villains have a vision for the world.

heroes don't, their only goal is to stop the villains from reaching theirs

Share|
Előszoba
eme téma címe
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains



Lynn & Leon & Bells

Nem bízok semmit a véletlenre, ha nem lenne elég a csengő, akkor dübörgök. Ha nem lenne elég az sms, amit türelmetlenségemben elküldtem, hátha lesz valamilyen hatása, akkor is tovább dübörgök. Ha pedig még sokáig nem nyílik ki az akadályt jelentő ajtó, akkor tényleg áttöröm magam rajta, bár valószínű, hogy nem lenne túl egyszerű dolgom, de amennyire ideges vagyok, ez nem igazán tántorítana el a cselekvéstől. De végül nem kell ilyesmire vetemednem, mert mielőtt újra rávernék az ajtóra ököllel, az kinyílik, és még épp időben sikerül megállítanom a lendülő kezemet, hogy még véletlenül se üssem meg az ajtónyitót. Ő pedig egyből a nyakamba szakad, így pedig nem is nehéz kitalálnom, hogy Lynnről van szó. Jó pár percig csak nagy szemekkel pislogok rá, lefagyva, hiszen nem nagyon számítottam most rá. A kis fáziskésés után végül feleszmélek, és visszaölelem. Vele is már elég régen találkoztam, pedig imádok vele lenni. Sajnos őt is ugyanúgy ignoráltam, mint szinte mindenkit a környezetemben, mikor olyan rossz hangulatban voltam. Azt hiszem, nem akartam senkit sem a saját nyomorommal zaklatni, vagy lehúzni a jókedvűket, márpedig abban az állapotban másra nem lettem volna képes. Szerencsére, most már tényleg kezd javulni a helyzet, rögtön el is határozom magamban, hogy Lynnt is gyakrabban fogom meglátogatni, hiszen nem árt az, ha kicsit kimozdulok otthonról.

- Szia. – Köszönök, miután az első meglepetés végre elszáll, és egyelőre csak a puszta öröm marad, hogy látom. Még egy pillanatra arról is elfeledkezem, hogy miért is jöttem ide, és miért is voltam annyira ideges, sőt, még el is mosolyodom.
- Jogos, gyakrabban kellett volna keresnem téged. – Szégyellem egy kicsit el magam, és mintegy pótlásként adok neki egy újabb nagy ölelést. Aztán végre be is jutok a várva várt helyre, és amint Leont megemlíti, egyből visszatérnek a fejembe a hirtelen elfeledett céljaim, gondolataim, félelmeim és aggodalmam. Nővérem kérdésére már nem is válaszolok, sőt, már nem is igen hallom. Inkább egyből berontok Leonhoz és már záporoznak is felé a kérdéseim.
- Miért nem válaszoltál soha, amikor hívtalak?! Mi történt? Miért nem tudtalak elérni? – A kérdéstenger után azt is észreveszem, hogy még ágyban van. Egyből elsápadva meredek rá, az aggodalom összerántja a gyomromat, már-már hányingert generálva ezzel. Rossz érzésem van. Nagyon rossz érzésem van.
- Jól vagy? Történt veled valami? Mond, hogy jól vagy! – Az eddigi dühömet egyből átvette az aggodalom. Azt hiszem, ha így folytatom, a mai nap folyamán az érzelmi skálámat ki fogom akasztani, hiszen még csak reggel van, de máris rengeteg ellentmondásos érzés kavarog bennem.  
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains



L & L & B


Nagyjából egy órája robogtam be nagy elánnal, letudva a délelőtti részét a munkának. Lendületesen álltam neki a reggeli készítésének, totálisan nem érdekelve, hogy mennyire tartják a nap fontos étkezésének. Minden étel fontos, ha finom és tápláló, akkor meg végképp. Leonnak pedig erősödnie kell, már így is akkora zabszem van a hátsójában, hogy a legmasszívabb kötél sem tartaná vissza, ha tudna rendesen közlekedni.
Hajamat most kivételesen összefogtam, egy tollat tettem bele, hogy ne essen szét, ritkán fogom össze, ma ilyen napom van.
Hogy mennyire repestem az örömtől, amikor Leon megkért, ne szóljak senkinek a családból, arra nincs kifejezés. Felnőtt, úgy dönt a saját dolgában, ahogy szeretne, és én is megtettem a magam módján. Beleegyeztem, hogy hallgatok, és egyben mérőfoka is számomra, mennyire olyan a kedves sógor, amennyire megismertem. Olyan. Eddig sem óhajtottam látni, ezután pedig csakis rácsok mögött szeretném látni, ha nem lenne ott az a nagy ha. Dilemmában voltam, mert a húgom szereti én meg a húgomat szeretem. De nem hagyom, hogy bárki bántsa a testvéreimet, az előttem soha többé nem áll meg. Így a dilemma egy másodpercig tartott csupán, míg a feljelentés végére oda nem firkantottam a nevem.
Hason heverészek Leon mellett az ágyon, a nyári menüterven töprengve, melynek hátteréül szolgál Leon neszezése az étkezéssel. Kevés dolog nyugtat meg ilyenkor, az egyik Leon, a másik az étel illata és az étkezés hangja. A három együttesen pedig főnyeremény.
A dübörgésre megáll a kalimpálásban a lábam, felnézek a bátyámra.
- Vársz valakit? – összehúzom a szemöldököm, ha dolgozni merészel, vasserpenyővel vágom kupán, csak, hogy nyugodjon már le.
Egy pillanatra felcsillan a szemem Bells nevére, aztán el is tűnik, végül lenyugszom. Leon főzte magának, egye is meg. A fekete leves most jön.
 - Azt megnézném, ha ő betörné az ajtót. A kedves sógorról már inkább. – hangom kelletlenné válik a végére, de már macskaruganyossággal hengeredek is le az ágyról, vastag filccel a kezemben.
- Te akartad, hogy senki se tudjon róla. – rázom szét a sörényemet, miután a tollat ledobtam a hajamból Leon mellé.
 – Még szép! Nem hagyom kint ácsorogni hugicám. – azzal mezítláb szaladok is a bejárathoz és ott már széles mosollyal tárom ki az ajtót és borulok Bells nyakába.
 - Sziaaa!!! Nahát, Leonnál kell lennem, hogy találkozzunk, szép kis hugi vagy, mondhatom. – adok két puszit az arcára. Szeretem Bellst és mindig örülök, ha velem van.
 - Gyere be, Leon is ébren van már. – állok félre, kinyitott ajtóval, hogy betudjon lépni.
  – Kérsz reggelit? Még meleg. – azzal suhanok is a konyha felé, hogy átadjam a kínos kezdeti perceket Leonnak. Egyedül. Ez az én leckém a számára, jelezve, hogy azért annyira nem örültem annak, hogy a saját családom előtt hallgassak erről.
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




Bells & Lynn & Leonard
--- mohammed and the mountain ---

M
ikor a mobilom már kezdett egy túlméretezett szemetes ládához hasonlítani, Lynn végre megkönyörült rajtam, és behozta a kórházba a laptopomat. Azon már sokkal kényelmesebb volt a levelezések között böngészgetni; félelmetes, mennyi üzenet fel tud halmozódni egyetlen röpke hét alatt. Próbáltam arról az oldaláról közelíteni, mennyire nélkülözhetetlen személy is vagyok, ahelyett hogy mekkora feladathegyek szakadnak majd a nyakamba, ha visszamegyek dolgozni, és mennyi felesleges, látszatérdeklődő üzenetre is kell(ene) válaszolnom.
Elég abszurd belegondolni, hogy lassan a fél vállalat mihamarabbi felépülést kíván, ellenben a tulajdonképpeni családomnak fogalma sincs róla, hogy kórházban vagyok. Nem véletlenül van ez így, mégis érzek egy kis bűntudatot, miközben Bells sms-eit lapozgatom. Vissza kellett volna hívnom, vagy legalább visszaírnom valami fedőszöveget, hogy külföldre mentem, csók a családnak, vagy bármi hasonlót... de egyrészt nem tudhattam, Marcus mit mesélt el otthon a történtekből, másrészt nem akartam magyarázkodni senkinek, legfőképpen neki nem.
Mégis mit mondhattam volna? Bocs, bébi, összeverekedtem a férjeddel, ő meg rám küldte a gorilláit, a kórházból hívlak, de ne parázz nagyon, már túl vagyok az életveszélyen.
Még mindig nem tűnik nyerő ötletnek.
Az sms-ek szövegéből kiindulva azonban úgy tűnik, Marcus mélyen hallgatott az incidensről. Hát persze, hülye lenne beszámolni... A helyzet viszont az, hogy nekem sincs sok kedvem. Nem akarom látni a szemében a szomorúságot, sem a vádat, hogy megszegtem az ígéretem, amit az esküvője előtt sajtolt ki belőlem: miszerint bármennyire is ellenzem a házasságát, nem teszek keresztbe a boldogságának.
Ha tudná, mennyire nehezemre esett éveken keresztül visszafognom magam, de a kedvéért megtettem. Csakis ezért. Aznap este viszont megtörtént, ami már régóta borítékolva volt. Sógor, nem sógor, a provokálást még neki sem tűröm el.

Két hét kórházi wellnessezés után, végre ismét otthon kanalazom a reggelimet. Szigorúan az ágyban, kávé után, hajnali tizenegykor. Lynn úgy döntött, egy kis időre hozzám költözik. Ő az egyetlen, aki tud a történtekről, és hálás is vagyok érte, hogy a kedvemért ő is mélyen hallgat a család előtt. Azt viszont nem tudom, meddig lehet halogatni ezt az egészet...
A felvisító csengő hamar választ is ad a kérdésemre, pláne amikor a hozzátartozó, türelmetlen dübörgés is megérkezik. A kanál megáll a kezemben, a pillantásom találkozik Lynnével. Nem sejtek semmi jót.
Leteszem a tányért az éjjeliszekrényre, és előhalászom a lenémított mobilt.
- Bells – teszem meg tippemet, mikor meglátom a nevét a kijelzőn. – Reggel óta háromszor hívott, majd küldött egy sms-t is, imígyen hangzik: ha nem engedsz be, rád töröm az ajtót. Nagyon mérges lehet, ha ennyire lényegre törő – nézek kissé  komoran és tanácstalanul a húgomra. Ami azt illeti, kicsit sem érzem magam felkészültnek a találkozásra, de azt hiszem, ez az a pont, ahol már nem lenne jó ötlet tovább halogatni. Ha a Hegy eljött Mohamedhez, illik beengedni.
- Ez lesz még szép menet – hangolódok, majd újra felnézek Lynnre. – Kinyitod?

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains



Lynn & Leon & Bells

Mostanában mintha végre úgy érezném, hogy újra süt a nap és nem csak sötétség honol körülöttem. Már képes vagyok olyan dolgoknak örülni, amiknek azelőtt , mintha már a régi személyiségem egy halvány változata visszatért volna az életembe, és kezdené átvenni az irányítást. Ennek már ideje volt. Túl mélynek éreztem a gödröt, és sokáig nem gondoltam volna, hogy képes leszek belőle valaha is kimászni. Aztán, valahogy mégis megindultam kifelé. Hogy az idő segített-e ebben? Vagy pusztán csak az, hogy elhatároztam magam ez így nem folytathatom tovább? Vagy mindkettő? Nem tudom, mindenesetre az, hogy végre látom legalább a fejem felett a kék eget, ami arra bíztat, hogy egyszer sikerrel fogok járni és kijutok végre ebből a gödörből, az reménységgel tölt el. Most még abban is képes vagyok hinni, hogy talán a házasságom is helyrehozható, hogy még abban is van remény. A dolgok tehát kicsit jobbá váltak. Most már képes vagyok nem csak az önsajnálattal foglalkozni, és azzal, hogy minél inkább elkerüljem az emberek társaságát. Sőt, most már keresem is a társaságukat, ami határozottan haladásnak nevezhető.

Viszont, még mindig van egy dolog, ami zavar, nevezetesen az, hogy már jó ideje nem hallottam Leon felől, ami egyrészt, nem túl gyakori, még úgy sem, hogy még tőle is eltávolodtam egy kicsit az utóbbi időben, annyira magamba zárkóztam, másrészt pedig igazán aggasztó. Az aggodalom végül most érte el a tetőfokát, amikor már képtelen vagyok egy helyben ücsörögve arra várni, hogy mikor hajlandó végre felvenni azt a rohadt telefont. Az elhatározás a napokban csak egyre jobban növekedett bennem, egészen addig, amíg arra késztetett, hogy egész egyszerűen úgy döntsek, hogy ha a fene fenét eszik is, akkor is kiderítem, mi van a bátyámmal. Ezért is állok most a lakása előtt, abban bízva, hogy talán otthon lesz, végre beszélhetek vele, és kideríthetem azt is, hogy mi az oka a hirtelen eltűnésének. Habozás nélkül dörömbölök be az ajtaján. Le sem tagadhatnám, hogy ideges vagyok, főleg mivel rossz szokásomhoz híven az ajkaimat harapdálom erőteljesen, hogy ezzel is valamiképpen levezessem a felgyülemlett feszültséget. Ha nem nyílik ki az ajtó, én esküszöm, betöröm, főleg ha bizonyítékot is találok arra, hogy itthon van. Egyelőre türelmetlenül dörömbölök tovább, hátha lesz valamilyen hatása.   
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains


*** Szabad helyszín ***
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




Bells & Leonard
--- mohammed and the mountain ---

M
ikor már a csengő is felsivít, észlelem, hogy nem csupán ideért, de talán be is szeretne jönni. Üsse kő, beengedem.
Kezdődő mosollyal tárom ki előtte az ajtót, ami csak tovább szélesedik, ahogy a nyakamba ugrik. Érzem benne az energiát, csaknem felborít ez a lelkesedés, és meg is lepődöm rajta. Két okból is.
Az egyik, hogy mostanában nem épp a belőle sugárzó jókedvhez és lendülethez voltam szokva. Nem volt egyszerű éve, időszaka. Kezdve a kórházzal és a vetéléssel, folytatva a depresszióval, majd megkoronázva a problémás házaséletével. A legnagyobb jóindulattal sem mondható, hogy elhanyagoltam volna, amikor szüksége volt rám, de olykor azért sanyargat egy kis bűntudat, hogy talán mégsem vettem részt eléggé a felépülésében, viszont képtelen voltam sűrűbben megfordulni nála. Még mindig az vagyok. A tudat, hogy Marcus O’Brien otthonába teszem be a lábam, kellemetlenné teszi az ott tartózkodást. Nem beszélve, ha össze is futunk.
A másik, ami meglepetést okoz, hogy mintha a szokásosnál is kitörőbb örömmel fogadna. Aminek persze örülök, de nem tudom eldönteni, hogy a relatíve régen látásnak szól, vagy esetleg történt valami, ami a látogatását is speciálissá teszi. Mondjuk egy hír... aminek jól tudja, hogy nem fogok örülni. Reménykedem az előbbiben, de a gyanút sem tudom elhessegetni.
Miután leteszem, immáron a küszöb túloldalán, én is nyomok egy szúrásmentes puszit az arcára.
- És remélem, ez párszáz évig így is marad – vigyorodok el. – Don Juan lángelme volt a maga módján, de mára sajnos kiment a divatból. A nőket nem a házassági ajánlat csábítja el.
Ezt nem is bánom egyébiránt. Nehéz lett volna lépést tartani a kultuszával.
- És tévedsz – nyomok egy dörgölőzős puszit a másik orcájára is. – Olyan nő nem létezik, akit én szívesen elvennék – közlöm nagyvonalúan, mosolygós tekintettel, mielőtt átiramodnék a konyhába, épp az utolsó pillanatokban érkezve az omlettem megmentéséhez.
Gyakorlott mozdulatokkal pakolgatom ki egy-egy tányérba, miközben szórakozottan tovább túrázgatok ezen a házasság témán – ha már így belém ültette. Halálsápadtra csupán akkor válok, amikor kezembe veszek egy narancsot, ÉS merő véletlenségből eszembe villan: ugye a meglepim még véletlenül sem női nemmel bír? És nem is készül semmiféle „találjunk komoly barátnőt Leonardnak”- programra?
A csöppre aggasztó csupán az, hogy kinézem belőle.
Megkönnyebbülve mosolyodom el, amikor betoppan, és arajelölt helyett egy csomag innivalót csempészik a nappalimba. A szemöldökeim meglepetten futnak a magasba.
- Ezt meg honnan varázsoltad elő? – kérdem, teljesen lenyűgözve a rejtegető technikája által. Mondják-mondják, hogy a női táska feneketlen fogalom, na de...
Bizalmatlanul szaglászom körbe a választékot, majd elveszem a legkarakteresebb illatút: a sárgadinnye-mangó házasulást.
- Ez meg mi a... – harapom le a mondat végét, ahogy szemmagasságba emelem a méretes műanyagpoharat, és felfedezem, hogy beazonosíthatatlan eredetű trutymákok úszkálnak a levemben. Akárminek is legyen a leve egyébként. Most már a saját szaglásomnak sem hiszek.
- Másra? Ó, nem. Pont erre gondoltam – teszem le a narancsot, facsarni így már nem kell, és leültetem magam a vele szembeni bárszékre. – És te? Mire számítottál? – küldöm vissza a kérdést ártatlan hangsúllyal, belapátolva az első falatot, biccentve válaszolva a jó étvágyatra.
Még mindig nem tudom a jötte okát, de akár érthetem arra is, hogy előre sms-sos jelzett. Nehéz nem elkapnom a sietős mozdulatot, ahogy elrejteni igyekszik a tapaszt, de ha már ennyire titkolózni akar, nem kérdezek rá. Még.
- Momentán japánokkal bizniszelünk. Furcsa kis fazonok. A múltkor elvittem őket Lynn-hez, egy csinos üzleti vacsorára – mosolygok bele a tányéromba, ahogy felidézem, hogyan is alakult az az este. – Mindig meglep, hogy a hosszúcombú szőkeségek érvei miképp hatnak a keletiekre. Mellesleg, egyikükről kiderült, hogy kitűnő masszőr. Megadhatom a számát, ha úgy véled, rád férne egy kis... tradicionális kényeztetés – még jó, hogy épp a tányéromat szuggerálom. A szélesedő mosolyba gyorsan beletuszkolok egy újabb adag omlettet.
- Nálad mi hír járja? Nagyon fel vagy dobva. Csak nem lemaradtam valamiről? – faggatom, felpillantva az arcára, próbálva olvasni róla.

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains



Elolvasom az smst, de szavazati jogot nem szavazok meg neki ennyi teával felszerelkezve, szóval amondó vagyok, hogy majd főz magának otthon kávét, ha akar a csodás, fantasztikus ízű teáim mellé. Én egyébként is pörgök, mint a búgócsiga, nem tudom mi van velem, túl sokat energiám az utóbbi hetekben. Mondhatnám, hogy a kibékülés, de azért nem teljes a felhőtlenség, szóval igazából talán csak annyi a megoldás, hogy megpróbáltam megbékélni a démonaimmal. Úgy tűnik, hogy segít.
- Ó, hogy nyomjon meg a tapír! - fekszem rá a csengőre, mert nem szavazok bizalmat a telefonnak és annak, hogy meghallja. amúgy jó szám, amit hallgat, kihallik a folyosóra is, de azért ettől még a hátam közepére nem kívánom. Lennék már belül inkább.
Mindegy, a mérgem addig tart, amíg meg nem látom, utána már repülök is felé, mint Petőfi versében - ha ismerném - az illető, s míg a nyakán lógok - szinte teljesen szó szerint - kap egy cuppanós puszit is az orcájára.
Annyira belefeledkezem abba, hogy ölelem és ő meg átforgat a lakásba, hogy a teákat én is elfeledem.
- Hiszi a piszi! - pöccintek rá az orrára, amint a lábam már a talajon van, s előadja a Mohamed elfoglaltságáról szóló kis félmondatát. Nem szeretem, hogy ennyire ritkán látom, nagyon hiányzik. És zavar, hogy a többieknek több jut belőle, holott mindig azt hittem, én vagyok a kedvenc húga.
- Nincs neked semmi bajod a házassággal, csak nem leltél még olyan nőt, akit szívesen elvennél. - veszem elő a véleményemet, s osztom meg vele ezzel a lendülettel. Nem kérdezte, de ettől még miért ne csináljak úgy, mint aki nem vette magára, hogy fertőnek nevezte a házasságomat? Ha viccből, ha nem.
- F.. - kezdeném a fér szót, de ő elrohan, s a basszusával együtt születik az én ajkaimon is a ragya pettyezze ki szólam. Kilibbenek a teákért, azokkal térek vissza Leonardhoz a konyhába.
- Ihatóra. Hoztam neked bubis teát. - állok elé a nagyon illúzióromboló, talán nagyon triviális meglepimmel. Kérdőn pillantok rá, s ez nem csak annak szól, hogy agitálom: válasszon már.
- Másra számítottál? - vonom fel szemöldököm, miközben magam elé penderítem önkényesen az egyik tányért, amire szedett. Feltűröm az ingem ujját könyék fölé. Fázós vagyok, de idebent kellemes az idő. Könyékhajlatomban ragtapasz díszlik, ez még a hajnali vérvételből maradt. Észrevéve lekapom onnan, s összegyűrve a zsebembe vágom. Nem akarok magyarázni róla, bonyolult.
- Mesélj, mi van veled mostanság! - játszadozom a villával, de nem kezdek el enni addig, míg Leonard is hozzá nem kezd, s jó étvágyat nem kívánok neki.
- Mivel vagy úgy elfoglalva? Vagyis.. kivel?
Nála sose lehet tudni, ezért szól a kérdésem vége úgy, ahogy. Remélem nem azt mondja, hogy megint Lynnel, mert tényleg féltékenységi rohamot kapok. Pedig az nem szokásom, én annál kifinomultabb nő vagyok. Marcus mellett kifejlesztettem a védekezőmechanizmusomat.
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains




Bells & Leonard
--- mohammed and the mountain ---

S
zóval meglepi – vakarom meg a tarkómat kissé kábán és egy hangyányit bizonytalanul. Bellsből kiindulva, nem mindig lehet előre tudni, mennyire is fogok örülni annak a bizonyos meglepésnek. Tekintve, hogy annak idején Marcust is épp így mutatta be. „Hozok egy meglepit.” Ühüm. Na igen, akkor tényleg meglepődtem. Abban hiba nem volt.
„Gyere csak. A meglepivel csak óvatosan. Ha van szavazati jogom, inkább kávét kérek. Leonard”
A visszapötyögés után ki is mászom az ágyból, ismer már annyira, hogy tudja, tényleg kellett az a biztonsági sms. Így még éppen van időm felfrissülni a zuhany alatt, eltüntetni az eldobált zoknikat és... ühm, zoknikat. És úgyahogynagyjából rendbe pofozni a lakást. Egy rögtönzött omlettbe is belekezdek, csak hogy lássa, mily’ nagyszerű bátyja van, ha nem reggelizik velem, akkor sem vész kárba, gond nélkül bekebelezem.
A háttérben dudorászó zeném miatt – a konyhában ügyködéshez ez elengedhetetlen kellék – nem hallom a kopogást, így ha azt akarja, hogy beengedjem, vagy csengetnie kell, vagy pedig ismét a telefonos segítséghez folyamodni. Bárhogy is, de előbb-utóbb magára hagyom a lassan színeket kapó omlettet, és kitárom előtte az ajtót.
Ekkor talál be az első meglepi: a nyakamba ugrás. Pedig nem most süti el először, valahogy mégis mindig sikerül készületlenül érnie. Miután magamhoz térek, elmosolyodom, és viszonozva az ölelést meg is emelem kissé, épp hogy egy picikét hagyja el a lába a talajt, és egy félkörívet leírva átpakolom a küszöböm másik oldalára. A földön lévő teákat egyáltalán nem észlelve, be is csukom utána az ajtót.
- Mohamed rendkívül elfoglalt mostanában – mindig ez az indok, de mindig roppant meggyőzően adom elő. Persze, mindketten tudjuk, mért kerülöm, hogy nála találkozzunk. A lehetőség, hogy belebotlok a drágalátos sógoromba, nem éppen vonzó tényező.
- Ezen kívül szigorú erkölcsi életet él. Nem szívleli azt a fertőt, ami nálatok uralkodik. Házasság? Bleh – próbálom nagy komolyan előadni, de mégis csak elvigyorodok a végére. – Reggeliztél már? Remélem, fér még beléd egy kis... Basszuss!
Berohanok a konyhába az ott felejtett omlettemhez, és lekapom a tűzről a serpenyőt. Egy csöppet talán ropogósabb lesz a kelleténél, de úgy tűnik, hogy még ehető állapotban van. Kicsúsztatom egy tányérra, elfelezem, megszórom még egy kis sajttal, és közben valahogy megint csak eszembe ötlik az a bizonyos meglepi. Rettegésem legfőbb tárgya.
Nem is bírom ki, hogy ne hozzam szóba, minden felvezetés nélkül.
- Ne kímélj, essünk túl rajta – nézek fel rá, ha időközben ő is bejött utánam, ha pedig nem, hát megemelem a hangom, hogy az előszobában is hallja. – Ezúttal milyen meglepire számítsak?
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains



Semmi nincs, amit jobban szeretnék, mint a buborékos teát. Jó, ez így nem igaz, mert havonta másért rajongok, ami gasztronómiai élmény, de hát na.. nő vagyok, s szeszélyes is. Mi lesz velem, ha kívánós leszek? Nem akarok gondolni rá, ez megint az a téma, amit ki kell űzzek fejemből. Talán el kellene végre fogadnom, hogy nekem ilyetén nem osztottak lapot, s ha már Marcusnak nem rinyálok ezen nap, mint nap otthon, akkor legalább magamat se kínozzam ilyesmi gondolatokkal. Visszatérek hát a buborékos teához. Egyszerűen nem lehet, hogy ne ismertessem meg bátyámmal ezt az élményt!
Némiképp tanácstalanul állok a pult előtt, végül egy vállvonás kíséretében elvitelre négyféle teát kérek. Belefér az elvivős tartóba, éppen annyi hely van benne, s ha már így esett, miért ne használjam ki? Választottam egy tápiókagolyós-csokistejes teát, alás zöldteát mindenféle zselével benne, szőlős teát epres buborékkal és sárgadinnyés teát licsis meg mangós buborékkal. Remélem valamelyik szimpatikus lesz Leonardnak is, bár ha nem, maximum majd elvackolom magam nála, s a több marad nekem elvén elfogyasztom, amíg beszélgetünk.
Remélem otthon vagy. Tedd szabaddá magad nekem, hozok meglepit!
Pötyögök be neki egy smst azért biztos, ami biztos alapon, mert bár közel járok, hagyni akarok időt, hogy esetleg kipaterolja a nőket az ágyából kivakarja a csipát a szeméből, hogyha túl korai neki ez az időpont. Imádom a családomat, de nálunk az időérzék nem éppen szériatartozék, ahogy a normál biológiai óra sem.
Az sms után röpke fél órával emelem kopogásra a kezemet Leonard ajtaja előtt állva. Amint kinyitja nekem, az első dolgom úgyis az lesz, hogy a nyakába vetem magam egy nagy ölelésre, így a teás tálcát a földre tettem a lábtörlőn. Úgyis le vannak fóliázva, kiönteni nem fogom, ha belerúgok nagy sietségemben, akkor sem. Bellsbiztos, amíg nem bökjük bele a szívószálat.
- Lesz olyan valaha, hogy nem a hegy jön Mohamedhez, hanem fordítva történik? - feddem meg beleborzolva a hajába, amint lehetőségem adódik rá. Zavar, hogy nem látogat meg gyakrabban, akkor is, ha tudom az okát. Ám ettől még imádom, így nem tudok haragot tartani. Most is itt vagyok, nem igaz?
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains


Én is köszönöm, odáig voltam, és sálálá.

A játék tehát zárult , helyszín felszabadult.
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains



Leonard & Médea

Do you keep your promises? I do


Ahogy elkap és neki lök az ajtónak - mindezt úgy, hogy közben végig megtart - csak hagyom magam az eseményekkel sodródni. Az ajtó kemény, sima, hideg felülete feszül a hátamnak, ahogy egy halk kattanással becsukódik, amikor a zár a helyére kerül.
Ajkaimon megjelenik a rám oly' jellemző csücsörítő mosoly, tekintetem pedig a Monsieur kék íriszeibe kapcsolódik. Mindkét kezem a testem mellett az ajtónak simul, tenyereim alatt érzem tükörsima felületet és azt is, hogy a velem szemben lévő férfi kezei milyen közel is vannak az enyémekhez.
- Igen. - hangom határozott és van benne nem kevés kihívás is. Még szép, hogy arra vágyom.
Mélyen szívom be a levegőt és közben nem felejtem el tulajdonképpen neki préselni a mellkasomat.
Ahogy közelebb hajol, úgy emelem én is a fejemet, a megfelelő szögbe billentve azt, hogy közelebb férjen az arcélemhez és a nyakamhoz. Félig lehunyt pilláim alól tekintek a szoba félhomályába és szemtelenül kiélvezem, amit tesz velem. Nem töröm meg a pillanatot, még azzal sem, hogy akármilyen módon megérintsem és viszonozzam a fizikai kontaktust.
- Reméltem, hogy ezt mondod majd... - suttogom a szavakat ajkaira, ahogy felé fordítom tekintetemet. Ajakaim éppen, hogy csak súrolják az övéit, amikor ellököm magam az ajtótól és ügyesen siklom ki kezei közül. Persze ehhez az is kell, hogy ő is engedjen, máskülönben aligha tehetném ezt meg. Az már persze más kérdés, hogy valójában olyan nagyon nem is akarok meglépni előle. Mi több...
Végigsétálok a kanapé mögött, aminek a háttámláját simítom közben végig, közben pedig kedvenc franciámat figyelem. A látványát nem szalasztanám el a világért sem, ahogyan azt sem, amit még a ma éjszaka sejtet és aminek illékony ígérete olyan csábítóan feszül közénk.
- Van ebben valami. - hagyom rá a dolgot, majd egy éles kanyart véve a hálója felé veszem az irányt. Mielőtt azonban belépnék visszanézek és vetek még rá egy kacér és ravasz kis pillantást. Remélve, hogy nem fog sokáig váratni...


