Lane vs. Kent

Kevés ember előtt tudok megnyílni, konkrétan ezidáig senki előtt. Én voltam mindig a kotnyeles , rossz tanuló Lois Lane aki mindeeeenbe beleüti az orrát. Egyszerűen kíváncsi volt mindig is a természetem, de így szorosabb barátságot nem tudtam kötni senkivel. Arról nem is beszélve, hogy a fő oka az volt, hogy fél évente - évente más iskolába kerültem. Vagy kibuktam vagy a tábornok máshol táborozott. Eléggé mozgalmas életünk volt, és még mondhatom van is. Egy perc pihenés nincs. Egyedül Chloe ismer, és mondhatom őt a legjobb barátomnak. Aztán megismertem Clarkot, utána rájöttem egyáltalán nem nehéz önmagamat adni. Vele első perctől fogva természetes volt a csipkelődés, a viccelés, és igenis imponált hogy vette a lapot, és vissza tudott vágni nekem. Ezzel persze engem felbátorítva. Így az esküvői részlegen is az én oldalamon nem sok mindenki lenne, ha csak a közeli barátok jönnének el. A "szuperbrigád" lett a családom, de apám viszont nincs velük kibékülve.
- Áhhh megtisztelné, hogy egy újabb Lane kerülne a családban.  - nevetem el magam, majd a fő kérdést végre fel kell tennem ami folyamatosan aggaszt. -  Hogy oldjuk meg hogy mindenki önmagaként ott legyen az esküvőn, és jól tudják magukat érezni ?- húzom el a számat. Abban ugyan bízhatok hogy a kitűzött napon apámnak terepre kell mennie, de azért egy lányt ha él az apja még is csak ő neki kéne végig kísérnie a padok között. Viszont két esküvőt nem akarok sem rendezni sem átélni, bár bármennyiszer is hozzá mennék Clarkhoz, azért túlzásba nem szeretnék esni.
Csak bólintok - Öhm jah valami olyasmit - harapok bele az ajkamba. - Csak az drága.. szóóóval úgy gondoltam ... valamelyik újoncot felavatnám. - elvigyorodom magam, az tuti hogy most fog elküldeni a fenébe. Clark nagyon... ember párti . Nem mintha én nem lennék az..
Smallville természetesen tökéletes helyszín, hisz eleve ott találkoztunk először, csöndes nyugodt... volt valamikor a meteor eső előtt. Szóval ott olcsón hozzá is juthatunk a Kent pajtához. A madarak is csipognak ott, szóval a hangulat tökély. Majd fel sorom az igényeimet, és figyelem ahogy Clark arca folyamatosan lépésről lépésre eltorzul. Végül elnevetem magam.
- Persze, de a póni fejére még szarvat is szeretnék, és az a legjobb ha csillámport pukizna. - imádom mikor nem tudja eldönteni komolyan beszélek, vagy csak poénkodom, de azért ennél szerintem egyértelmű. Természetesen én az egyszerűség híve vagyok, meg úgy vélem ez mind felesleges pénzkidobás. Számomra a fogadalom a lényeg... najó a ruha , ruhát már megálmodtam...
Majd elmesélem neki milyen napom volt, ma milyen zseniálisan oldottam meg egy krízis helyzetet, és buktattam le egy politikust, aki minden erejével a hősök ellen van. Látom és tudom is, hogy Clarknak ez nem tetszik, de nekem is muszáj a csapat hasznára válnom, és én csak így tudok.
- Nyugi nem lesz gond. Az is csoda ha ezek után hallunk felőle. De ígérem ha hallok te tudod meg elsőnek. - nézek rá jelentőségteljesen ilyenkor mindig farkas szemet nézünk egymással.. nem nem hazudok. Neki nem. Csak max elfelejtek dolgokat, de ez alapvető emberi természet.
Majd végre egy vérpezsdítő téma, a felajánlásán valóssággal felcsillan a szemem.
- Sport, munka és randi ? Oh Clark tudod mi kell nekem. - kacsintok rá-  Természetesen benne vagyok, már várom. Rég mozdultunk ki. Már most úgy viselkedünk mint a házasok, mi lesz később. - mosolyogva mondom, bár már most kezdek aggódni.
