villains have a vision for the world.

heroes don't, their only goal is to stop the villains from reaching theirs

Share|
Lissandra szobája
eme téma címe
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains



Lissy & Drake & Sandra
T udom én, hogy igazságtalan vagyok apámmal; hisz semmiről se tehet. Nem az ő lelkén szárad anyám halála, nem ő ütötte el. Csak jelenleg nem igazán érdekel ez a tény. Velem is igazságtalan volt az élet, és jelenleg haragszom mindenkire, mondhatni az egész világra is azért ami történt. Ha tehetném, ha módomban állna büntetném az egész világot a történtekért, de csak apámat tudom. ~Ha nekem is rossz, legyen másnak is.~ Jelenleg nem gondolkodom tisztán, a fájdalom, a gyász eszemet veszi szinte. Életem Napja kihunyt, a világom biztos középpontját jelentő személyt vesztettem el és úgy érzem végleg kicsúszott a lábam alól a talaj. Egyszerűen nem vagyok képes lenyelni azt, hogy anyám meghalt. Én erre egyáltalán nem voltam felkészülve, még csak el sem tudtam búcsúzni tőle. Sem arra, hogy apám fogja magát és átköltözik Starling Citybe.

Nekem Central Cityben voltak a barátaim, most mindent kezdhetek totál elölről. Nem akarok a nőjével együtt lakni, alig 5 évvel idősebb csak nálam, hányni tudnék ettől az egésztől. Belekényszerít valamibe, amiről se nem kérte ki a véleményemet se nem érdekli láthatóan, hogy engem ez hogyan érint. Így azt hiszem nem csoda, ha kiakadok és olyasmi is kiszalad a számon dühömben, amit valójában nem gondolok teljesen, 100%-ig komolyan. Ezek után jön rám a pánikroham, aminek hála beindul a képességem amiről eddig azt sem tudtam, hogy a világon van. Ezek után persze még annál is rosszabb helyzetben vagyok, mint korábban. Mintha nem volna elég anya halála; még ennek is pont most kellett történnie velem. Úgy érzem magam, mint valami elcseszett űrlény vagy mutáns szörnyeteg. Egyáltalán nem hiszem ugyanis, hogy normális dolog volna, ha az ember lánya 4 éves önmagává változik. Ám a legnagyobb probléma az, hogy képtelen vagyok visszaváltozni. Fogalmam sincsen, hogyan is kellene vagy hogy mi történik velem.

Amikor apám betöri az ajtót ijedten nézek rá. Fogalmam sincsen, hogy mit mondjak neki. Ráadásul nem is csak én nem tudom, mert a 4 éves énem se igazán van a toppon. Még mindig a kis praclijait nézegeti és azon tűnődik, hogy mi történt vagy miért hall kettőnket. Mert, hogy hall minket; ahogy mi is őt, mintha hárman lennénk egyetlen testbe szorulva. ~Tisztára, mint a Burokban...~ Jut szembe és kényszeredetten nevetnék fel, ha én uralnám a testünket. Csakhogy a 4 éves énem az, aki most irányít és ez be kell valljam egy cseppet sincsen ínyemre. Így marad az, hogy döbbenten nézünk apámmal farkasszemet, majd Lissy megpróbál füllenteni bár szerintem baromira nem volt hihető amit mondott az öregnek. Látom az öregen is, hogy megütközik ám fura mód igen hamar túl is teszi magát a látottakon. Nem értem először az okát, ám hamarosan megértem. Olyat mutat ugyanis, amire nem igazán voltam felkészülve. ~Szivárvány? Ez most komoly? Mi ő, valami elcseszett Leprikón?!~ Leszűröm ebből, hogy ő tehet erről is, szuper. ~F@sz@, ezek szerint most akkor mutáns vagyok?!~


Azonban ezt a képébe már nem tudom vágni, mert Lissy a 4 éves énem egészen másként értékeli apja gesztusát és hozzábújik. Neki tetszik, megnyugtatja az apja ölelése, az a varázslatos dolog, hogy képes neki a semmiből szivárványt varázsolni a szoba kellős közepén. Egy 4 évest egyébként is könnyű még lenyűgözni, neki pedig úgy tűnik apám most lépett elő első számú Istenné.
- Félek, nem értem mi történik. -  Mondja odabújva és még mindig hüppögve az öreghez, de érzem nagyon is élvezi a kis showműsort, amit az ő megnyugtatására ad elő apánk.

Meg kell hagyni, egész jól csinálja, mert csupa olyan dolgot mond Lissynek amivel megnyugtatja; sőt tátott szájjal bámulja 4 éves felem a körülöttük megjelenő szivárványt. Csak épp engem nem nyugtatott meg a dolog, én nem kaptam választ a kérdéseimre. Igaz, esélyem sincsen feltenni őket.
- A Grut, meg a Jégvarázst! -  Jelenti ki fellelkesülve, amikor a mesenézés kerül szóba; ám esze ágában sincsen elereszteni az öreget. Úgy bújik hozzá, mint ahogy én szoktam ennyi idősen anyához régen. Olyan érzésem lesz ettől hirtelen, mintha a sírás kapargatná a torkomat, a torkunkat. Utálok így érezni, utálom hogy most hullik darabjaira a világom és cseszem el a legszebb éveimet új emlékekkel felülírva azokat amelyekben már anyám nem lehet benne.


Ráadásul csak kibukik a pöttömből is a kérdés, így anyámra terelődik a szó én pedig rettegve várom, hogy mit fog mondani az öregem erről. Eddig kínosan kerültük az anya témát, nem állok még készen rá, hogy megbeszéljük a történteket. "Kicsi én" meg pláne nem, szóval nem tudom, hogy mit fog felelni a kérdésére.
- A mami is velünk alszik? Mikor jön végre haza? -  Nem tudom, hogy erre mit lehet felelni és komolyan most először sajnálom az öregemet mióta vele lakom. De végül is nézheti az előnyét a dolognak, én neheztelek rá, amiért nem volt része az életemnek és csonka családban kellett felnőjek... Lissyvel viszont kapott egy második lehetőséget, hogy mindezt helyrehozza valamelyest.

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains


- Nos, ez így gyakorlatilag nem igaz. De rendben legyen igazad. – sóhajtok fel halkan aztán elnézek a feltrappoló lányom után. Miért is magyarázzam el neki, ha én halok meg attól függetlenül az anyjával is gond nélkül megtörténik a baj. Az élet nem arról szól, hogy meghalok akkor más életben marad. Eljött Allison ideje,igen korán, de ezt nem tudom irányítani, sajnos a nekromanciához se értek, pedig mindent megtennék, hogy újra élhessen, s Lissandrának jó legyen, viszont nem vagyok isten így velem kell beérnie akár tetszik neki, akár nem. Csalódottan ülök le a fotelba, és bámulom a fekete tv képernyőt. Még ezt se tudom megoldani, a saját lányom gyűlöl engem. Persze erre mások válasza az lenne, hogy csak azért mert megvan ijedve, aláírom, mert én is rohadtul bevagyok rosálva az egésztől. Lemaradtam 14 évről, sosem fogom behozni ezt, de igyekezni fogok, még akkor is, ha az ellenségének tart, én vagyok a gyámja, a biológiai apja, ezen nem tud változtatni, ha akar sem. Egy ideje már velem van, elhiszem azt is, hogy hiányzik neki az anyja, nekem is hiányzik, akkor is, ha nem láttam már több éve, pontosan 14 éve. Elköltöztek a szüleivel, a címüket se tudtam, és azt sem, hogy egy idő után visszakerült a városba, csak akkor mikor felhívtak a gyámhivatalból, hogy menjek a lányomért, mert a végrendeletben engem jelölt meg, hogy neveljem, Lissyt. De a szentségit! Nem vagyok apának való, és ezt a gyámban lévő hölgy is megerősítette, szerinte se leszek jó, mert három évig börtönben voltam. Hiába mondtam volna, hogy nem csináltam semmit, nem hittek volna nekem. Pedig így volt, elvállaltam Steven helyet a balhét, ha őt kapják el életfogytiglanit kapott volna, amiért én mentem helyette börtönbe ott volt a fia születésénél, erre tessék nekem is van egy gyerekem. Egy kishölgy aki utál még. Talán egyszer eljön az idő, hogy elfogadja rám számíthat jóban, rosszban, akkor is mellette leszek amikor élete legrosszabb döntését hozza, vagy ott hagyja az iskolát, mint én, az utolsó évben leléptem, igaz aztán megszereztem a szükséges papírokat, levizsgáztam, de csak utána egy évvel. Nem azt mondom, hogy neki könnyebb, mint nekem volt, mert eddig is csonka családban volt, most is abban van, viszont a vérszerinti szülei nevelték, először Allison, most meg én.
Csak a sikoltást hallom meg, felszaladok a lépcsőn, az ajtót próbálnám kinyitni, de bezárta, nem tudok mást csinálni betöröm. Amit meglátok azt először nem is akarom elhinni. Egy négy éves forma kislány van Lissandra ruháiban, de akkor hol van ő? Nem lehet ez a kislány, az eszem nem ment el, sokkal nagyobb volt ennél a pöttömkénél. Ezek szerint meta, mint én. Csak ez egy kicsit érdekesebb dolog amit ő képes produkálni.
- Igen. – vettem fel óvatosan az ölembe. – Nincs semmi baj..apu majd megvéd. – öleltem magamhoz egy halvány mosollyal, majd gyengéden megsimogattam a haját.
- Ha mégis eszedbe jut valami csak mondd el, tudod apu se olyan, mint egy átlagos ember. – nyomok csókot a homlokára.
- Tudod Pöttöm, képes vagyok esőt, szivárványt, havat, szelet csinálni, befolyásolom az időjárást. – erősen koncentrálok, és egy apró szivárvány jelenik meg körülötte. A bizalmába kell férkőznöm, és talán elárulja a titkát.
- Velem alszol ma, de előtte megnézünk valamit mesét. Mit szeretnél? – közben átsétálok vele a szobámba, amit általában Aleskával osztok meg, most nincs itt így nyugodtan tud velem aludni. Leteszem az ágy közepére, a dvd-ket rakom elé, hogy tudjon választani.
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains



Lissy & Drake & Sandra

- Gyűlöllek! Bárcsak te haltál volna meg! Akkor anya még most is élne! - Dühösen vágom be magam mögött az ajtót és rohanok fel az emeleten lévő kisszobába, hogy aztán magamra zárjam az ajtót és hátamat nekivetve zokogni kezdjek. Nem érdekel, hogy mit akar apám. Eddig le se sz@rta mi van velem, velünk... most mégis egyszerre hirtelen fontos lettem neki és meg akarná szabni, hogy miként is legyen ezután. Nem akarok itt lenni, nem akarok a nőjével találkozni. Én csak haza akarok menni, anyához. Annyira hiányzik. Annyira, mocskosul, rettenetesen hiányzik és tudom mégsem lehetek többé vele... legfeljebb a temetőben, mert elment. Elment és végleg itt hagyott, magamra, egyedül. Teljesen egyedül vagyok, idegenek vesznek körül és senki sem ért meg.

Nem értik mi bajom. De ezt senki sem értheti meg, hogy min megyek keresztül, hogy mit is érzek. Ezt a lyukat a mellkasom közepén, mely folyton lüktet, a maró hiányát. Nem értheti senki, mert nem érzik csak én. Itt, belül. *Ökölbe szorított jobbkeze pontosan a szíve fölött üt kettőt a mellkasára.* Nem tudok tovább lépni, mert nem is akarok igazán. Nem akarom elfelejteni őt, ahogy azt sem ami történt. Inkább megmártózom az önsajnálat mocsarában és szabadon eresztem az érzéseimet, vagyis ereszteném, de úgy érzem most valóban nem kapok levegőt. Hogy tényleg, fizikailag is kiszorult a tüdőmből nem csak képletesen. Kapkodva, zihálva lélegzem, miközben a fejemet fogom két kézzel és próbálom veszettül kalapáló szívverésemet valahogy normalizálni. De nem megy, most túlságosan is fel vagyok húzva, mint valami rugós óra.

- Mi a fene történik velem?! - Nézek remegő kezeimre. Nem értem mi történik. Már egész testemben remegek, a félelem eluralkodik elmémen. Nem vágyom most másra, mint hogy biztonságban legyek, csak az anyukámat akarom megint, mint a régi szép időkben amikor még csak mi ketten voltunk és minden a legnagyobb rendben volt. ~Jól leszel, nyugalom! Hamarosan elmúlik, kitartás!~ Szólal meg egy furcsán ismerős hang a fejemben, de mégsem az enyém az. - Valóban? - Kérdezek vissza fennhangon. ~Kezdem tényleg elveszíteni a józan eszemet, ha ez így megy tovább.~ Gondolom és egyre kétségbeesettebben kapkodom a levegőt, a pánikroham pedig úrrá lesz rajtam teljesen. Valami nagyon nincs rendben velem, érzem. Valami megváltozott és kitörni készül belőlem. Minden éjjel a saját sikolyaimra ébredek mióta meghalt. Minden éjjel álomba sírom magam, hogy aztán csatak izzadtságban ébredjek fel és a nevét ordibáljam míg valaki meg nem nyugtat.

~Ez egy álom! Ez csak álom! Ébredj fel Sandra, ez csak álom!~ Mantrázom magamnak, de túlságosan is valóságosnak érzem mindazt ami történik velem jelenleg. Pedig mit nem adnék azért, ha csupán egy újabb, mezei rémálom lenne. ~Nem, ez nem álom! Kitartást, mindjárt vége! Itt vagyok veled, csak még egy kicsit bírd ki!~ Hallom a választ, de nem nyugtat meg. Testem görcsbe rándul, elterülök a padlón és fülsértő sikításba kezdek. ~Kapcsold ki! Hagyd abba! Nem akarom! Engedj el! Kérlek! Nem bírom, ez fáj! KAPCSOLD KI! HALLASZ ENGEM?! KAPCSOLD KI!~ Fáj, pokolian fáj, bármi is történik most velem, a testemmel és nem vágyom semmi másra, mint hogy vége legyen. Édes megkönnyebbülésként köszöntöm az ájulást, hogy az átalakulás nehezét ne a tudatomnál maradva kelljen eltöltenem.


~Ébredj! Lissandra, ébredj fel!~ Szól ismét a korábban hallott hang, de mire kinyitom a szememet és apám rám töri a korábban bezárt ajtót már nem a 14 éves kamaszlányával találja szembe magát, hanem a pöttöm 4 évessel, aki a számára hatalmas ruhákból félig kibújva nézegeti apró tenyerét és ijedten pislogja ki a szemében lévő könnyeket.
- Apu? - Pislog a kislány az ajtóban álló férfira, láthatóan zavart ám különösebb baja nincsen. - Mi történt? Nem emlékszem semmire! - Feleli sírásra görbülő szájjal a csöppség. Oh, emlékszik ő, nagyon is jól. Csak épp fél elmondani, mert még ez a pöttöm kislány is érzi ez valami súlyos titok, amiről nem beszélhet senkinek.

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains


Sponsored content
it's where my demons hide

dc universe
heroes vs villains


1 / 1 oldal
Similar topics
-
» Greg hálószobája
» Stefan szobája
» Szülőszobák
» Pihenőszoba
» Kol hálószobája

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
We can be heroes :: Wilkinson ház-
Ugrás: