A hangjára megrezzentem és úgy fordultam meg mint egy szárnya szegett madár. Nem mondom, hogy kijózanodtam tőle, de azt sem, hogy túlságosan maradásra bírt volna. Zaklatottan vettem egy nagy levegőt és megráztam a fejemet, nem akartam elmenni, de tudtam, hogy nem maradhatok, olyasmire pedig nem kényszeríthet, nem is tenné… Megtöröltem a szemeimet, nem éreztem, hogy sírok, de mégis megtörtént, én, aki sosem sírtam semmiért még a szüleim halálakor sem, sem pedig a nővéreménél… most itt állok, és… sírok. Elköszön tőlem, de örökre! Hogy magyarázhatnám meg neki,hogy szükségem van rá, de teljesen másként? Hátráltam, a torkomat fojtogatta a pánik és a sírás, az elfojtott emlékek, és az önvád. Nem szabad, hogy közel kerüljön hozzám, hogy fontosnak érezzem magamhoz, mert mi lesz,ha egy őzcsorda vagy egy… kutya falka támadja le, csak azért, mert azt szeretném,hogy mellettem maradjon!? Kitapogattam a kilincset, és botladozva, akadozva nyomtam le azt nem akartam tovább ebben a szobában maradni, de ki sem mehettem… az állatok rögtön körém gyűlnének. A könnyeimen át alig láttam, hogy hova lépek, majdnem el is estem, amikor átléptem a küszöböt, és még egyet, majd elbújtam a hideg kőpadlós helyen, szerintem futottam. Az sem érdekelt, hogy gyerekes vagyok, én csak… a térdeim közé hajtottam a fejemet és próbáltam minél többet és lassabban lélegezni, remegtek a lábaim és a kezem is, és melegem volt a pólóban, nem kaptam levegőt… le kellene vetkőznöm, legalább a pólót lehúzni magamról. Sosem akadtam ki ennyire, egy kezeléstől sem. A tarkómat simogattam, és dörzsöltem, az általában megnyugtatott, ahol a pihék összeértek a hajammal, régen anyám is ott cirógatott, ha megakart nyugtatni. Csukladoztam és fulladoztam a saját kínomban, hozzám nem illő módon. Legalábbis szerintem. Egyedül akartam lenni, azt hiszem most csapódott le bennem a magányom, amit szegény kicsi Lisa sem volt képes pótolni… Igen, családtag, de… ő nem értheti ezt, ezeket a dolgokat nem. Ráadásul gyerek még. Neki nem magyarázhatom el ezeket, legfeljebb csak megkérhetem, hogy maradjon a mi titkunk az, hogy látta, ahogy megmentem a kis madarat. Vagy, az… ahogy… az állatok a közelünkben viselkednek, még a legidebetegebb pórázát szaggató nagy akár kicsi kutya elhallgat és jönne oda hozzánk. De, ezek a mi titkaink, amire vigyázunk, mert tudja ő is ,hogy ha ezt elmondja valakinek, orvosokhoz kerülhetek, és többet talán nem is láthat. Szánalmasnak éreztem magam, és még pocsékabb állapotban lehettem, kellett volna egy zsebkendő… de én még anélkül is képes vagyok eljönni otthonról, sőt, van,hogy Lisa miatt útközben meg kell állnunk zsebkendőt venni. Nekem nem orvosi minősítésben lett volna szükségem Miannára, hanem mint barát… vagy annál több, de tudtam, hogy azt sem kaphatom meg, így csak még jobban elkeseredtem. Ráadásul, ha kisétálok az ajtaján, úgy, hogy a kartonjaimat kell összeszedni, akkor… tudtam, hogy soha többet nem láthatom. Miért érzem magamat ennyire egyedül?! Össze kell szedjem magamat, de sajnos jól éreztem magamat, itt a konyha hűvösén, a félárnyékban, elbújva a sarokba. Korábban talán Trudy kiáltását is hallhattam, mintha azt mondta volna, hogy arra nem szabad mennem, de ez egyáltalán nem érdekelt. - Nem akarom többé magázni…- dünnyögtem halkan. - Úgy nem megy… - suttogtam a sötétségbe, nem tudtam,hogy egyedül vagyok, vagy van-e más is rajtam kívül. Egyszerűen… nem éreztem jól magamat, a pólóm aljába töröltem az arcomat és szipogtam. - Nem megy… én… csak… ez…sok! Minden! - emeltem fel a fejemet és nekitámasztottam a konyha szekrénynek a tarkómat, talán azért kezdtem el beszélni mert hallottam, vagy legalábbis úgy éreztem, hogy vannak mellettem, hogy nem vagyok egyedül. Nem akartam többé egyedül lenni. Hazamegyek, és nem… inkább az ovi előtt fogok Lisára várni. Nem akarok ott is egyedül lenni, és arra várni, hogy Lisáért indulhassak, de össze kellett szednem magamat, a vizsgák miatt is. Vettem egy nagy levegőt és megint átöleltem magamat és eltüntettem a fejemet a térdeim között. Innen néztem a padló erezetét. Azt sem tudtam, hogy hova keveredtem a nagy rohanásban, csak futottam, valahova, ahol elbújhatok mindenki elől, legalább egy kis időre. Felsóhajtottam, tudtam, hogy nem művelhetem ezt a végtelenségig. Abba kell hagyjam, nem menekülhetek ez elől örökké. - Csak…azt tudom, hogy meghaltak… és én egyedül maradtam. -dünnyögtem halkan mint egy kis medve, borongós mély hangon. Üres voltam, mint a legüresebb kávés csésze, amit egyébként csaj tejeskávéként vagyok hajlandó elfogyasztani, nagy tejszín habbal a tetején, és csoki reszelékkel megszórva. Élek, halok a Starbucksért, és a sütijeikért. Kimerült az elemem, kifogytam, és a könnyeim is elálltak, de csak üresen meredtem előre a semmibe, laposakat pislogtam és erősen szorítottam a lábaimat. Hogy fogok ebből kikecmeregni? Ahogy eddig is, veszek egy nagy levegőt, felkelek, és kimegyek, lesz ami lesz! És, hagyom, hogy körém gyűljenek az állatok és, addig így fogok tenni, amíg meg nem unom, ő rájuk számíthattam, legyek akármely kontinensen,mindig voltak állatok, és mindig jöttek, de nem csak akkor amikor nekik volt rám szükségük, hanem akkor is amikor nekem rájuk. Pedig ők, csak egyszerű ösztön lények, míg…mi… ösztön és ész, és hazugság, önámítás, őszinteség?! Ugyan már, az állatok őszinte örömével és érzéseivel senki sem vetekedhet, szerettem őket, de vannak dolgok amiket még ezek a négy lábúak, vagy szárnyasok, vagy bármely szőrösek sem voltak képesek pótolni. Amihez… egy hozzám hasonló kellene. Felborítottam egy széket is, még emlékszem, amikor berohantam ide, mindenki elől elmenekülve. Kinyújtottam a lábaimat, ismét beletöröltem a pólómba az arcomat, majd flegmán, undorodva pillantottam le magamra, ilyet is ritkán csinálok, mert azért addigra kerítek magamnak zsebkendőt, vagy bármi mást, kivéve a ruhámat, azért erre kényes vagyok, egyetlen lyukas zoknim, alsóm, és pólóm semmim nem volt amint lyukas lett, elvittem megvarratni, aztán leadtam ruha gyűjtő helyre, ahol a rászorulóknak oda adják, mégse járjanak ők sem lyukas holmikba. Jó, az intimebb dolgok egyből kuka, de amiket nem hordtam úgy magamon, azokat másoknak adtam. Teljesen szétszórtnak éreztem magamat. Megráztam a fejemet, de kicsit megfájdult, így megdörzsöltem a homlokomat és becsuktam a szemeimet. Kész vagyok, jól vagyok, jól leszek, jó lesz ez így, de hiába hajtogattam mindezt, tudtam,hogy nem lesz semmi sem jó. Soha többet, nem tudom elmondani neki lényem azon oldalát amelyet még én is csak alig próbálok megismerni, feltérképezni, ha én nem értem? Ő hogy érthetné meg? Hogy kezdjek bele? Nem! Ez… képtelenség! Egy idióta Ace Venturának nézne, épp csak hiányzik rólam a rózsaszín tüll, és nem ordítozok amerikai foci szakszavakat. Reményvesztetten csuklottam fel, azt hiszem nevetni és horkantani próbáltam egyszerre, majd dideregve öleltem át magamat. Hűvösnek, és elveszettnek éreztem magamat. Őrlődtem két részem között, az egyik azt hajtogatta, hogy mondjam el, akkor könnyebb lesz, a másik azt, hogy sokkal nehezebb, mert… számos vizsgálat és valóban dilinyósnak való megbélyegzésem lesz. Az idegességtől remegtem minden porcikámban, fel kellett volna keljek,és elmenni az autómig, aztán haza, egészen Angliába, de Lisát nem hagyhattam itt. Már nem csak magamra kell gondoljak. Hanem kettőnkre. Segítségre volt szükségem, de nem tudtam ,hogy hogyan nyissam ki a számat, hogy mit mondjak el…vagy hogyan kezdjek bele? Ajkaim pedig némán formálták a szavakat: Segítség! Majd, beharaptam az alsó ajkamat és elengedtem, ezután erősen szorítottam össze az állkapcsomat. Talán életemben először most, kiborultam, úgy igazán. .
Ahogyan kimondtam, már éreztem, hogy nem a megfelelő szavakat használtam, vagy legalábbis nem ebben a formában kellett volna őket.Még a levegőt is visszatartottam, éreztem, hogy szinte a mellkasomnak feszül, miközben várom a válaszát, szinte érezhetően fut rajtam végig egy enyhe remegés. Belül egyre csak azt mormolom magamnak, hogy most van az a pillanat, hogy elüldözöm, hogy ki fog sétálni azon az ajtón és soha többé nem találkozunk majd. Már látom magam előtt ahogyan lemondóan sétálok oda Trudy asztalához és megkérem majd állítsa össze Dean Carter anyagát és nyomtassa ki, a jegyzeteimről fénymásolatok készülnek megannyi írásos lenyomata a beszélgetéseinknek, jobban mondva a hallgatásainak. De én még a csendjében is megláttam, hogy ott rejtőzik benne az a riadt kisfiú, aki abban a másodpercben felszínre került, hogy tovább hátrált az ajtóm felé.Az emlékei egy torz fintorral rajzolódtak ki az arcára, a tekintete...egyszerűen nem lehetett nem meglátni benne, hogy magát hibáztatja, ahogyan most is attól félve, hogy engem is elveszít. A könnyek megannyi apró kis gyémántként rezdültek meg a szeme sarkában. Lépni akartam felé, de valami megakasztotta a mozdulatot, csak megmarkoltam az asztalom szélét, ujjaim kifehéredtek, lassan engedtem ki a levegőt, mintha attól félnék, hogy messze fújom őt is és annak az emlékét, hogy itt volt nálam. Tudom, hogy mondanom kellene valamit, hogy tovább beszélni, hogy a szavaim által kapaszkodjak belé, de egyszerűen nem tudtam megtenni. Néha a legegyszerűbb gesztusok azok amik nem mennek, amelyek felakadnak valami láthatatlan hálón, pedig csak egy kevés kellene, mégsem tudjuk megtenni. Így voltam ezzel most én is, ahogyan a szoba látszólagos nyugalmában álltam tőle nagyon távol...és ezt a távolságot már jól ismertem. Mert valahogyan mindig ez történt, ez az őrületes és keserű tudat, hogy képtelen vagyok közeledni, hogy még mindig a múltamban élek, hogy még mindig kapaszkodok valakibe aki már nem lehet mellettem. Hovatovább ez fog felemészteni engem is...hogy akarok hát segíteni rajta ha magamon sem tudok? Az ablak felé pillantottam, csupán egyetlen szívdobbanásnyi időre szakítottam el tőle a pillantásom és a gondolataim most egészen máshol jártak. A múltban kerestem vigasztalást, menedéket, és talán válaszokat is, amelyek valahogyan mégsem jöttek. Az érzés leírhatatlanul kegyetlen volt, hogy az egyik felem azt akarta, hogy menjen, hogy jobb lesz ez így, hogy nem kellett volna az egésznek meg sem történnie, itt sem kellene lennie, és nekem sem. Vagy egyszerűen nem szabad lett volna engednem, hogy jobban a közelembe férkőzzön, nem szabad lett volna válaszolni az életemet firtató kérdéseire, de valahogyan akkor, amikor megtettem úgy éreztem helyes. Évekig tanuljuk miképpen tegyünk különbséget vélt és valós érzelmek között, éveken keresztül tanuljuk, hogyan legyünk úgy empatikusak, hogy közben megmarad bennünk az amit nem akarunk kiadni, úgy beszélni, hogy mindig meglegyen az a gát, amelyen nem engedjük át a betegeket. És én most elkövettem a legnagyobb hibát amit ebben a szakmában csak el lehet követni. Nem mondom, hogy soha senki nem járt még úgy mint én, főleg ilyen lelkiállapotban amilyenben én voltam, így valahogyan még könnyebb volt engedni az engem megrohanó érzéseknek. Szabadságra kell mennem ez már teljesen biztos, Dean-t pedig másnak kell tovább kezelnie...ez utóbbi volt a legnehezebb, mert amikor visszapillantottam és megláttam miképpen hátrál kifelé az ajtón hirtelen szusszantam fel, a testem beleremegett, a szemeim hatalmasra nyíltak, az ajkaimon ott rezgett a maradásra bírás utolsó jajj szava, de képtelen voltam kimondani. A kezemet is csak gondolatban nyújtottam felé, és a mozdulatom is már csak akkor született meg, amikor kirohant a kezelőből. - Dean...kérem ne!- szóltam utána, de tudtam, hogy már nem hallja, azt sem tudtam hova rohan, csak a léptei tompa koppanása hallatszott, meg ahogyan nyekeregve kirúgja maga alól Trudy a széket. Hallottam, hogy utánaszól, hogy arra nem mehet. Én meg csak álltam még legalább egy percig dermedten, mire egy nagy lendületet véve, ahogyan az érzelmeim hajtottak, utána indultam, egyetlen másodpercre álltam meg Trudy asztalánál, és amikor összenéztünk, tudtam, hogy tudja. Már régóta sejtette, de ahogyan én nem kérdezem őt soha a férjéről, ő sem kérdezett soha Deanről, de a tekintete mindent elárult. Az őrlődéseim, a magamba fordulásom, valahányszor ez a fiú távozott tőlem...egy idő után egy órás szüneteket iktattam be Dean kezelései és a következő betegem között, amely nem volt rám jellemző. Kellett még, hogy ott a szobában érezzem a jelenlétét, hogy meg tudjak birkózni azzal, amely hatalmába kerített amikor a közelemben volt. Trudy a konyha felé fordította a fejét, aztán visszanézett rám. Nem volt vádló a tekintete, talán egy cseppnyi fájdalmas együttérzés volt benne.Nem tudom miért érdemeltem a sorstól ezt a kegyetlenséget és fogalmam sincs miért így büntetnek...hogy vagy elveszítem akiket szeretek, vagy nem engedhetem őket a közelembe. Úgy éreztem egy hatalmas mély szakadékba zuhantam és csak egyedül pislogok fel onnan a szirtre, ahonnan árnyalakok vádló sziruettjét látom. Olyat teszek amit nem szabadna, hát miért csodálkozom, hogy ez nem is sikerülhet? A veszteség immáron kézzelfogható volt, ahogyan a konyha irányába pillantottam és meghallottam a halk neszezést, hallottam a puha, de egyre gyorsuló zihálást, és ha jobban füleltem már csak az érzékeimmel kitapintottam a kétségbeesését. Én okoztam...én voltam és nem akartam nem tehettem volna meg vele. Sebezhető volt, én csak elő akartam hozni belőle, helyette goromba voltam vele, és nem tudom jóvá tudom e tenni, hogy még képes leszek magamhoz vonni, vagy végleg eltaszítottam? Csak bólintottam Trudynak és a konyha felé indultam, de félúton megálltam és a hátamat a falnak vetettem, próbáltam erőt gyűjteni, hogy ne így lásson, hogy ne lássa rajtam ezt a kétségbeesett nyugtalanságot. A hajamat áttúrtam az ujjaimmal, és a tenyeremmel átdörgöltem az arcom. Szinte lángolt, éreztem, hogy megfulladok, olyan mázsás súllyal nyomódott a mellkasomra ez az érzés. Az a nap jutott eszembe, amikor meghalt George, és láttam magam ahogyan ugyanígy nekidőlök a falnak, amikor kijövök a szobájából, a fáradtság mohó indáival szorongatja az egész testem, sírni szeretnék, de már nincsenek könnyeim. Csak az ürességet, a tehetetlenséget érzem, hogy bármit is fogok tenni, bárhogyan is szeretném nem fogom tudni megmenteni, hogy egyszer majd el fogom veszíteni. Ahogyan akkor, most is az jár a fejemben, hogy talán lennie kellene még valaminek amivel megváltoztatható az egész, varázsütésre a sors kereke megfordítható. De nem volt ilyen és nem is lesz soha. Csücsörítve fújtam ki a rengeteg levegőt amely eddig belém szorult és felszegtem a fejem, kiegyenesedve átdörzsöltem a ruhámat, és próbáltam összeszedetten viselkedni. Beléptem a reggeli fényben fürdőző konyhámba, és a nyugalmas arany árnyékok között pillantottam meg a szekrénynél, ahogyan a fejét hátrahajtva dől neki. Cipőm sarka erőteljesebben koppant mint szerettem volna, bár a lépteim lassúdadok voltak, közeledtem felé, de tudtam, hogy ha a fizikai távolságot megtöröm kettőnk között, akkor semmire nincs garancia. Amikor az ember a veszteség érzésével a szívében kénytelen hagyni tovafutni az időt, már nem számít milyen áldozatot kell hozni, csak az számít, hogy ne veszítse el, hogy megtarthassa. Nem tettem semmi mást, csak mellé léptem a mosogatóhoz. Közel voltam hozzá, innen pillantottam oldalra. Néztem az arcának vonalát, a könnyek marta kedves, durcásan és sebzetten is igazán vonzó arcát, majd kihúztam a fiókot és egy hófehér, finom anyagú zsebkendőt vettem elő belőle, hideg vizet engedtem rá, ki is csavartam, hogy csupán a hűvöse maradjon meg de ne vizezzek mindent össze rajta. A pólója már így is kritikán aluli állapotban volt, legalább annyira tépázott és elázott mint maga a lelke. Annyira sebzett volt annyira kiszolgáltatott, hogy belesajdult a szívem. Így nem engedhetem el, és már nem számít mi az ára, már semmi sem számít. Még egyszer nem fogom azt a hibát elkövetni, hogy kimondatlanul hagyok dolgokat, hogy ott marad bennem, és cipelem majd magammal éveken keresztül. Még egyszer nem tehetem meg.És neki sem hagyom tovább. Úgy álltam meg, hogy pontosan egy karnyújtásnyira legyek vele szemben. Még magas sarkú cipőben is kisebb voltam nála, amely alaphelyzetben is mosolyogtató volt, de valahogyan most ezen nem tudtam vidámkodni. Megemeltem a kezem és ha tiltakozott a mozdulat ellen gyengéden toltam el a kezét, lágyan simítottam végig a vizes kendővel a homlokán, a tekintetem követte a mozdulatomat, a hangom csitítani próbálta a háborgó lelkét, és némiképp enyhíteni is akartam azt hiszem. Tudtam, valahogyan ösztönösen éreztem, hogy megnyugtatja a közelségem. A vizes zsebkendő lassan csúszott végig az arcán, a kezemen éreztem a bőréből áradó forróságot és azt hiszem ez rám is hatással volt, de most nem is ez számított. Aztán fogtam a kendőt, újra áthajtogattam és a másik oldalon szintén a homlokától indulva újra átsimítottam vele. - Cssss.... tudom tudom és nem lesz semmi baj. Most már nem lesz semmi, itt vagyok.- ez volt az ami most legjobban kellett neki. Nem a rideg távolság, nem az, hogy messze vagyok tőle és nem az, hogy csak állok vagy éppen ülök az asztal túloldalán. Oldalra nyújtottam a kezem és és anélkül, hogy elmozdultam volna előle, átvizeztem a zsebkendőt, majd megint kicsavartam, és most a szeme alatti teljesen könnyáztatta részt kezdtem a hűvös anyaggal törölgetni. - Ha akarja Dean, akkor itt folytatjuk a beszélgetést, csak mondja végre mit gondol, mit érez, mit szeretne...mindent amit úgy érzi ki kell mondani. Hiszen érzi, tudja, hogy bennem megbízhat....Dean?- gyengéden és biztatón emeltem meg az állát, egy egészen rövid időre hagyva abba az arcának a törölgetését, a szemeimmel is próbáltam beszélni hozzá. Azt akartam, hogy megnyugodjon, hogy őszinte legyen. Ha valaki, én tudtam milyen érzés kimondatlan, megválaszolatlan gondolatokkal élni. Úgy élni, hogy aki feloldozást adhatna az egész alól már nincs többé. Ezért éreztem őt közel magamhoz most már nem csupán lelkileg de fizikailag is. A kendőt egy újabb lassú mozdulattal simítottam végig megint az arcán. Nem csak őt próbáltam ezzel nyugtatni, hanem kicsit magamat is.
Egyfolytában csak az iménti szavai jártak a fejemben, hogy elküldene… hogy el akar küldeni….Nyilvánvaló, hogy rám nincsen szüksége, csak én voltam olyan hülye,hogy beleképzeltem dolgokat a kettőnk nem is tudom minek nevezzem… kapcsolatába? Igen, orvos beteg kapcsolatába. Hülye vagy Dean! Megráztam a fejemet,megrezzentem, amikor hozzám ért a hűvös, borzalmas állapotban lehetek, ha még azt sem vettem észre, hogy a csinos cipőiben itt ácsorog előttem, ha formában lennék, már rég kocsonyásra csókoltam volna a lábát, és nem a betege lennék, hanem… csak úgy találkoztunk valahol, tényleg…? Van esetleg kedvenc helye ahova elszokott járni? Talán…összefuthatnánk ott… szívtam egyet az orromon, tényleg undorító voltam, és nem szoktam elhagyni magamat ennyire, ráadásul gyűlölöm a síró férfiakat és most magam is azzá váltam. Hihetetlen… Felsóhajtottam és vettem egy nagy levegőt, majd rekedten és szaggatottan engedtem ki azt. Ne legyen velem ennyire gyengéd! Nem érdemlem meg! Becsuktam a szemeimet amikor azon a részen törölgette az arcomat, igazából… jól esett a gyengédsége, és ez volt az ami összezavart. Talán igaza van, többet… nem kellene a betegének lennem. Csak tönkre teszem magamat ebbe az egészbe. Jót tett a hűvös járólapon való ücsörgés, mert valójában úgy éreztem, hogy meggyulladok, sosem szaladt végig rajtam ekkora érzelmi hullám. Lisán éreztem időnként ha felbosszantotta magát vagy sírt, utána mindig forróbb volt a kis teste. Olyankor mindig befeküdtem mellé az ágyba és vigasztaltam, együtt aludtunk el. A vége a Carter féle kicsi a rakás lett belőle. El akartam húzni a fejemet, nem akartam látni azokat a kedves meleg barna szemeit Miannának, mert csak még jobban elgyengülök, és így is lett, széttártam a lábaimat és egy hirtelen mozdulattal öleltem át a doktornőmet, feszesek voltak a vállaim és úgy kapaszkodtam belé mint az utolsó menedékembe, a fejemet a hasához fúrtam, a kezeimet pedig átfontam a derekán, és a két oldalába kapaszkodtam. Sokáig nem szólaltam meg, nem tudom meddig, de addig legalább csillapodott a légzésem is, és a tartásom is könnyedebb lett, de belül tudtam, hogy nem fogok semmit sem mondani, hiába reménykedett ebben. Bíztam benne, de féltem, attól, hogy mégsem fogadná olyan megértően és kedvesen, nem ennek nem most van itt az ideje… egyáltalán, nem tudom,hogy itt van-e az ideje. Megakartam csókolni, igen… elakartam menekülni egy olyan helyre, amelyben hamis biztonságot remélhetek. Ha volt barátnőm, a vizsga időszakot olykor át tudtuk vészelni azáltal, hogy ott voltunk egymásnak, és levezettük a feszültséget, egymáson, ráadásul Mianna gyönyörű nő. Nem tudom,hogy milyen tusfürdőt, vagy parfümöt használt, de most minden kis illat molekulát elraktároztam belőle. - Hogy…hogyan mondhatnék bármit is…? Hiszen látom, érzem amikor róla esik szó, akkor ugyanolyan falakba ütközöm mint maga énnálam… Ez nem szimplán orvosi távolságtartás, érzem! - morogtam rekedten a kapaszkodóm hasába, a homlokomat nekidörgöltem az említett testrésznek, amitől kicsit feljebb csúszott a fejem, és megrezzentem, mert megéreztem a kerekded halmokat a fejem felett, megköszörültem a torkomat és rekedten dünnyögtem fel, amolyan bocsánatkérés félét. Lassan, szemlesütve engedtem el Miannát, és dőltem vissza a pulthoz. Az legalább biztos volt, hogy nem megy el mögülem semerre, megmarad ott, ahová beépítették. Jól esett volna egy tál pite, és egy jó féle angol tea. Azokat is szerettem, de többnyire tisztán ittam, mert ramatyul tudok ízesíteni, hiába mondták el ,hogy miből mennyi ízesítőt használjak, akkor is túl számolom, vagy kevesebbet rakok bele, és általában sikerül gejl irányba elküldenem az ízeket. -Ehh…huumm…. - dünnyögtem halkan és kicsit kiegyenesedtem, ültömben. - Nem mertem felpillantani Dr. Winterberryre. - Sajnálom, azt hiszem… kicsit kiborultam… jobb…jobb lesz, ha megyek… én átléptem a határt… és… nem tudom… majd…majd este hívom… Trudyt? - vontam fel a szemöldökömet kérdőn. Hiszen emlékeztem ,hogy elakart küldeni, legalábbis, abban az állapotban nekem ez jött le. De egy tapodtat sem mozdultam. Felhúztam az egyik térdemet, és rákönyököltem, majd úgy dörzsöltem tovább a szemöldökömet és az orrnyergemet. Kicsit könnyebbnek éreztem magamat, talán hiányzott, hogy ez a bizonyos gát felszakadjon végre, de nem teljesen, ott álltam a szélén és láttam, hogy a feszes merevítések között épp csak elkezdett csordogálni a víz, hátra pillantva pedig láttam, hogy szinte duzzad a víz, arra várva, hogy az alattam elterülő gondosan felépített életemet, elmossa, vagy… új élettel töltse el. Hiszen, amellett ,hogy a víz rombol, életet is ad, élteti a környezetét. Nélküle nem lennének növényeink, tengerünk, és igazából mi magunk sem… - Maga is tudja, hogy ha elküldene máshoz, még ennyire sem jutnék, az előző orvosomnak nem voltam képes magyarázni sem. Bár, a naplós dolgait betartottam, azóta is írom a naplómat… De… nem menne, egyszerűen tudom, ne kérdezze,hogy honnan. Csak érzem. - megszorítottam a mellkasom előtt a pólómat és kicsit össze is gyűrtem. Nem fenyegettem Miannát, csak jöttek maguktól a szavak, minden mögöttes szándék nélkül. - Én csak… maga összezavar, talán a hasonló múltunk miatt, hogy mindketten elvesztettük valakit, aki fontos számunkra. - igen, csak a férjéről tudok. Más kérdés, hogy bár még magam sem tudtam, de lehet, hogy a most felfedezőben levő képességeim amiknek az állatokhoz van köze, lehet,hogy érzékenyebbé tettek a hangulatok érzékelése térén, de ez hülyeség. Tudom,hogy az, mert… csak ők reagálnak az érzéseimre, én miért reagálnék az emberekére? - Úgy szeretnék kivenni szabadságot, és… elmenni valahová, ahol nem kötnek szabályok, nem kell semmire figyelnem… magának is ezt kellene tennie, ha vége az idei évemnek, elmegyek nyaralni Lisával, mielőtt iskolába megy. - hogy elszalasztottam-e volna a lehetőséget arra nézve, hogy beszéljek magamról? Koránt sem hiszem, hiszen… erről szól ez az egész, beszélni magamról, bármikor, amikor itt vagyok, de csak amikor itt vagyok. Próbáltam összeszedni magamat, de nem ment. Talán már, az egy órám is letelt bőven, ezzel a hisztizéssel, én tényleg nem szoktam ilyet csinálni. A gyomrom is megmordult és szomjas is voltam, félszegen simítottam rá a hasamra, igen, még stressz helyzetben is képes vagyok enni. - Öhm… tényleg… megyek. - emelkedtem fel a földről, mikor már a térdeltem és a sarkaimon ültem, pillantottam fel Miannára, a levegő is bennrekedt a tüdőmben,közel volt hozzám ismét, és szinte még most is a karjaimban éreztem a törékeny testét, háborgott a lelkem és azt hiszem smaragd óceánként kavargott a tekintetem, az ajkára siklott a pillantásom,majd lehunytam a szemem, és megnyaltam a sajátomat. Felpillantottam a plafon felé, miért vernek engem egy ilyen gyönyörűséggel az istenek, és miért állítanak mindig ilyen nehéz próbatétel elé? Fojtottan nevettem fel, már-már kétségbeesetten. - Gyönyörű vagy, Mianna. - suttogtam halkan, és megemeltem a kezemet, de félúton megálltam a mozdulatban, a levegőben simítottam végig az arcán, szinte éreztem a bőre melegét, majd lehajtottam a fejemet.
Mindenki múltjában megvannak azok a bizonyos pontok, azok az események, amelyekről nem szeretne beszélni, amelyet legszívesebben elrejtene még önmaga elől is, a külvilág felé, pedig a legszebb és leghamisabb mosolyát villantaná. Mindenki múltjában megvannak azok az apró kis események, azok a történések, amelyek megtörik, amelyek a lelkében oly sebeket okoznak, amelyeket a legfinomabb simításokkal, legóvatosabb gyógyító mozdulatokkal sem leszünk képesek soha megszűntetni az igazi és hamisítatlan fájdalmat. Ezeket nem is szabad bántani vagy háborgatni, ott maradnak mindenkiben mintegy látható és bármikor előhívható bizonyítékai annak, hogy az ember alapvetően gyarló, és könnyen megtörhető. Dean életében olyan események következtek be egymás utánban, amelyek vészes párhuzamot mutattak az enyémmel, noha időben ezek nem fedték egymást és igazából azon kívül, hogy hol születtünk semmi más hasonlóság nem volt bennünk. Csak a veszteségeink, csak azok voltak amelyek mégis olyan egyformán sebezhetővé tettek bennünket. Talán ezért nem sikerült eddig nyitnunk a másik felé, talán ezért nem sikerül eddig engedni közeledni. Hogy ez már nem csak arról szól nálam, hogy etikátlan lenne vagy éppen erkölcstelen, hanem arról is, hogy olyan részéhez engedném őt közel, amelyhez még eddig senkit. Nekem is megvoltak a múltam apró töredékei azok a kis pontok amelyeket én is legszívesebben elrejtettem volna, és csak nagy ritkán és kizárólag magamnak vettem volna elő őket, hogy ne felejtsek. Amikor bezárkóztam a nappalimba és elővettem a régi felvételeket. Még kamerával rögzítettük őket egykor, de nemrégiben hála a korszakos találmányoknak digitalizáltattam őket, így aztán újabb esély, hogy fennmaradjon majd sok év múlva is. Hogy ha előveszem bármelyiket és a kanapén elterülve a laptopom tompa fényénél újra nézem lehanyatló fejemre barázdáljon kunkori árnyékokat az éjjeli hold, és hagyjam szabadon hullani a könnyeimet. Sirattam még olykor, amikor egymagam voltam, bár azt hiszem szépen lassan elapadtak a könnyeim, már nem tudtam úgy, és olyan gyermeki módon kirobbanni, levezetni a feszültséget, mint Dean. Én magamban zokogtam többnyire, kifelé mutatva a törhetetlen és erős asszony látszatát, kit a szél sem lenne képes elfújni, aki ellenáll most már bárminek. Pedig a valóság az volt, hogy soha nem éreztem még ennyire árvának magam mint amilyennek a férjem halála után: se szüleim, az egyetlen bátyám még gyermekkoromban meghalt, és George is elhagyott örökre, gyermekünk nem született….nem születhetett, miatta. Egy barátom volt még, akiről évek óta nem hallottam semmit, és nem tudhattam valaha fel fog bukkanni még az életemben vagy sem. És itt voltam egy felnőtt férfival a konyhámban, hagyom, hogy kisírja magából az összes fájdalmat, miközben egy állandóan megnedvesített hideg zsebkendővel szárogatom fel a forrón pergő könnyeit. Nem mondom neki, hogy ne sírjon nem mondom azt sem, hogy a könnyek helyett beszéljen, hanem hagyom, hogy a szavai ezeken a könnyeken át szülessenek meg. Mert a fájdalom szüli a legőszintébb mondatokat és ez nem lehetett másképp Dean esetében sem. Mentegetőzik, pedig nem kellene, és a szavaim hűsítőek akarnak lenni akárcsak a zsebkendőm, amelyet egyre sűrűbben kell már vizeznem, mert a könnyek egyre sűrűbben jönnek, az arca egyre jobban lángol, és tudom, hogy most szégyellni akarja magát, hogy éppen itt a konyhámban a szekrényemnek dőlve borult ki, pedig nem szabadna, hogy így érezze, mert én pontosan ezt akartam. Bármennyire is furcsán hat talán, de ezekből a zokogva és zihálva kiejtett félbehagyott mondat töredékekből sokkal többet megtudok róla, mint bármikor azóta, hogy hozzám kezdett járni. Tökéletesen jól érzi, hogy ez már többről szól, bár nem tudnám megmondani, hogy mióta, ahogyan azt sem tudnám megmondani jelenleg, hogy mit kellene tennem, hogy ne így legyen. Megáll a kezemben egy pillanatra a zsebkendő és csak nézem az arcát, szokatlanul sebzett és szokatlanul nyílt, ott vibrál benne tengernyi érzelem és még több kérdés, ami nekem feszül, nekem teszi fel őket, tőlem várja rá a válaszokat némán és talán kicsit kétségbeesettebben. Ó Dean, bárcsak mondhatnám azt amit hallani szeretnél, vagy amit én is szeretnék neked mondani, de jól tudjuk mindketten, hogy nem lehet. Ki sem kell mondanom, mert a következő mozdulatom, és az, hogy a tekintetem már a nem az ő gyönyörű smaragdjaiba fúrom, hanem a zsebkendő újabb útját követem nyomon mindennél többet mondhat a számára – Igen Dean, átlépett egy határt, átléptünk mindketten egyet, és azt hiszem ön is tudja és én is, hogy nincs visszaút, vagy legalábbis egyikünk sem tudja miképpen kellene folytatni ezután. Hogyan legyek így az orvosa, mondja?- a kérdést neki tettem fel, de valójában nekem magamnak szólt, magamtól kérdeztem meg, miképpen kellene hozzá ezek után viszonyulnom. Az már bizonyos, hogy ugyanúgy nem folytathatjuk, ahogyan még egy lépést sem tehetünk előbbre, mert akkor nem lesz megállás. Már így is annyira nehéz, olyan nehéz megállnom, hogy az ujjaim egyetlen másodpercre szaladjanak le csupán a zsebkendőről és hozzáérjek a bőréhez. érzem, tudom, hogy akarja, ahogyan én is, mégsem teszem meg, de nem is utasítom el őt. Vékony a kötél amelyen egyensúlyozunk és egyelőre fogjuk egymás kezét, de mi lesz akkor ha nem figyelünk, ha egyetlen óvatlan mozdulatot teszünk. Lezuhanunk, és valakinek baja eshet. Őt jobban féltettem mint saját magamat. – Jól van hívja fel Trudyt majd….este.- motyogtam beleegyezően de már fogalmam sem volt mit beszélek, csak figyeltem a szavakat formáló ajkait, és nagyot nyeltem, lehunytam a szemeim és azt hiszem össze is szorítottam, hogy még a gondolatokat is összeroppantsam amikor megszülettek a fejemben ahogyan erre az összetört lelkű fiatal férfire néztem. Szenvedtem a közelségétől, de jól tudtam ahogyan kiteszi majd innen a lábát a hiánya lesz az ami hovatovább meg el fog pusztítani. Újra és újra a veszteséget élem át, és nem tudom kitől érdemlem ezt és leginkább miért. Mikor ölelt át? Mikor kerültem a karjába? Mikor volt az a pillanat, hogy a fejét a hasamhoz fúrta, és éreztem azt a semmihez sem fogható remegést, amelytől…ó egek, ezt nem szabad, ezt azonnal abba kell hagynia. Csak fúrta a fejét, és én nem tudom már miért csináltam, marokra gyűrve a vizes zsebkendőt vontam magamhoz a fejét. Vigasztalni akartam, és úgy simítottam át szabad kezemmel a haját, közben hatalmas kortyokban nyeltem a levegőt. Igen kegyetlen játék volt ez az érzékekkel és az önmegtartóztatással neki is és nekem is. Amikor az egész, mint egy meg sem történt varázslat véget ért még pislogtam egy keveset, értetlenül talán, kicsit sután is meglehet, de nem nyúltam utána, nem akartam a mozdulatát megakasztani, vagy visszahúzni magamhoz. Pedig jó volt, nem is tudom mikor volt utoljára ilyen jó….illetve tudom, de az is éppen olyan lelkiismeret furdalást okozott ahogyan ez a mostani is. Nem mennek ezek a dolgok nekem sehogysem. – A szabadság….az mindenképp jó ötlet, főleg, hogy több időt tölthet Lisával és nem csupán a napi rutin kapcsán. Kiszakadni kicsit a hétköznapokból, úgy lenni vele, hogy érezze nem csupán az ételt készíti el neki, meg a fürdésnél segít. Bár tudom, ahogyan elmondta rengeteget mókáznak, de egy nyaralás egy gyereknek mindig élmény, és önnek is az lenne Dean. Kicsit elfelejthetne mindent. Engedje meg maguknak ezt. Menjenek vissza Európába. Nyáron gyönyörűek a tulipánok Hollandiában, és Dover fehér sziklái, melyek mára már szürkék ugyan…és Párizs, meg Milánó, és Róma….ó az gyönyörű…Velence, Madrid….- nem is értettem miért kezdtem neki ezeket sorolni, mikor rádöbbentem én is vágyom arra, hogy elmenjek ezekre a helyekre újra. Egykor George-al bejártuk szinte az egész világot, azt akartam, hogy lásson még mindent mielőtt….ó istenem! Milyen érzés lesz ezekre a helyekre visszatérnem egyedül? Kissé hátrébb csusszantam, hogy fel tudjon térdelni. éreztem, hogy menni akar, és nincs már semmi indokom visszatartani, láttam rajta, hogy a közelségem inkább felzaklatja jelenleg semmint megnyugtatja. A kezemben a zsebkendőt még mindig gyűrögettem, magam is a sarkaimra ültem, észre sem vettem, hogy még a cipőmet sem rúgtam le. Magas sarkúban nem éppen a legkényelmesebb így lenni, kicsit el is zsibbadtak a lábaim, de komolyan nem foglalkoztam vele. Bólintottam, de nem válaszoltam. Sem arra, hogy másik orvost kellene neki keresni, sem arra, hogy esetleg nem akarom a továbbiakban ellátni a gyógykezelését. csak az volt az utolsó mondatom, hogy majd hívja fel Trudyt. Hogy mi lesz egy hét múlva nem tudom, addigra talán képes leszek ezen felülemelkedni, mert ha nem akkor másnak kell a továbbiakban őt kezelnie. A lefullasztott nevetésére kaptam fel a fejem és pillantottam rá…de bár ne tettem volna. Ez egy olyan mozdulat volt, amelynek a végén ismét csak ott találtam a sötét szemeimet az ő zöld íriszeiben, ott voltam otthon, ott voltam nyugodt és ott találtam rá arra aki lehetnék, ha hagynám, ha engedném….de nem lehetett, ahogyan nem simíthatta végig a keze sem az arcomat, ahogyan a szavainak csöpp kis vallomása, olyan könnyedén simult el rajtam és én magamba zártam, jó mélyre, de nem fogom többé elővenni. Ez a mi titkunk marad, hogy kimondta: az övé és az enyém. Válaszolni akartam, megfogni a kezét és az arcomra simítani, mint merengő csónak az arcom nyugodalmasan elsimulna a hullámzóan hívogató tenyérbe. De nem tehetem. Helyette csak néztem őt pár másodpercig, majd távolabb húzódtam és még távolabb, annyira, hogy a kezemen megtámaszkodva fel tudtam állni. Végigsimítottam a ruhámat és onnan fentről pillantottam rá. Minden az arcomra volt írva azt hiszem: a vágyakozás és az elutasítás, az , hogy legszívesebben visszamenekülnék az ölelésébe, ugyanakkor ezerszeres erővel tolom el magamtól. Minden ott volt és mégsem volt már semmi amit megoszthattunk volna egymással. Ezt most itt kellett befejezni, ebben a konyhai nyugalomban. – Majd hívjon….Dean!- a nevét úgy ejtettem ki mint valami könyörgést, benne volt, hogy többször akarnám kimondani, mg ennél is kedvesebben még ennél is….de nem ezt nem lehet. Olyan kicsi lett a konyhám, olyan nehezek és masszívak a falak, hogy menten rám omolnak, betemetnek, és a hangok egyre azt követelték engedjek nekik. Nem tehettem, ezt nekem nem lehetett. Sarkon fordultam és egyszerűen elrohantam onnan, egészen a rendelő szobámig, nem láttam sem Trudyt, sem az ajtóm melletti óriás pálmák viharzó lépteim nyomán megrezzenő leveleit, nem láttam a világra ráolvadó napsugarakat, a lassan éledő tavaszt. Az ajtóm egy nagy lendülettel zártam be magam mögött, és egy mély sóhajt követően, a könnyeimmel küszködve csúsztam lejjebb és lejjebb….ahogyan csúsztam le az önmegtartóztatásban és abban, hogy ellen legyek képes állni neki. Kizártam a világot egy órára, azt a világot, amely az ajtóm mögött volt, és amelyben alig pár méter választott el Dean Cartertől.
Magamban még mindig Lisa megjegyzésén mosolyogtam mely szerint én valamiféle ivós barátja vagyok Dean-nek, és azok a szemek, azok a gesztusok mintha ezt a csöppséget tökéletesen a srácról klónozták volna le, csak éppen a kísérlet végén nem egy kisfiú lett az eredmény, hanem ez a gyönyörű lányka. Mert valóban az volt. Persze magamban arra jutottam, hogy ezen nincs is mit csodálkozni hiszen nem tudtam azon tény mellett elsétálni, hogy Dean külseje is magával tudott ragadni nem csupán az a fajta kisugárzás amit felőle éreztem. Kicsit ráncoltam a homlokom amikor a konyhaajtóból utánuk pillantottam és láttam, hogy a lábával olyan furcsán megy, az egyikre mintha sántítana is kicsit. Szólni akartam, vagy éppen megkérdezni, hogy mi történt, esetleg friss a sérülés, vagy korábban szerezte, de aztán nem tettem. A nappaliban lévő fiókos komódhoz sétáltam és magam is kivettem egy váltás ruhát. Hiszen a nadrág és a póló csak szükséges viselet volt időnként, nem nagyon éreztem benne jól magam. Sietve öltöztem át, és a ruhákat egyelőre csak a fotel szélére hajtogattam, mert a mosó helységbe azon a fürdőszobán keresztül lehetett bejutni amit átengedtem nekik. Inkább a konyha felé vettem az irányt, hogy elővegyem a fagyasztóból a pörköltet és a galuskát. Vizet raktam a gázra és meggyújtottam, halkan sercent a láng, én meg kicsit elmélázva meredtem magam elé, próbálva összerakna magamban az előző negyed óra sietősen végbemenő eseményeit. A fazekat a forró lapra húztam, majd egy nagyobb tálba öntöttem a keménnyé fagyott pörköltet és a mikró gondjaira bíztam, minimum egy húsz perc kell neki amíg felolvad és aztán még legalább egy fél óra, amíg fel is forrósodik ehetővé válik. A fagyon találtam még négy darab pitét, kettő almás, és kettő meggyes, legalábbis a vidáman dudorodó vörös kis szemek erre engedtek következtetni. Ezeket pedig egy tepsibe halmoztam és betoltam az előmelegített sütőbe. Odaraktam teavizet is, és tovább sürgölődtem a konyhában, hogy megfelelő és igazán mennyei étellel legyek képes előállni nekik. Hirtelen jöttek és biztos vagyok benne, hogy ha hamarabb tudok róla, akkor komolyabb étellel is előállok. Tudtam én főzni, csak a munkám miatt nem sok időm maradt rá, ezért is állt az alkalmazásomban Manuela, aki szinte az anyám volt. Nem csupán a házvezető nőm volt az ötvenes évei elején járó mexikói asszony, hanem a lelkem gondozója, és persze valaki, aki mindig tudta mire van szükségem. Mikor kell ágyneműt húzni nálam, mikor kell olyan éjjeli ruhát kikészíteni amilyet, tudta mikor kell behúzni a függönyöket, ha végez, mikor kell a konyhában a gyümölcs kosarat megtölteni, milyen teát szeretek hajnalban és mi az a capuccino ami felett időnként a kandalló mellé telepedem téli estéken. Figyelt rám, és gondoskodott rólam. Ez volt a munkája, de mégis hozzáadta önmagát, megtöltötte élettel a házamat, ahogyan most a két Carter is megtöltötte. Hallottam az emelet felől az apró lábak trappolását, és mosolyogva szedtem elő a poharakat és a bögréket a szekrényből. Lisa számára volt egy meglepetésem, egy kis Mignion-os pohár és hozzá tartozó bögre, úgy gondoltam talán tetszeni fog neki. Megterítettem. Apró rózsa díszítésű tányérokat vettem elő, evőeszközöket, és szép fehér, halvány rózsaszín szalvétákat is. Tudom, hogy nem igazán férfias, de nálam ilyen dolgok voltak leginkább, hiszen egy jó ideje egyedül éltem és nagyon ritkán fogadtam vendégeket, szinte soha. Egyszer Manuela meg is jegyezte, hogy a vendégszobát nyugodtan megszűntethetnénk, és csinálhatnék vele valami mást, mert szinte még a por sem téved be oda, nemhogy egy kóbor vendég. Mosolyogva csóváltam meg a fejem, és mondtam, hogy egyszer majd még biztosan szükségem lesz rá, és igazam is lett. Korábban az a szoba volt, ahol időnként elszállásoltuk a barátainkat, és a látogatóinkat, akik hozzánk érkeztek akár a tengeren túlról, akár kollégák, akikkel rengeteget beszélgettünk át éjszakákon keresztül. Az otthonom még mindig a kezeim nyomát viselte, egykor én rendeztem be, de itt volt velem a férjem aki mindenre rábólintott amit csak akartam, amit csak választottam. Néha keserűen megjegyezte, hogy nekem kell megfeleljen, hiszen itt majd nélküle kell tovább boldogulnom, de ha nagynak ítélem adjam el. Azt hiszem mostanra még ha meg is fordult többször a fejemben, hogy megteszem szépen lassan letisztul, hogy soha nem lennék tőle képes megválni. Túl sok minden köt ide, és nem csak a tárgyak, hanem a falakból sóhajtó emlékek. Nekem mára csak ezek maradtak semmi más. Ha elhagynám a helyet, olyan lenne, mintha búcsút intenék mindannak amit George meg én együtt felépítettünk. Forrni kezdett a víz így aztán belehalmoztam a galuskát és átkavartam. Mosolyogva állapítottam meg, hogy olyasmit csinálok, amit gyakorlatilag George halála óta szinte egyáltalán nem. Szorgoskodom a saját konyhámban. Különös, hogy mindennek pontosan tudom a helyét, szinte rutin szerűen szedem őket, elő, mégis az edényeim komolyabb barátságot ápolnak jelenleg a házvezetőnőmmel mint velem. Igaz Manuela a kezdetektől nálam van és azóta az alkalmazásunkban áll, hogy ideköltöztünk. Ő volt az aki az első perctől a mostaniig itt volt velem, tökéletesen tisztában van azzal, hogy miképpen változott a ház, miképpen változtam vele én is. Hogy most majd egy pár emberrel többre kell majd dolgoznia nem fogja zavarni, igazából már jó ideje erre várt. Még nem tudom miképpen fogom neki megmagyarázni, hogy Dean tulajdonképpen a betegem és nem olyan barát, amire például Lisa is gondolt, de majd megoldom valahogyan. Az arcomon maradt a szelíd mosoly, miközben kavargattam a galuskát, még öt perc és már szűrhetem is le. A sütőből illatozó fahéjas almás és meggyes pite gőze szökött a konyhába, összekeveredett a mikróban lassan felengedő pörkölt kesernyésen finom illatával. Nem is kérdeztem meg, hogy szeretik vagy sem, igazából valami laktatót akartam nekik adni, mert látszott, hogy legalább egy napja nem ettek rendesen, és a tisztálkodás is rájuk fért. Azon is meditáltam, hogy mire kérjem meg Deant, amivel meg tudja hálálni az ittlétüket, hiszen pénzt nem voltam hajlandó elfogadni. Azt hiszem a házam melletti téli kertet nyugodtan rábízhatom majd. Ráférne egy alapos festés. Talán ért hozzá…mert én biztosan nem, és terveztem, hogy valakit hívok aki megcsinálja majd nekem. Azt hiszem kellően le tudja majd magát foglalni ahhoz, hogy ne érezze feleslegesnek az ittlétüket. Én semmiképpen nem éreztem volna annak, örültem, hogy végre élettel telik meg a ház, és ez leginkább nekik lesz majd köszönhető. Apró lábak doboltak végig az előszoba csiszolt padlóján és megjelent a konyhaajtóban egy gyönyörű, barna hajú kislány, Lisa. Mióta csak betették a lábukat és rápillantottam ellágyultam, ez a kislány jól nevelt volt, illedelmes, és rettentően okos. Odaszaladt hozzám, én pedig finoman simítottam végig a haján egészen az arcéléig, gondoskodón és érdeklődön, hogy mit szeretne. – Mondjad, Kincsem.- ujjaim finoman futottak végig a lányka kicsit nyirkos fürtjein, és lepillantottam rá. Fájdalomcsillapító. Itt áthatóan picit megakadtam és nem nagyon értettem, csak rövideket és sűrűket pislogtam Lisára, nem nagyon értettem mi a gond…aztán rájöttem, hogy már az érkezésük után az emelet felé haladva láttam, hogy Dean húzza az egyik lábát, illetve furcsán mozog vele. – Máris keresünk neki valamit Lisa…rendben? Igen felmehetsz de ne szaladj olyan nagyon, a parkettát Manuela két napja vixolta iszonyatosan csúsznak rajta a szőnyegek. nem szeretném ha valamid eltörne.- szinte már csak az itt hagyott porfelhőnek beszéltem a végét elmosolyogva, mert a kislány valahol már messze járt. Én közben a hűtő mellette szekrényből szedtem elő a gyógyszeres ládát, hogy fájdalom csillapítót szedjek elő a fiúnak. Volt por alakú, tabletta és kúp is. A kúpot azt hiszem hanyagoljuk, marad a vízben oldható és a tabletta. Dean hangjára felkaptam a fejem és majdnem kiejtettem a kezemből a gyógyszeres kosarat az utolsó pillanatban kaptam el. Ó te jó ég. George ruháit mintha….mintha ő….George….valahol a lelkem mélyén egy hatalmas és nehéz kőtömeg indult útjára, éreztem, hogy az utolsó erőimet morzsolom fel, amely kibukni készülne belőlem szavak formájában, hogy mennyire jól néz ki, hogy mennyire….megráztam a fejem. Azonnal abban kell ezt hagynom, még a gondolat is olyan amit nem engedhetek meg magamnak. – Én ő….maga….én…Lisa…- egyre butábbnak éreztem magam ahogyan a vizes haját bámulom, meg a férjem ruháit rajta. Kellett egy egész perc, hogy összeszedjem a gondolataimat, és a pultra tegyem a kosarat meg a fájdalom csillapítót, és visszaforduljak, hogy leszűrjem a galuskát. - Lisa felment az unikornisért.- még ez a pár percnyi közös egyedüllét vele is szinte érezhetően nehéz volt vele. - Van ott por és tabletta is. Megsérült Dean? Mi történt?- leszűrtem a vizet és hagytam, hogy a galuska lecsepegjen. Közben a mikró is lejárt. Újratekertem egy húsz percre ezúttal melegítő fokozatra, majd a sütőből kihúztam a tepsit amelyekben időközben megsültek a piték is. Kicsit sikerült megégetnek a kezemet, amit egy szisszenéssel konstatáltam. Dean közelsége, ahogyan itt éreztem a közelemben és ahogyan kinézett kicsit zavaróan hatott rám. Az egész helyzet az volt, valahogyan frusztrált, ugyanakkor boldogsággal töltött el. Nem szabad lett volna, hogy egy betegemet beengedjem az életembe, én mégis megtettem. Nem mertem ránézni még egyszer, mert félő volt, hogy valamit elejtek így aztán kerülve a pillantását, igyekeztem elrendezni mindent, hogy már csak a pörköltre kelljen várni, ami egy negyed óra és elkészül.
– Igen finom, bár ha tudtam volna, hogy jönnek valami mással készültem volna, de ígérem holnapra kitalálok valamit. Most sajnos csak ez van itthon, nem tudom mennyire szeretik, én egykor nagyon oda voltam érte, amikor még az apám élt. Vadászott, tudja. De nem úgy mint a legtöbben, ő tisztelte az elejtett vadat. Uhm…egyébként a ruhákat a mosó helységben el tudja rendezni, a fürdőben az a kis süllyesztett ajtó a kád mellett, az oda nyílik.- felajánlottam volna, hogy megcsinálom, de tudtam, hogy a holmijait mindenki maga szereti elrendezni. Vártam, hogy Lisa visszaérkezzen, és közben Dean-re pillantottam. A gombócot a torkomban erőszakosan nyeltem vissza, és mikor a mikró csilingelt egyet, hogy lejárt, összerezzentem. Jobb lesz ha az étel felszolgálására koncentrálok, és nem arra, hogy folytonosan a srác felé pislogok, hovatovább őt is zavarba hozva meg magamat is.
A habogást hallva a homlokomat ráncoltam, ilyenkor két kis barázda jelent meg a szemöldököm és az orrom közti részen, nem értettem a zavar okát, és azt sem,hogy miért pillant rám így Mianna, mintha szellemet látott volna egyszerre, de valami kellemeset is, furcsa volt, na! Somolyogva figyeltem, hogy tüsténkedik ezek után a doktornőm, én kényelmesen éreztem magamat, lüktetett a lábam, most már tényleg éreztem hogy van, főleg így lógatva, de nem volt probléma, mert a lábamon rajta volt a sín, fürdés után is felvettem, majd ha alváshoz készülődöm leveszem. Két percenként sem szeretném egyfolytában lekapkodni magamról. Nem akartam volna felkelni, így igyekeztem átnyúlni az asztalon a gyógyszeres dobozért, mindegy milyen, csak gyorsan hasson. Mivel a porhoz nem kellett víz, elég volt csak a nyálam, így azt fogom szerintem elszopogatni, talán hamarabb is hat, gyorsabban fog felszívódni, ha már a nyálam is szállítja majd a gyógyszert. A kérdés hallatán megköszörültem a torkomat, majd hamarosan lenyeltem ami a számban volt, s kicsit bűnbánón vakartam meg a tarkómat, most én voltam az, aki kerülte Mianna pillantását. - Kaphatnék egy pohár vizet…? -kicsit keserű volt a por, hiába ízesítik, hogy tűrhetőbb legyen az íze. Ha ez megvolt, belekortyoltam a pohárba és egy újabb torokköszörüléssel igyekeztem magamnak bátorságot gyűjteni. - Pár napra rá, miután eljöttem Magától, kimentem futni, volt rajtam minden, reflektív ruhától kezdve, reflektív pánton át, szóval… kellően ki voltam világítva, amikor a futásból tartottam visszafelé, külvárosból, az erdők mentén egy mellék út mentén, ahol egy bár is van, vagy szórakozó hely. - egy pillanatra becsuktam a szemem, szinte magam előtt láttam az egész jelenetet, ahogy futok… majd lassítok a dudálásra és egyre jobban húzódok lefele, végül undorító röhögő fiatalok rámhúzzák a kormányt, épp csak betudtam vetődni a közeli bokrok közé, mellesleg, árok volt, így gurultam is pár métert…- Szóval… - szólaltam meg, miközben lassan kinyitottam a szememet és valahova Mianna ajkaira pillantottam, elég közel volt a szemeihez, de távol is hogy ne lássam, ha épp meg akar fedni, vagy a rémületet, vagy nem is tudom,hogy mit a szemében. - Futottam, de már zene sem volt a fülemben, főút mellett és kocsik környékén mindig kiveszem a fülhallgatót a fülemből. De jött, néhány részeges korombeli, ordítottak, üvöltöztek, én lassítottam sőt, egyre lejjebb húzódtam a földes részre, tudja, amiket meghagynak kocsi leálló sávnak, már szinte a szélén voltam amikor azt hittem, hogy feladják a tervüket, és akkor rám rántották a kormányt, én meg… - mutattam a kezemmel, ahogy az egyenesről letértem, a kinyújtott tenyerem leírt egy egyenest, majd mutató ujjammal bukfencező mozdulatokat mutattam. - elvetődtem a susnyásba, oldalra, gurultam egy kicsit az árokba, majd a bokrok közt tértem magamhoz, mivel a maga száma nem volt meg, így Trudyt hívtam, egy óra alatt értem jött, bevitt a kórházba és… megállapították, hogy ínszalag húzódásom van , az egyik lbokámban, amit pihentetnem kellene hat hétig legalább, és jegelnem… Több kisebb karcolást is szereztem, de azok többsége már begyógyult... Viszont most voltak vizsgáim, Lisáért is iskolába kellett mennem, nem tudtam bevállalni a kezeléseket is, mert most vezettem két hete először és érzem, hogy van bokám. - mormogtam, belekortyolva a vizes pohárba, nem mertem felpillantani továbbra sem Miannára. Nem tudtam,hogy mit csinál odafent ennyi ideig Lisa, de egyelőre még nem is bántam. Az irány mutatást hallva pedig, elmosolyodtam, hálásan biccentettem. - Rendben, annyiban segítene majd… hogy elmagyarázza, hogy hogyan kell használni, mit hova állítok és mit hova öntök? - eresztettem meg egy ártatlan mosolyt, tényleg analfabéta voltam a mosáshoz, de igyekeztem, otthon már tényleg nem mostam, hanem közösségi mosodába jártam, jól lehetett ismerkedni, és számíthattam az öregasszonyok jóindulatára. - Egyébként állatorvos vagyok, tanultam a vadgazdálkodásról, és ismerek pár vadászt, bár a legtöbbet Angliában, tudja vettem is már részt ilyen eseményen, de csakis a háttérből, bent billiárdoztam egy magamban a várban, és vártam, hogy ha esemény van menjek. Ha lesérült egy kutya, akkor kihívtak és mentem, kocsiba tettem, tudja mint az Animal Planeten, abban a műsorban az RSPCA -s mentő autók négy lábúaknak, betettem egy olyanba, elláttam, kapott infúziót, vagy épp nyugtatót, hogy később hozzá lehessen nyúlni. De a lövöldözésben sosem vettem részt. Nem ítélem el a vadászokat, ez a munkájuk, aki tényleg ezért csinálja, más kérdés aki már inkább élvezetből teszi… - morgmogtam. Nem akartam ennél jobban belelovallni magamat a témába, a végén még órákig beszélnék az orvvadászokról, és a fajok kipusztulásáról és más egyéb dolgokról. - De, ha nem bánja, én a pitével kezdeném. A szarvast…későbbre hagynám. - mormogtam bocsánatkérőn, az üveg pohár peremén simítottam végig párszor a mutató ujjammal és az ajkamba harapva ráztam meg a fejem. Nem szerettem volna megsérteni Miannát. - Nem eszel pörköltet? - jelent meg mellettem Lisa, ki tudja mióta állhatott itt és figyelt, de szerintem nem olyan rég óta. - Jah, igen… Dean nem eszik szarvas pörköltet. Egyszer hazajött egy vadászatról, ahol sérült vadász kutyákat látott el, inkább kidobta a húst, amit ajándékba kapott rosszul volt… aztán anyu odaadta a szomszédnak, mielőtt még Dean kidobta volna. A szomszéd néni megcsinálta, és hozott át nekünk, de… hiába vittem fel neki, nem evett belőle! Ő! - Lisa hitetlenkedve pillantott végig rajtam, megsimogattam a fejét, és felemeltem a bárszékre. Leesni nem fog, mert már nem azt a korszakát élte, tudta, ha evés van, asztalnál ülünk, akkor nincs ficergés. Nem így akartam, hogy megtudja, Mianna, hogy nem eszem a szarvas pörköltből, mert… szándékosan úgy fogalmaztam meg, ahogyan mert…nem szerettem volna megsérteni, sőt, én tényleg megpróbálkoztam volna vele, a pite után, de a gyomrom is görcsbe rándult, miután lelkileg kétszer próbáltam magam rávenni, hogy egyek belőle. Igen ritka az, ha van amit nem eszek meg, és az egyetlen dolog az a szarvas bármilyen formája. Most én éreztem kényelmetlenül magamat, oldalra kaptam a pillantásomat, és zavartan mosolyogtam, feltűrtem a póló ujjait könyékig, és a torkomat köszörültem. Talán megpróbálkozom a gombóccal, vagy mivel és némi szafttal… éreztem,hogy a gondolatra még a tarkómon is fel áll a szőr, és meg is rázkódtam kissé. - Dean…? - pillantott rám a hugom kíváncsian. Én mosolyogva pillantottam vissza rá. - Tedd le az asztal szélére Fluffyt, majd onnan figyel téged, miközben eszel, rendben? - nem fűztem semmit sem ahhoz hozzá, amit Lisa mondott, nem akartam még kényelmetlenebbül érezni magam, sem pedig Miannát még kényelmetlenebbe hozni. Lisa bólintott és félre tette az egyszarvút, majd türelmesen várakozott. Én mindenhova pillantottam csak nem Miannára, szerintem gyorsan összerakta a képet, hogy miért nem eszem a szarvas pörköltből, de talán mégsem volt olyan jó ötlet ide jönni…. Éreztem, hogy segíteni szeretne nekünk, de közben nagyon is zavarba hozom, valószínűleg évek óta most vették ki a férje ruháit a szekrényből, bár finom illata volt, kopott benne az öblítő illata, de tiszta volt. Majd… majd később átmegyek a saját holmiijaimért is. Meg hozok Lisának is párat, kimosom az alvós nadrágomat, és majd inkább abban leszek.
Bár sajnáltam ami történt velük, és én mindent, de tényleg mindent megtettem annak érdekében, hogy jól érezzék magukat, azért mégis jó volt tudni, hogy élettel telik meg a ház, még akkor is ha ezt valahol csupán a kényszer szülte. Ahogyan a férjem ruháiban belépett a konyhába és ahogyan nekem elakadt a szavam jól tudtam, hogy az elkövetkezendő nagyjából fél órában kell nekem idő, amíg megszokom és feldolgozom a látványát.Nem csupán azért, mert Dean alapvetően is a kellemes és igazán szemet gyönyörködtető vonásokkal megáldott férfi volt, hanem mert az árnyéka, amit a szemem sarkából láttam óhatatlanul George emlékét vonszolta magával. Vizet kért, én meg a konyhaszekrény felső polcai között matattam egy halványkék üvegpohárért, amibe a kancsóból friss ásványvizet töltöttem és odaadtam neki, majd vártam, hogy elmesélje pontosan mi is történt vele. A homlokom ráncoltam a történet közben, hitetlenkedve kerekedtek el ajkaim egy alig hallható sóhajt engedve meg magamnak, aztán kissé mérges is lettem annak kapcsán, hogy az ilyenek még jogosítványhoz is jutnak és bármit megtehetnek. Emlékszem a vidéki, nyugalmas angol kisváros után amikor a férjemmel ideköltöztünk meglepett a rohanás, az emberek nemtörődöm viselkedése, ahogyan átnéztek egymáson, szokatlan szótlanságuk, ahogyan a boltban még a köszönést sem fogadják. Ez a világ tökéletesen idegen volt a számunkra, még akkor is ha ez a környék ahol éltünk inkább valamiféle kertvárosi jellegű volt. Az óriási kanadai juhar fák, amelyek ősszel gyönyörű rozsdavörösbe öltöznek. Rengeteget sétáltunk már az utolsó őszön is, amikor még élt a férjem, a karom a karjába fűzve, a fejemet a válla alá hajtva és arról beszélgettünk, hogy mennyi tervünk volt egykor és ezek többsége köddé vált, megsemmisült, mostanra már annak tudunk a legjobban örülni, én legalábbis, amikor kinyitom reggel a szemem, és lélegzet visszafojtva várom, hogy ő is ugyanezt tegye. Minden reggel, minden megélt reggel egy újabb ajándék, amit a sorstól kapok, hogy ő még velem van. Figyeltem ezt a fiút a konyhámban ahogyan magyaráz nekem, ahogyan beszél hozzám, nézem a ruha rezdülését, keresem a gesztusai mögött a férjemet, és próbálom magam meggyőzni, hogy pusztán a ruha teszi, de rá kell döbbennem, hogy nem erről van szó. Dean-nek különleges kisugárzása van, ami rám is hatott, és ezt csupán ezek a dolgok felerősítik. Az utóbbi napokban amikor nem láttam volt alkalmam nagyon sok mindenen elgondolkodni, és nagyon sok dolgot másképpen láttam, ahogyan másképpen láttam azt a délutánt is. Magamat leginkább félelemmel telve, őt meg kétségek között, de azt hiszem ez akkor így volt jó, ahogyan most is úgy jó, hogy Lisa is itt van közöttünk, mint valami gát, valaki aki jelzi, hogy meddig terjednek a határaink. Bele sem merek jelen pillanatban gondolni, hogy miképpen reagáltam volna, ha a srác egyedül érkezik és kér tőlem segítséget. Segítettem volna természetesen, de biztos voltam benne, hogy minden nap, minden éjjel egy kicsit belepusztulnék a tudatba, hogy itt van tőlem nem messze, szinte egy karnyújtásnyira. A történet hallatán azt hiszem fel is sóhajtottam egy nagyot, mintha egy óriási kő gurult volna le a mellkasomról és rosszallón csóváltam meg a fejemet. - Trudy nem mondta el, hogy mi történt magával. Igaz az utóbbi időben azt hiszem sokkal jobban elmérgesedtek az otthoni dolgai. Úgy tudom elhagyták a várost is, legalábbis nálam sietve mondott fel, és nem is nagyon adott magyarázatot. Én pedig nem faggattam. A magánélete tabu volt a számomra, hiszen az alkalmazottam volt, nem a betegem és ez egészen más helyzetet teremt...- olyasmit ejtettem ki a számon, amit azt hiszem nem lett volna szabad, legalábbis az ő jelenlétében biztosan nem. Mintha arra tettem volna utalást, hogy ő viszont a betegem és éppen ezért soha nem kerülhet olyan közel hozzám, mint amennyire mondjuk Trudynak engedtem. - Az új asszisztensem, Sean. Ha próbált elérni, akkor vele már beszélhetett. Az egyetemre jár ő is, csak ő pszichológiát tanul, gyerekekkel akar majd foglalkozni és engem kért fel konzulensnek a doktorijához, ami alapvetően egyébként roppant megtisztelő, ugyanakkor kicsit érthetetlen is a számomra, mert az ő szakterülete és az enyém kissé távolabb van egymástól. Viszont azt hiszem meg fogom adni magának a privát számomat és a csipogómét is, hogy ha ilyesmi van el tudjon érni.- jelentettem ki határozottan és eldöntöttem ez így is lesz. A konyhaszekrényen helyes kis jegyzettömb pihent, halványsárga színű, mellette pedig egy ezüst toll. Amíg Dean bevette a gyógyszert és megitta rá a vizet én visszalépve sietve felírtam a mobilszámom meg a csipogómét is, és mellé kanyargós, gömbölyded betűkkel nem a hivatalos formátumban írtam a nevem, hanem csak annyit, hogy "Mianna". Letépve a lapot kettéhajtottam és Dean felé nyújtottam. - Tessék, ezek bármelyikén el tud érni a jövőben. Dean, én komolyan mondtam, hogy a barátja szeretnék lenni, és ha bármi van keressen nyugodtan.- beharaptam az alsó ajkam egészen enyhén, mert ott volt még bennem egy ki nem mondott gondolat, hogy nem ez nem a barátságról szól, már régen nem a kezelésekről, már régen nem arról, hogy az orvosa vagyok. Én már lélekben régen lebontogattam a határokat és már régen közelebb vagyok ahhoz hogy bármi ostobaságot elkövessek, de nem teszem. Sokszorosan hálást adok annak a pöttöm kislánynak, aki vele érkezett. Nem csupán azért mert itt van és megakadályoz bizonyos dolgokban, hanem azért is mert egy olyan élet apró kis emlékeit csempézi vissza ide amiről mindig is álmodtam. George és én mindig is szerettünk volna egy gyermeket, hogy aztán ez mégsem sikerült, hogy már túl késő volt, azt hiszem a sors fricskája velem szemben. Vannak dolgok amik csupán álomként maradnak meg nekem. Halvány és szelíd mosollyal tekintettem rá, és egy távolabbi székre ültem le. Ha közelebb megyek újra elakad a szavam, mint akkor amikor belépett a konyhába. - Persze, amint megették az ételt megyünk és segítek önnek, megmutatom mit hol talál és hogyan tudja beállítani a mosó programot. Van rajta szárítási funkció is. Nem bonyolult higgye el, ha én meg tudtam tanulni magának gyerekjáték lesz. Rémesen buta vagyok a háztartási gépeket illetően.- a pitével szeretné kezdeni, nem bánom, főleg mert gyermeki önmagamra emlékeztet. - Tudja egykor én is mindig a desszerttel akartam kezdeni az étkezést. A nagymamám, amíg még élt pompás almás felfújtat tudott csinálni, a gyümölcsös rizskoch málnaöntettel pedig annyira finom volt, hogy az ember még a lábujjait is megnyalta utána.- kicsit hátravetettem a fejem és úgy nevettem hosszú idő óta először szívből jövően. Eszembe jutott a készülő sütemények illata, hogy a nagyinak mindig fahéjas cukor illata volt, mint egy részegítően csábító parfüm. Mennyire régen nevettem így, és eszembe jut, hogy már sokadszorra csinálom ezt a közelében. Dean jó hatással volt rám, bár most, amikor emlékeztet rá, hogy mi is lesz a szakterülete ha végez én meg szarvaspörköltet halásztam elő a fagyról...atyaég mennyire figyelmetlen vagyok! És ezt a gondolatomat erősíti meg a konyhába betévedő Lisa is, aki gyakorlatilag éppen azt mondja el ami az előző másodpercekben az én fejemen is átfut. A vadhús nem a legjobb választás volt. Gondolatban homlokon csapom magam, és azt hiszem sokáig még átkozni is fogom a pillanatot, amikor nem valami más jutott eszembe. Összefűzöm az ujjaim magam előtt és picit a szokásosnál is feszültebben kezdem tördelni a kezeimet, egymáson átsimítgatva. Valahogyan helyre kell hoznom ezt a baklövést. - Ó, én igazán sajnálom. De köszönöm Lisa, hogy ezt elmondtad - felállok a székről és segítek neki elhelyezni Fluffyt úgy ahogyan szeretné majd Dean-re pillantok, kezem puhán simul a kislány fejére, és átsimogatom a haját. - Nem haragszik rám, ha kicsit elrabolom magammal Lisát? Fél perc az egész, a segítségére lenne szükségem.- majd a kislányra pillantok, ujjaim fésűként szaladnak végig a selymes fürtökben, a vége valószínű beleérhetett a vízbe mert picit még nyirkos. - Mit gondolsz Lisa, öt percet még kibír az a szarvas és a galuska?- a picilány a bácsikájára néz, aztán rám, végül döntésre jut és hagyja, hogy megfogjam a kezét és a nappaliban található apró asztalhoz vezessem a telefonhoz. Leguggolok megint elé, mint akkor amikor megérkeztek, éreztetni akarom vele, hogy most az ő segítségére lesz szükségem. -Figyelj rám, Kincsem. Felhívunk egy telefonszámot, egy olyan helyet ahol mindenféle finomságot készítenek, és biztos vagyok benne, hogy találunk valamit mi Dean-nek is ízleni fog. Leszel a cinkostársam ebben?- felragyogtak azok a tündéri szemek, és úgy bólogatott, hogy az utolsó kis tincs is rezült a fejecskéjén. - Igeeeeen Mianna! Csak ő tényleg nem szereti a szarvast...meg úgy semmilyen olyan állatot ami az erdőben is van. Mármint nem csak zöldséget eszik és fuhúúúúú nagyon tud ám enni, mint én!- húzza ki magát büszkén és nem tudom megállni, hogy ne nevessek rajta, egyszerűen imádnivaló a kislány. Felemelem a kagylót és tárcsázom a pláza kifőzdéjét ahol a legutóbb is jártunk, majd a vonal túloldalán felcsendülő női hanggal közlöm, hogy rendelni szeretnék és ezt a rendelést egy kislányra bízom, aki elmondja majd neki mit is kérünk, végül átadom Lisának a kagylót. Nem jön zavarba, mintha nem most először látna vagy csinálna ilyesmit. Az jut eszembe, hogy vajon korábban mennyiszer rendeltek már maguknak ételt, és milyen lenne az életük ha lenne valaki aki gondoskodna róluk úgy igazán. Megrázom a fejem, még csak gondolnom sem szabad rá. - Hát akkor olyan csirkét kérnék, amit pici apró darabokra vágnak össze és ilyen nagy edényben megsütik mindenféle fűszert tesznek rá és a végén zöldségeket kevernek hozzá. A nevét nem tudom.- felpillant rám, én pedig a számmal, némán formálom neki a szavakat, érthetően artikulálva - Grillezett zöldséges csirkemell.- Lisa elvigyorodik és már ismétli is a telefonba nagy büszkén ugyanazt amit az előbb tátogtam el neki. - Fél órát mondott a néni.- adja vissza nekem a kagylót, majd büszkén húzza ki magát, hogy ő rendelhette meg az ételt a bácsikájának, még ha ezt az én segítségemmel is tette. Mint két titkos szövetséges kéz a kézben vonulunk vissza a konyhába, ahol Dean éppen az almáspitével van elfoglalva, és segítek a pici lánynak visszaülni az asztalhoz, hogy végre ő is el kezdjen enni. - Nemsokára te is ehetsz, és nem kell szarvast. Mianna meg én kifőztünk neked valami finomat. Ugye, Mianna?- mosolyogva pillantok rá, majd egy picit zavarodottan Dean-re és megvonom a vállamat. - Hát igen, egy kis idő és maga is rendesen ehet. Holnapra pedig ígérem nem szedek elő semmi olyat amit nem szeretnek. Sőt még a kisasszony is választhat. Önthetek rostos ananászlevet, Lisa?- újabb heves bólogatás a válasz és a hűtőhöz indulok, hogy mindkettejüknek vegyek elő poharakat és beleönsem az innivalót. Most ez van, a konyhában sürgölődöm, hogy a két Carter mihamarabb jóllakjon, hogy rendben legyen végre, és nem is értem miért nem egyből hozzám jöttek? Ez utóbbi gondolatomnak hangot is adok, miközben a poharakban az ananászlevet eléjük teszem. - Miért nem rögtön hozzám jöttek, Dean? Tudja, hogy rám mindig mindenben számíthat, hiszen mondtam is.Ha gondolja étkezés után megnézem a lábát. Talán van itthon olyan kenőcs, amit az ilyen duzzanatokra szoktak kenni. Illetve biztos vagyok, hogy van. Egy időben jártam magam is kocogni, akkoriban elég sokszor húzódott meg a bokám, szóval szükségem is volt rá. Mostanában valahogyan leszoktam erről.- sok dologról leszoktam ami azt illeti, és most, hogy ők itt voltak, ahogyan velük együtt élet költözött a házamba, arra döbbentem rá, hogy nagyon sok dolog hiányzik...nagyon sok dolog, amiről eddig szinte tudomást sem vettem. Hálát adtam azért, hogy megjelentek az ajtómba, és magamban azt kívántam bárcsak soha ne kellene elmenniük. Sóhajtottam egyet és a Lisa melletti székre telepedtem magam is, egy pohár ananászlé társaságában. Tenyerembe helyezve az államat boldog mosollyal figyeltem hogyan esznek. Annyira jó volt csupán csak a látvány is.
- Mert, megkértem, nem akartam ,hogy felzaklassa magát. - mormogtam halkan, és nagyon rákoncentráltam a poharamra, nagyon csinos volt Mianna, fáradt voltam, álmos, de még ebben a ruhában is csinosnak nézett ki. - A nadrág is jól állt magának, de most sokkal… - megráztam a fejemet és elmosolyodtam, az a vonat Dean nem érkezett meg, vagy már elhaladt, a bókkal próbáltam meg elütni a zavart, illetve a balesetem okozta kellemetlenséget, egyébként komolyan így gondoltam, végig szántottam a nedves hajamon az ujjaimmal és félre billentett fejjel figyeltem, ahogy felírja nekem a számait. Az új fazonnal pedig beszéltem, először le is raktam a telefont, szarul is éreztem magam miatta, másodszorra már bele is mekegtem, és még ezzel a svunggal le is mondtam minden magyarázat nélkül a rendelésemet, mármint… az időpontomat Trudyra számítottam, vele szerettem volna beszélni, de ő már nem volt itt… A számot rejtő cetlit elraktam a zsebem mélyére, majd felírom a laptopomban egy jegyzettömbre. Onnan biztos nem veszik el, és elmentem hogy meg is maradjon, mindkét szám. Ezután a tenyerembe támasztottam az államat, és mosolyogva biccentettem az emlékeztetőt hallva. - Ne aggódjon, most hogy ezt már tudom, majd éjnek évadján felhívom és bele zihálok a telefonba, majd rögtön utána benyögök egy "búú"-t és bontom a hívást, hogy aztán ismét felhívjam és búgó hangú szöszi hostess pasiként jelentkezzek be, a hétvégi medence pucolásra, vagy fűnyírásra. - vonogattam meg a szemöldökömet jelentőség teljesen, s közben vigyorogtam mint a tejbe tök. Gyümölcsös rizskoch hallatán felkaptam a fejemet és elismerőn hümmentettem, én is megnyalnám Mianna lábujjait, ajjaajj… kaja… Mianna, mindkettő kész kísértés a számomra. Elmerültem a nevetése hangjában, magam is mosolyogva hallgattam őt, percek alatt elfeledkeztem arról, hogy ez nem is az én otthonom, úgy éreztem szívesen látnak, és tényleg olyan otthonos volt az egész, nem az a tipikus fényűzés, de… hol van a mi kis családi házunk ettől? Az én fürdőm még kész sem volt, szerettem volna ha legalább egy akkora kádam van amiben nyugodtan kinyújtózhatok, sosem éltünk nagy lábon. Olyan jól esett érezni ,hogy törődik velem, de én is meg akartam hálálni neki, azt ,hogy foglalkozik velem, valahogy, mindenképp. Mert, nem akartam, hogy azt érezze, hogy kihasználom. - Mianna, szeretném ha tudná, hogy nem szeretném kihasználni, távol áll tőlem, de szeretném, ha tudná,hogy.. Nem fogok egyhelyben ücsörögni, nem az én stílusom, nem bírok ülni és azt nézni, hogy főz ránk… és fogad az otthonában minket.- annyira szerettem volna megfogni a kezét és a tenyerembe zárni, de az a pár széknyi távolság szándékos volt éreztem, ha nem lenne Lisa, szerettem volna az ölembe ültetni, így magam elé, ahogy voltunk, mert… annyira, bájos kis konyha tündér, és mindenféle csúnya gondolat járt az eszemben, szerettem volna végre megcsókolni, de az mióta csúnya? Mióta lehetetlen? Amióta az ügyfele vagyok. Felsóhajtottam, a szemeim csillogtak mint a tavaszi napsütés első sugarait visszaverő harangvirágokon megcsillanó vidám fény, amely simogat és óv, hívogat és reménnyel tölt el, hogy lesz ez még jobb is, csak… növekedj, bújj elő, a nyár izgalmakat fog rejteni. Kezdett sok lenni a jóból és azt hiszem, nem fogok tudni aludni éjjel, tudva ,hogy egy karnyújtásnyira, vagy pár szobányira van tőlem Mianna. Szívesen elkaptam volna a kezeit Miannának, hogy ne tördelje nem állt jól neki. - Ne aggodalmaskodjon, kérem, megleszek a pitével is, tényleg! - francokat, nagy étvágyam volt, de hogy hogyan nem látszott meg rajtam? Jó kérdés. - Menjenek, csak nyugodtan, persze! - biccentettem mosolyogva Lisa elment Miannával, mosolyogva pillantottam utánuk, majd felsóhajtottam, fáradt voltam nagyon. Egy ültő helyemben el tudtam volna aludni, már csak egy pite benyomása után. - Pszz! Mianna! Tudod… A mamám és a papám miatt nem eszik szarvast Dean…-halkult el Lisa hangja, amikor együtt voltak kettesben a telefon környékén, a rendeléskor. - anyu tudott erről, de nem mondta el senkinek, nekem is azt mondta, hogy senkinek sem mondjam el, csak olyasvalakinek, aki főzni fog neki, mert ha az a valaki főz a nagybátyámnak, az biztos fontos nő lesz az életében. - Lisa nagy csillogó zöldes árnyalatú szemeivel pillantott fel Miannára, értékelte, hogy nem kell olyan magasra felemelni a fejét. - Ezt mondta anya, meg azt… hogy szeretné látni azt a nénit, aki mellett Dean megállapodik, mi az a megállapodni?- pislogott Lisa kíváncsian. Kezdtem aggódni, hogy olyan sokáig ott vannak kettesben, nem féltettem Lisát, de vajon mit csinálhatnak, megfordult a fejemben, hogy kibattyogok utánuk, de akkor meg azt sugalltam volna, hogy nem bízom Miannában, és azt nem szerettem volna. Másrészt, én, erről a szent helyről ,csak akkor fogok felkelni amikor végeztünk az evéssel, addig ülök, és… lógatom lefelé a lábam, ami nem tett jót neki, de mint említettem korábban, nem fogok panaszkodni. Meglepetten pillantottam a két kis összeesküvőre és kellemesen mosolyodtam el, jól esett Mianna gesztusa. Egy izom rándult az arcomon, miközben mosolyogtam, a zavarral és a hálás érzéseimmel viaskodtam, nem tudtam mit mondani erre, csak mosolyogtam, tényleg, mit mondhatnék erre? Először voltam úgy vendégségben, hogy figyelembe vették, hogy nem eszem szarvas húst. Hogy… törődnek velem, tényleg rám, ránk figyelnek, láttam, hogy Lisa elbűvölte Miannát, és ez valahol jól esett, tényleg jól kijöttek egymással. A kérdés hallatán Lisa bólintott. - Igen, kérnék szépen! -a nővérem büszke lehetne Lisára, mert mindig igyekezett következetesen, és értelmesen, számára érthetően nevelni, amiket én is igyekeztem betartani. Lisa már nagyokat pislogott, és többször meg is dörzsölte a szemeit, szerintem, miután tele lesz a kis pocakja, felviszem és lefektetem aludni, kis takaróstól, és plüssöstől együtt. Utoljára akkor ültünk ebédlő asztalnál hárman, amikor még élt a nővérem, és kezdtem egész jól érezni magamat, felül emelkedni a zavaromon, elengedi magam és hagyni, hogy magával sodorjanak az érzéseim. Finom volt a pite, egy szavamat sem lehetett hallani, ami mindig azt jelentette, hogy ízlik valami, ha nem ízlett, akkor beszéltem, de ettem, mert szerettem enni. Mikor pedig megérkezett az én kajám is, nagyon belevetettem magamat az evésbe, kultúráltan, deanesen, de élvezettel ettem, még Lisa is megkívánta amit ettem, így átemeltem az ölembe, és tulajdonképpen, nem villával ettem a grillezett zöldséges csirke mellemet, hanem miután elvagdostam a csirke mellemet, átváltottam kanálra, most minek aprózni, amikor együtt, az egész sokkal jobban esik. Egy kanállal nekem, egy kisebb kanállal az ölemben ülő Lisának. Persze, megette a szarvas pörköltjét is, hiszen az ő adagja kisebb volt. - Holnap is lesz még a szarvas pörköltből? Ehetek majd megint azt? - pillantott rám kérdőn Lisa. - Nem tudom, Mianna? - passzoltam át a válaszadás lehetőségét, az utolsó falaton nyammogva, amitől kicsit jobban kerekítettem a szájamat, nem akartam, hogy mindenhova csirke és zöldség darabkák repkedjenek széjjel. Profi voltam egyébként gyerek etetésben, nagyon rég ült át az ölembe enni Lisa, de láttam rajta, hogy álmos, és a kérdése után szinte azonnal nekem is dőlt, elég volt neki az a pár falat kóstoló. - Rég ült így evés közben az ölemben, amikor kicsi volt, megmutatta a testvérem, és én is etethettem, amíg nem voltam otthon, addig még a falat is összekenték bébi étellel, de haza mentem, leültem a konyhába és az ölembe vettem, majd elkezdtem etetni, persze nem így rögtön, ez egy rövidített verzió. Együtt ettük a förtelmes bébi ételt, még azt a befőttes üvegeset is kipróbálta a nővérem, de… mivel szintén együtt ettünk Lisával, egy nyalat én, egy falat ő. A céklás sóskás pépnél még rosszabbat nem ettem, komolyan, Lisa pedig a két fogával, visítva vigyorgott és tapsikolt, szerinte vicces volt ahogy kiköptem azt a förtelmet, ezután állt rá az otthoni pép készítésre a nővérem, amik egyre darabosabbak lettek. Sárgaborsó főzelék! Tudja milyen fonom, péppé zúzott csirke mellel? Mennyei! - sóhajtottam. - Persze… egészben még jobb, de fokozatosan kellett hozzászoktatni Lisát ezekhez az ételekhez, és… - megráztam a fejem, hozzá érintettem az ajkam és az orrom a buksijához, beszívtam a gyerek illatot, Lisa illatát, az otthon illatát belőle és Miára mosolyogtam. - olyan hamar megnőtt! Nem mondom ,hogy nem voltam el vele babaként, de így több mindent lehet vele kezdeni…- itt hirtelen elhallgattam, kicsit megfeszültek a vonásaim, bele sem mertem gondolni, hogy mi lett volna, ha pár évvel fiatalabb lenne Lisa, vajon tudnék-e iskolába járni? Nem akartam volna se intézetbe se másnak adni, hogy mások neveljék helyettem. Az evés végeztével megittam a poharamba töltött ananász levet és jólesőn szusszantottam fel, most már én is el tudnék aludni, és a fájdalom csillapító is kezdett hatni, kevésbé fájt a lábam. De, majd bekenem Mianna kencéjével, és remélem az is segíteni fog, meg egy adag jég. - Felviszem Lisát aztán vissza jövök, és megnézhetjük a mosógépet és a krémet is. - ficeregtem a széken, majd óvatosan felkeltem, nem a fájós lábamat terheltem meg elsőnek, aztán megfogtam Lisát is könnyedebben, magam sem tudtam,hogy milyen indíttatásból, de puszit nyomtam Mianna arcára, miközben elhaladtam mellette - Köszönjük, finom volt az ebéd, és köszönöm, hogy gondolt rám is! - léptem el a doktornőm mellől, majd elindultam az emelet irányába, a konyha ajtóban torpantam meg és pislogtam, arcon pusziltam Miannát, ilyet szoktak csinálni a barátok nem? Remélem! Mindjárt utánam jön és bemos egyet, igazi nőies erős tenyerest. Megfordultam, de megbánás helyett egy kedves, hálás mosoly terült el az arcomon, azt hiszem így tudtam kifejezni azt, amit leginkább éreztem. Hála, öröm, boldogság, mindezt Mianna miatt. Tudtam, hogy nem fog felpofozni, de ha túl sok volt neki, ez a hála puszi, akkor szólni fog mindenképp. - Túl nagy kérés, vagy kérdés lenne ha megkérdezném, hogy nincs-e jege véletlenül a lábamra? - a konyha ajtóban állva és miközben álltam, pihentettem a lábamat. Lisa teljesen elvackolódott a karjaimban. - Fluffy! -tátogtam Miannának, az, Lisa alvós állatkája. Nem akartam visszamenni érte, de Miannát sem akartam volna rángatni, majd vissza jövök érte… és felviszem, miután megkaptam a jeget a lábamra, meg a kencét is, mindent egyszerre.
Egy kicsit sutának éreztem magam a saját konyhámban, főleg azért mert jelenleg egy kezdő háziasszony benyomását keltettem, akinek még arról sincs halvány fogalma sem, hogy mit is szeret a családja. Persze a zavaromat tovább fokozta a kislány és közöttem lezajlott beszélgetés a nappalimban, amikor is megbeszéltük miért nem eszik Dean tulajdonképpen szarvast, meg úgy egyáltalán semmiféle vadhúst. Nem tudhattam, mégis kényelmetlenül éreztem magam miatta, és az igazat megvallva magától a gondolattól is, ahogyan kúszott bele az idő a délutánba, hogy ha Lisa elalszik....megráztam a fejem. Elképesztően ostoba képzelgéseim vannak időnként, és azonnal abba kell ezt hagynom. Lisa hangja rángatott vissza a valóságba, meg az amikor arról kérdezett, hogy mit jelent valaki mellett megállapodni. Beharaptam a számat, egy kicsit talán a szokásosnál is tovább gondolkodtam miképpen fogalmazzak meg neki egy elfogadható választ erre a kérdésre. Hiszen megállapodni nem csupán házassággal szoktak valaki mellett, hanem egyfajta barátként is. Valahogyan meg kell vele értetnem, hogy a főzés, és az, hogy a bácsikája meg ő most itt vannak az én otthonomban, még nem jelenti egyből azt, hogy ő meg én...hogy Dean meg én esetleg. Tudat alatt szőttem ezt a kis ábrándot tovább, de hangot nem adtam neki, inkább valami olyasmit magyaráztam Lisának, hogy megállapodni valaki mellett annyit tesz, hogy fontosabb a számunkra mindenki másnál, és szeretnénk a továbbiakban, az életünk hátralévő részében vele maradni. Nem szerettem volna ha többet kérdez erről a dologról, már így is jobban zavarba hozott semmint azt gondoltam volna, így aztán visszatértünk Dean-hez a konyhába. Hagytam, hogy a kislány és ő közösen egyenek és csak néztem elmélázva, megint hagyva a fantáziámat kicsit meglódulni. Azt hiszem irigy voltam egy picit, noha ez nem az a fajta irigység volt amit az ember sajnálatból érez. Ez őszinte és rajongó irigység volt, az az egészséges fajta, amikor látva a boldogságukat, ahogyan szinkronban beszélnek nem vágva egymás szavába, ahogyan együtt esznek magamban azt kívántam bárcsak nekem is kijutott volna ilyesmi az életembe, bárcsak én is tudnék így ülni az asztalnál. Megint elkapott az a gyomor szorító érzés, hogy George elment, hogy Drewt egy ideje már nem keresem, és egyáltalán nincs senki a közelemben, akire azt mondhatnám, hogy igazán...a családom. A kényszer szülte helyzetben azonban egy hétre úgy tűnik egy kicsit belekóstolhatok ebbe az érzésbe, talán elegendő lesz ahhoz, hogy kitartson egy jó ideig, hogy a visszagondolok majd rá, azt kívánjam bárcsak itt lennének újra. Ha rajtam múlna soha nem engedném el őket. Lisa annyira okos volt, és gyönyörű, és én csak néztem, a szemeim elhomályosultak, és egy mosoly is megült a szám szegletében ahogyan figyeltem miképpen tűnik el az étel a szájában, alaposan megrágja, és Dean figyelmesen és odaadóan vigyázva rá, néha segít neki. A kislány ilyenkor eltolja a kezét, és büszkén szegi fel a fejét, hogy ő már igenis nagylány, aztán persze két kézzel fogja meg az ananászleves poharat, két apró tenyerét a pohárra simítva, hogy még véletlenül se ejtse el. Szótlanul nézem őket és mosolygok, a szemeimet elborító fátylat két pislogással igyekszem elűzni.Sóhajtok egy nagyot és bólintok annak kapcsán, hogy holnap is ehet majd a kislány szarvast. - Ha jól láttam még akár négy napig is ehetsz belőle, Manuela ennyit adagot rakott a jégre. Szóval ha ennyire ízlett és szívesen ennél belőle akkor természetesen holnap is ehetsz belőle.- a bébiételekre és a pürékre csak mókásan fintorogtam, valahogyan soha nem tartozott a kedvenceim közé. - A szomszédunk még Angliában, a kedves Mrs Dodson, amikor megszületett a harmadik gyermeke egy kis segítségre szorult. Én akkoriban készültem a doktorimra, de szívesen átmentem és vigyáztam a picire, amíg a nagyobbakat elrendezte. Egyszer emlékszem valami rémes pépet készített az apróságnak, és én azzal próbáltam megetetni. A konyhaasztalon a jegyzeteim de a picur nemes egyszerűséggel az arcomba fújta az összeset amit a szájába lapátoltam. Mindenem csupa zöld és narancs sárga lett, a jegyzeteim fele teljesen tönkre ment, mégis csak nevettem. Egyszerűen nem lehetett rá haragudni, főleg azért nem mert jobban belegondolva azt a borzalmat én sem szívesen ettem volna meg.- nevettem el magam, majd kacsintottam egyet Lisára és visszamosolyogtam Deanre - De azt hiszem most már semmi pénzért nem hozná vissza a pürés időket, igaz, Dean?- felálltam az asztaltól, hogy a terítéket leszedjem, és a mosogató gépbe halmozzam őket, addigra a kislány, meg a bácsikája már felfelé indultak, és az itt maradt plüss láttán egy alig hallható "Oh" hagyta el az ajkaimat, majd megelőzve Deant magam vittem neki oda a kis alvó állatkát. Bólintottam a szavaira, és természetesen meg fogom mutatni a mosógépet meg a szárítót is, és persze szívesen bekenem a lábát. Az ujjammal némán mutogattam Dean-nek, hogy a mosóhelységben leszek oda jöjjön majd utánam miután Lisát letette aludni. A kislány még félálomban motyogott valamit, nem tudtam kivenni pontosan, de szerintem jó éjszakát kívánt, és a lépcsőfordulóig követtem őket, majd egy finom simítással a haján búcsúztam a Dean ölében már félig alvó Lisától, és a fürdőszoba felé indultam. A mosó helység, nem volt nagyobb mint egy kis szobácska, és kicsit alacsonyabb is volt a mennyezete, mert egy korábbi gardróbból lett kialakítva. Előszedtem a mosószert, az öblítőt, a vízlágyítót és a színvédő kendőt is, majd ezeket egy kosárba pakoltam és a gép tetejére raktam. Azután visszasétáltam a fürdőbe és a gyógyszeres szekrényt kutattam át fásliért meg a kenőcsért, ezeket pedig a kád szélére helyeztem. Nem tudom mennyi ideig szöszmötölhettem ott, talán negyed óra volt mire megfordulva, a helységet a fürdőtől elválasztó ajtóban megpillantottam Deant. Mondani akartam valamit, de ahogyan ott állt, egyszerűen magával a jelenlétével belémfojtotta a szót. Most nem volt itt Lisa, hogy nevetve szaladjon elő valahonnan, és beszéljen, vagy éppen odabújjon a férfihoz, most itt voltunk ennek a kis helységnek az ajtajában, csak mi ketten. Azt hiszem kellett legalább öt perc amíg összeszedtem magam, és kinyitva majd becsukva a számat végül csak megfogalmaztam a gondolataimat. Zavartam hadartam, azt hiszem ideges is voltam. Most nem a betegem volt itt, most nem az a férfi aki már hónapok óta jár hozzám, a fiatal srác aki zavarodottan feszeng a fotelemben, és valahányszor komolyabban akarok vele beszélni mindig elüti tréfálkozva a témát. Arcomon még mindig ott égett az a puszi, amit a konyhában adott, és amit fel sem fogtam, még reagálni sem tudtam rá, egyszerűen csak pislogtam, elkerekedett szemekkel. Hogy haragudtam volna érte? Ó dehogy, egyáltalán nem, csak hirtelen nem tudtam most még ezt az egészet hova tenni. Olyan hirtelen és szokatlan volt a helyzet, mégis annyira otthonos a jelenlétük, hogy még azért sem tudtam volna haragudni ha átölel...megráztam a fejem és tovább magyaráztam neki, hogy pontosan melyik mosószer mire való, hogy a feliratok tökéletesen mutatják mit mire használjon. Aztán a gépen kezdtem el a gombok funkcióit részletezni, néha oldalról felpillantva rá, hol laposan, hol félszegen, hol határozottabban, hol mosolyogva, hol komolyan. - Ha esetleg mégis gondjai adódnának vele Dean, akkor szóljon nyugodtan és segítek. Az első alkalommal nekem is sikerült a fehér lepedőből rózsaszínt varázsolnom pusztán egy rossz hőmérséklet megválasztásával, és ugyebár nincs mindig itt Manuela, hogy segítsen, hétvégente legalábbis nem jön, akkor magamra vagyok utalva. Mondjuk egy ideje már csak ő van, aki rajtam kívül csinál is valamit a házban.- sietve elhallgattam, kicsit úgy tűnhetett, mintha panaszkodnék, pedig ezt akartam a legkevésbé, de valahogyan a jelenlétében annyira egyszerűen jöttek a szavak. Aztán a tekintetem a lábára siklott és a felkarjára simult a kezem, úgy mutattam neki a fürdőben található széket és előtte a kis zsámolyt. - Jajj, én meg itt fecsegek, a lába meg...jöjjön, üljön ide le. Hozom a jeget, aztán megnézem azt a sérülést. Levenné addig azt a tartó sínt, máris jövök.- kellett az a kis idő, amíg a konyhában a fagyasztóra támaszkodva beszívtam majd kifújtam a levegőt, hogy némiképp a zavarodott és kusza gondolataimat vele kapcsolatosan rendezzem. Többször átsimítottam a hajamon, lófarokba fogtam és elengedtem. Képtelen voltam uralkodni magamon, pedig vissza kell mennem, és nem csupán erre a pár percre, hanem az elkövetkezendő napokra. Próbáltam magam arról győzködni, hogy ez a fiú a betegem és nem engedhetem ezt meg magamnak...de már korábban sem voltam képes saját magamra hatni és azt hiszem ez most sem fog menni. Túlságosan hatással volt rám, és azt hiszem minél több időt fogunk együtt tölteni ez egyre nyilvánvalóbb lesz. Az érzéseket egy ideig lehet titkolni, lehet elzárni, de örökké valamiféle szerepet játszani nem lehet. Még én sem vagyok képes rá, és azt hiszem világ életemben ez volt a bajom. Hogy amíg mások tökéletesen el tudtak zárkózni a betegeiktől, amíg úgy tudták őket szemlélni mintha valami esettanulmány lennének, addig ez nekem nem ment. Nem...nem állítom, hogy minden betegem olyan közel került hozzám mint Dean, és még arra sem sikerült magyarázatot találnom, hogy miért éppen ő van rám ilyen hatással, de akkor is...sosem tudtam puszta kartonban nyilvántartott számokként kezelni őket. Kiszedtem a jeges tömlőt és megráztam a fejem, a vonásaim valamennyire rendeződtek, legalábbis ebben bíztam és visszaindultam, nagyjából tíz percnyi távollét után a fürdőben rám várakozó Deanhez. Leguggoltam elé, és a csap szélére tettem fel a jeget, majd az ölemben vontam a lábát, felhajtogatva a nadrág szárát, hogy jobban lássam a zúzódást. Kicsit ráncoltam is a homlokom. - Hát ez tényleg elég csúnya- ujjaimmal végigsimítottam a lilás-zöldes felületen annak is a közepén. Nem...ez nem olyan mozdulat volt, mégis éreztem, hogy mindketten összerezzenünk. Szabad ezt nekem? Lehet ezt nekem? Nem egyáltalán nem lehetne, de most....én tényleg a sérülését szeretném ellátni. Fogtam a jeges tömlőt és a zúzódásra nyomtam - Ezt most tartom itt egy kicsit, jó?- pillantottam fel rá onnan lentről és nagyon finoman nyitva maradtak az ajkaim alig hallhatóan fújtam ki a levegőt. Mondanom kellene valamit, valamit ami nem arról szól, hogy mennyire....hogy én mennyire elvesztem a szemeiben....nem...ezt egyszerűen... - Tudja...van egy télikert itt...aaaa...rózsakert végében.- olyan idegenül csendültek a saját szavaim, mintha nem is én lettem volna. Éreztem, hogy mögötte valami egészen mást mondok, valami egészen más, ami sokkal inkább belülről jön, a néma szavak szerettek volna kiszakadni belőlem, de útját álltam. Odafent a vendég szobában van Lisa, és én csak segíteni akarok nekik...csak segíteni, nekem nincs jogom ahhoz, hogy...De mihez is nincs jogom? Ahhoz, hogy boldognak érezzem magam? - Szóval mivel említette, hogy szívesen megcsinálna bármit, arra gondoltam, hogy ha a lába jobban lesz akkor ráférne egy kis festés a belső vázra és a padokra meg az asztalokra. Én nem akartam, hogy...úgy értem fogadnék festőt aki megcsinálja, de maga azt mondta, hogy szeretne valamit csinálni, és jelen pillanatban hirtelen ez jutott eszembe. Ha visszakötöztem a lábát megnézhetjük ha gondolja, vagy ha nagyon fáradt akkor ráér holnap is.- láttam a szemein, hogy ő is álmos, és legszívesebben a másik kezemmel átsimítottam volna az arcát. A kissé kusza haja amúgy is vonzotta az ujjaimat, de végül csak maradtam ott, ölemben a fájós lábával, amire a jeges tasakot szorítottam, hogy némiképp lejjebb vigyük a duzzanatot.A tekintetem sötét lett, örvénylő és kavargó ahogyan ránéztem. Hogy mi látszott benne, nem tudom, csak azt éreztem, hogy előbb vagy utóbb képtelen leszek megálljt parancsolni a szavaimnak is, és akkor már nem fogom mindenféle dolog mögé rejteni őket. Most még sikerült nekik gátat szabni.
Másnap reggel. Kijózanítóan egyszerűen indul, és a legbántóbb az ablak résein át befolyó napsugár, amely végigcsiklandozza a lábamat. Álmodtam az éjjel, és azt gondoltam, hogy ez az álom itt marad majd velem, hogy megtarthatom, hogy igenis kiérdemeltem. Álmodtam az éjjel, annyira szép volt, annyira lehetetlenül szép, hogy kétségbeesetten kapaszkodtam bele, nem akartam elereszteni, az utolsó pillanatig szorítottam volna, és bármit megadtam volna azért, hogy maradhasson. Ha lett volna varázserőm amivel visszatartom a hajnalt, amivel visszatartom az idő múlását... de nem volt. Összetörtem és újjászülettem, hogy aztán ennek az egésznek a tudatában folytassam tovább az életem...nem volt lehetőség többre, a boldogságot időnként patika mérlegen mérik és annyit kell belőle kiélvezni ami megadatik. Nekünk ennyi. A sötétségbe rejtett sóhajok, a kert nyugalmában elrebegett ezer meg ezer szó, amely mégis oly kevés volt, hogy kifejezzük a másiknak mennyire ragaszkodunk hozzá. Ostoba vagyok ha akár egy percig is reménykedtem abban, hogy ennek az egésznek lehet bármiféle jövője, bármiféle lehetőség arra, hogy egy közös útra lépjünk. Túl sok volt az akadály, és nem tudom mennyire voltam még rá felkészülve, hogy lebontsam azokat. Csak a remény volt, csak az volt egész idő alatt ami nem hagyott nyugodni, és az, hogy erre az egyetlen éjszakára, ami hirtelen támadt viharként sodort bennünket magával, még kicsit elrejthessem őt magamnak. Egy ideig még elhihessem, hogy minden érintését újra és újra, akármikor élvezhetek, hogy elég csak kérnem és megkaphatom. Hitetlen voltam leginkább önmagamban, és benne is. Nem folytatódhat, ezt már akkor tudtuk, amikor az első csókot cserélték, az ajkak, ezt már akkor tudtuk, amikor belenéztem a szemébe és tudtam, hogy innen nincs tovább megállás. Túl régóta volt bennünk, mint a szunnyadó vulkán, mit a természet haragja kelt életre, ahogyan bennünket a vágyak tisztítottak meg ezen az éjjelen. Meg kellett történnie, most már tudom, de nem folytatódhat. Sem az új napon, sem egy későbbi alkalmon. Egy titok marad, egy gyönyörű, sok évig őrizgetett titok majd, mit egyszer talán elmondunk valakinek. Most még csak a miénk, az egyetlen titkunk. Még mindig éreztem a számban a könnyeinek édesen keserű ízét, még mindig hallottam ahogyan cseppen a víz a fürdőben, ahogyan a zuhany alatt újra és újra életre kelt, hogy minden egyes mozdulattal egy darabot elvegyen belőlem, és a sajátját adja oda. A víz nem megtisztított bennünket hanem még jobban összekötött, eggyé olvasztott, véglegesen. Nem fogok tudni tőle szabadulni, és ha fájdalmas is, ha minden nap úgy kell magamra öltenem ezt a megjátszott szerepet, akkor is látni akarom. Ha a kezem többé nem is érinthetné, a hangom símogatni vágyna, ahogyan a tekintetem is akarja még magának. Látni akarom, legalább ennyi maradjon meg, az élet nem vehet el mindent tőlem, legalább ezt hagyja meg nekem. A gyümölcse voltam, ahogyan az éjjel mondta nekem, a gyümölcse, amit ízlelni vágyna még, de erőszakos kezek szakítanak le az érkező reggel fénye, amely nem hagy tovább mellette maradni. Még bújnék, még merítkeznék el a teste melegében, hallgatom ahogyan egyenletesen szuszog, tagjaink összekeveredve, kezem a mellkasán pihen, és lassan nyíló pilláim alól nézem őt. A végtelenségig tudnám nézni miképpen rezdül a szemhéja, az álom ül meg rajta mint rosszcsont kobold, lábát lóbálva nyelvet ölt a korai napsütésre. Az ajkain a félhomályból derengő csókok ezrei köszönnek vissza és hívják a reggelit, azt a különöst azt az ébresztőt, de nem merem. Kezemet emelem, és hozzá sem érve ujjammal simítom végig a levegőt éppen az ajkai felett. Nem mozdulok, félek, hogy ha megteszem akkor elillan a varázslat, ami már akkor elillant, amikor elaludtam. Akkor engedtem el az utolsó olyan másodpercet is az éjszakából amikor még büntetlenül és következmények nélkül szerethettem őt. Mostmár csak fürdőzöm ebben az emlékben, még a legutolsó utáni pillanatokat merem ki belőle magamnak, hogy aztán elindulva ezen az új napon megint azzá váljunk akik előtte voltunk. Az arcán futtatom végig a tekintetem, a kisimult vonások mögött fedezem fel őt magát, és rádöbbenek, hogy ennél közelebb soha nem fogok hozzá kerülni. Lehet ezer meg egy kezelés, lehet ezer meg egy beszélgetés, soha többé olyan közel a lelkéhez, ahhoz aki ő valójában volt, nem leszek, mint akkor amikor magamba fogadtam őt. Nem bántam meg semmit, nem azt bánom, hogy végül nem bírva parancsolni a vágyaimnak megtettem. Ma reggel a leginkább az fáj, hogy nem vagyok képes megoldást találni arra, hogy miképpen tovább. Bűntudatom van? Egy kicsit, leginkább azért, mert hagytam magunkat egy olyan dologban ringatni, hogy ez bármikor megismétlődhet. Mindkettőnknek van egy múltja, amin még nem kerekedtünk felül. A múlt megannyi hívatlan árnyékával sodródik utánunk, és amíg nem szabadulunk meg tőle, amíg a lelkünk minden egyes apró kis rekeszében rendet nem teszünk addig nem lehet, egyszerűen nem lehet. Túl veszélyes útra tévedtünk, és most van az a pont ahol még vissza lehet fordulni. Csupán egyetlen éjszaka, ennyi jutott, van akinek még ennyi sem. Mi ajándékul kaptuk. Hozzábújok, magamba szívom az illatát, és még egy kicsit lehunyom a szemeimet, kezemmel a mellkasát simogatom végig, majd egy nehéz és alig hallható sóhajt követően bújok ki mellőle az ágyból. Nem olyan egyszerű a mozdulat, ugyanis ekkor veszem észre, hogy annyira össze voltunk gabalyodva, hogy minden egyes testrészemet úgy kell mellőle kihajtogatnom, a hajamba félig beleburkolózott. Elmosolyodom, érzem, hogy éppen úgy ragaszkodik még hozzám, ahogyan én hozzá. Édes kis naív bolondom. Egyik kezemet kiszabadítva megtámaszkodom rajta, majd a másik kezem mutatóujjára egy apró csókot lehelek és az ajkához érintem. Halk, mosolygós morranás kiséri a mozdulatomat. Én így búcsúzom tőle, ezzel a piciny csókkal, amit már csak így adok neki oda. Ha az ajkammal tenném, nem tudnék megállni. Végül aztán ha nehezen is de felkelek mellőle, hogy a konyhába induljak valami reggelit készíteni. Az órára nézek a komódon, reggel hét óra van. Magamra veszem a hálóruhámat és a köntösömet is a vállamra kanyarítom, végül mezítláb indulok ki a szobából, egy halkan kattanó ajtózár jelzi, ezzel a mozdulattal hagytam magam mögött az elmúlt éjszakánkat. Még nem indulok el, lehunyva a szemeimet fordulok vissza a csukott ajtó felé, és a két tenyeremet helyezve rá a homlokomat megtámasztom rajta. Vékonyra húzódnak az ajkaim a fejemet csóválom, és alig hallhatóan ki tudja miért suttogom bele az ajtóba, bár jól tudom senki nem hallja, csak én, legbelül fájdalmasan küszködve a tudattal. - Szeretnélek szüntelen szeretni, Dean.- furcsa szókapcsolat, de azt hiszem pontosan benne van minden amit ebben a pillanatban érzek, és az előbb a mozdulatommal, most a szavaimmal is végleg magam mögött hagyom az előző éjszakát. Pokolian fájdalmas a mellkasomat szorongatja. Beletúrok a már így is kócos hajamba, és lefelé indulok a lépcsőn, amikor a nappaliból hangokat hallok. A televízióból szól valami... meccs? Ki néz nálam ilyenkor tévét? A felismerés hihetetlenül gyorsan jön. Te jó ég, Lisa már ébren van, a bácsikája pedig még az én szobámban alszik. A nappali felé indulok, ahol a pöttöm kislány, a nagy kanapén elveszve, ölében és én plüssöm, amit Dean-től kaptam, állát azon támasztva néz valami mérkőzést. - Jó reggelt kis tündérem!- köszönök rá vidáman, legalábbis igyekezve annak tűnni. Mennyire pokolian nehéz jókedvet erőltetni magamra, miközben az előbb még az életem utóbbi időszakának legfájdalmasabb pillanatait éltem át. A kislány arca felragyog ahogyan rám néz. A haját maga fogta össze, ezért kicsit csálén áll. Majd befonom neki, kitalálunk valami szép hajviseletet a mai napra. - Mianna! Ugye nem baj, hogy bekapcsoltam, csak korán felébredtem és gondoltam lejövök. Dean merre van? Már felébredt?- megrázom a fejem az első kérdését hallva, hogy nem baj, majd közelebb húzódom hozzá és egy hatalmasat ásítok magam is. Két kis kócos nőci a nappalimban. Nem mondom el tudnám állandóan viselni, ezt az egészet. De hamar rá kell ébrednem, hogy ez csupán átmeneti, hogy ők nem lesznek mindig itt. Ez a gondolat a szokásosnál is jobban elszomorít ma reggel. Próbálnám tagadni, hogy az előző éjjelnek ehhez köze van, hogy még túl friss bennem az élmény, de jól tudom nem ez az oka. A jót könnyű megszokni, és sokkal keservesebb elveszíteni. - Dean még alszik...- majd észbekapva, hogy én ezt ugyan honnan tudhatnám, gyorsan teszem hozzá - Azt hiszem. A férjem szobájában, nagyon fájt a lába, és mivel sokáig ébren voltunk az éjjel nem akart zörögve bemenni hozzád.- nem merek a kislányra nézni, te jó ég, hova süllyedtem, egy pici lánynak hazudok. Még ha kegyes hazugság is, akkor is. - Ahhaaaaa- sokat sejtetően néz rám, és ott,azokban a csillogó szemekben meglátom őt is, Deant. Ettől még nehezebb lesz, még nagyobb a bűntudatom, ahogyan nézem ezt a tüneményes lánykát, és rádöbbenek nem hülye ő, csak még kicsi. Mégsem mond többet, ahogyan én is hallgatok, és a csendben ücsörgünk tovább, a háttérben a tévé monoton zúgása hallatszik. Végül megpaskolom a saját combomat és úgy döntök ideje elindítani a reggelt. - Mit szólna a korán kelő kisasszony egy kis palacsintához? Áfonyasziruppal, vagy mogyorókrémmel, esetleg csipkelekvárral? Hmmmm?- mókásan vonogatom a szemöldököm és ami nálam nagy ritkaság, szinte teleszájjal mosolygom. Lisa úgy ugrik fel, mint akit puskából löttek ki, és már ide-oda cikázik a nappaliban, teljesen fellelkesülve. - Igen, igen igen! Kimehetek nézni ahogyan sütöd? Tudod te is dobálni? És te is sokat szoktál sütni? Sokat kell csinálnod, mert ha Dean felébred befalja egymaga az egészet...és hát nem sajnálom tőle, csak fogy.- nevetgél a pici lány, én meg vele nevetek és már állok is fel a kanapéról, hogy együtt megcélozzuk a konyhámat, kézenfogva, mint a cinkostársak, akik valami nagyszabású dologra készülnek. Hogy ezt is meg tudnám szokni? Hogy Lisával reggelit készíteni, és várni, hogy a bácsikája felébredjen...Gondolatban megrázom a fejemet. Elég legyen, be kell mostmár ezt fejeznem. Amíg itt vannak mindent meg akarok adni neki, még akkor is, ha utána, ha majd elmennek fájdalmas lesz számomra az egész. - Okés, borsószem kisasszony, ide üljünk fel.- paskolom meg a magasított széket a pultnál, majd segítek neki felkászálódni. Két tenyerébe támasztja az állát, úgy figyeli minden mozdulatomat, és esküszöm néhány másodperc erejéig átsuhan az agyamon, hogy hogy ha Dean ott ülne, tökéletesen ugyanezzel a mozdulattal figyelnének. A két Carter az én konyhámban, arra várva, hogy elkészüljön a palacsinta. - Hogy aludtál amúgy Lisa? Kényelmes volt az ágy?- fordul a fejem elpillantva a vállam felett, a villa alatt egyenletesen kopog a tányér, ahogyan felverem a tojásokat. - Naaaaagyon jól. Kényelmes az az ágy, úgy aludtam mint a tök.- vigyorog a pici lány, és én is elmosolyodom, a kérdése azonban meglepően érkezik - És te hogy aludtál?- tudom, hogy ártalmatlanul teszi fel, mégis nyelek egy nagyot, és örülök, hogy háttal állok neki a pultnál, így nem láthatja ahogyan lehunyom a szemem egy pillanatra, hogy összeszedjem a gondolataimat. - Én is nagyon...jól...aludtam. Szépet álmodtam.- felelem végül elcsendesülve, és még mindig a tojásokban kopog a villa, és próbálom visszatartani a keserves könnyeket amik kikívánkoznak. Miért akarnék sírni, hiszen szép volt, valóban az volt? Talán csak a múlandósága fáj. Egyedül az.
Sosem hittem volna, hogy valaha képes leszek megnyílni valakinek ennyire, és hogy az a személy a doktornőm lesz, akivel gyakorlatilag meg sem szabadott volna történnie ennek az egésznek. Annyira szerettem volna ha reggel felébredek, akkor az ő arcát láthassam, de nem így történt, hallottam ahogy kattan a zár, és újra elválasztja őt tőlem az élet. Dideregtem, a magány újra lecsapott rám, egyedül voltam, ahogy eddig is. Ahogyan az egész életemben, akkortól kezdve, hogy elkezdődött ez az egész ámokfutás a szeretteim elvesztésével. Nyakig takaróztam s úgy bújtam el az ágyba, még itt volt az illata, még ebben a felhőben akartam elbújni csak egy kicsit, ami rá emlékeztet, mától úgyis Lisával kell aludnom, a vendég szobában. Tudtam, éreztem. Ez már Lisának is feltűnne. Hangos, fájdalmas sóhaj szakadt fel a torkomból,lassan felültem, és áttúrtam a hajamat, miközben nyújtózkodtam, kifordultam az ágy szélére s úgy lógattam a lábamat egy kicsit az ágyról, utáltam felkelni, szerettem henyélni rég volt rá lehetőségem, pontosabban általában csak hétvégente. Megvolt ilyenkor a reggeli rutin, elérhető helyen volt a zab pehely, vagy a kukorica pehely, és a tej, meg a tányérja, ha éhes volt, feltalálta magát, hiszen Carter, ha kajáról van szó, nem ismerünk lehetetlent. Felkeltem, majd nagy robajjal érkeztem négykézlábra, a bokám… Sziszegve keltem fel és csillagokat láttam, rohadt szomjas lettem, erősen ziháltam a lábamba nyilalló fájdalom miatt, az ágyba kapaszkodtam, kellettek volna a mankóim. Amik a kocsimban voltak, de meztelenül lehetetlenség lesz érte kimenni. Idebent nem volt ruhám, semmi gond, ki vánszorogtam a magam csiga tempójában, az ajtóig. Ott a homlokomat támasztottam az ajtónak. - Te vagy Mia, a legjobb dolog az életemben ami velem történt! - sóhajtottam a magányos ágynak, a szobának, és magamnak, mielőtt kiléptem. Aztán pedig a fal mellé botladoztam, úgy sétáltam át a szobánkba, hogy ott támaszkodtam a falnak, majd beslisszantam az ajtón, kicsit meglepődtem, hogy nincs itt Lisa, de akkor ezek szerint ha se Mia nem volt nálam, és Lisa nincs itt, akkor a házban vannak együtt, valahol. Feltúrtam a táskámat ruha ügyileg, egy világos kék műtős pólót és műtős nadrágot találtam, még egy boxert is, tökéletes lesz, a mai napra mindenképp. Mire felöltöztem, Mo is oda ugrott a fejem tetejére, Lisával aludt, illetve, az én táskámon, s az ágyam végébe ugrott amikor beléptem, úgy éreztem,hogy engem várt. Tegnap örömködve lófráltam a házban Miával, de meglett az eredménye… A lábam akkorára dagadt, hogy még az elefántok is megirigyelhetnék. Szerintem orvoshoz kellene mennem… A korábbi jókedvemet fájlalom felhőzte, s nem csak testi, hanem lelki is, szinte görcsben állt a gyomrom, megígértem Miának, hogy ma beszélni fogunk erről, kettőnkről, hiszen, most már ismét az orvosom. Már éreztem a palacsinta illatát a lépcső felénél, és hatalmasat mordult a gyomrom. Sóhajtva álltam meg, sosem fogok tudni ezen a lépcsőn úgy végig menni, vagy felé pillantani úgy, hogy ne jutna eszembe az, ahogyan végig cipeltem fel a szobájába, majd az ahogy le totyogtunk fokról, fokra. Alig nehezedek rá a fájós lábamra, az előtérben még a nappaliba pillantok, megy a tévé, sport csatorna, Lisa hamarabb kelt fel, a kaja és a sport, ezek tudnak lefoglalni, meg a néhány percnyi bambulás után a lábamba nyilalló fájdalom. Felsóhajtok, és bicegve, jobban mint eddig elindulok a konyha felé. - Én, azt álmodtam, hogy bejött éjszaka hozzám Mo, tudod ő a bátyám mókusa, japán repülő mókus, és nagyon hiányzik, aggódok is érte, mert tudod az a szörnyű robbanás, és remélem nem sérült meg, de Dean biztosan meg tudná gyógyítani. - említett szőrös rágcsáló a fejem tetején gubbasztott, s onnan lesett körbe, kitűnt a hajam rejtekéből, hiszen ő fehér mintázatú míg én inkább sötét szőke hajú vagyok, szóval remekül elütöttünk egymástól. Hallottam, hogy Lisának nagyon jó kedve van, mikor is sütöttek, vagy főztek a számunkra reggel? Másfél éve talán. Lóbálta a lábát és hallottam a hangjában a felhőtlen jókedvet. Elnyomtam egy ásítást, majd beharaptam az alsó ajkamat, a pólóm alá nyúltam be, hogy megvakarjam a hasamat, s ha egyedül lettem volna a házba bizony fojtatom a mozdulatot férfiasabb tájak felé is, de ettől most eltekintettem, megálltam a konyha ajtajában és a keretnek támaszkodtam. Figyeltem az idilli jelenetet. Bárcsak, mögé osonhatnék… Nem fogok hisztizni, mert az nem az én stílusom, csak az a gombóc múlna el a torkomból, ami itt környékez a megannyi elvesztegetett lehetőségem, a közös jövőnk, amely hamvában fúlt el, a mi főnixünket leöntötték egy forró jeges vízzel, még hamu korában. A parazsak megvoltak, de nagyon gyorsan helyre kellett tennem magamat, nehezen ment, mert ez a bájos hálóruha… meg kellett rázzam a fejemet, ám ekkor megéreztem ahogy belekapaszkodik a hajamba Mo. Halkan kuncogtam fel, nem tudtam egyszerűen egyik pillanatról a másikra elfeledni az éjszakát. - Jó reggelt drága hölgyeim! - sétáltam Lisa mellé, s le is telepedtem a székre, Miára sandítottam, még utoljára megsimogattam a tekintetemmel, aztán Lisára pillantottam. - Itt van Mo! Mia, ő Mo! - mutogatott Lisa a fejem tetejére - Ő róla beszéltem. - Mo épp tisztálkodott , most hogy már biztosabbnak érezte maga alatt a talajt. Rajtakapottan, de ártatlanul pillantottam Miára, ez még nem jelent semmit, ő csak egy ragaszkodó kis állatka. Hogy a többi vendégről odakint ne is beszéljünk, egynémely, a napszaknak megfelelően elvegyült a természetben, de néhány… - Mi a baj, bátyó, fáj a lábad? - érintette meg a karomat Lisa és megsimogatott. Halványan mosolyodtam el és óvatosan biccentettem. - Igen, azt hiszem a kocsi tolás és a sok miegymás miatt megerőltettem… - fintorogtam. Azt a miegymást pedig nem bántam, emlékezni fogok rá örökre. - De miután elvittelek az iskolába, elmegyek az orvosomhoz, és a mankókkal fogok járni, meg majd lent alszom a nappaliban, mert a sok lépcsőzés sem tesz jót. - adtam barackot a fejére, mire a sebtében összeszedett haja szétbomlott. - Nem lehetne, hogy ma nem megyek inkább be? Tudod… jó lenne, ha elmehetnénk így hárman abba a wellness parkba, Central Citybe! Van csúszda, medence…De Ma vasárnap van, nem Mianna? A pénteki ismétlést adták le a tévében! - bár imádtam az ilyen mókákat, megráztam a fejemet, mire Mo lesietett a vállamra. A pénteki ismétlés sem esett le hirtelen. A péntek esti rögbit mindig vasárnap reggel szokták leadni. Csak ez az egy dolog volt ami kiugraszthatott hamarabb az ágyból. - Nem, most iskolába kell menned, majd ha meggyógyultam visszatérhetünk erre a hármasban való mókázásra rendben? Amellett nem emlékeszme, hogy vasárnap lenne. - emeltem kérdőn Miára a tekintetemet s rajta is felejtettem. Fürdő ruha, vajon milyen fürdő ruhát venne fel? Visszautasítaná az egészet? Velünk jönne? Lenne olyan hely, ahol csak egy kis időre, de kettesben maradhatnánk? Nem tehetek róla, a gondolataimat legalább nem tudja elvenni tőlem senki, azok megmaradnak nekem, és álmodozhatok, szabadon. Mo a levegőbe szimatolt és Mia felé nyújtózkodott, lefutott a vállamról, majd felugrott a hajára és felkapaszkodott a feje tetejére. Egyébként, elbizonytalanodtam, azt hittem, hogy már hétfő, de… ezek szerint nem. Nagyon elmerültem Miában, és elfeledkeztem a problémáinkról is teljesen. - Azt hiszem, új asszisztensed van! - kövezzenek meg, de nem tudtam hirtelen átváltani magázásra, reméltem nem hozza a frászt a mókus a kedvesemre, ő volt az én kedvesem, nem hiszem,hogy bárkire is rá fogok tudni úgy nézni, ahogy ő rá, hogy… szeretni fogok valakit ennyire mint őt. Borzasztó nehéz lesz, talán még nehezebb annál is, minthogy titokban, de számunkra egyértelműen szeressem őt. Mert, most már… vissza kellett fogjam magamat. Miért nem viselkedhetnénk úgy mint egy szerelmes pár? Akik, egymásba vannak bolondulva? Mert, az túl egyszerű lenne. De egyszerűen nem voltam képes arra, hogy kiszakítsam magamból Miát, legyen bármi is, örökre velem marad! Utáltam azokat a rohadt romantikus filmeket, és a Kedves John-t is hülyeségnek gondoltam, először megnéztem, a nővéremmel, aztán ahányszor az ment, bealudtam, Lisával az ölemben a kanapén. De rá jöttem, hogy képes lennék rá várni örök életemben. - Tudok segíteni? Kaphatnék előtte fájdalom csillapítót? - bukott ki belőlem két karcos hangú kérdés, a korábbi gondolat menetem miatt, így próbáltam terelni a gondolataimat. Ha Mia az az akrobatikus palacsinta készítő volt, akkor apró közönsége a feje tetejéről nézte végig a műveletet. Gyere vissza Mo, ne zavard Miát, keresünk mindjárt neked is valami harapni valót - Van valami finomságod Monak? - bukott ki Lisából a kérdés Mia felé kíváncsian. Én meg csak felszusszantottam, és elmosolyodtam. - Mindig a tetőtérben eszik a mogyorót a bátyussal, arra megyek fel, hogy Dean a tetőablakon néz kifelé, és miközben megtöri a mogyorót, egyet megtart magának a másikat Monak adja, ha látnád őket… - kacagott fel Lisa boldogan, és megrázta a fejét, a tincsei szana -szét szálltak, én pedig mosolyogva hallgattam a jókedvét, örült, hogy végre mással is megoszthatja a reggelét, nem csak velem, és tetszett neki Mia éreztem, mert tud főzni, de nem csak ezért tetszett neki, ki fogom deríteni, csak maradjunk kettesben. Nyűglődtem, mert még mindig össze voltam zavarodva az este miatt, és tényleg Mia fog döntő bírót játszani felettünk, mert jelen pillanatban a lábfájás jobban lekötött, mint az,hogy normális gondolataim legyenek. De ha hétvége van, vajon rendelni fog-e az orvosom? Fáradtan túrtam át a hajamat, fel kellett volna legyek töltődve az éjjel után, de így nem élvezhettem ki azt, hogy együtt voltunk, mert vissza kellett fogjam magam, számos tényező miatt is, a húgom, és az, hogy Mia az orvosom, azt hiszem ez kellő visszatartó erő. Amellett, Mo a sugallatom után , visszajött mellém és letelepedett a egy kosárkába, ami tele volt szalvétákkal, s onnan figyelt mindenfelé a fekete kis gomb szemeivel.
Ebben a pillanatban úgy éreztem az idők végezetéig képes lennék itt állni a konyhámban, és palacsintát sütni. Megtölteni a végén édes töltelékkel és figyelni miképpen tünteti el, ez a gyönyörű kislány az egészet. Most úgy éreztem, hogy csoda történik velem. De a csodák nem szoktak sokáig tartani és legtöbbször csupán kósza illúzióként tűnnek fel az életünkben, hogy amilyen hirtelen érkeztek, olyan hirtelen el is illanjanak. Most még kaptam volna utána, még akkor is ha utóvégre a kezem már a levegőt markolja, még akkor is ha ez az egész csak egy álom, amelyből fel fogok ébredni. Nem lesz mosolygós nyári reggel, hanem majd azt hallom ahogyan az esőcseppek kopogása monoton szűnik meg az ablakpárkányon tökéletes összhangot alkotva az ereszen végigcsordogáló vízzel. Ha felébredek minden szürke lesz és borús, én pedig majd vágyódom vissza ehhez a reggelhez. Még mindig a tojások között táncolt a villa, kopogott az edény, és hallgattam Lisa gondtalan csicsergését. Bármit, e pillanatban bármit odaadtam volna több ilyen alkalomért. Hogy itt legyen velem, hogy reggelente neki készíthessek finomságokat, hogy elhalmozzam szeretettel, amit minden bizonnyal az anyja halála óta nélkülöznie kellett. Mármint olyan szeretetre gondolok, amit egy nő képes adni. Melegséget, puhaságot, amely beburkol és elaltat. Bár Dean a bácsikája, jól tudtam, hogy én másképpen tudnék törődni ezzel a pici lánnyal. Az anyja helyére nem pályázom, ahogyan én sem engedném senkinek, hogy George emlékét akarja kiűzni belőlem. Volt rá példa...a múltba tűnök el egy pár percre, a nem is olyan távoli múltban, ahol hallom csapódni a bejárati ajtót, hallom ahogyan a murván megcsikordulnak az autó kerekei, és maga után porfelhőt hagyva száguld ki az életemből egy férfi, akit egy ideig biztos pontnak hittem. Egészen öt teljes hónapot áldoztam neki, gondtalan és mindent felülíró hónapokat, amikor egy időre elfelejtettem a gyászt, elfelejtettem a tengernyi keserűséget, elfelejtettem azt, hogy a szomorúságom amely a minden napjaimat cseppenként mérgezte meg, akár a gyorsan ható cián, képes leszek vele messze űzni. Bármit képes lettem volna feladni érte, egy dolgot kivéve: a férjem emlékét. Ez volt az a sarkallatos kérdés, amelynek a végén ez a csúfos távozás bekövetkezett, amelynek a végén kisétált az életemből és soha többé nem tért vissza. Hogy bántam volna? Nem bántam, inkább csak fájt, ahogyan mindig is fájt ha valakit el kellett engednem. Pedig az élet megpróbált hozzászoktatni, megpróbálta belém nevelni az elengedés képességét, én azonban valahogyan nem tudtam elfogadni. Még mindig látom a fiatal fiú arcát, ahogyan félrefordítja a fejét, és azt kéri tőlem elhaló, durcás hangon, hogy ne járjak ki olyan sűrűn a temetőbe, hogy próbáljak meg felejteni, hogy zárjam el a gyászomat, hogy iktassam ki az életemből a férjemet. Nem is értem hogyan kérhetett ilyet. Ha szeretett...ha valaha is szeretett úgy igazán, hogyan várhatta el tőlem, hogy a számomra legfontosabb embert képes leszek elfelejteni? Arca majd elmosódik idővel, és én nem ülök a márvány padon a temetőben, a sírja felett árnyékot adó fa nem seper levelet többé a vállamra, és nem leszek képes felidézni rengeteg emlékünket, rengeteg múltbéli pillanatunkat. George-ot soha nem fogom tudni száműzni és nem is akarom. Lisa közben a kis mókusról kezd beszélni, és a mozdulataim egészen lassúvá válnak, ahogyan eszembe jut az állatka gomb szeme, amint minket néz az ablakon át. Az egyik emlék darabka rántja magával a másikat, és egy mély sóhajjal nyugtázom, ahogyan újra élem ezt az apró pár perces pillanatot. Dean ölelését, ahogyan a hajamba suttog, ahogyan az ajka a nyakamhoz ér, és én kinyitva a szemeimet mosolygok az ablak üvege felé. Az apró jószág piciny orra mozog rendületlen, a férfi pedig magyaráz róla. Japán repülő mókus...igen, ő is ezt mondta. Hívatlan kis tanúja annak ami az este történt, ami nem is szabad lett volna, hogy megtörténjen. Hova tettem az eszemet? Azt hiszem eldobtam akkor a fürdőben, elveszett a mosógép monoton zúgása közben, elveszett a csempén végigkúszó visszhangos zihálásban, a csendben, amely ránk borult, és a mozdulatainkat irányította. Vágy, akarat, ahogyan egymásra néztünk és tudtuk. Nem akarom megbánni soha, bár talán idővel a bűnbánat is elérkezik majd, amely mardos, amely arra sarkall, hogy ismételjük meg. Ha megtettük egyszer már oly mindegy mennyiszer fogjuk újra megtenni. Oldalra nyúlok és a konyhaszekrényből előveszem a nádcukrot és a lisztet, valamint előkerül a hűtőből a tej is. Ahogyan az alapanyagokat kevergetem össze a vállam felett hátranézek Lisára és mosolygom. Apró lábai lassan koppannak a szék lábtartójának, ahogyan lóbálja őket, és a maga mellett lévő gyümölcskosárból már csípi is le a szőlőszemeket, arról a fürtről, amit én is megdézsmáltam az ezüstösen elfolyó hold fényében, az éjjel. - Szerintem Mo-nak semmi baja nincs, ez olyan....megérzés- vontam meg a vállam vidáman, majd a kosár felé biccentettem a fejemmel. - Alul találsz bordó szemeket is, ha azt jobban szereted, nyugodtan csipegess, van banán és kivi is. Tisztítsak neked kivit, Lisa?- a kislány a fejét rázta, én pedig beleegyezően bólintva újra a palacsinta tészta elkészítésének szenteltem a figyelmemet. Dean hangjára rezzentem össze pár perc múlva, amely megakasztotta Lisa folyamatos, vidám csivitelését. Mintha a hátamon simított volna végig minden betű, ujjainak érintése, ahogyan beleégett a bőrömbe. Egy perc kellett, hogy összeszedjem magam és képes legyek megfordulni, bár azt hiszem ha még órákig várok azzal, hogy a szemébe merjek nézni, akkor sem lettem volna sokkal összeszedettebb. Bár próbáltam némi komolyságot erőltetni magamra, de amikor megpillantottam a hajában a mókust, egyszerűen elmosolyodtam. nem is tudom, hogy hova tűnhetett az apró jószág az éjszaka alatt, de őszintén szólva egy idő után már semmi nem érdekelt. Egy idő után már csak azzal voltam képes foglalkozni, hogyan szeressem őt még odaadóbban, még inkább úgy mintha lenne hatalmam ahhoz, hogy visszatartsam az első hajnali sugarakat. Éjjel ezt szerettem volna, minden pillanatot sokkal tovább őrizni mint ami megadatott, sokkal tovább vigyázni rá, sokkal tovább birtokolni sokkal tovább....mindent sokkal tovább. - Jó reggelt Dean. Remélem nem volt kényelmetlen az alvás...a lába miatt gondolom.- egy futó pillantást vetettem rá, és megállapítottam, hogy soha többé nem leszek képes ránézni úgy, hogy ne az jusson az eszembe, ahogyan a zuhanyfülke hűvös üvegének paszíroz, és rámsimul. Ó egek, azt hiszem a gondolataimat még jó ideig képtelen leszek megzabolázni, feltéve ha sikerül mindezt valaha. Lisa tökéletes féknek bizonyult esetünkben, mert megakadályozta, hogy odarohanjak hozzá, hogy átöleljem, hogy egy apró reggeli csókkal ajándékozzam meg magunkat. Palacsinta és csók, van e kettőnél édesebb nyári ébredős ajándék a másiktól? - Lisa és én palacsintát sütünk, és hogy ne unatkozzak, elszórakoztat a történeteivel. Ohhh...Moooooo- aprót sikkantottam vidáman, amikor a pici jószág felkapaszkodott a hátamon, apró körmeivel végigcsiklandozta a vállamat, majd megült a hajamon. Kócos voltam, úgyhogy igazán nem is számított. Leakasztottam a gáz mellől a serpenyőt, begyújtottam, és nagyjából öt percnyi várakozás után már sütni kezdtem az első szeletet. Nem szoktam dobálni, én a türelmesen forgató fajta voltam. George volt ennek az akrobatikus konyhaművészetnek a mestere, én maradtam a klasszikus dolgoknál. Igaz a tudományom még szorult némi finomításra de azért nem voltam olyan szörnyű. Miközben egymás utánban már a harmadik tésztát sütöttem hallgattam ahogyan mögöttem beszélgetnek, és elmosolyodtam magamban a napokat összekeverő Dean-en. Nem meglepő, amilyen éjszakánk volt, talán én magam is jobban meg voltam zavarodva a kelleténél. Vigyázva, nehogy az apró kis mókus lepotyogjon a fejemről megfordultam és Deanre pillantottam, majd Lisára. - Attól tartok Dean az ifjabb Carternek igaza van. Ma vasárnap van, és nem péntek, de még csak nem is hétfő. Szóval nem lenne jó őt iskolába vinni, főleg, hogy ilyen gyönyörű idő van. Nem is tudom...azt sem tudom, hogy voltam e valaha ilyen wellness parkban. Illetve ha jobban belegondolok többször vettem már részt konferenciákon, amit ilyen részleggel ellátott szállodákban tartottak, de őszintén szólva hajnalban, mire én már odakerültem, hogy ki tudjam ezt élvezni, csak a finn szauna volt nyitva. Szóval csak azt tudtam kipróbálni. Isteni jó. Tudtad Lisa, hogy a szaunát a finnek főleg télen használják, és amikor már kellően átizzadtak, akkor kirohannak és belemártóznak a jeges vízbe? Brrrrr!- rázkódtam össze nevetve, mire a kislány is velem kacagott, élvezet volt hallgatni, azt a lágy gyermeki csengést. Megint Deanre néztem, és amikor a tekintetünk találkozott, akkor tudtam mire gondol. Ugyanarra gondoltam én is, és azt hiszem az arcunkra volt írva. - Igen, új asszisztensem van. Sean-nak hívják és éppen a doktoriját írja gyermek pszichológiából. Elméletileg én lennék a szakreferense, bár nem hiszem, hogy a legmegfelelőbbet kérte fel erre a feladatra, de szinte minden egyetemi előadásomon ott van. Szóval a kitartása igazán lenyűgözött, úgyhogy beleegyeztem, hogy segítek megírni neki a doktorit, cserébe ellátja egy héten három napot a titkári teendőket.- Mo leugrott a fejemről, megint végigszánkázott a vállamon, és hagytam neki, hogy a pultra ugorjon, majd bólintottam Dean kérését hallva. A konyhaszekrény legfelső polcáról egy apró, fontott kosarat vettem elő, amelyben gyógyszereket tartottam, egy ugyanilyen volt a fürdőben is, majd Dean elé tettem, egy üvegpohár társaságában, a pulton volt egy kancsó víz is, hogy ha szükséges be tudja venni a gyógyszert. Volt a kosárkában altató, fájdalomcsillapító, pár évvel korábbról megmaradt antidepresszánsok, egy régi emlék utolsó maradványai. nem dobtam ki őket, soha nem tudhatom mikor lesz rájuk megint szükségem. Amíg sült a palacsinta odaléptem Lisához és megsimogattam a fejét, a haját szépen elrendeztem a vállán, bár még igencsak kérte a hajkefét, ugyanolyan kócos volt mint én magam. - Ott van a kamra, szerintem találsz benn pisztáciát és mogyorót is, Lisa. Megnézed?- a csöpp lány vidáman bólogatott, majd segítettem neki lecsusszanni a székről, és hagytam, hogy a konyha jobb oldalán eltűnjön az ajtó mögött, nyomában a szalvétás kosárkából kiugró mókussal. Kettesben maradtunk Dean meg én néhány percre, és én ezeket a perceket is igyekeztem megbecsülni. A gázhoz léptem és a palacsintát átfordítottam a másik oldalára, majd megint a fiúra pillantottam a vállam felett. - Én...annyira....Dean...nem tudom mit mondjak. Azt kellene mondanom, hogy sajnálom, hogy hagytam ezt az egészet, de őszintén szólva egyáltalán nem sajnálom. Csak azt szeretném, hogy tudd, bármi is...bárhogyan is, én nem bántam meg. Csak....csak tudod, hogy ez...- megráztam a fejemet, lehunytam a szemeimet, és kényszeredetten mosolyodtam el. Mondjam neki hogy ezt nem szabad? Nem mondanék vele semmi újat, ahogyan azzal sem mondanék neki újat, hogy megismételném, bármikor és bárhol. Mégsem tehetjük. Azon gondolkodom, hogy lesz valaha olyan pillanata az életünknek, amikor nem érzek majd mindezért bűntudatot? És a leginkább azért, mert folyamatosan és szüntelen ugyanúgy vágyom rá, mint korábban? Meg kellene beszélnünk tudom, de egyszerűen nem akarom még jobban elrontani, mintha egy csodaszép ékszert törnék most darabjaira, ahogyan elemezgetni kezdem a tegnap éjszakát. Megtörtént, gyönyörű volt, álom volt, de felébredtünk, és legszívesebben vissza aludnánk, lehunynánk a szemünket, és kényszerítenénk magukat, hogy visszatérjünk ebbe a csodaszép álomba. De ez sosem fog elérkezni. Érzem és tudom. Csak néztem őt, egészen addig felejtve rajta a tekintetemet, amíg vissza nem kellett fordulnom a tűzhelyhez, hogy a palacsintát kivegyem, és újat öntsek a helyére. Pótcselekvés, ahogyan innentől minden az lesz, minden amiben ő nem lehet benne. Megráztam a fejem és azon gondolkodtam, hogy miképpen találhatnánk erre az egészre megoldást, hogy miképpen lehetne valahogyan mégis elérni, hogy ő és én...ostobaság, nekünk nem lehet egymással csupán annyi dolgunk ami most van. Egy ideig a vendégem lesz, és a betegem. Meg kell oldanunk a problémáit, és nem újabbakat generálnunk neki. És jelen pillanatban én voltam a probléma. Lisa vidáman szaladt vissza, a csöpp kis markában néhány szem tört mogyoróval, meg pár szem pisztáciával. Apró lábai csattogtak a kövezeten. Én nem mertem hátrafordulni, csak oldalról pillantottam le Lisára, aki lelkesen magyarázott. - Hoztam neki egy keveset, ugye nem baj Mianna?- megráztam a fejem, és a szabad kezemmel megsimogattam a fejét, ő pedig hozzámbújt. Hihetetlen mennyire jól esett ez az apró mozdulat, ahogyan apró kis karjával átölelte a combomat. - Nagyon jó illat van a kamrában. Olyan mint egy sütiboltban. Na akkor, hogy megyünk ma? Van már kész palacsinta? Dean, te még nem ettél egyet sem?- csicsergő hangja újabb akadály lett közöttünk, hogy beszélgetni tudjunk, ugyanakkor jól is jött. Picit eltakarta a nyilvánvalót, hogy bár próbálunk mindketten ésszerűen viselkedni, hovatovább ez egyre nehezebb lesz.