Majd éppen belekortyolok a boromba, mikor Clark azért vissza tér a mai munkámhoz, majdnem kiköpöm.
- Hát tudod... a szokásos, beépültem... - forgatom a szemem-  ... táncos lánynak. Ne nézz így, mintha az első eset lenne! Tudod hogy előbb törném el a karját annak aki még csak gondolatban is hozzám nyúl. - és már ez is előfordult mikor elkezdtünk együtt dolgozni, annak szem és fültanúja is lett.


   

Úgy tűnik, Lois máris ismét elemében van, vagy legalábbis hiába fáradt, hiába volt hosszú napja, maradt elég energiája ahhoz, hogy engem ugrasson, de nem bánom. Sőt! Ez az egyik, amit szeretek benne, a humorérzéke és a szemtelensége, amelyeket gyakran rajtam is szívesen gyakorol. Sajnos én nem mindig tudok elég szellemes lenni ahhoz, hogy legalább ilyen frappánsan vissza is vágjak, de ettől függetlenül a játékosságra általában én is vevő vagyok, és ugyanígy most is vele együtt nevetek a tréfáján.
- Nem gondolod, hogy a tábornok személyes sértésnek venné a dolgot? - Lois apja, amennyire eddig volt szerencsém megismerni őt, elég büszke, szigorú és makacs ember, és komolyan kétlem, hogy jó néven venni, ha a leendő veje fel akarná venni a nevét. Valószínűleg még a tréfálkozás sem díjazná.
- Asszisztenst? Mármint az esküvőhöz, mint egy rendezvényszervezőt? - kérdezek rá, csak hogy jól értem-e. Ez a feladat - amennyire én tudom, de hát értek is én a témához - általában a menyasszony tanújára szokott hárulni, aki ha jól sejtem, Chloe lesz. Ő pedig túl elfoglalt ahhoz, hogy még ez a felelősség is teljesen az ő nyakába szakadjon, így hát úgy vélem, Loisnak igaza lehet. - Ha ezt szeretnéd, rendben, vegyél fel valakit – adom rá az áldásomat az ötletére. Tudom, hogy a nőknél általában az esküvőjük minden részlete számít, tökéletesnek álmodják meg, és az is kell, hogy legyen. Nekem viszont az a legfontosabb, hogy ő boldog legyen, a szervezkedésbe pedig valószínűleg amúgy sem lenne időm beleavatkozni. Nekem elég, ha az alapokat megbeszéljük, mint például hogy kis ünnepség lesz, és hogy Smallville-ben tartjuk, és ezekben szerencsére hamar meg is tudunk egyezni. A fodroknál meg a póninál azonban meglepetten emelem meg a szemöldökeimet, de Lois olyan nagy komolyan mondja a feltételeit a szemembe, hogy nem tudom eldönteni, vajon komolyan is gondolja-e, vagy ismét csak viccel velem. Az a gyanúm, hogy az utóbbi.
- Rózsaszín fodrok? Póni? Ezek szerint az álomesküvődet még a Barbie babázó időszakodban tervezted meg? - ugratom én is őt, miközben figyelem, ahogy felszökken mellőlem, majd áttelepszik az étkezőbe. Rövid időn belül én is követem Clark Kent-ként, Supermant immár hátrahagyva. Épp csak az álcaként használt szemüvegemet nem biggyesztettem az orromra, de mellette arra nincs is szükségem. Vacsora alatt végighallgatom őt, az egész lelkes mondandóját, és tökéletesen érzem róla, mennyire hisz is abban, amit mond, minden egyes szavában. Én pedig legalább annyira hiszek benne, mint ő bennem, vagy ebben az ügyben. Tudom, hogy ez fontos neki, és őszintén úgy gondolom, hogy az ő harca van olyan jelentős, mint bármelyik másik hősé odakinn. Ezért is nem szeretnék vele vitába szállni, de a „nem lesz bajom, ismersz” kijelentésénél enyhén gúnyos mosolyra rándulnak az ajkaim.
- Igen, ismerlek – válaszolom, de az arckifejezésem nem azt sugallja, hogy „igen, ismerlek, nem lesz bajod”, ez inkább egy „igen, ismerlek, folyton veszélybe sodrod magad” típusú pillantás. És nem tehetek róla, aggódom érte, mert ez az igazság. Loisnak van érzéke ahhoz, hogy bajt hozzon a saját fejére, de el kell ismernem azt is, hogy segítséggel, vagy anélkül, de általában ki is vágja belőle magát.
- Rendben, de vigyázz magadra. És... bármi gyanúsat hallasz erről a politikusról, szeretnék én is tudni róla. Hacsak nem akarod, hogy árnyékként kövesselek odafentről – teszem hozzá végül elvigyorodva, ravasz pillantással. Aztán falatozni kezdek, hogy utolérjem Loist, hisz az ő tányérja már percekkel ezelőtt kiürült.
- Perry azt akarja, hogy tudósítsak a Metropolisi Cápák hétvégi bajnoki meccséről – jut eszembe hirtelen, amit már korábban is meg akartam beszélni vele. - Arra gondoltam, eljöhetnél velem, ha van kedved. - Ami engem illet, én nagyon örülnék a kíséretnek, legalább addig is együtt lehetnénk, de nem tudhatom, hogy nincs-e már más programja akkorra, vagy valami munkával kapcsolatos teendő betervezve. Nem olyan egyszerű vele közös délutánt szervezni, amióta mindketten ilyen elfoglaltak vagyunk.
 - Azt azért még nem mondtad el, hogy hogyan is szerezted meg a bizonyítékaidat a politikusod ellen abban a lebujban... - jut eszembe, mert ügyesen terelte a szót, amikor az imént rákérdeztem, és sikerült is elvonnia a figyelmemet a témáról, de az árulkodóan szexi és kihívó sminket még mindig nem mosta le az arcáról, én pedig kíváncsi vagyok. Már elkezdtem összepakolni a mosogatnivalót az asztalon, de megállok a pakolászásban, hogy érdeklődve a menyasszonyom szemeibe nézhessek.

Lane vs. Kent

Esküvő, feleség... eddig számomra nagyon távoli, és idegen szavak voltak ezek. Sosem hittem volna lesz valaki olyan sült bolond, aki elakarna venni, és ezt édesapám a tábornok csak nyomatékosította. Mindig megkaptam tőle, ha nem szedem össze magam, és nem viselkedek úgy mint egy lány nem lesznek udvarlóim. Igen édesapám tudja az embert lelkesíteni ha arról van szó.
Most pedig itt vagyunk, számomra a világ legtökéletesebb férfia akarja magát hozzám kötni örökké... ennél abszurdabb dolgot nem tudtam volna soha elképzelni, de itt van és ő a valóság. Nekem pedig nem kell mást csinálnom, csak hozzá szokni. Az ígéretére, csak végig simítom az arcát.
- Ajánlom is, ugyanis beleéltem magam, hogy Mr. Lane leszel. - nevetem el magam, imádom ilyenekkel heccelni, természetesen alig várom, hogy Mrs. Kent legyek. Na igen, de az esküvő tervezés pláne nem az én asztalom. Lucy fene tudja merre járkál, Chloe pedig eléggé elfoglal, pedig őt akartam megkérni, persze a koszorús lány felkérésemet rögtön elfogadta.  Viszont hogy munka mellett hogy fogok esküvőt szervezni...
- Fel kéne vennem egy asszisztenst.... - csúszik ki a számon hangosan elgondolkodva. - Na de gondolom te se akarsz nagy felhajtást, csak szigorúan szűk körben, egy nem feltűnő helyen. Főleg hogy a barátaink háromnegyede szuperhős, nem kéne a feltűnés. Szóval igen Smallville tökéletes helyszín, ha az ember elakar bújni. - csacsogom lelkesen, majd ismét elgondolkodóba esem.- De a póniról, a színes rózsákról és a rózsaszín fodrokról semmi szín alatt nem akarok lemondani. - nézek rá komolyan, majd vidáman megcsapkodom az arcát, és végre felpattanunk, és az étkezőbe megyünk. Én valósággal szárnyalok az illat után.Ez a sima itthon "lét" most mindennél jobban esik. Nehéz napom volt, borzasztó fárasztó, mind fizikailag, mind lelkileg. Ilyenkor másra se vágyom este csak egy kellemes otthoni légkörre, amit most Clark meg is adott nekem, főleg hogy vacsorát is készített. Majd egy pillanat alatt át is öltözik a kis szexi farmer egyenruhájába, amitől másodperc alatt széles vigyor kerekedik az arcomon.
- Ugyan nem kell, ez is tökéletes, most Clarkal vagyok, Supermanel és a cicanacijával majd később foglalkozom. - kacsintok rá, majd végre neki állunk az evésnek. Szó szerint érzem, hogy minden porcikám feltöltődik energiával, mennyei érzés.
Majd természetesen ő Clark, így rákérdez részletesebben a napomra. Mivel megígértük egymásnak nincs hazugságok, se titkok, így azonnal könnyedén bele is kezdek mit is csináltam ma. Teljesen úgy beszélek az egészről , mintha misem volna természetesebb, majd kíváncsian várom Clark reakcióját. Mire Clark letudja a mondandóját az étel is tovaszállt érthetetlen módon a tányéromból. Leteszem a villát, majd ránézek.
- Más módja nem volt, hidd el, ismerem a politikusokat. Korlátlan hatalmuk van ha azt akarják, és befolyásuk. Csak is zsarolva lehet elérni náluk bármit. Hidd el nem ... szórakozásból választottam ezt az utat. De ő uszította az embereket, rád és mindenkire aki csak jobbá akarja tenni a földet, és megmenteni az embereket. Nekem nincs Szuper erőm Clark, csak ennyit tehetek... bárcsak többet, de csak ennyit tudok. - itt mély levegőt veszek, majd kifújom. - Szeretlek Clark és hiszek abban amit teszel, tesztek, teszünk. Nem lesz bajom, ismersz. - elmosolyodom magam, majd megfogom a kezét. - Csak hagyj segítsek legalább így.

   

Teljesen értetlenül ingatom a fejemet Lois vallomását hallva. Még a homlokom is kissé ráncba szalad, és hitetlenkedve meredek rá. Ezt nem gondolhatja teljesen komolyan, igaz? Hiszen mégis hogy lehet valaki ennyire határozott és törekvő a munkában, és egyszerre ilyen bizonytalan ebben a témában? Már évek óta együtt vagyunk, és több hónapja, hogy megkértem a kezét, kétlem, hogy ennyire elképzelhetetlen lenne, hogy el fogom venni. Inkább én vagyok az, akinek csodálkoznia kellene, hogy milyen szerencsés. Egy idegen egy másik galaxisból, ő mégis engem választott, és elfogad, támogat... mellette önmagam lehetek. Soha nem is kívánhatnék ennél többet.
- Pedig hidd csak el, a feleségem leszel – mosolygok rá vissza. Elismerem, ez a kijelentés egy kicsit még számomra is szokatlan, de csupán azért, mert korábban én sem gondolkodtam még soha házasságon. De mindennek eljön egyszer az ideje.
- Lassan talán tényleg elkezdhetnénk pontosabb terveket is szövögetni. Úgy értem, a napot nem muszáj máris kitűznünk, de gondolkodhatnánk, milyen is legyen az esküvő. - Abban, úgy sejtem, mindketten egyetértenénk, hogy kicsi, hisz nem lenne pénzünk nagy esküvőre, és a túl nagy felhajtás sem hiányozhat egyikünknek sem. Egy kisebb, meghitt összejövetel, valami romantikusabb helyen, az már sokkal inkább hozzánk illene. - Mit szólnál Smallvillehez helyszínnek? - vetem fel az ötletet, de csak mint egy lehetőséget. Tudom, hogy Lois szeret azon gúnyolódni, hogy vidéki vagyok, de ennek ellenére, tudtommal, nincs igazából gondja a kansasi kis várossal. Ha a farmon lenne a nagy nap, azt hiszem, egy kicsit olyan lenne, mintha apám is velünk lehetne. Persze nem kell most azonnal mindent kitalálnunk, pláne nem üres gyomorral. Egy gyors trükkel fel is melegítem a vacsoránkat, aztán elillanok, hogy az alkalomhoz illőbb megjelenéssel ülhessek asztalhoz. Lois szavaira azonban pillanatok alatt széles vigyor terül szét az arcomon.
