Lehet, hogy most egyszerű üzletembernek tűnök, de én ennél sokkal több voltam. Vagy sokkal kevesebb az egész igazából nézőpont kérdése. Bűnöző voltam és bármennyire is szeretném nem tudom teljesen magam mögött hagyni a múltamat ezért is szeretném eltitkolni a lányom igazi kilétét vagyis inkább azt, hogy mégis milyen kapcsolat fűz hozzá. Sokan még azt sem tudják, hogy egy kislánnyal osztom meg a lakásomat és ez tökéletesen így van jól, mert bármikor megpróbálhatnák felhasználni ellenem. Én pedig azt soha nem bocsájtanám meg magamnak, ha a múltam valamilyen okból kifolyólag befolyásolná az ő jövőjét. Természetesen önmagamat okolnám. Senki más hibája nem lehetne az egész csak az enyém. Ezért is óvom őt önmagamtól. Minél kevesebben tudnak a létezéséről annál jobb.
– Azért, mert te nem tudod, hogy honnan jöttem. Hogy miket tettem mielőtt még Serana megszületett volna. Nem éppen legális dolgokat és, akkor még gyengéden fogalmazok. Ebből pedig az származik, hogy megvannak a magam ellenségei és semmi kedvem ahhoz, hogy a gyenge pontom felfedezéséből baja essen a lányomnak. Ilyen egyszerű ez az egész. – Nem beszéltem neki arról, hogy mit csináltam, mert nem tartozik rá. De azt hiszem, ha valakivel, akkor vele őszinte lehetek az ilyen dolgokról, hiszen ő az egyetlen, akinek elmondtam, hogy a lányom és nem az unokahúgom. A kettő között azért nagy különbség van. Mindenképpen fontos lenne a számomra, de azért a saját lányom elvesztése azért egy kicsit jobban a földhöz vágna. Főleg, mivel egy ilyen csodálatos kislányról van szó. Büszkébb nem is lehetnék rá. Még, ha némán is kell tennem ezt..
– Rendben van, ahogyan gondolja. Én nem szólok bele ezen felül már a döntéseibe. – Ismételten felveszem vele a képzeletbeli távolságot, ami már abból is érezhető, hogy újra magázni kezdem. Azt hiszem pont erre van szükségem, hogy érezzek egy határt közte és köztem, amit semmiképpen nem léphetek át. Bár az előbb, már így a szélén táncoltam. Nem engedhetem, hogy túlságosan sokat lásson belőlem, mert egyikünk sem lesz előrébb az egésztől. Lehet, hogy néha szükségét érzem annak, hogy valakivel végre teljesen őszinte legyek, de semmi jó nem származna abból, hogy teljesen megnyílok előtte. Maximum másnap a felmondását pillantanám meg a konyhában helyette. – Az igazság néha fájdalmasabb, mint az elsőre gondolnánk. Óvatosan kell bánni vele. – Tudom, hogy ez egy hatalmas mérföldkő lesz a lányom életében hiszen megtudja, hogy hazudtam neki egész életében és én vagyok az apja. Bármennyire is esik jól, hogy meglátom a csillogást a szemeiben, amikor megpillant. Nem vagyok benne biztos, hogy ezek után újra fel tudom fedezni majd a szemében. Igaza van Aurora-nak abban, hogy jobb a lehető leghamarabb tisztázni az egész helyzetet, de nehezebb, mint elsőre tűnik. Mert félek, hogy ezzel elveszítem az életemből a napfényt. Mert a kislányom számomra olyan, mint a legdrágább gyémánt. A pénz, s a tárgyak, amiket megengedhetek belőle magamnak, magunknak közel sem olyan értékesek, mint a saját lányom.
– Már olyan, mintha egy családtag lenne. Szerintem sokkal jobb, ha ön is ott lesz velünk. – Egyértelműen jobb lesz, ha Aurora is velünk jön, mert látom a kislányomon, hogy a második személy, akiért él-hal az Aurora. Még akkor is, ha a napjainak a nagy részét együtt töltik. Szerintem már abban a pillanatban hiányzik neki, hogy elválnak egymástól. Nem, mintha bánnám, hogy ennyire egymásra találtak. Egyáltalán nincs ellenemre. Sőt örülök, hogy ilyen könnyedén elbeszélgetnek egymással. Őszintén. – Miért is ne kellene? Maga igazán gyönyörű nő ezt csak a vak nem látja. Ne vegye tolakodásnak, hogy elmondtam a véleményem. Nem zaklatási céllal bókolok önnek. – Tisztában vagyok azzal, hogy a főnöke vagyok és nem akarom, hogy bármit is félreértsen. Egyszerűen csak az igazat tárom elé, amit lehet, hogy ő nem lát annyira tisztán, ahogyan én. Egy külső szemlélő mindig jobban átlátja az ember helyzetét és dolgait. Ezt ő már nagyon is tudhatná, hiszen tökéletesen átlátja, mit csinálok rosszul és mit nem. Bár a másodikból egyértelműen kevesebb van.

Néha igazán elgondolkozom, hogy az ilyen pillanataim miatt, miért nem lettem még kirúgva, de sosem jutok egyértelműen dűlőre a kérdés felett. Más helyről már páros lábbal rúgtak volna ki, ha fel merem emelni a hangomat a munkaadómmal szemben, hát még ha megpróbálom meggyőzni az igazamról azzal kapcsolatban, hogy kellene élnie az életét. Az én főnököm viszont nem ilyen. Állhatatos, lepereg róla az összes kritika, amit csak a fejére olvastam ennyi idő alatt, mégis nagy eséllyel emlékszik minden hevesebb szóváltásunkra, na meg arra, hogy én már az elején sem fűztem sok reményt ehhez a hivatalos, formaiságokkal teletűzdelt szerződéses mizériához. Bár magamhoz képest remekül helyt állok ezen a téren, hiszen eddig még egyetlen egyszer sem kottyintottam el magam. Kész csoda.
- Miért ne engedhetné? - nevetek fel értetlenkedve. Isten bizony nem nagyon értem a logikáját, hiszen ha valaki, hát akkor pont ő engedheti meg magának. Ő maga a saját főnöke, így aligha akadhat gondja a felső vezetéssel, mint egy átlagos halandónak, aki kispolgári fizetésből úgy ahogy eltartja a családját. Ugyan kérem, ez csak a kifogás része a dolognak..
- Óóhhh.. - pillantok fel rá meglepetten és hirtelen azt sem tudom, mit mondjak. Fel sem merült bennem, hogy esetleg magától érlelődik benne az ötlet, hogy végre felfedje az igazságot. Vagy esetleg én inspiráltam? Nem is ez a fontos, hanem hogy végre kész megtenni azt a lépést, amire már sok éve el kellett volna szánnia magát. Én csak drukkolni tudok neki, és támogatni az elhatározásában. Ez a helyes döntés.. De ez még nem menti fel az alól a bán alól, hogy látszólag cseppet sem aggódik a lánya hogyléte miatt.
- Nem fogok hazudni neki.. Mivel a szerződés is semmis lesz - itt kérdő pillantást intézek felé, hogy helyesen gondolom-e - az a legtisztességesebb, ha én is felvállalom, hogy tudtam róla. Legrosszabb esetben többé nem lesz szükség a szolgálataimra.. - világítok rá a tényre, és meglehetősen könnyedén beszélek arról, hogy előfordulhat, hogy ki kell majd rúgnia. Nem azért, mert nem végzem jól a munkámat, hanem azért, mert ellehetetlenedhet a helyzet pillanatok alatt. - Serana megérdemli, hogy egyszer végre a teljes igazságot kapja meg, nem csak egy cafatot belőle.. - teszem hozzá, mintegy magyarázatként, és nem is firtatom tovább. Ő döntött, én döntöttem. Na ugye, hogy nem is olyan nehéz ez?!
Pár másodpercig alatt a sérülésem egészen elviselhető állapotra hűl a víznek köszönhetően, persze azt tudom én jól, hogy a késlekedésem és dühöngésem hatása az, hogy ennyire ramatyul néz ki és ennyire fáj. Ha hamarabb a víz alá dugom, most nem kellene annyit kínlódnom. De a baj forrására orvosságként szolgál Mr. Clarke hűvös érintése, ami a hideg víz mellett inkább fagyosnak hat, de kiváló szolgálatot tesz. Engedem hát neki, hogy csillapítsa a fájdalmamat és közben jóleső sóhaj szakad fel mellkasomból, megkönnyebbülésem jeleként.
- Köszönöm... - hagyom végül annyiban és vetek felé egy hálás pillantást, immár jóval nyugodtabban és kevésbé nyúzottan. A hideg víz teljesen fel is élénkített, ami azt illeti.
- Én.. Öhm.. Persze, nincs programom, de nem gondolja úgy, hogy nekem nem kellene ott lennem? Mármint tudja jól, hogy én mindenhová szívesen elkísérem önöket, sőt... Ez egyáltalán nem teher nekem. De.. - kezdek kételkedni, hogy nekem valóban ott lenne a helyem, mikor kiböki az igazságot. Másrészről meg talán mégsem ártana, ha nem egyedül van akkor a kislánnyal. - Attól nem kell tartani.. - nevetek fel hirtelen talán egy kis keserűség is vegyül a hangomba, bár igazából annyira nem is bánom, hogy a társasági életem szinte egyenlő a nullával. Nem igazán van szükségem senkire, aki egyfolytában számon kérne, hogy miért dolgozom úgy, ahogy. Különben is elég jól viselem a szabadságot és Serana minden felesleges időmet leköti, szóval nincs szükségem kapcsolatra. Jelenleg. Azt hiszem...

Mindig is szerettem Aurora őszinteségét. De volt egy határt, amit már nem szeretem, ha átlépnek. Nem hiába vagyok a saját vállalatom főnöke és nem beosztott. Nem szeretem, ha parancsolgatnak, vagy úgy gondolják, hogy mindent jobban tudnak nálam. Lehet, hogy nem úgy nevelem a lányomat és nem töltök vele elég időt. Meg hát nem is mondhatnám, hogy annyi figyelmet adok neki, amennyit megérdemelne. De semmiről fogalma nincsen. Hogy mégis miért akarom így. Nem akarom, hogy csalódásnak érezze, hogy olyan apja van, aki egy tárgyalást is előnyben részesít, mint azt, hogy elmenjen vele együtt kirándulni. Nem bízhatom csak úgy rá egy idegenre, vagy még a bizalmasomra sem a céget, mert ők nem tudnak a fejükkel gondolkodni. Csak a fejükkel. Legalábbis a cég esetében pontosan ezt kell tenni, mert ha egy picit is beengedik a szívüket hatalmas hibát követhetnek el. Azt hiszem pontosan ezért is kaptam ezt a képességet vagy tudjam is én minek nevezzem. Zavaromban még meg-meg jelenik, de megtanultam uralni, hogy ne bukjak le. Nem hiszem, hogy ne szerzett volna tudomást Star Labs a változásokról. Plusz ennek fejében elég sok furcsa dolog történik a városban. Aztán egyszer csak eltűnnek. Nem szeretnék egyike lenni ezen embereknek.
– Érdekel, de nem engedhetem meg magamnak, hogy kimutassam. – Nem szívesen ismerem el, hogy igaza van és legszívesebben bemennék a szobájába ránéznék, de nem akarom, hogy lássa mekkora befolyással rendelkezik felettem. Sokat jelent nekem. Mert hatással vannak rám a szavai. Még, ha nem is mutatom ki. Miről is beszélek. Nem mutatok ki én semmit sem. Elrejtem a kőkemény álarcom mögé, hogy ezzel leginkább önmagamat védjem.
– A hétvégén el akarom vinni valahová és el akarom mondani neki az igazságot, ha már ennyire nyugtalanítja. Az a maga döntése lesz, hogy előtte mit fog mondani, hogy tudta, avagy nem tudta. Ha szeretné én megőrzöm azt egy titoknak, hogy ön őrizte a titkom. Csakhogy, ha engem megutál, vagy elfordul tőlem legalább egy valaki legyen, akihez fordulni tud. – Erre a lehetőségre is gondolnom kell. Legalább egy valaki kell neki támasznak, akit közel mer engedni magához és nem tudok másra gondolni, mint Aurora-ra, aki rettenetesen fontos lett az én angyalkám számára.
– Ha már ilyen ügyesen sikerült megégetni magát ne várja azt, hogy elforduljak öntől. - A kezemet óvatosan a sebére helyezem a víz folyása alatt. Azért én mégis egy kicsit hatásosabban le tudom hűteni. Szinte már úgy, hogy nem is érez egy cseppnyi fájdalmat sem. – Mellesleg, ha szeretne, akkor csatlakozhat hozzánk erre a kis kirándulásra. Persze, csak ha ráér. Már így is túlterheltem. Biztos vagyok benne, hogy ezer férfi várja, hogy randevúra hívhassa.– Nagyon is tisztában vagyok vele, hogy szinte egy perc szabadidőt sem adok neki. Ezért is feltételezem, hogy nincs barátja. Amikor megkezdte a munkát még nem volt. Aztán pedig már nem tartozik elszámolással nekem.

Nem óvatoskodom. Minden tiszteletem ellenére nem érzem, hogy itt és most csendben kéne maradnom. Ez a férfi nem lehet ilyen hideg, távolságtartó.. Mintha nem is érdekelné más, csak az, hogy reggel felkelve egy kancsó kávé után visszavágtasson a vállalatához és igazgassa az ügyeit. Mintha nem is emberből volna, csak egy érzelemmentes robot szintjén mozog és rettentő mód feldühít. Elvégre ez különböztet meg minket másoktól.. Az állatoktól is, ha úgy tetszik, bár még ők is aggódnak az utódaikért. El sem tudom képzelni, hogy képes arra, hogy minden nyugtatás ellenére annak ellenálljon, hogy legalább egy pillantást vessen a lányára a saját két szemével, így megbizonyosodva arról, hogy tényleg nincs komoly baja. Hisz nekem, bízik bennem, aminek nagyon örülnék minden más helyzetben, de ez csak felkavarja az alig leülepedett káoszt bennem.
- Annak is jobban örülnék, igen.. Akkor legalább csinálna valamit.. Nem tűnne úgy, hogy cseppet sem érdekli.. - morgolódom és hosszú idő óta egészen úgy érzem, hogy alkalmazottként is képes vagyok a sarkamra állni és beleverni Mr. Clarke fejébe, hogy a lehető legrosszabb, amit most csinál. A lánya rendkívül értelmes és ha most nem kezdi neki beadagolni szépen lassan az igazságot, akkor nem csodálkoznék azon, hogy elveszíti a hitelét a szemében.
- Tudom, hogy nem az én dolgom, de nagyon elrontja a dolgot, Uram.. Serana imádja önt.. Isteníti, minden önnel töltött perc kincset ér a számára, de ez mind meg fog változni, ha nem tudja meg az igazságot.. Még kicsi, megértené, hogy miért tette ezt vele, de minél tovább vár, annál inkább romlanak az esélyei.. A múltheti közös programot is lemondta valami tárgyalás miatt.. Most pedig ez.. Van magának egyáltalán szíve? - nézek rá vádlón és csak fokozza indulataimat a kezem sajgása. Persze én is eszemnél vagyok, hogy nem folyatom rá rögtön a vizet, hogy csillapítsam az érő érzést.. - Nem, ennyi. Befejeztem. De hallgathatna rám.. - szegem fel a fejem és aztán meglepve veszem tudomásul, hogy ő maga veszi kezébe az enyémet és engedi rá a hideg vizet. Ezek szerint akad szíve valahol a jégpáncél alatt, csak sosem arra törekszik, hogy jókor használja. Ez már egy fokkal jobb. - Úgy értem, senki sem ismeri nálam jobban a kislányt.. Szüksége lenne Önre, de nem nagybácsiként.. - nyugtázom végül, hogy akár így, akár úgy, de a kis szóváltásunknak amúgy sem lesz eredménye. Nem csodálkoznék azon, ha csendre intene és menne továbbra is a saját feje után, holott én vagyok a titokgazdája, ha úgy tetszik. Szerződésem van arról, hogy egy árva szót sem szólhatok ezekről a dolgokról, mégis ki mással tudná ezt megbeszélni, ha nem velem? Annak teljes tudatában, hogy úgysem beszélhetek róla...
- Meg tudom osztani a figyelmet, ne aggódjon miattam. A lánya jobban megérdemelné azt e keveset is, amit most rám fordít.. - szúrok még oda, hátha egyszer majd ráeszmél, hogy nem rosszat akarok, csak azt, hogy a továbbiakban is boldog család legyenek úgy, hogy Serana tisztában van azzal, hogy Matthias Clarke nem a nagybátyja.

Az aggodalom, mint valami betegség úgy terjedt szét az ereimben és az egész testemben. Azonban külső szemlélők számára ez észrevehetetlen volt. Már jó ideje magam mögött hagytam azon korszakomat, amikor még kimutattam az érzéseimet. Mostanra már mindegyiket ugyanaz a kifejezéstelen arc mögé rejtem, mintha az egész életem egy pókerjátszma lenne. Senki nem tudhatja, hogy mi zajlik le bennem, mert ha valaki akár csak megsejtené, hogy milyen gondolatok cikáznak nap, mint nap a fejemben az vagy nagyon gazdag lenne, vagy nagyon gazdag lenne. Esetlegesen azért, mert ellopja az egyik remek ötletem, vagy másrészt azért lenne olyan gazdag, mert megzsarolna engem. Mindkettő elég jól fizet azt kell mondanom.
Nem hiszem, hogy túlságosan is elnyertem volna az elismerését Aurora-nak, hiszen már anélkül, hogy egy szót szólt volna tudtam idő kérdése és kitör belőle, amit talán a serpenyő vagdalózásával próbált elfojtani. Igazán becsülöm, hogy őszintén megmondja, amit gondol. Jobb, mintha elhallgatná hetekig és, akkor egyszerre, mint egy vulkán kitörik belőle engem pedig a forró láva egyenesen betemet és semmit nem tehetek annak érdekében, hogy megmeneküljek egyszerűen csak egy nő dühének leszek az áldozata, ami meg kell mondanom, hogy soha nem nevezhető kényelmesnek, vagy egyszerűnek. Meg persze minden nőnek van egy minimális hatalma felettem. – Miért mit szeretne, mit csináljak? Esetleg ordibáljak, üvöltözzek és rohangáljak? Nem hiszem, hogy gyógyító érintéssel rendelkeznék. – Jegyzem meg szárazon, mert azért szeretem, ha egy kis tiszteletet mutatnak az irányomba. Úgy gondolom, hogy ennyit azért minimálisan megérdemlek. Lehet, hogy egy kőszívű, szemét alaknak tűnhetek a szemében, de ez engem most cseppet sem érdekel. Nem tudja, hogy miért teszem, amit. Fogalma nincsen semmiről. Nem szeretem, ha kioktatnak, vagy meg akarják szabni, hogyan csináljak dolgokat. Az apám tette ezt és nő szájából próbálom véleménynek titulálni. Főleg az ő szájából, hiszen több időt tölt a lányommal, mint én az egész eddigi életemben. – Tudom jól, hogy kicsoda ő. Azzal is tisztában vagyok, hogy nem szokott beteg lenni, de én sem. Családi vonás. Az pedig, hogy nem aggódom közel sem igaz. Egyszerűen csak nem adatik meg nekem az a luxus, hogy darabokra hulljak vagy most rögtön rátörjem az ajtót, hogy mégis mi a baj, mije fáj, mije nem. Azzal csak még inkább rá hoznám a frászt, úgyhogy ha maga sem bánja megtartom a szokásos távolságot és mindenki úgy folytathatja a napját, ahogyan szokta. – Tényleg nem szeretném a frászt hozni szegényre, de nem hiszem, hogy olyan nagy baja lenne. Nekem sem volt soha komolyabb bajom. Bár anyai ágról nem tudok sok mindent mondani, de szerencsére én nem egy túlságosan beteges családból származom. Ha volt is valami bajom egy hét alatt kifeküdtem, de ez évente vagy kétévente fordult elő, úgyhogy ő még nálam is egészségesebb. Szóval egyszerűen nem látom értelmét ennek az egész veszekedésnek.
– Esetleg van valami, amit még szeretne nekem elmondani, ha már ennyire belementünk abba, hogy mennyire förtelmes nagybácsi, avagy szülő vagyok? – Kiiszom az utolsó kortyot is a kávémból és beleteszem a mosogatóba, majd ha nem rántja el a kezét akkor finoman a hideg víz alá dugom. – Azért inkább a saját épségére figyeljen, mint az én helytelen döntéseimre.

Már az elején szót kellett volna emelnem minden ellen, amivel beleegyeztem abba, hogy én is hallgatok, mint a sír. Ezzel én is legalább olyan bűnrészes vagyok, mint Mr. Clarke. A legrosszabb mégsem ez, hanem az a pillanat, mikor már majdnem kicsúszik a számon a nem megfelelő titulus, és hatalmas gyomorgörccsel nyelem vissza, nehogy Serana akár csak megneszelje. Örökké vidám kislány, csintalan, örökmozgó, szinte tökéletes. Ha tudná, hogy mennyi hazugság veszi körül, az teljesen felemésztené őt, már most is, hát még mi lesz később? Hogyan várhatná el az apja, hogy ne kérdőjelezze meg a szavahihetőségét? Hogyan lehetne elvárni tőle, hogy ne forduljon meg a fejében, az egész élete egyetlen nagy hazugság? Mi csak a részei vagyunk.. Előre félek, hogy mi történne, ha valaha is kiderülne, hogy a nagybátyja valójában az apja és végig szándékosan tartotta tévhitben. A köztük lévő kapocs talán örökre elszakadna, de a kislány fejlődését is nagyban befolyásolná. Nem csodálkoznék azon, hogyha összeesküvés-elméleteket kezdene szőni és elzüllene. Persze megpróbálnám megállítani, ahogy tőlem csak telik, de kérdés, hogy bennem bízna-e ezek után? A kis prücsök annyira a szívemhez nőtt már, mintha csak saját húsvér kishúgom lenne, és nem akarom elképzelni, hogy néhány év múlva meg is utálhat... Persze én ebbe nem vagyok jogosult beleszólni.. Ahogy abba sincs, hogy megmondjam a véleményemet a főnököm életvitelével kapcsolatban, pedig arról is megvan. Nem eszik, alig alszik, a kávét viszont vedeli literszámra. Aláírom, hogy fiatal, mert természetesen az, de a szívének és az egész szervezetének sem tesz jót az, hogy ezt műveli magával, de ezért is csak egy szúrós, rosszalló pillantással jutalmazom meg és biztos, ami tuti alapon kiteszek elé a pultra egy tányért, tele frissen sült palacsintával. Ami azt illeti, többet aggódom értük, mint valaha a saját családomért tettem, ami egy kicsit aggasztó, de mi mást tehetnék? A legnagyobb hiba, amit talán elkövettem, hogy hagytam, hogy a kislány fontossá váljon nekem, ezáltal akarva-akaratlanul, Mr. Clarke is meghatározó szerepet tölt be a sorban.
Amire viszont még én sem számítok, az az, hogy ilyen hideg stílusban, meglepően nagy közönnyel konstatálja, hogy a lánya beteg. De hiába nézek felé, egyetlen arcizma sem rándul. A pumpa olyan hirtelen megy fel bennem, hogy csak arra leszek figyelmes, ahogy a kezemben tartott serpenyő a kelleténél nagyobb csörömpöléssel landol a konyhapulton. Persze azonnal utána is kapok, amivel nem csak ellehetetlenítem a helyzetet, de meg is égetem magam, így sziszegve engedem a mosogatóba, aztán ahelyett, hogy hideg víz alá dugnám a kezem, méltatlankodva felé fordulok.
- Komolyan gondolja, hogy ennyivel elintézheti? - a kelleténél élesebb a hangom, és később talán megbánom, hogy most ilyen fennhangon beszélek, de nem tudok gátat szabni feltörő nemtetszésemnek. - Serana mégiscsak a maga... - harapom el jelentőségtelesen a mondatot, aztán folytatom. - Nem is aggódik érte? Mindig makkegészséges volt, elkerülte az őszi és a tavaszi nyavalyákat is.. A gyengélkedés nem rá vall.. - Még saját magam is meglepem azzal, ahogy a szavak szépen egymás után a nyelvemre tódulnak. Nagyon úgy tűnhet, mintha arra pályáznék, hogy letolást kapjak, amiért nem figyeltem rá eléggé.. De ha nem is azért kapok, kapok majd azért, mert egyáltalán ilyesmiket merek feltételezni.

Néha már úgy érzem, hogy bármennyire is szeretem a lányomat egyszerűen nem vagyok képes időt szakítani rá. Vagy akár tudat alatt vagyok erre képtelen. Mert most, ha őszinte akarok lenni vele elég sok mindenről kell beszámolnom. Az apja vagyok és arról is, hogy mi történt ténylegesen az édesanyjával, hogy az egész csak egy őrültség szüleménye volt. Nem tudtunk uralkodni a vágyainknak és ebből született meg ő. De ez nem azt jelenti, hogy megbántam volna. Amit határozottan megbántam az, hogy nem voltam ott Tessa mellett, miközben domborodott a hasa. Ennyit azért mondhattak volna.. Nem akkor szólni, hogy amúgy apa lettél, mikor már elköszönni sem tudok tőle. Tisztában vagyok azzal, hogy rá is ugyanolyan terhek rakódtak, amik rám. Csak talán őt az tette tönkre, hogy tovább maradt azon keserű fedél alatt, mint én. El kellett volna hoznom magammal. De úgy gondoltam, hogy mindent elkövetnének azért, hogy szétválasszanak és az egész értelmetlen volt. Viszont, ha megpróbálom és tényleg őszintén igyekszem, akkor lehetséges, hogy ez az egész soha nem történik meg. Még mindig életben lenne és a kislánynak legalább lenne édesanyja, mert én minden vagyok a számára csak édesapa nem. Talán így könnyebben elnézi a hibáimat, hogy elméletileg csak nagybácsi vagyok, de ha szembesül azzal, hogy én az apja vagyok és alig töltöttem vele időt, vagy ha el is határoztam és megígértem, hogy vele leszek hagytam, hogy félbeszakítsa a szórakozásunkat a munka. Nem vagyok egy mintaapa, de minden egyes porcikámmal szeretem a lányomat. Még, ha ezt nem is mindig mutatom ki, ha mások gondjaira bízom inkább szeretem őt. De nem vagyok benne biztos, hogy ő képes lesz elfogadni engem, ha kiderül az igazság. Mindenről. Akkor pedig nem akarom, hogy úgy érezze kihasználtam a szeretetét. Soha nem használnám ki a saját gyerekemet. Ahelyett, hogy azon gondolkozom, miképpen tálaljam neki az igazságot sokkal egyszerűbb a munkámba temetkezni és másokat utasítgatni, hogy tegyék meg a helyes lépéseket. Ha már én magam nem tudom és az én életemben nincs senki, aki megmondhatná, hogy mit kell tennem, mikor és miért. A saját akaratom szerint cselekszem, ami nem mindig jó. Ezt már én magam is elismerem. Nincs szükségem külső szemlélő véleményére. Bármennyire is tisztában vagyok azzal, hogy Aurora már minden egyes hibámat átlátja olyan könnyedén és természetesen, mintha azóta ismerne, hogy megszülettem. Pedig pár évvel előrébb vagyok, mégis úgy érzem néha, hogy ő sokkal bölcsebb nálam. Mondjuk nálam a családom terén ki az, aki nem bölcsebb?
Halovány féloldalas mosollyal nyugtázom, hogy Rory már a konyhában sürög-forog előkészítve Serana reggelijét. Annyi nőt megkaphatok. Simán szerezhettem volna egy feleséget. De nem vágyom ilyesmire. Meg akkor ki is lenne az a nő a lányomnak? Plusz Rory-val már úgy összenőttek, hogy senki nem tudná szétszakítani őket és én nem is akarom. Örülök annak, hogy ilyen példa áll a lányom előtt. Bármennyire is nem tudja, hogy mit akar kezdeni az életével legalább valamit csinál és nem csak lógatja a lábát. Pedig ezt is megtehetné. Senki nem kényszeríti, hogy itt dolgozzon nálam.
- Nem köszönöm, a kávéval megelégszem. - Miután kiürül a bögrém szinte rögtön töltök magamnak egy újabb adagot. Már lassan kávéból leszek összerakva, mert másképpen képtelen vagyok megállni a lábamon.
Felkapom a fejem, ahogy azt mondja, hogy a lányom betegeskedik és az aggodalom ezer formája rohan végig a testemen, melyből ő semmit nem láthat. Legalábbis nem szokásom az érzelmeimet és a hangulatomat egy cetlire leírva a homlokomra ragasztani, hogy mindenki lássa. - Ha komolyabb baja lenne és nem vagyok itt mindenképpen értesítsen. - Mondom egyszerűen, mintha csak valamilyen üzletről beszélnénk. Már tényleg nem tudom milyen, amikor engedem magamnak úgy igazán, hogy érzelmeket produkáljak.

Mázlista vagyok, hogy a reggeleim egy része teljesen zökkenőmentesen alakul, bár olyankor sem aludhatok tovább az első hajnali napsugaraknál. Szeretek mindent a kezemben tartani, és ez csak akkor sikerülhet, hogy ha én magam intézem a dolgokat, onnantól kezdve, hogy reggelit készítek egészen odáig, hogy zuhanyzás után aludni zavarom a lánykát. Ritka, hogy nem Seranaval töltöm a napom nagy részét, de előfordul. Mégis az a gyakoribb eset mostanság, hogy az éjszakáimat is itt töltöm vele, főleg olyankor, mikor épp beteg és nincs mellette senki, aki ápolgathatná. Én nem vagyok annak a híve, hogy minden aprósággal orvoshoz kell rohanni és elvárni, hogy a sok antibiotikum megtegye a hatását. Azok gyakran többet ártanak, mint használnak. De lehet, ez csak az én véleményem, egy orvos nyilván más állásponton lenne ezzel kapcsolatban, hiszen neki az az érdeke, hogy minél több páciense legyen.. Én viszont a házi praktikák híve vagyok, és mivel Serana az én felelősségem, dönthetek úgy, hogy első körben kihagyom a háziorvost.
Korán kelve teát főzök, meg persze egy jó adag kávét is, mivel nincs senki, akinek szólhatnék ezügyben. Meg egyébként sem szorulok rá, hogy más ugráljon helyettem, hisz sokkal jobban ismerem a háznak ezt a részét, mint a személyzet, vagy a tulajdonos. Nem hiába, mert a reggeleket itt kezdem, az estéket itt fejezem be és napközben is megfordulok itt jónéhány alkalommal. Nem okoz gondot. A nővéremmel ellentétben nekem nem esik le a gyűrű az ujjamról, ha meg kell mozdulnom és nem várom el, hogy mások szolgáljanak ki. Talán ezért is nem illek bele a családi képbe.
Halk zenét kapcsolok és legalább ugyanilyen halkan ügyködöm a reggelin. Betegségre a legjobb gyógymód egy finom, kiadós reggeli és egy nagy adag pihenés. A palacsinta hamar megsül, aranybarnák az oldalai, amiket megkenem egy réteg mogyoróvajjal és egy kis epret is teszek mellé. Egy kanál mogyoróvajat a számba teszek, aztán úgy ahogy vagyok, kanállal a számban mászkálok végig a konyhában, míg megtalálom a kedvenc bögréjét, hogy tölthessek neki teát. De ijedtemben majdnem el is dobom és utólag örülök, hogy ez mégsem sikerült, mert Serana csak még inkább belebetegedne, ha ripityára törne a bögre, amit a nagybátyjától kapott az egyik kirándulásuk alkalmával. Vannak tárgyak, amik pótolhatatlanok, bárki bármit mondjon.
- Jó reggelt, Mr. Clarke. - köszönök vissza, amint kihúztam a már üres kanalat a számból és próbálok úgy tenni, mintha mi sem lenne természetesebb annál, hogy én vígan lavírozok az ő konyhájában. Mikor betoppan, mindig egy kicsit zavarban érzem magam amiatt, hogy mennyire otthonos nekem ez az egész hely. Nyilván azért, mert több időt töltök itt, mint otthon. Bár hivatalosan még nem költöztem be, azért elég sok cuccom hever a vendégszobában.
- Kér reggelit? - intek a maradék palacsinta felé, mikor meglátom, hogy a kávét már megtalálta. Még mindig frusztrál kissé, hogy fölém magasodik, hisz én magam alig vagyok nagyobb, mint a lánya..
Egy szál vizes fürdőnadrágban, nem nehéz kitalálnom, hogy épp a medencéből jött. Lehet, hogy valaki már korán reggel az idegeivel játszott és le kellett hűtenie magát? Kivételesen nem támadom le, mint egy megregulázhatatlan energiabomba és inkább nem is kérdezősködöm afelől, hogyan érzi magát. Amúgy sem túl jó kilátások, de azért csak belevágok..
- Serana egy kicsit betegeskedik. Láza nem volt, így nem hívtam hozzá orvost. Meg hát, amíg rajzos kedvében van, addig nem lehet komoly a baj.. - reménykedem, hogy nem kap le a tíz körmömről, amiért nem zavartam meg a tegnap estéjét emiatt. Igazság szerint ura voltam a helyzetnek, már csak az a kérdés, ezt belátja-e vagy sem.

Az utóbbi időben még inkább elszigetelődtem a külvilágtól. Az alvás számomra luxus termékké változott és egy szusszanásnyi időm sem volt pihenni. Többnyire kávékkal tartom magam ébren, de azért a mai nap folyamán sikerült egy két órás alvás besűrítenem. Még így is reggel a telefonom csörgésére ébredtem. – Clarke. – Szólok bele dörmögő, álmos hangon a telefonba, majd végigsimítok az arcomon és a hallottaktól fel is pattanok ülőhelyzetbe, majd pedig fel alá kezdek járkálni. – Nem Richard. Nem hagyhatjuk, hogy kihátráljanak az ügyből. Kérd meg Dorothy-t, hogy szedje össze az összes eddigi szerződést és találjatok valamit benne. Ha sikerült, akkor hívjatok fel. Csak egy apró bökkenő kell és már el is intézem. Legalább a keresést csináljátok jól. – Rideg vagyok, de másképpen nem bírják felfogni épp ésszel, hogy mit kell csinálniuk. Végigsimítok az arcomon, majd úgy döntök, hogy úszok egyet. Jobb esetben nem fulladok bele a vízbe az álmosságtól és legalább egy kicsit a gondolataimat is összeszedhetem.
Maximum egy fél órát úszhattam, de még így is bőven időben voltam, mert fél hét volt. Néha elgondolkozom azon, hogy az alkalmazottaim mégis mikor fekszenek le. Bár az ilyen sűrűbb időszakokban kétlem, hogy nem a telefonjukkal maguk mellett feküdnének le. Mert, ha nem így tesznek, vagy esetleg némára állítják azt a nyamvadt, kis szerkezetet, akkor könnyedén búcsút inthetnek az állásuknak. Mert nekem arra van szükségem, hogy valaki mindig elérhető legyen. Nem hiába találkozom mindenkivel személyesen. Tudniuk kell, hogy milyen vagyok, hogy alkalmazkodni tudjanak hozzám. De minden főnök rémes, nem? Ha nem az, akkor valamit nagyon rosszul csinál, mert senki nem fél tőle és nem is hallgatnak igazán rá.
Megtörölközöm valamennyire, majd az arcomba lógó vizes tincseket hátratűröm. Azt hiszem már a hajamat is le kellene vágatnom, de amíg az alvásra sincs túl sok időm addig ez is háttérbe szorul. A konyhában már ott találom a bébiszittert Aurora-t, aki az utóbbi időben sokkal több időt tölt a lakásomban, mint otthon. De én nem bánom. – Jó reggelt. – Köszönök oda neki, majd töltök magamnak egy erős feketét és anélkül, hogy bármit is raknék bele nagyokat kortyolok belőle.