lesz holnap vagy a következő percben és ez még inkább megrémiszt. Körülbelül két hónapja kezdtem el én is több időt eltölteni házon kívül. Egyre több betegnek szorítottam időt, majd pedig munka után edzeni jártam. Nem akartam itt lenni ebben a fojtogató hangulatú házban. Egy pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy rövid időre a bátyámhoz költözöm. Ő mindig megértett és számíthattam rá bármilyen helyzetben. Talán most is segítene. De mire észbe kapok addigra már a konyhában vagyok bekötözött kézzel. Az egyik ütést rosszul csináltam ma és ez lett az eredménye. Nem mintha annyira zavarna, hiszen pontosan tudom, hogy mit kell vele csinálnom ahhoz, hogy hamar helyrejöjjön, de az már sokkal inkább zavar, hogy valami miatt Marcus kedvenc ételét csinálom. Mostanában nem is nagyon főztem... Alig, hogy kihűlt az étel egyből a hűtőbe raktam be, hiszen valószínűleg ma a csapatával fog ünnepelni és haza se jön. Ezért se értem, hogy mi ütött belém. Végül a kanapéra telepedek le egy könyv társaságába. Mindig is szerettem olvasni és remekül segített abban, hogy kikapcsoljam kicsit az agyamat és ne agyaljak annyit a romokban heverő házasságomon. Pár óra múlva hallom, hogy a bejárati ajtó nyitódik, majd a léptek egyenesen a konyhába vezetnek. Lassan felállok és elindulok felé. Egy pillanatra megállok a konyha ajtajában és figyelem őt, miközben az első pár szó elhagyja az ajkaimat. Korai vagy. Azt hittem, hogy ma ünnepeltek és haza se jössz. - szólalok meg higgadtan, de igazából érzelemről nem túlzottan tanúskodik a hangom. Régebben ilyenkor a nyakába ugrottam és megünnepeltük a sikeres évét, de most biztosan nem lesz ilyen. Kész csoda lesz már az is, ha nem esünk megint egymás torkának. - Második polcon találsz vacsorát. - jegyzem meg mellékesen, de persze azt a világért se bökném ki, hogy én csináltam és pont a kedvencét. Biztosan valami rövid zárlat volt nálam, vagy nem tudom...
Nincs annál kimerítőbb, amikor az év végi szezonzáró miatt egész nap a pályán vagy és csak a köröket számolod, mennyit mentél már le, mennyit szlalomoztál le és mennyit védtél. Vagy valami ilyesmi. Egész nap teljesen leszedált állapotban voltam, egykedvűen passzolgattam a korongot és az sem dobott fel, amikor beültünk sörözni a csapattársakkal a kedvenc helyünkre. Valami van a levegőben, érzem. Talán csak a fáradtság, de egy korsó sör már kezdett rám álmosítólag hatni. Mi a fene? Nem időztem ott sokáig, inkább csak kocsiba pattantam és elindultam haza. Nem igazán tud olykor érdekelni a rendőri intézkedés, vagy hogy megszondáztatnak. Nem vagyok az a nagy törvényszegő, néha ilyen meg belefér. Mostanság nem is tudom hova tenni a családi életemet. Azt hiszem romokban van. Azt hiszem Bells nem igazán heverte ki a fél évvel ezelőtt történteket. Tudom, én ugyanilyen hibás vagyok más dolgok miatt. De néha nem tudom megítélni, mi lenne a helyes döntés. Belemenni abba, hogy elválunk, vagy megpróbálni kezdeni valamit ezzel az egésszel és apró darabjaiból ismét felépíteni. Nem vagyunk egyáltalán rossz páros így ketten, csak valahogy megkopott ennek a fénye. Igazából nem vagyok baromira biztos semmiben és rettegek attól, hogy kimondjam, kudarcot vallottam. Gyakorlatilag minden téren. Egy ideig csak nézek magam elé a kocsifeljárón leparkolva. Mostanában állandóan elmélkedem, csak tudnám minek. Felnyalábolom végül a cókmókjaimat és kis sóhajjal kiszállok a jókora kocsiból. Normális esetben már visszajönne a kedvem, ahogy belépek a bejárati ajtón, de egy ideje sajnos nem így mennek a dolgok. Nem tudom Bells vár-e még egyáltalán vagy csak megtűr maga mellett. Egy ideje egyre kevesebb kontaktusban vagyunk. És ezen változtatni kellene, csak nem tudom hogyan. Minden próbálkozás vége veszekedés és csapkodás, csörömpölés és még sorolhatnám. - Megjöttem. - köszönök be hangosabban, hátha itthon van valahol. Aztán csak leszórom a cuccaimat a dohányzóasztalra ahogy elsétálok mellette és a konyhába lépek valami kaját keresni.