- Ugye tisztában vagy vele, hogy bármikor egy pillanat alatt vissza is öltözhetek? - kérdezek rá elvigyorodva, miközben a tekintetem mintha azt súgná: "Azon ne múljon!" Bár ahogy ő is megjegyezte, a farmer és ing még inkább én vagyok, és igazából kétlem, hogy ebben kisebb eséllyel tudnám őt elcsábítani, úgyhogy nem is zavartatom magam tovább, én is helyet foglalok az asztalnál. Megvárom, hogy előbb ő szolgálja ki magát a spagettiből, és csak azután szedek én is a saját tányéromba, közben pedig rákérdezek, hogyan is telt az estéje, illetve hogy halad a munkával. Aztán Lois, ahogy mindig, most is meglepő lelkesedéssel és beleéléssel kezdi ecsetelni, hogy épp mivel is foglalkozik, és nagyjából a mondandója közepétől már a homlokomat ráncolva hallgatom őt. Ez nem hangzik túl jól.
- Biztos vagy benne, hogy a szennyesének kiteregetése az egyetlen mód, amivel megállíthatod ezt az embert? - Kérdezem kissé aggodalmasan. - Mármint megértem, miért teszed, amit teszel... – emelem is fel azonnal magam elé védekezésképpen a kezeimet. Tudom, hogy Loisnak mennyire fontos az igazság, és annak feltárása, és ez az ember, az imént hallottak alapján valóban veszélyes és kétszínű, az a fajta, aki bort iszik, és vizet prédikál. De felhúzni egy politikust, az ilyesmi következményekkel járhat. Főleg ha ennyire radikális az illető. - Csak nem szeretném, hogy bajba keveredj – teszem hozzá végül magyarázatképpen komolyan a szemeibe nézve, majd egy sóhajjal lepillantok a tányéromra, és kézbe veszem a villámat.

Elbűvölten figyelem a nőt, aki a jövőmet jelenti, miközben magyaráz alattam fekve, és tudom, hogy őrültségnek hangzik, de mintha minden egyes nappal, minden pillanattal, amit vele töltök, csak jobban és jobban beleszeretnék. Az ujjai a hajammal játszanak, én pedig csak fürkészem az arcát lenyűgözötten. Azt hiszem, soha nem fogok ráunni, vagy egyáltalán hétköznapinak tekinteni azt a szenvedélyt, kitartást és erőt, ami belőle árad, és amivel folyton elvarázsol. Lassan, lustán elmosolyodom, miközben továbbra is őt hallgatom, majd ingatni kezdem a fejemet.
- Tudom, hogy elég nehéz velem egy ilyen napot előre leszervezni, de így vagy úgy, én mindenképpen feleségül veszlek. - Jelentem ki komolyan, aztán elvigyorodom, hiszen ez mintha egyszerre lenne ígéret és fenyegetés. Hmm... talán így is van. Egy tűzeset vagy földrengés sem tud megingatni az elhatározásomban. Legrosszabb esetben is csak elodázni tudja a dolgokat. - Ha egy segélyhívás félbeszakítana bennünket, akkor talán nem az lesz a megfelelő pillanat. De előbb-utóbb el fog jönni az a nap is... és ott fogok állni az oltárnál – súgom a végét a fülébe, és a mondatot egy a nyakára hintett csókkal zárom. Ideje rábírni ezt az ifjú hölgyet, hogy egyen valamit, mert szinte már hallom is, hogy megkordul a gyomra. Majdnem biztos vagyok benne, hogy nem is igazán evett még ma. Amikor igazán belemerül egy munkába, folyton megfeledkezik saját magáról. Szerencséjére én itt vagyok, és figyelek rá helyette is.
- Aha... mikró... milyen igaz – bólogatok, majd egy apró, gunyoros mosollyal felemelkedek róla, és csak a kanapé szélét foglalom el, hogy szabadon távozhasson, ha szeretne. - Én viszont tudok egy másik csodamelegítőt, ami sokkal gyorsabb és takarékosabb is – ülök fel teljesen, hogy elnézhessek a terített asztal felé, és a hőlátásom segítségével másodpercek alatt újra ehető hőmérsékletűre fűtöm a vacsoránkat.
- Spagetti felmelegítve – tárom ki a kezemet az asztal felé, Loist invitálva. - De előtte... - Mivel még mindig a kriptoni ruhámat viselem, hiszen korábbi kimerültségemben csak a kanapéra zuhantam, mielőtt átöltöztem volna, ez az öltözet pedig azért nem éppen a vacsorához illő, elillanok a háló felé, hogy három másodperccel később már egy farmerben és kockás ingben térjek vissza, és kihúzom Lois előtt a székét.
- Szóval mi is volt azzal a politikussal? Jól sikerült a beépülés? - kérdezem, részben csak hogy beszélgetésbe kezdjek, ugyanakkor tényleg érdekel, hogy milyen volt a napja, hogy halad a munkával, akármin is dolgozik éppen. - Valami új ügyön dolgozol, igaz? - Ami azt illeti, nekem is kéne végre valami érdekes témát találni, amivel kikerülhetnék a sportrovat bűvköréből.

Az ember azt hihetné, hogy valaki, akinek szuperhallása van, képtelen mélyen és nyugodtan aludni egy nagyváros kellős közepén. Hát én most megcáfolnám ezt a feltevést. Nem mondom, hogy még soha nem riadtam fel egy-egy élesebb zajra, de nem is vagyok egy téli álmot alvó medve, egyébként meg bármelyik halandó felébredne, ha mellette zajonganak. És ami azt illeti, már régen megtanultam becsukni a fülemet a világ neszei előtt, ha arra van szükség. Ezért is lehet, hogy a békés szunyókálásomat ezúttal sem zavarhatja meg Lois hangos érkezte, ahogy a cipői koppannak az előszoba padlóján, vagy ahogy a nevemen szólongat. A közelsége, az érintése viszont annál is inkább hatással van rám. Álmosan hunyorítok fel rá, és próbálom kipislogni a szemeimből az álmot, miközben a szavait igyekszem értelmezni.
- Esküvő? - kérdezek vissza kábán. Beletelik egy-két pillanatba, amíg felfogom, hogy csak tréfál velem.
- Lois... - Mire a nevét enyhe szemrehányással hangsúlyozva kiejtem a számon, már azon kaphatja magát, hogy ő fekszik a kanapén, én pedig félig rajta, de azért tartom magam annyira, hogy ne lapítsam ki.
- Olyan nincs, hogy egy menyasszony vagy vőlegény késsen a saját esküvőjéről... tekintve, hogy addig nem is kezdhetik el, amíg mindkettő meg nem érkezik – oktatom ki tudálékosan, és nagyon is élvezve a helyzetet, hogy csapdába esett alattam. - Ami viszont a vacsorát illeti – pillantok el oldalra, az étkezőasztal felé. - Azt bizony le lehet késni, ha egyszer messze túl léptük a vacsoraidőt. Hogy hogy ilyen későn? Azt hittem, már hamarabb hazaérsz – fordulok vissza felé, és végigsimítok az arcán. Aztán összehúzom a szemeimet, és úgy fürkészem a tekintetét. Valami megváltozott... valami más, mint szokott.
- Lois? Miért vagy így kisminkelve? Bulizni voltál? - billentem oldalra a fejemet kissé zavarodottan, de kíváncsian. Igaz, hogy mi férfiak, legalábbis a nagy átlagunk, főleg, akik egy farmon nevelkedtek, nem vagyunk igazán járatosak a divatban és női sminkelés rejtelmeiben, de a menyasszonyomat már ismerem, és tudom, hogy nem szokta a hétköznapokban olyan erősen festeni magát, mint egy díva. Nem azt mondom, hogy nem áll jól neki, sőt, vadító a pillantása, de egy kicsit szokatlan rajta ez az árnyalat. Persze belegondolva, hogy mennyit dolgozott mostanában, és hogy én sem voltam igazán elérhető a számára, nem hibáztatnám, ha úgy döntött volna, hogy kirúg a hámból a barátaival valami szórakozóhelyen. De azért, mi tagadás, örültem volna, ha időben értesít róla engem is.

Az a hír járja, hogy a Metropolisi Cápák idén zsinórban harmadszor fogják megnyerni a bajnokságot. Ez már-már történelem. Ott kell lennem a meccsen. Nem azért, mert ott akarok, hanem mert ott kell, bár bevallom, tulajdonképpen mindig is szerettem az amerikai focit. Egy röpke pillanatig még csapattag is voltam a Smallville Gimiben. Csak a szüleim mindig féltek tőle, hogy a sportokban, elveszítve az önkontrollt, véletlenül megsebesítek valakit. Ettől függetlenül nagyon is érdekelne ez a meccs. Ha nem éppen ezen a hétvégén lenne. Loisszal ismét már napok óta alig tudtunk találkozni, ő dolgozik valamin, nyomozgat valami után, de még arra sem volt lehetőségem, hogy rákérdezzek, mégis milyen szimatot fogott, engem viszont lefoglal a világ megmentése, ahogy mindig. Kansasban sajnos több tornádó is volt az utóbbi napokban, kegyetlen pusztításokat végezve, és a sérültek - épületek, járművek és egyéb dolgok alá szorult emberek kimenekítése a munkán kívüli minden időmet elvette. Perry White-ot azonban természetesen cseppet sem érdekli, hogy a hétvégét Loisszal terveztem végre kettesben tölteni. A nyakamba varrta ezt a bajnokságot, és a cikknek legkésőbb vasárnap estére kész kell lennie. Végül úgy döntöttem, kellemest kötöm a hasznossal: egy helyett kettő sajtós jegyet követeltem magamnak a meccsre. Ha Lois is benne van, eljöhetne velem. Randi és munka egyben. De legalább együtt lennénk. Ha viszont nem lenne kedve, vagy ideje velem tartani... nos... Ha más nem, a mai estét szeretném kicsit különlegesebbé tenni az átlagosnál. Persze a dolgok általában nem úgy mennek, ahogy én tervezem. Háromszor fogtam neki a spagetti főzésnek a vacsorához, mire sikerült elkészülnöm a szósszal, mert amikor segélykiáltásokat hallok a város felől, egyszerűen képtelen vagyok becsukni a fülem. Mennem kell. Autóbaleset, fegyveres rablás, kigyulladt családi ház... Az emberek Supermant hívják, és azt hiszem, legalább olyan hálás vagyok, mint ők, hogy segíthetek. Azok után, ami Zoddal történt, még ennyi idő múltával is a bűntudat szorongat olykor, szükségem van rá, hogy jóvá tegyem a történteket, és annyi rászorulón segítsek, amennyin csak lehet. Ez a vállalkozás azonban néha elég kimerítő feladat, még a számomra is. Főleg napkitörések idején, amikor az erőm időnként meginog, és a nap végén fáradtabb vagyok, mint általában. Így volt ez ma is.
Mire végzek a mentésekkel, a vacsora is elkészül, a teríték mellé pedig egy szál vörös rózsát is szerzek az asztalra, olyan álmosság tör rám, hogy úgy érzem, képtelen vagyok megvárni Loist ébren. Talán felélénkülök, ha csak egy-két percre lehunyom a szemeimet... Eldőlök a kanapén, ami számomra nem a legkényelmesebb fekvőalkalmatosság, de nem is akarok téli álomba merülni. De ahogy Loisra várok, a televízió halk duruzsolása mellett – valami természetfilm megy – valóban lecsukódnak a szemeim, és még annak sem igazán vagyok tudatában, hogy a Superman öltözékemet nem cseréltem vissza hétköznapi ruhára.