//nagyon köszönöm drágám, hihetetlenül élveztem a játékot //



JÁTÉK VÉGE
Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains



Médea & Leonard


Alig lépjük át a küszöböt, a mondandója hallatán, úgy döntök, inkább vele csukom be az ajtót. Ahogy besétálok utána a lakásba, jobb karom hirtelen és gyanútlanul, de finoman a derekára kanyarodik, és egy határozott mozdulattal visszalendíti a testét, hogy előlem ismét mögém kerüljön, és a háta nekivetüljön az ajtónak. Az pedig visszafogott csukódással megadja magát nekünk. A puffanás épp, hogy csak hallatszik, szó sincs arról, hogy fájjon neki a landolás, inkább csak amolyan egyensúlyból kibillentős fordítás az egész. A végeredmény azonban így is- úgy is ugyanaz. Ő az ajtóra préselve pislog felém, én pedig kezeimet a dereka mellé helyezve kétoldalt tenyerelek a hűvös lapnak. A távolságot minimálisra csökkentve közöttünk.
- Szóval kiadós desszertre áhítozol... – lehelem félig mormogva, félig suttogva az arca felé hajolva. Még sötét van, illetve alig félhomály, a nappali elfüggönyözetlen ablakaiból beszűrődő lámpafények jóvoltából. Szinte csak teste kontúrjait látom. A fejem enyhén oldalra fordítom, és leheletnyi közel kerülve ajkaihoz, inkább irányt változtatok, és arcélén incselkedőn végigvonulva belecsókolok a nyaka tövébe, a jobb válla rejtekében. Amilyen könnyed mozdulattal haladtam az arcán, most olyan ígéretes átéléssel teszem, mélyen, az első csókot követi egy másik egy milliméterrel feljebb, míg végül kilyukadok a fülénél, és nyelvemmel alig érintve, elmormogom bele a folytatást.
- Ami azt illeti, nekem is van még egy kis hiányérzetem. Nagyon messze van még a reggel.
Aztán elengedem, vagy hagyom kisiklani a karjaim közül, és csendben figyelem, ahogy besétál előttem a nappaliba, egy laza mozdulattal lecsúsztatva vállairól a kabátot, és a kanapé háttámlájára dobja. Megnyalom az ajkaim, kulcsra zárom az ajtót, majd én is utána masírozok. Belenézek, igéző tekintetébe, és egy sármos félmosollyal viszonzom az övét.
- Van, ami épp attól lesz tökéletes és őrülten magával ragadó, mert tudod, hogy megismételhetetlen.

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains



Leonard & Médea

Do you keep your promises? I do


Apró, ravasz mosoly szeli ketté ajkaimat. Valóban megdolgoztunk az egészért.
Amikor újra felbukkanok az asztalnál, a férfiak már nagyban rázzák egymás kezét, a lelkes csendes társ, ahogy elnézem szívesen fogná tovább is kedvenc franciám kacsóját, mi több, szerintem egy kézcsókot is simán lenyomnak, ha Leonard nem rántaná el oly gyorsan a karját. Nahát-nahát, kár, mert ezt a műsort bizony nagy elégedettséggel néztem volna meg, azonban sajnálatos módon lemaradok róla.
Az orrom alá told szerződésre vetek egy pillantást, majd tekintetem az ügyfeleinkre emelem. Előveszem a legbúgóbb hangomat, amim csak van.
- Látom a megegyezés végre megszületett. Elmondhatatlanul boldoggá tettek ezzel az urak. - végül a heteró ügyfélen állapodnak meg kék íriszeim és, ahogy kiejtem a szavakat, nem vagyok szégyellős egy nagyon is kihívó mosolyt is küldeni felé. Úgy látom igencsak kedvére van a látvány, de én már pontosan tudom, hogy hamarosan véget is vetek ennek, mert amiért idejöttünk, azt már elértük. Ideje hát lelépnünk.
Így a Monsieur felé fordulok azzal, hogy hálás volnék, ha elvinne. Mentegetőzve elbúcsúzunk és tíz perc múlva már az autójában ülünk mindketten, egyenesen visszafelé tartva a lakására.
Ahogy végignézek vonásain, látom még az utóhatásomat rajta és ez roppant nagy elégedettséggel tölt el, és a világért sem árulnám el azt neki, hogy én is hasonlóképp vagyok vele, ahogyan most ő velem.
- Tudod, mondtam neked, hogy nem érem be kevesebbel, mint a teljes vacsorával. Az előétel megvolt, a főétel is, de a desszert még várat magára. És ami azt illeti, a fehérneműm is nálad maradt. - bár utóbbiról örömmel le is mondhatok akár, mert a legkevésbé sem érdekel a sorsa. A desszert persze már egészen más tészta.
- És ezt lassan óhajtom elfogyasztani. - rápillantok, amikor ezt közlöm vele, várakozásteljesen, és ajkaimon ott egy ravasz és kissé talán gonoszkás mosoly. Egyáltalán nem vontam le messzemenő következtetéseket az eddigiekből, mert pontosan tudom, hogy mennyire is feszítettük túl a húrt a másikban, így egyáltalán nem csoda, hogy a dolgok olyan gyorsasággal alakultak, ahogyan.
A lakására felérve előtte tipegek be és vetem le a kabátomat, amit elhagyok a kanapén háttámláján.
- Szinte már sajnálom, hogy a következő üzleten nem együtt fogunk dolgozni. - mint egy mellékesen jegyzem meg, ahogy ujjaimat végighúzom az imént említett bútordarab tetején, amíg elsétálok mögötte. Tekintetem csak akkor keresi és találja meg a monsieur-ét, amikor a kanapé végéhez érek. Ajkaimon ott az a bizonyos és jól ismert kis csücsörítő mosoly.

