M
ikor a mobilom már kezdett egy túlméretezett szemetes ládához hasonlítani, Lynn végre megkönyörült rajtam, és behozta a kórházba a laptopomat. Azon már sokkal kényelmesebb volt a levelezések között böngészgetni; félelmetes, mennyi üzenet fel tud halmozódni egyetlen röpke hét alatt. Próbáltam arról az oldaláról közelíteni, mennyire nélkülözhetetlen személy is vagyok, ahelyett hogy mekkora feladathegyek szakadnak majd a nyakamba, ha visszamegyek dolgozni, és mennyi felesleges, látszatérdeklődő üzenetre is kell(ene) válaszolnom.
Elég abszurd belegondolni, hogy lassan a fél vállalat mihamarabbi felépülést kíván, ellenben a tulajdonképpeni családomnak fogalma sincs róla, hogy kórházban vagyok. Nem véletlenül van ez így, mégis érzek egy kis bűntudatot, miközben Bells sms-eit lapozgatom. Vissza kellett volna hívnom, vagy legalább visszaírnom valami fedőszöveget, hogy külföldre mentem, csók a családnak, vagy bármi hasonlót... de egyrészt nem tudhattam, Marcus mit mesélt el otthon a történtekből, másrészt nem akartam magyarázkodni senkinek, legfőképpen neki nem.
Mégis mit mondhattam volna? Bocs, bébi, összeverekedtem a férjeddel, ő meg rám küldte a gorilláit, a kórházból hívlak, de ne parázz nagyon, már túl vagyok az életveszélyen.
Még mindig nem tűnik nyerő ötletnek.
Az sms-ek szövegéből kiindulva azonban úgy tűnik, Marcus mélyen hallgatott az incidensről. Hát persze, hülye lenne beszámolni... A helyzet viszont az, hogy nekem sincs sok kedvem. Nem akarom látni a szemében a szomorúságot, sem a vádat, hogy megszegtem az ígéretem, amit az esküvője előtt sajtolt ki belőlem: miszerint bármennyire is ellenzem a házasságát, nem teszek keresztbe a boldogságának.
Ha tudná, mennyire nehezemre esett éveken keresztül visszafognom magam, de a kedvéért megtettem. Csakis ezért. Aznap este viszont megtörtént, ami már régóta borítékolva volt. Sógor, nem sógor, a provokálást még neki sem tűröm el.

Két hét kórházi wellnessezés után, végre ismét otthon kanalazom a reggelimet. Szigorúan az ágyban, kávé után, hajnali tizenegykor. Lynn úgy döntött, egy kis időre hozzám költözik. Ő az egyetlen, aki tud a történtekről, és hálás is vagyok érte, hogy a kedvemért ő is mélyen hallgat a család előtt. Azt viszont nem tudom, meddig lehet halogatni ezt az egészet...
A felvisító csengő hamar választ is ad a kérdésemre, pláne amikor a hozzátartozó, türelmetlen dübörgés is megérkezik. A kanál megáll a kezemben, a pillantásom találkozik Lynnével. Nem sejtek semmi jót.
Leteszem a tányért az éjjeliszekrényre, és előhalászom a lenémított mobilt.
- Bells – teszem meg tippemet, mikor meglátom a nevét a kijelzőn. – Reggel óta háromszor hívott, majd küldött egy sms-t is, imígyen hangzik: ha nem engedsz be, rád töröm az ajtót. Nagyon mérges lehet, ha ennyire lényegre törő – nézek kissé  komoran és tanácstalanul a húgomra. Ami azt illeti, kicsit sem érzem magam felkészültnek a találkozásra, de azt hiszem, ez az a pont, ahol már nem lenne jó ötlet tovább halogatni. Ha a Hegy eljött Mohamedhez, illik beengedni.
- Ez lesz még szép menet – hangolódok, majd újra felnézek Lynnre. – Kinyitod?

M
ikor már a csengő is felsivít, észlelem, hogy nem csupán ideért, de talán be is szeretne jönni. Üsse kő, beengedem.
Kezdődő mosollyal tárom ki előtte az ajtót, ami csak tovább szélesedik, ahogy a nyakamba ugrik. Érzem benne az energiát, csaknem felborít ez a lelkesedés, és meg is lepődöm rajta. Két okból is.
Az egyik, hogy mostanában nem épp a belőle sugárzó jókedvhez és lendülethez voltam szokva. Nem volt egyszerű éve, időszaka. Kezdve a kórházzal és a vetéléssel, folytatva a depresszióval, majd megkoronázva a problémás házaséletével. A legnagyobb jóindulattal sem mondható, hogy elhanyagoltam volna, amikor szüksége volt rám, de olykor azért sanyargat egy kis bűntudat, hogy talán mégsem vettem részt eléggé a felépülésében, viszont képtelen voltam sűrűbben megfordulni nála. Még mindig az vagyok. A tudat, hogy Marcus O’Brien otthonába teszem be a lábam, kellemetlenné teszi az ott tartózkodást. Nem beszélve, ha össze is futunk.
A másik, ami meglepetést okoz, hogy mintha a szokásosnál is kitörőbb örömmel fogadna. Aminek persze örülök, de nem tudom eldönteni, hogy a relatíve régen látásnak szól, vagy esetleg történt valami, ami a látogatását is speciálissá teszi. Mondjuk egy hír... aminek jól tudja, hogy nem fogok örülni. Reménykedem az előbbiben, de a gyanút sem tudom elhessegetni.
Miután leteszem, immáron a küszöb túloldalán, én is nyomok egy szúrásmentes puszit az arcára.
- És remélem, ez párszáz évig így is marad – vigyorodok el. – Don Juan lángelme volt a maga módján, de mára sajnos kiment a divatból. A nőket nem a házassági ajánlat csábítja el.
Ezt nem is bánom egyébiránt. Nehéz lett volna lépést tartani a kultuszával.
- És tévedsz – nyomok egy dörgölőzős puszit a másik orcájára is. – Olyan nő nem létezik, akit én szívesen elvennék – közlöm nagyvonalúan, mosolygós tekintettel, mielőtt átiramodnék a konyhába, épp az utolsó pillanatokban érkezve az omlettem megmentéséhez.
Gyakorlott mozdulatokkal pakolgatom ki egy-egy tányérba, miközben szórakozottan tovább túrázgatok ezen a házasság témán – ha már így belém ültette. Halálsápadtra csupán akkor válok, amikor kezembe veszek egy narancsot, ÉS merő véletlenségből eszembe villan: ugye a meglepim még véletlenül sem női nemmel bír? És nem is készül semmiféle „találjunk komoly barátnőt Leonardnak”- programra?
A csöppre aggasztó csupán az, hogy kinézem belőle.
Megkönnyebbülve mosolyodom el, amikor betoppan, és arajelölt helyett egy csomag innivalót csempészik a nappalimba. A szemöldökeim meglepetten futnak a magasba.
- Ezt meg honnan varázsoltad elő? – kérdem, teljesen lenyűgözve a rejtegető technikája által. Mondják-mondják, hogy a női táska feneketlen fogalom, na de...
Bizalmatlanul szaglászom körbe a választékot, majd elveszem a legkarakteresebb illatút: a sárgadinnye-mangó házasulást.
- Ez meg mi a... – harapom le a mondat végét, ahogy szemmagasságba emelem a méretes műanyagpoharat, és felfedezem, hogy beazonosíthatatlan eredetű trutymákok úszkálnak a levemben. Akárminek is legyen a leve egyébként. Most már a saját szaglásomnak sem hiszek.
- Másra? Ó, nem. Pont erre gondoltam – teszem le a narancsot, facsarni így már nem kell, és leültetem magam a vele szembeni bárszékre. – És te? Mire számítottál? – küldöm vissza a kérdést ártatlan hangsúllyal, belapátolva az első falatot, biccentve válaszolva a jó étvágyatra.
Még mindig nem tudom a jötte okát, de akár érthetem arra is, hogy előre sms-sos jelzett. Nehéz nem elkapnom a sietős mozdulatot, ahogy elrejteni igyekszik a tapaszt, de ha már ennyire titkolózni akar, nem kérdezek rá. Még.
- Momentán japánokkal bizniszelünk. Furcsa kis fazonok. A múltkor elvittem őket Lynn-hez, egy csinos üzleti vacsorára – mosolygok bele a tányéromba, ahogy felidézem, hogyan is alakult az az este. – Mindig meglep, hogy a hosszúcombú szőkeségek érvei miképp hatnak a keletiekre. Mellesleg, egyikükről kiderült, hogy kitűnő masszőr. Megadhatom a számát, ha úgy véled, rád férne egy kis... tradicionális kényeztetés – még jó, hogy épp a tányéromat szuggerálom. A szélesedő mosolyba gyorsan beletuszkolok egy újabb adag omlettet.
- Nálad mi hír járja? Nagyon fel vagy dobva. Csak nem lemaradtam valamiről? – faggatom, felpillantva az arcára, próbálva olvasni róla.

S
zóval meglepi – vakarom meg a tarkómat kissé kábán és egy hangyányit bizonytalanul. Bellsből kiindulva, nem mindig lehet előre tudni, mennyire is fogok örülni annak a bizonyos meglepésnek. Tekintve, hogy annak idején Marcust is épp így mutatta be. „Hozok egy meglepit.” Ühüm. Na igen, akkor tényleg meglepődtem. Abban hiba nem volt.
„Gyere csak. A meglepivel csak óvatosan. Ha van szavazati jogom, inkább kávét kérek. Leonard”
A visszapötyögés után ki is mászom az ágyból, ismer már annyira, hogy tudja, tényleg kellett az a biztonsági sms. Így még éppen van időm felfrissülni a zuhany alatt, eltüntetni az eldobált zoknikat és... ühm, zoknikat. És úgyahogynagyjából rendbe pofozni a lakást. Egy rögtönzött omlettbe is belekezdek, csak hogy lássa, mily’ nagyszerű bátyja van, ha nem reggelizik velem, akkor sem vész kárba, gond nélkül bekebelezem.
A háttérben dudorászó zeném miatt – a konyhában ügyködéshez ez elengedhetetlen kellék – nem hallom a kopogást, így ha azt akarja, hogy beengedjem, vagy csengetnie kell, vagy pedig ismét a telefonos segítséghez folyamodni. Bárhogy is, de előbb-utóbb magára hagyom a lassan színeket kapó omlettet, és kitárom előtte az ajtót.
Ekkor talál be az első meglepi: a nyakamba ugrás. Pedig nem most süti el először, valahogy mégis mindig sikerül készületlenül érnie. Miután magamhoz térek, elmosolyodom, és viszonozva az ölelést meg is emelem kissé, épp hogy egy picikét hagyja el a lába a talajt, és egy félkörívet leírva átpakolom a küszöböm másik oldalára. A földön lévő teákat egyáltalán nem észlelve, be is csukom utána az ajtót.
- Mohamed rendkívül elfoglalt mostanában – mindig ez az indok, de mindig roppant meggyőzően adom elő. Persze, mindketten tudjuk, mért kerülöm, hogy nála találkozzunk. A lehetőség, hogy belebotlok a drágalátos sógoromba, nem éppen vonzó tényező.
- Ezen kívül szigorú erkölcsi életet él. Nem szívleli azt a fertőt, ami nálatok uralkodik. Házasság? Bleh – próbálom nagy komolyan előadni, de mégis csak elvigyorodok a végére. – Reggeliztél már? Remélem, fér még beléd egy kis... Basszuss!
Berohanok a konyhába az ott felejtett omlettemhez, és lekapom a tűzről a serpenyőt. Egy csöppet talán ropogósabb lesz a kelleténél, de úgy tűnik, hogy még ehető állapotban van. Kicsúsztatom egy tányérra, elfelezem, megszórom még egy kis sajttal, és közben valahogy megint csak eszembe ötlik az a bizonyos meglepi. Rettegésem legfőbb tárgya.
Nem is bírom ki, hogy ne hozzam szóba, minden felvezetés nélkül.
- Ne kímélj, essünk túl rajta – nézek fel rá, ha időközben ő is bejött utánam, ha pedig nem, hát megemelem a hangom, hogy az előszobában is hallja. – Ezúttal milyen meglepire számítsak?