Amikor a húgom felhívott és közölte, hogy miféle programra akar rávenni, valahogy egyből igyekeztem hárítani. Nem azért, mert büdös a munka, és amúgy is képtelen vagyok arra, hogy bármilyen fizikai feladatot elvégezzek, de valljuk be, a festés tényleg büdös. Ráadásul akármennyire valljam is magam művészléleknek, azért itt még nem tartok, hogy szemet kápráztató, maszatos műalkotásokat készítsek. Én valahogy a szavak tengerében igazodom el a legjobban, és érzem magam a leginkább otthonosan, de egy írónál ez egyáltalán nem különös. Ez ugyan még nem zárná ki azt, hogy ecsetet vegyek a kezembe, de a fenébe is, évek óta még a gyűrű sem esett le az ujjamról, nemhogy szobafalat mázoljak, akár a legprimitívebb szakember.
Végül azonban, amikor feltettem a nagy kérdést, hogy mégis miért nem bízza munkásra ezt a dolgot, és közölte, hogy a festő lemondta, csak megszántam őt. Nem is sejtettem hátsószándékot, vagy trükköt a dolog mögött, egyszerűen csak szerettem volna egy kis időt tölteni a húgommal. Azt hiszem, hogy rám fért már, főleg az elmúlt időszak után. Szükségem volt egy kis őszinte szeretetre, beszélgetésre, arra, hogy kiadjam magamból a felgyülemlett feszültséget. Talán valahol mélyen legbelül pontosan ez volt a célja ezzel az egésszel, én pedig végső soron nem ágáltam ellene tovább.
Míg a dugóban rostokoltam, tőlem méltatlan ruhában, az ujjamon megcsillanó gyémántot figyeltem. Valamikor oda meg vissza voltam ezért a vacakért, és magam sem tudom, hogy miért, de még mindig hordtam. Akartam, hogy legyen jelentősége, még ha az évek folyamán kezdett ez egyre inkább leredukálódni, akkor is. Mélyről jövő, gondterhelt sóhajomat egy felharsanó duda hangja szakította félbe, mire a napszemüveg mögé rejtett acélos íriszek megvillantak, keresve a probléma forrását. Valahol, úgy tíz kocsival előttem igyekezett a másik sávból besorolni valaki, de az ott rostokolónak ez nem különösebben nyerte el a tetszését. Beletörődően, kissé talán lemondóan ráztam meg a fejemet, és míg a dudaszó kánonná élesedett, addig elővettem a mellettem pihenő táskámból a telefont, és tárcsáztam a testvéremet. Semmi. Megpróbáltam újra, de akkor is kisípolt végül, így arra a következtetésre jutottam, hogy bizony nagyon belemerülhetett a pakolásba. Az is lehet, hogy nem fog feltűnni neki a késésem, de mindenesetre igyekeztem a lehető leghamarabb átverekedni magam azon az egy saroknyi távolságon, ami még elválasztott a lakásától.
- Mi lesz már… - dünnyögtem immár türelmetlenül, és amint láttam egy kis esélyt arra, hogy elslisszoljak, hát pofátlanul meg is tettem, és leparkoltam a háztömb előtt. Ezúttal a dudaszó már nekem szólt, de teljesen hidegen hagyott, miközben teljes elégedettséggel kiszálltam az autómból. Úgy hagytam ott, és nyomtam rá a riasztót, mint aki jól végezte dolgát. Még a nem messze lévő kávézóban vettem mind a kettőnk kedvencéből egy-egy pohárral, aztán ezzel felszerelkezve indultam a lakás felé, hogy némiképp kárpótolhassam őt a késés miatt. Igaz, hogy nem az én hibám volt, de azért egy kicsit mégis rosszul éreztem magam. A végén még azt fogja hinni, hogy szándékosan akarok kimaradni a munka oroszlánrészéből.
- Te jó ég! – hőköltem hátra, amikor nyílt az ajtó és megláttam a cipekedő húgomat. – Szerintem ez férfiaknak való munka, Connie! – kezdtem bele egyből, köszönés helyett. A két kezemben tartott poharat leraktam a lépcső egyik fokára, majd becsuktam az ajtót, és odaléptem máris segíteni. – Nincs a szomszédban itt valahol egy valamire való fiatalember? – érdeklődtem mosolyogva, és minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy ne legyen feltűnő a kissé mesterkélt arckifejezésem. Nem volt jó kedvem egyáltalán, de ezt talán valahol sejtette, ha már ennyire ragaszkodott ahhoz, hogy átjöjjek. Mostanában amúgy is túl kevés időt töltöttünk együtt, ezzel én magam is tisztában voltam. – Rakjuk le! – ha eleget tett a kérésnek, akkor segítettem neki óvatosan lepakolni a rekeszt, majd egyből magamhoz is öleltem. – Ne haragudj, hogy késtem! Elkaptam egy dugót… - suttogtam a kibújt tincseibe.

---

A festő lemondta az időpontot, legalábbis ezt mondtam a nővéremnek, hogy ne hagyjak rést a választási lehetőségek között. A családunk sose volt szobafestésről híres, talán az én munkám nevezhető a „legalantasabbnak” a fizikai igénybevétel miatt és kivételes szabadnapom alkalmával sem mentesülök alóla; pakolok. Lassan háromnegyed órája cipelem le az emeletről a földszinti előszoba tágas sarkába a dobozokat, amikben a hálószobai cókmókjaim vannak. A különösen nehéz bútorokat egyszerű fóliával fedtem le, de alapvetően mindent leemeltem helyéről és lehoztam, hogy ne szívják magukba a festékszagot. Az egyik nagyméretű szobanövény lecipelésével küszködök épp, amikor a sütő csipogására leszek figyelmes. Kis híján eldőlök, miközben a padlóra helyezem a nagy súlyú cserepest és majdnem el is csúszok mezítelen talpammal a padlón, amikor a konyha indulnék, de még időben megkapaszkodom a nappaliba nyíló ajtó félfájában.
Felszisszenek a kapkodásomra és visszaveszek az iramból, nyújtott léptekkel szelem át a szobát, hogy időben kinyomjam az időzítőt, lejjebb vegyem a hőfokot, mielőtt odaég a muffin tésztával kombinált brownie. Ha már a főzéshez nem értek, legalább a süteményt ne rontsam el egyetlen vendégvárómként.. A hűtőben csak ímmel-ámmal találhatóak normális ételek, nem sok időm van egy rendes, nagy bevásárlásra és azt is inkább töltöm mással. A közelben lévő, nem mellesleg jó értékeléssel rendelkező étterem telefonszáma fel van ragasztva a mikróra, ha megéheznék. A pulton lévő kesztyűt felhúzom a kezemre és már ki is kapcsolom a csipogót, hogy megnézhessem mennyire sült át. Fehér-, tej-, étcsokoládé darabok és fagyasztott málna.. Az illata határozottan kellemesen csap meg és látványra sem tűnik elbaltázott próbálkozásnak, ami további öröm forrását jelenti. Az egyik fiókot kihúzom, egy villa után nyúlok és belemélyesztem hegyeit a készülő brownie-ba, nem-e igényelné még további időt, de ahogy kiveszem nem látok rajta nyers tésztát, csak a megolvadt csokoládé tapadt rá a fémre. Nyitva hagyom a sütő ajtaját, a mosogatóba teszem az evőeszközt és visszaakasztom a helyére a kesztyűt; még fel kell vinnem a festéket, az ecseteket, a létrát, mielőtt Willa megérkezik – ami pár perc múlva esedékessé válik. Elszaladt az idő..
Valahova kikészítettem egy rongyot a törléshez, a kérdés azonban nyitva marad; hova..? Emlékeim szerint az étkezőasztalra tettem. Megvakarom a fejem búbját és egyúttal megigazítom a lazán összefogott kontyomat, amiből a pakolás közben kiszökött jó pár szál. Az egyik épp az orrom birizgálja. Megrázom az üstökömet, odébb fújom és úgy döntök ráérek megkeresni az anyagot, ha már felvittem minden mást.
A bejárati ajtót fél kézzel kinyitom, ahogy a rekeszbe tett eszközökkel egyensúlyozok, a térdemre fektetve az alját a súlya miatt. Szóltam neki a legutolsó telefonváltásunk alkalmával, hogy nyugodtan jöjjön be, valószínűleg úgyis az előkészületekkel fogok foglalkozni mindaddig. Illetve a már bekészített pinot noir hűtőből való kivételével..