Vendég
it's where my demons hide

avatar
Vendég
dc universe
heroes vs villains



Médea & Leonard


- Előlem nem szoktak csak úgy hajók elúszkálni – morgom vissza a reális megjegyzésére, de nem morcosan, és nem is arrogánsan, sokkal inkább a fáradtságtól és az átélt élményektől rekedtes hangon, mint egy jóllakott, lustálkodó kandúr a vadászat után.
Tekintetem felillant az övére, ahogy továbbra is a pulton támaszkodom, az arcomra sikló keze mellett pedig egy rám olyannyira jellegzetes, visszafogott, se sejtelmes mosoly bujkál.
- De nem hinném, hogy gond lenne. Megdolgoztunk érte – mondom ki, még ha nehezemre is esik, a többes számot. Tőlem ez igazán nagy megtiszteltetésnek és bóknak számít. Viszont el kell ismernem, nagyon is megelégedésemre volt, amit az asztalnál produkált. Okos a cica, nem csupán szexi és ravasz. A kedvenc kombinációm.
Mire visszaér az asztalhoz, én már mosolyogva kezet is ráztam az ügyfelekkel, azonnal nyélbe ütve az üzletet, a meleg konyhával azért vigyázva, hogy még véletlenül se produkáljak olyat, ami esetleg félreérthető lenne ferdehajlamú agytekervényeinek. Istenem, sújts belém villámot, csak a melegektől kíméld meg szegény, homofób lelkemet. Még a hideg is kiráz a gondolattól, hogy hozzá kellett érnem. Médea pedig pontosan ekkor fut be (mikor máskor?). Megörülve a jelenlétének, úgy kapom vissza a kezem, mintha jötte láttán, sürgős elintéznivaló jutott volna eszembe.
Elé tolom a szerződést az asztalon, és kiiszom a maradék italomat. Csak az alkalomra várok, hogy indulhassak. A kínaiak nem igazán nehezményeznek semmit, bizonyára arra számítva, hogy ez esetben végre a szakmát letudva megkapják végre a desszertjüket (őszintén remélve, hogy itt csak Médeára gondolnak), ő azonban egyértelmű visszavonulót fúj, és igazán hálás vagyok, hogy engem is magához idéz.
- Ó, hogyne...
Pillanatok alatt előadjuk mélységes sajnálatunkat, és ígéreteinket, öt percre rá pedig már újra az autómban ülünk. Az arcomon még mindig egy kis bágyadtság és a hatványozott sikertől ott bujkáló félmosoly keveredik. Különösen, ha eszembe jut, hogy idefele úton mi minden is zajlott le a kormány alatt. A mosolyom kiszélesedik, de nem veszem le a tekintetem az útról.
- Na és, mi az, amire ilyen égetően igényt tartasz: a bőrönd vagy a hűtőbe elspajzolt édesség? – firtatom, mert hát miért ne. Pontosan tudom, mit fog jelenteni az adott válasz.
A lakásomhoz érve, hamar túltesszük magunkat a részleteken. Ajtót nyitok előtte, és felkattintva az ismerős fényeket, el sem hiszem, hogy mi mindent átélt ma ez a helyiség. És a helyzet az, hogy az éjszakának még nincs vége. Mi pedig gyanúsan, nagyon gyanúsan újra itt vagyunk. Két olyan ember, akiknek igenis megárt a diszkrét környezet.
- Mondd csak, mennyire sietsz? - teszem fel a kérdést, mintegy mellékesen, valójában nagyon is telve hátsó szándékkal.

Ajánlott tartalom
it's where my demons hide

dc universe
heroes vs villains


1 / 1 oldal
Similar topics
-
» Pihenőszoba
» Fürdőszoba
» Mayakashi Kaen agglegény lakása
» Fürdőszoba
» Fürdőszoba

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
We can be heroes :: leonard renier lakása-
Ugrás: