Tárgy: Re: National City - John & Julian & Lana Kedd Feb. 28, 2017 7:38 pm
national city's adventurers
john & julian & kara & lana & reece
Nagyon úgy néz ki, hogy soha nem lehet elég olyan személy, aki el akar tenni láb alól. Már komolyan kezd elegem lenni abból, hogy mindenki szüntelenül az életemre tör. Azt még megértem, hogy milyen okai vannak másoknak arra, hogy megpróbáljanak újra a kísérleti székekbe lökdösni, de azt már tényleg nem tudom hova tenni, hogy mégis mit akar tőlem ez a férfi. Nem tettem semmit. Azon kívül határozottan nem, hogy ide pottyantam és azt sem mondhatnám igazán a saját döntésemnek, ami miatt ez már megint csak minden, csak nem fair. Az előbb a falhoz szorított és alig sikerült kikászálódnom a kezei közül, hiszen láthatóan ide a napsugarak koránt sem érnek el úgy, hogy erőt adhassanak nekem. Ami igazából csak annyit jelent, hogy sebezhető vagyok. Méghozzá nem is kicsit. Ennek pedig határozottan rossz vége lesz. Éppen átnyúlnék a portálon, ami mostanára már vörös színben kezdett el pompázni, mintha azt akarná bizonyítani, hogy nincs túl sok időd hátra itt az ideje, hogy cselekedj és elhúzd innen a csíkot. De bármennyire is igyekszem mindezt magam mögött hagyni a fekete ruhás férfi valamiért nem enged. A földre taszít, ahol érzem is, ahogyan a talpa a hátamra nehezedik, de a képességemet használva, mintha egyszerű tárgy lenne taszítom arrébb, de mindössze pár másodpercig tart felállnom ő már újra szemben áll velem. Egyszerűen nem értem, hogy miképpen lehetséges, de megvan a magam sejtése azonban, mielőtt még rászólhatnék magamra, hogy ne kiabáljam el egy pofon landol az arcomon, de olyan gyorsan, hogy az szinte fel sem fogom és, mire odakapnék, hogy megvédjem magam, már rég a hasamat érinti egy erőteljesebb ütés, aminek köszönhetően újra a földre pottyanok. A kezei pedig erőteljesen vibrálni kezd, amitől én óvatosan hátrálni próbálok, de úgy érzem, hogy az ütés, amit az előbb a hasamra mért, mintha az egész testemet érintette volna. Egyszerűen megbénultam és nem tudok mozogni. Azonban, ahogyan egyre inkább közeledik felém a keze - pontosabban a mellkasom felé - egy utolsó adrenalin löketnek köszönhetően sikerül talpra küzdenem magam, hogy kikerülhessem a támadását majd pedig egy közepesebb méretű szikladarabot emelek fel, majd hozzávágom a jelen helyzetben tőlem kitelő maximális erőmmel.
Tárgy: Re: National City - John & Julian & Lana Kedd Feb. 28, 2017 3:36 am
Kara & Svetlana & John & Reece & Julian
National City
Még mindig nem tudom, mi történt, történik velem, körülöttem. Mi ez az egész, ami valami ismeretlen és szürreális helyre juttatott? A fejem is zúg a sérülésektől, az ájulástól, abban sem vagyok biztos, hogy nem hallucinálnom-e, amiket látok. A portál, amin még mintha átszűrődne némi zaj (de az is lehet, hogy csak a fejem zúg ennyire) először kéknek tetszik, aztán lassan pirosba vált át. Semmi jót nem jelent ez. Akár a látásom vált ilyenné, akár tényleg színt váltott az a portál, ami feltételezem idehozott. Egy dolgot tudok csak biztosan: vissza kell jutnom. Ennek a kulcsa lehet talán a húgom vagy Bellslena. Vagy legalábbis az a valami, ami az ő alakjukat vette fel. Próbálok a megérzéseimre hagyatkozni, mikor választok közülük. Persze nem tudhatom, van-e egyáltalán jó választás, lehet, hogy mindkét lehetőség ugyanúgy csapdát rejt, de nem vesztegelhetek sokáig, végül a húgommal tartok. Sietős léptekkel halad, de olykor vissza-visszanéz a válla felett, figyelve, hogy követem-e. Egy ideig úgy látszik, jó irányba haladunk, egyszer csak azonban a portál úgy tűnik el előlünk, mintha ott sem lett volna. Megtorpanok. Csapda? A húgom szembefordul velem és akkor már biztos vagyok benne, hogy így van. Ijesztő és szürreális látni a szeméből folyó vért és a számon kérő hangját. Ez nem valós. Az elmém játéka kell legyen, vagy a dimenzióé, ahova kerültem. Szembesít a legbelsőbb félelemeimmel, hogy legyőzzön. Káprázat, nem több. De bárhogy hajtogatom mindezt magamnak, panaszos sikolya a lelkemig hatol és a bűntudat olyan hullámban tör rám, ami valósággal megbénít. Mikor meghallom, hogy nem vagyunk egyedül, már késő. A döngő léptek már túl közel járnak ahhoz, hogy menekülhessek.
Tárgy: Re: National City - John & Julian & Lana Vas. Feb. 26, 2017 11:37 pm
national city
✻ John & Julian & Kara & Lana & Reece ✻
National City parkja a káosz hatására teljesen kiürült, mindössze alig maradt pár ember jelen. Többségük azonban már koránt sem tartozott az élők soraiba. A kék portál, amely szépen lassan kezdte bekeríteni a parkot hirtelen vörösen kezdett el izzani, ami még nagyobb veszélyt rejtegetett magában. Egy hatalmas kéz már átnyúlt rajta, de a parkban tartózkodók talán nem is sejtették, hogy mit is jelent ezt. Reece, akinek időközben a fejében táncolt a sötét boszorkány sikeresen talpra küzdötte magát és megtámadta Lana hasonmását. Első csapását elvétette, amelynek talán köze van a feje kótyagos állapotához, hiszen a boszorkány rányomta a bélyegét. De nem ő az egyetlen, akinek a fejével szórakozni kezd ugyanis Supergirl-nek a gondolatai közé is beférkőzik pár pillanat erejéig, ahol szintén hasonló mértékű kárt okoz, de hamar rá kell jönnie arra, hogy nem képes egyszerre Supergirl idegein táncolni és megvédeni magát a férfival szemben ezért végül elengedi a lány tudatát és a férfi felé fordul azzal a levakarhatatlan mosollyal az arcán, miközben kezei között ott lebeg a feketés-vöröses energiafoszlány. Eközben a parkot egyre több a portálon keresztül érkező alak kezdi betölteni egyikük rettenetesen hasonlít JSA egyik tagjára Obszidiánra. Hamarosan a kezeit felemelve könnyedén borítja teljesen sötétségbe a park egész területét, amelyet immár egyedül a portál világít meg, amely kezd folyamatosan egy pontban összegyűlni, mintha helyet akarna biztosítani a hatalmas kéz tulajdonosának. Eközben John, aki menekülőre próbálja fogni kis híján a vöröslő portál és a sötétség közé szorul, de az utolsó pillanatban sikerül még elslisszolnia. Azonban a kéz, amely méterekkel a feje felett nyúl ki a portálból egyre inkább közeledik felé, mintha agyon akarná őt nyomni. A sebesség, amellyel közelít felé, szinte elkerülhetetlen a minimális összeütközés. Mindeközben a Gorillák hazájában Julian meghozta a döntését, hogy kibe is veti a bizalmát, mondhatni kire bízza rá az életét. A portálnak a nyüzsgését, még hallhatja, ahogy a szemével beazonosíthatja annak távoli játékát, ahogyan a kék színét megfertőzi a szüntelen vörösség. A húgát követi, aki szökdécselve vezeti néha a válla mögött visszapillant, hogy ellenőrizze Julian még mindig követi. De a portál, mint valami délibáb tűnik el a fiú látóköréből és ekkor a húga teljes alakjával felé fordul, a szemgödreiből pedig vér csordogál. - Miért nem mentettél meg Julian? - Szegezi a kérdést idősebb testvérének, majd kínkeserves sikollyal rázza meg az erdő összes fáját, amelynek megvan a maga hatása, hiszen léptek zaja csapja meg a fiú fülét. Svetlana eközben pedig harcba kényszerül a fekete ruhás férfival, aki először egy hatalmas pofont kever le a lánynak, aki mire feldolgozná, hogy egy ütés érte, a következő egyenest a hasában landol, amely ismételten a földre kényszeríti. A fekete ruhás férfi pedig a kifulladt lány felé közelít a vibráló kezével pedig egyenest a lány mellkasa felé közelít.
John: 1-2: kisebb sérüléssel megúszod, 3-4: egy hajszálon múlik, de nem sérülsz meg, 5-6: telibe találja a bokádat Julian: 1-3: sikerül elmenekülnöd és közelebb kerülsz a portálhoz 4-6: Solovar fogságában találod magad Kara & Reece: Nektek most szabad kezet adok abban, hogy mégis mihez kezdtek a hölgyeménnyel Svetlana: 1-3: kiüt téged, 4-6: Összeszeded magad és elhúzódsz a támadása ellen A sorrend továbbra sem kötött vasárnapig van lehetőségetek írni! Hajrá!
Tárgy: Re: National City - John & Julian & Lana Vas. Feb. 26, 2017 8:43 pm
Kalandozás
Nem, nem, nem! Tekintetem ide-oda kapkodom Cesar holtteste és az aktatáskás férfi között, aki továbbra sem mozdul posztjáról, mint aki odaragadt a padlóhoz vagy várja, hogy valaki megmentse. Általában gyorsan és egyszerűen hozok döntéseket, könnyedén mérem föl a helyzetet és van, hogy gondolkodás nélkül cselekszem, az ösztöneimre hallgatva, de megfogadom azt a jó tanácsot is, hogy még mielőtt bármit teszek vegyek mindent számba, gondolkozzak előre és ne siessek el semmit, főképp akkor ne, hogyha az merőben befolyásolja a jövőmet, most viszont nincs időm arra, hogy átgondoljak egyáltalán bármit is. A portál egyre falánkabb módon tizedeli a parkban tartózkodókat és ha nem sietek, könnyen megeshet, hogy én is egy leszek azok közül, akiket elnyel az ismeretlen kékség. 'Ne haragudj, Cesar, de belőled nem fogok jól lakni soha életemben.' - pillantok le végül az élettelen testre, fúrom tekintetem még egyszer utoljára az üveges szemeibe, miközben föllépek a színpad deszkáira, hogy végül egy életre elbúcsúzzak attól az embertől, aki még akkor sem taszított el magától, amikor az idegeire mentem, nem szabott ki nekem határokat és mondta, hogy egy bizonyos pontig elmehetek, tovább már nem. Az embertől, aki azt mondta, hogy elfogadlak. Az ilyet hívják barátnak, nem igaz? A végén úgyis mind elmennek. Nagy levegőt véve acélozom meg magam és vetek egy gyors pillantást a számomra most mindennél fontosabb dologra a világon. Még mindig a helyén van, ott reszket egy helyben, épphogy nem csinál tócsát maga alá. A félelem megbénította, a sokk, hogy innen fentről nézte végig mások haláltusáját, a menekülő, sikoltozó tömeget, ahogy gyerekek szakadnak el a szüleiktől, egymáson áttaposva menekülnek félelmükben, mint a birkák, hogyha észreveszik a farkast. Talán még arra is gondolhat, hogy miért nem volt egy közülük, akiket eltapostak. Miért kellett életben maradnia? Hogy lássa ezt a rövid idő leforgása alatt kialakult káoszt, mialatt a város hősnője falta az emberek szenvedésének látványát és ezáltal ráébredjen, hogy a hősök sem mindig szeretik elvégezni a munkájukat? Vagy egyszerűen itt fönt biztonságosabbnak tűnt, hiszen ide nem jön fel senki, nem eshet bántódása, nem fogják cipők hadai rajta hagyni a nyomaikat az egész testén, nem fog csontja törni, nem lesz agyrázkódása és még örülhet, hogyha ennyivel megússza. Ezért viszont hálás vagyok, hogy a saját életét tartotta a legfontosabbnak és nem mozdult el sehová sem. Dicséretre méltó! Viszont akkor ideje nekem is cselekednem. Egy utolsó búcsúpillantást vetek elhunyt barátom irányába, a testnek viszont csak a hűlt helyét látom, az örvénylő kékség pedig egyre csak hízik és hízik, mint aki sohasem lakik jók és falánksága csillapíthatatlan. Ideje cselekednem, vagy én leszek a következő laktató falat számára. Érzem, ahogyan a jeges félelem kezd szétáradni bennem, lábaim nehezebben mozdulnak és a gondolataim is száguldoznak, mindegyik irreális és logikátlan. Szedd össze magad! Megúszhatom, hogy a semmiben találjam magam, hogyha gyorsan cselekszem és utána lesz még időm innen olyan messzire rohanni, hogy ez a valami soha ne érhessen utol. De mi van akkor, hogyha ennek az egész világ kell? Akkor nincs hová bújnom. Nem lesz olyan hely, zug, apró rés, amit ne kebelezne be velem együtt és akkor már nem csak a táskát értelmetlen eltulajdonítanom, hanem a menekülésnek is annyi haszna lesz, mint az árral szembeni úszásnak. Semmi. Ezzel az erővel már egyenesen fejest is ugorhatnék bele. Ordítva tépek bele a hajamba, már nem számít, hogy ki hallja, ki figyel rá fel, ha még egyáltalán van valaki, aki felfigyelne arra, amit csinálok. Hajamat el nem engedve hordozom körbe tekintetem a környezetemben, két kezemmel pedig húzgálom a tincseket, amik áldozatául estek ujjaimnak. Lefagytam. Csak nézek, de nem látok, hallom a hangokat, de csak összemosódott zsivaj minden. A félelem jeges keze továbbra is szorongat belülről és minden pillanatát kiélvezi annak, hogy megbénított, agyam viszont küzd ellene, sikertelenül idáig. Mozdulj már meg! Lábaim viszont nem engedelmeskednek, tovább rángatom a tincseket és bámulok bele a kékségbe. Legalább az eszméletemet elveszíthetném, hogy ne legyek tudatában annak, hogy mennyire szánalmas módon haltam meg. 'A hajadat kitépheted később is mind egy szálig, John, de addig nézz balra. Ha nem sietsz, valami el fog tűnni onnan és az a valami, ami valakinél van, nagyon fontos a számodra, sőt! Mindenki számára, de senkinek nem jutott eszébe az az elvetemült ötlet, hogy el is lopja, kivéve neked. Ha már emiatt kockáztattad a saját testi épségedet, nem beszélve az elmédéről, ami már nagyon a végét járja, de nem menthetetlen egyáltalán, szerintem megéri kicsit összekapni magad és eltulajdonítani. Nem gondolod? A lyukkal foglalkozol később, most viszont a táska a lényeg.' - mint egy apa a fiára, olyan szigorral az arcán néz rám most Mr. Dawson, hangja viszont mégis szórakozott, mintha csak egy mellékes tényt közölt volna velem, hátha érdekesnek találom. Szinte belemászik az arcomba, túl közel van hozzám és ez nem tetszik. Egyáltalán nem. Sohasem jött ilyen közel hozzám és egyszer sem fordult elő, hogy bármiben segített volna, már ha ezt segítségnek lehet nevezni. Legalább magamhoz térített. Egy lépést hátrálva távolodom el tőle, de mintha mágnes lennék, úgy jön utánam és ebben van valami fenyegető is. Ezt is a kékség csinálja? Életre keltette Mr. Dawsont?! Hajamat elengedve torpanok meg és amint közelebb ér hozzám, úgy nyúlok keresztül rajta, mintha ott sem lenne. Jó, tényleg nincs ott, de ezt csak mások látják így. Megkönnyebbülten fellélegezve engedem le a kezeimet, Mr. Dawson pedig figyelmeztetésképp mutogat a hátam mögé, megszólalni már nincs kedve. Jobban szerettem, amikor még egyáltalán nem szólalt meg, most már kezd rájönni, hogy a hangjától a frász tör ki és hiába szeretném elhallgattatni, sohasem fogom tudni. Egyszer el fogom tüntetni. Megpördülve fordulok a reszkető férfi felé, aki már koránt sem a földön ülve várja az utolsó légvételeit, hanem kapálózva és ordítva akar kiszabadulni a kékségből, a hőn áhított táska pedig ott lóg a csuklóján, hogy együtt távozzanak el. 'Azt már nem!' - ordítva vetődöm utánuk és ragadom meg az utolsó pillanatban a táska egyik sarkát, de izzadt ujjaim közül és a portál erős vonzásának köszönhetően úgy csúszik ki a kezemből, mintha még be is lett volna kenve vajjal. Zihálva nézem, ahogy a táska eltűnik az örvénylő kékségben, ujjaimat ökölbe szorítom és hangszálaimat nem kímélve ordítok bele a semmibe, miközben hátrálok pár lépést, hogy én ne essek áldozatául. Ez nem lehet! Nem hiszem el! Nem... ez nem... Ám ordításom hamarosan elhal, helyette kétségbeesett nyöszörgést hallatok, mialatt elhátrálok a színpad leghátsó zugáig és elhűlve nézem, ahogyan a kéklő örvény vörössé változik és sokkal gyorsabban kezd terjedni, mint korábban. El kell tűnnöm innen. Nem érdekel a táska, nem érdekel a pénz, nem érdekel, hogy többé nem kéne lopnom, nem érdekel semmi, csak az életem, ami annyit érhet másoknak, mint a csatornapatkányoké, nekem mégis becses kincs. Tekintetemet le nem véve a fenyegetően növekvő vörös örvényről kezdek el oldalirányba haladni, hátha még időben sikerül kikerülnöm a hatósugarából és elszelelhetek innen egyszer és mindenkorra. Nincs időm megállni és rettegni, egy pillanatra viszont mégis megállok és kiszáradt, szúró szemekkel nézem, ahogy a portál igyekszik kiköpni valamit magából. Egy kéz. Hatalmas kéz. Egy óriás keze. Kővé dermedve figyelem a jelenetet és minden erőmet bevetve próbálom elhitetni magammal, hogy álmodom és ez nem történik meg, agyam viszont nem hajlandó hinni nekem egy másodpercig sem. Ha valamit nem tanított meg nekem az élet, az az, hogy hogyan viselkedjek akkor, hogyha idegen létforma támadja meg parányi bolygónkat. Ennyi elég volt mára ebből a napból, jobbnak látom, hogyha kereket oldok! Nem is kellett magamnak kétszer ezt elismételni, lábaim a lépcső felé iramodnak szélsebesen és nem törődöm már semmivel, csak azzal, hogy eltűnhessek innen egy életre.
►××× szó ; 1221► jegyzet: ha-ha-ha A kockadobás eredménye: 4
Vendég
it's where my demons hide
Vendég
dc universe
heroes vs villains
Tárgy: Re: National City - John & Julian & Lana Vas. Feb. 26, 2017 6:42 pm
Sok mindennel foglalkozhatnék most. Kellene foglalkoznom. A minket körülölelő káosz, az ördögűzőbe átfordult lány... Úgy néz rám, hogy azon sem csodálkoznék, ha konkrétan körbeforogna a feje a nyakán. Nem tudom, hogy lett belőle kettő, de van egy sejtésem, miszerint szerencsésebb lett volna, ha a másik csinoska marad itt velem. Helyette görcsösen, mozdulatlanul állok, mintha a testem már nem hozzám tartozna. A csuklóm roppan, a vibránium pengém a földre zuhan, de nem kell sok idő, hamarosan követem én is. Tehetetlenül zuhanok térdre, érzem, ahogy a chip a fejemben lüktet, de még van erőm felnézni az arcomhoz hajoló boszorkára. Apuci kicsi fia, aki sosem volt elég jó. Milyen szomorú. - Te ribanc. – Vicsorgom felé, de alig jön ki hang a számon. Mire ő nevetve távolodni kezd, én még jobban összegörnyedek. A kiakadt csuklóm esetlenül tartom, a másik alkarommal pedig a földön támaszkodok. Úgy érzem, egy fekete lyukba lökött, amiből nem tudok szabadulni. Néhány másodpercig még figyelem őt, de minden homályosodik, izeg-mozog és már nem hallok semmit a külvilágból. Mire újra szerzek annyi erőt, hogy legalább az állam felemeljem, ahelyett hogy a porba dugjam az arcom, már egészen mást látok magam előtt. A boszorka még mindig ott áll a háttérbe vonulva, de szinte a környezetbe olvad. Én pedig képtelen vagyok elszakítani a tekintetem az előttem zajló eseményektől. Az apám az és az alig három éves... én. Erősen tartja a menekülni próbáló gyereket a vékony, törékeny alkarját szorítva, én pedig fokozottan érzem a fájdalmat. Mintha az én karom marná. Majd kirajzolódik egy női alak is. Nem emlékszem rá. Nem tudom ki ő. Egészen addig, amíg az apró gyermek anyának nem szólítja. Látom, ahogy apám hátra lök, majd a nőhöz... anyához lép és rá emeli a kezét. Most már emlékszem... Meg fogja ütni. Akkor láttam őt utoljára. Az a boszorka ezt még egyszer biztos, hogy nem játssza el velem. Ha durván szereti... akkor csináljuk úgy. Hiába szorítom össze a szemeim, akkor is ugyanúgy látom az eseményeket, mintha figyelném. Mégis ezt teszem, és koncentrálok, annyira, hogy már fáj. Ki kell innen szabadulnom. És ha a chip nem segít rajtam, majd segítek én. Nem akarom látni, ami ez után történni fog. Munkám van, amit el kell végeznem. Mivel szorít az idő és jobb ötletem sincs, teszem, amit tehetek. Az ujjaim a sérült csuklómra kúsztatom, összeszorítom a fogaim és török. A roppanó csont hangjával együtt én is magamhoz térek, kitisztult fejjel nyitom ki a szemeim és az előttem heverő pengét a földről felkapva rontok neki a lánynak. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy ő nem az, akire én vadászok. Ami mit jelent? Megölhetem. Az első támadásom könnyedén hárítja, mintha előre tudta volna, hova fogok érkezni, elsuhanok mellette, meg sem karcolom. De ennyi még nem bátortalanít el, azzal a lendülettel fordulok is vissza, hogy újra próbálkozzak. Ami körülöttünk zajlik, rég mellékes. Ez most már személyes, ribanc.
Vendég
it's where my demons hide
Vendég
dc universe
heroes vs villains
Tárgy: Re: National City - John & Julian & Lana Vas. Feb. 26, 2017 12:43 pm
Everybody & Kara
Azután, hogy ráförmedtem a mellettem levő férfire, aki hirtelen nekem jött, mint villámcsapás ért utol a következő arconütés is egy erős, migrénszerű fejfájás keretén belül. Annyira magam alá kerültem miatta, hogy kisvártatva a térdeimre is kényszerültem, ugyanis a lábaimat nem éreztem abban a pillanatban elég erősnek ahhoz, hogy meg tudjam tartani magam rajtuk. Mi történik velem? Viszont, alig, hogy megfogalmazódott bennem a kérdés, már be is villant a fejemben a válasz. Kriptonit. Egyre több kerül belőle az utamba. A fenébe is, pedig eddig olyan jól éreztem magamat. Miután a férfi távolabb sodródott tőlem, a migrénszerű fejfájásom is csökkenni kezdett, viszont nem szűnt meg teljesen, de arra elég volt, hogy újból a lábaimra tudjak állni. Aztán, mint villámcsapás tisztult ki a fejem is egy szempillantás alatt, aközben, hogy tekintetemet végigpásztáztam a parkbeli eseményeken. Alex-nek igaza volt, mikor azt mondta, meg kell tanulnom megvédeni magamat a harctéren is, mert a nap ereje nem lesz mindig elég a számomra a rosszfiúk legyőzésében. Vagy, jelen esetben ezzel a furcsa kék színű köddel szemben, mert ahogy leesett, hogy hány embernek esett bántódása és mekkora pusztítás ment végbe a helyszínen azalatt, hogy én nem tettem semmit, a bűntudatom is gyötörni kezdett. Amíg én a saját problémáimmal voltam elfoglalva, időközben az egész helységet betöltötte a pánik és rettegés, arról nem is beszélve, ahogy a kék színű köd sorra szippantotta be magába az ártatlan embereket.. Miközben ezen gondolatok megfogalmazódtak a fejemben, már úton is voltam segíteni azokon, akik még menekülni próbáltak a köd elől. Annyi embernek próbáltam segítséget nyújtani és biztonságba juttatni őket, ahánynak csak tudtam olyan gyorsan, amennyire az erőmből kitellett, illetve olyan távol juttatni őket a kékségtől, hogy biztosra vehessem, onnan már nem eshet bántódásuk. De nem voltam elég gyors, és erős sem, kiváltképpen ahhoz nem, hogy repülni tudjak.. sőt, mintha az erőm teljesen megszűnt volna létezni. A kriptonit hatását továbbra is magamon éreztem, ami egyszerűen képtelenné tette a számomra azt, hogy az erőmet használjam. Így hát, nélküle kellett boldogulnom, ahogy tudtam, közben a fejemben a bűntudattal is megküzdve, amit eleve csak saját magamnak köszönhettem, mert hagytam idáig elfajulni a dolgokat. A városom bajban van, és én képtelen vagyok változtatni ezen.. miféle hős vagyok.. csak abban az egyben reménykedhettem, hogy a DEO valamivel jobb munkát végez nálam és Alex-nek nem esett bántódása. Persze nem adtam fel egy pillanatra sem, a végsőkig kitartok, és segítek addig amíg még állok a lábaimon.
bocsi, hogy kimaradtam az előző körből
Julian Albert
it's where my demons hide
❖ detective ❖
dc universe
tartózkodási hely :
Central City
foglalkozás, hobbi :
rendőr
karakter arca :
Tom Felton
heroes vs villains
Tárgy: Re: National City - John & Julian & Lana Vas. Feb. 26, 2017 1:36 am
Kara & Svetlana & John & Reece & Julian
National City
A látásom még homályos és a fejem is zúg. Az első, amit érzékelek, hogy iszonyatosan fáj minden lélegzetvétel. Hirtelen azt sem tudom, mi történt velem egyáltalán. Pislogok párat. Az első, amit megpillantok az a látásom perifériáján villódzó kék-pirosan gomolygó valami. Mi a fene? Hol vagyok? Mi történt? Beletelik néhány másodpercbe, mire eszembe jutnak a dolgok. A park National Cityben, a megjelenő furcsa időjárási jelenségek majd a pánik, ami kitört. Még a kislány is eszembe jut, akit ki akartam menekíteni a lélekölő elől, de a tömeg ledöntött a lábamról és átgázolt rajtam. Így már érthető, miért fáj így mindenem. De hol vagyok? Nem vagyok ostoba, ez biztosan nem a túlvilág. Ha így volna, nem fájna így mindenem. Valami meleget is érzek az arcomon. Ahogy odanyúlok, a kezemet pirosra festi a folyadék. Feljebb nyúlva felszisszenek a fájdalomtól. Ezek szerint megsérültem és vérzem is. Biztos, hogy nem vagyok halott. Megpróbálok feltápászkodni, ekkor azonban ismét fájdalom hasít az oldalamba, de mindkét oldalon éktelenül. Szúr és fáj. Valószínűleg a bordáim is eltörhettek. De ahogy lejjebb nyúlok az övemhez, a pisztolyom legalább még megvan, úgy érzem. Felemelem a fejem és most már a környezetemet is szemügyre veszem. Egy őserdőben vagyok, úgy tűnik, méghozzá egyedül. Vagy csak a lelkem lehet és a testem ott maradt, mint egy zombi, ahogy a többi emberé is, akiket láttam ledermedni, mikor elérte őket az a furcsa köd? Nem tudhatom. Bár a fizikai fájdalom mindenesetre határozottan valósnak hat. Egy biztos, meg kell próbálnom visszajutni. Bármi is történt velem. - Julian! Gyere, erre hazajuthatunk! - hitetlenkedve és értetlenül kapom oda a fejemet a hangra. Olyan ismerős. De mikor hallottam én ezt utoljára? Nem, az nem lehet. A lábamnál a húgomat látom, ahogy a kezét nyújtja felém, hogy átvezessen egy kék-pirosan örvénylő portálon. Mit csinál ő itt? Nem csapda ez? Vagy esetleg véletlenül egy univerzumba kerültem volna vele ezzel? Őt is elnyelte volna a köd? Ott lett volna a tömegben? Nem, ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen! Hezitálva nézek rá, mikor a másik oldalról újabb hang harsan. - Ne, Julian, erre, ez a jó irány! Ne hagyj itt! - ez a hang még ismerősebb, hisz nem olyan régen még igen sokat hallgattam csicsergő mesélését. Néhány hónappal ezelőttig legalábbis mindenképp, míg rám nem csapta az ajtót, mert nem támogattam a jelentkezését ahhoz az egységhez. Bár tény, mondtam Bellslenának néhány olyan dolgot idegességemben, amit tényleg nem kellett volna és nem bírtam tőle bocsánatot kérni. Mert őt látom a másik oldalon, szintén felém nyújtva a kezét. Bár már régen nem hallottam felőle, nem hiszem, hogy ő éppen ott lett volna, mikor a köd szedte az áldozatait. Vagy máshol is történt volna ilyesmi ugyanabban az időben? Nem, ez biztos, hogy káprázat. Különben is, legutóbb olyan acsargó dühvel hagyott ott, miért beszélne most így velem? Ez nem lehet valós. A húgom és Bellslena sem. De egyre csak néznek rám a jelenések, kinyújtott kézzel és győzködnek, hogy őket válasszam, ők hazavezetnek. A fejem még mindig zúg, minden lélegzetvétel fájdalmas, így nehéz a gondolkodás. Érzelmi alapokon nem tudnék választani közöttük, de ez nem erről szól, hiszen egyikük sem valós, nem lehet az. Legalábbis ezzel próbálom nyugtatni magam, miközben a szememet becsukva (mintha abban reménykednék, így semmivé foszlanak), próbálom kizárni a hangjukat az elmémből és a megérzéseimre hagyatkozva dönteni egyik vagy másik irány mellett. Nem húzhatom örökké, hiszen a sérüléseim is elég súlyosak és nem tudhatom, meddig marad a portál nyitva. Nem kockáztathatom meg, hogy örökre itt maradok. Veszek hát egy mély levegőt és a húgom keze felé nyúlok, bízva abban, hogy valóban ő lesz a kulcsa a hazatérésemnek és nem esek valamiféle ócska trükk áldozatává.
Tárgy: Re: National City - John & Julian & Lana Kedd Feb. 21, 2017 8:44 pm
national city's adventurers
john & julian & kara & lana & reece
Szükségem volt pár percre, hogy összeszedjem magam, mert egy pillanatra még fel sem fogtam igazán, hogy mégis mi történt. Mármint nem hiszem el, hogy ténylegesen önmagammal néztem szembe. Mármint azok után, hogy egy másik bolygóról származom nem kellene meglepődnöm azon, hogy talán létezik másik univerzum is, ahol láthatóan nem éppen a legjobb formámban vagyok. Belegondolni abba, hogy ide is juthattam volna úgy gondolom, hogy eléggé rémisztő valahol mégis furcsa. Talán még eljuthatok arra a pontra. Minden csak döntések kérdése. Mikor az agyam végre abbahagyja a kattogást a lehetőségek tárházán felnézek az égre, de nem is igazán az eget látom. Hanem egy várost a fejem felett. Olyan, mintha az és, ahol állok a teljes ellentéte lenne a másiknak. Itt sötétség honol, míg ott ékesen süt a nap. Azt gondolnánk, hogy a napnak a sugarai ide is elérnek, de nem. Itt mindössze csak halovány fény dukál és szinte alig látok tovább az orromnál. De nem olyan messze tőlem ott van a portál. Csak fel kellene löknöm magam ahhoz, hogy elérhessem. Mielőtt még megpróbálhatnék felemelkedni egy picit a földtől egy férfi egyenest az egyik falhoz vág és a kezei a nyakam köré fonódnak. Mintha erősebb lenne nálam. Próbálom leküzdeni magamról, de itt nem vagyok több, mint egy erőtlen kislány. Legalábbis a nap által adott erőmnek annyi, hiszen ide még be sem süt, hogy segíthessen rajtam. Mégis újra meg újra püfölöm a kezét, hogy hátha sikerül ezzel elérnem, hogy lefejtse rólam a kezeit, de végül, ahogy az égbe emelt egy erősebb rúgást intéztem a hasának tájékára, amitől egy kicsit meghunyászkodott én pedig, mint egy megszeppent kis állat rohantam a portál felé, hogy reményeim szerint ugyanott lyukadjak ki, ahonnét jöttem, de mire a kezemmel hozzáérhettem volna éreztem, ahogy a keze most a bokámra fonódok és egyenest a földhöz vág. Rég éreztem ehhez hasonló fájdalmat. Legutoljára, mikor még szüntelenül a kriptonit hatása alatt voltam. Most azonban szó sem volt erről. Egyszerűen csak nem volt itt a nap, ami erőt adhatott volna. Mondhatjuk azt is, hogy ez így jobb volt, hiszen így legalább nem éreztem szüntelenül azt a perzselő érzést, amit a kriptonit közelsége okozott. De azért valljuk be, hogy így sem volt túlságosan kellemes érzés megtapasztalni, hogy milyen is az, amikor az egész tested sajog. Mielőtt még talpra küzdhettem volna magam megéreztem a hátát a lábamon, ahogy a földbe tipor és egy pillanatra már majdnem elhittem, hogy számomra itt a vég, de akkor az erőmre hagyatkozva hajítottam oda a falnak, amelyhez az előbb engem is szorított. Mire talpra küzdöttem magam addigra már ő is talpon volt és mindössze pár centi választott el tőle. Hogy a fenébe? Mégis mi történik?
Tárgy: Re: National City - John & Julian & Lana Hétf. Feb. 20, 2017 1:33 am
national city
✻ John & Julian & Kara & Lana & Reece ✻
A város talán eddigi egyik legnépszerűbb eseménye, hamar tragédiába torkollott. A sikolyokat a szél felkapta és magával hurcolta a pánikot, hogy az egész környéket megtölthesse a félelem. A park hamarosan többnyire kiürült, de még mindig voltak a kijárat felé tömörülő emberek, vagy éppenséggel eszméletlenül, hol már holtan fekvők az esemény egész területén. Gyermekek szakadtak el az édesanyjuktól, a város megmentője pedig mintha egyszerűen hátat fordított volna hőn szeretett otthonának. Most, mikor a legnagyobb szüksége lenne a városnak egy megmentőre a hősnőjük úgy tűnik, hogy sokkal inkább élvezi a káoszt, mintsem késztetést érezne annak megfordítására. Senki sem sejti, hogy mi is van a háttérben, hiszen ezelőtt még nem láthatták Supergirl-t ilyen állapotban. De ez szerencsére nem tart túlságosan sokáig, amikor a közelébe ér a zöld kriptonit borítású penge, amely mint egy tűszúrás ébreszti fel a kegyetlen álomból, amely alá a közelben lévő vörös kavicsok terelték. A veszély azonban nem múlt el. Habár a gondolatai kitisztultak és végre újra közelebb áll a régi önmagához a minimális közelsége a kriptonitnak térdre kényszerítette. Lehet, hogy a közeléből eltávolodott a penge tulajdonosa, aki célba vette a célpontját a hatása mindössze annyiban csökkent, hogy talpra tudta vergődni magát, de az erejének nyoma sem volt. Reece számára hamar nyilvánvalóvá vált az, hogy az általa üldözőbe vett teremtésből közel sem egyetlen egy kúszott a szeme világába. Azonban a szám nemes egyszerűséggel a felére csökken, amikor az egyikük a másikat az örvénylő kék portál belsejébe taszítja. Egymással szembe néznek a penge, amellyel a férfi megtámadta mindössze pár centire áll meg a lány arcától, ahol egy levakarhatatlan, öntelt vigyor terül el. Nemes egyszerűséggel táncol végig a férfinek az agytekervényein és taszítja a legsötétebb zugába az emlékeinek, ahol minden egyes emlékkép, mint egy rablánc fonódik elméje köré. A fejében lévő chip mindkettőjüket próbálja kiütni, de valahogy hatástalannak bizonyul a sötétebb boszorkára, akinek arcán mindössze egy apró rándulást lehet felfedezni egy parányi pillanat töredékéig, míg a férfit térdre kényszeríti. - Apuci, kicsi fia, aki sosem volt elég jó. Milyen szomorú. - Torka mélyéről szakadó nevetéssel hajol közelebb a férfihez, hogy egyenest az arcába vihoghasson élvezkedve a fájdalmán. Majd pedig nemes egyszerűséggel távolodik el a férfitól, de a szemkontaktust egy pillanatra sem szakítja meg. A holtest, amely az előbb még vöröslő fürtökkel volt megáldva a barna helyett könnyedén szívódik fel a kékségben, mintha soha nem is létezett volna. A férfi, aki szüntelenül szorongatta a fekete aktatáskát szintén eltűnik a kékségben egy hatalmas sikoly keretében. John megpróbál az aktatáska után nyúlni, de sajnos kicsúszik a kezei közül és ezzel együtt kis híján átborul a portál túloldalára. Azonban itt még nem veszett el a lehetősége arra, hogy megszerezze, amiért jött, de ugyanakkor ezzel hatalmas kockázatot is vállalna. A kékség amely eddig mindössze szélességében terjeszkedett immár az ég felé is egyre aktívabb kezd nyúlni és ezzel egy időben vérvörössé változik. A portál tetején egy hatalmas kéz formálódik, amely megpróbál teljes egészében átjutni a túloldalra. Mindeközben a továbbra is eszméletlen Julian-ra egyre nagyobb veszély leselkedik a Gorillák gyümölcsében, ahol egy őserdő kellős közepén fekszik. Egész testét sérülések tarkítják, két bordája is áldozatául esett a rajta áttaposó embereknek. A homlokának sarkában is egy hatalmas seb tátong, amiből a vér végigszivárgott az arcán. Mikor kinyitja a szemét még láthatja a szeme sarkából az örvénylő portált, amelynek színe a piros és a kék közös játéka között ingadozik a távolban. Miután kitisztult számára a kép az egyik lábánál meglátja a húga alakját, míg a másiknál Bellslena-t pillantja meg. Mindketten próbálják meggyőzni arról, hogy ők fogják elvezetni a portálhoz biztonságban, de az igazság az, hogy csak egyikükben bízhat. Rajta áll, hogy ki mellett dönt. Lana pedig az úgynevezett upside down landolt. A lába alatt érzi a talajt, de ha feje felé pillant, akkor ugyanúgy egy várost láthat, amely sokkal fényesebb és, mintha csak ott sütne igazán a nap. A környék, ahol éppen ácsorog egy teljesen lekopott városrész és, mintha egy lélek sem lenne itt. Egészen addig, míg a falnak nem taszítja egy fekete bőröltözetben díszelgő férfi, aki körül kék elektromossággal izzik a levegő. A portál nem sokkal felettük helyezkedik el, mindössze csak egy kicsit kell fellöknie magát ahhoz, hogy visszajuthasson, de előtte még át kell küzdenie magát a férfin, aki erőteljesen az egyik épület falához szorítja.
John: 1-3: megpróbálsz utána ugrani 4-6: veszett ügynek tekinted a dolgot és inkább az ebben az univerzumban történő dolgok felé fordítod a figyelmed Julian: 1-3: a húgoddal tartasz, 4-6: Bellslena mellett döntesz Kara: Nem szabnék meg lehetőséket neked most a fantáziád szab mindössze határt, hogy hova tereled az utadat. Svetlana: 1-2: sikerül kiszabadulnod, de nem érsz oda időben a portálhoz, 3-4: kiszabadulsz és egyedül sikerül visszajutnod 5-6: kiszabadulsz, de végül a karodba kapaszkodva a sötét ruhás férfi is veled jön Reece: 1-2: erőteljesen fókuszálsz és sikerül kiszabadulnod a csávából és a késed felé hajítod, eltalálod 3-4: erőteljesen fókuszálsz és sikerül kiszabadulnod a csávából és a késed felé hajítod, elvéted 5: minimálisan szerzed vissza az erődet és lábra állva rontasz neki és megsebzed 6: minimálisan szerzed vissza az erődet és lábra állva rontasz neki, de sikertelenül elsuhansz mellette A sorrend továbbra sem kötött vasárnapig van lehetőségetek írni! Hajrá!
Tárgy: Re: National City - John & Julian & Lana Vas. Feb. 19, 2017 7:19 pm
Néhány röpke másodperc az egész, csak addig engedem meg magamnak a bámészkodást, amíg a célpontom keresem, a szigorú arckifejezésem mögött mégis mély döbbenet bujkál. Nem feltétlenül lenne helytálló olyan kijelentést tennem, hogy váratlanul ér az itt kialakuló helyzet, hisz ezért vagyok. Minden alkalommal váratlan helyzet elé állítanak, egy-egy alanyért nem hiába engem küldenek, nem pedig egy fegyveres osztagot. Mert tudják, hogy nem csak gyomrom van a munkához, de lélekjelenlétem is. Most a néhány elfecsérelt másodperc alatt mégis vívódok. Különösen, amikor megpillantom a kicsi lányt, a célpontomat a színpadtól jobbra húzva. Hisz a másik irányban, az izzó jelenség egy kisgyermekes fiatal családot készül bekebelezni. Újra és újra egymásnak feszül az, ami velem született, az a részem, amelyikben volt jóság, tettre készség, az élet csodálata; és az a részem, amelyiket mióta az eszemet tudom nevelnek belém. Még odaérhetnék. Talán még épp lenne időm segíteni a családon. De... Nem... Összeszorult torokkal indulok meg, a család irányába ugrok le a színpadról, mégis a célpontom felé kanyarodok. Itt van ez az űrből jött csaj – igen, számomra is elérhető a mágikus internet, bármily meglepő is – neki kellene segítenie a civileken. Neki! Legalábbis ezzel próbálom lemosni a kialakuló bűntudatot. Te jó ég, hogy puhulhattam el ennyire, hogy ilyen gondolataim vannak? Egyszerűen csak figyelmen kívül kellene hagynom a csőcselét és végezni a munkámat, körülményektől függetlenül. Igen, így van. Mindenkinek megvan a szerepe a sakktáblán. Az enyém pedig kizárólag az, hogy végtagokkal, vagy azok nélkül, de bevigyem a csinoskát. Illetve... Most jut el a tudatomig, hogy kettő van belőle. Nem is tudom, hogy nekem ez jó-e, vagy rossz. De az elmém már elég sötét ahhoz, hogy ne törődjek vele. Egyszerűen egy kalap alá veszem őket és a vibránium pengém előrántva török át az utamban álló embereken, úgy tartva a fegyvert, hogy ne okozzak kárt senkiben. Ha-ha, nem mintha pont egy-két kis vágás számítana ebben a hatalmas felfordulásban. A néhány agresszív lépés alatt teljesen kitisztult a fejem. Most már csak a munka lüktet előttem. Már-már félelmetesen. Nem törődök a közelgő jelenséggel sem, meg azzal sem, hogy melyikük lehet az igazi, vagy miért vannak ketten, vagy vagy vagy. A problémám hamar megoldódik, mikor az a lány, aki velem szemben volt eltűnik... Én pedig figyelmeztetés nélkül támadom hátulról a megmaradtat. A sötétebbet. Semmi lendület nincs a mozdulatomban, színtiszta erővel támadom meg. Ő felém fordul, a pengém pedig alig egy centire áll meg az arcától. A lány visszataszítóan mosolyog rám. Képtelen vagyok megmozdulni. Látom a vöröslő szemekben, hogy ő irányít. A kezemből halk roppanást követően esik ki a pengém, de fájdalmasan felszisszenni sincs időm, már nem vagyok ott. Nem vagyok a valóságban. Ez a ribanc már megint a fejembe férkőzött. Tehetetlenül zuhanok térdre, de a távolban még hallom a belém ültetett chip éles pittyegését. Talán az előző esetből okulva dolgozik és hamarosan megint kisüti a lányt... Nagyon remélem, mert ez így nem lesz jó.
Vendég
it's where my demons hide
Vendég
dc universe
heroes vs villains
Tárgy: Re: National City - John & Julian & Lana Vas. Feb. 19, 2017 12:33 pm
Kalandozás
A körülöttem lévő emberek sikolyai a vártnál hamarabb élesednek ki, a világ pedig ismételten a helyére kerül, nem pedig fejjel lefelé vagy éppenséggel forogva akarja, hogy eligazodjak benne. A fejemen keletkezett seb továbbra is vérzik, ezzel egyre inkább eláztatva a felsőmet és vele együtt a hátamat, hogy az anyag végül idegesítően rátapadjon a hátamra és amikor mozdulok a pihék fájdalmasan jelezzék, hogy ez a mozdulat sem kellett volna, ahogy egyik sem ebben az állapotban. Feküdnöm kéne a földön, vagy kifelé kéne tartanom az emberek tömegével együtt, mielőtt a köd örökre elnyel, de nekem továbbra is a nyakék lebeg a szemem előtt és semmi más. Agyam képtelen feldolgozni és elfogadni, hogy a test megsérült, hajtja tovább, mint a legkegyetlenebb diktátor a népét. Lépteim kezdenek felgyorsulni, ahogy a színpad előtti terület lakatlanná válik, hogy fejvesztve tapossák agyon egymást a kijáratnál és minél távolabb kerüljenek a helytől, bár sejtem, hogy ez a köd nem fog itt megállni, hanem végig fog söpörni az egész városon, akkor pedig senkinek nincs menekvés és National City hamar lakatlanná válik, Supergirl pedig hazarepül oda, ahonnan jött. Na de mit is csinálhat kedvenc szuperhőse a városnak ebben a pillanatban? Semmit. Szélesen szétterülő mosollyal az arcán nézi a káoszt, ami kitört rajongói között, de még a kisujja legfelső ujjpercét sem mozdítja, hogy segítsen az elesetteken és a bajbajutottakon. Élvezkedik, falja a látványt mohón, mintha nem is a város megmentője lenne, hanem az elpusztítója, ha pedig ez a valami tovább megy, akkor nem csak National Citynek inthetünk búcsút, hanem egész országoknak, míg végül a Földön nem marad életforma. Lehet jobban járna ez a szerencsétlen bolygó, ha megszabadulna tőlünk, kapna egy újabb esélyt arra hogy olyan életet teremtsen, ami meghálálja, hogy élhet, nem pedig elpusztít mindent viszonzásul. Most viszont nincs idő erre gondolni. Menj, rabolj, menekülj. Erre a háromra összpontosítok és mintha erőt is adna, hiszen már lassan a színpadra oldalt fölvezető lépcsőig is eljutok, az adrenalin pedig szétárad a testemben és úgy tűnik, mintha nem is éreznék félelmet többé. Nem érdekel a köd, nem érdekelnek az emberek, még a lazsáló szuperhősnő sem, csak a táska és a tartalma. Az enyém! Ám amíg eddig csak felsőtestem úszott a hideg verejtéktől, most úgy érzem, hogy egy vödör jeges vízzel öntöttek nyakon, a jégkockák végigszánkáznak rajtam mindenütt és nehezebbé teszik a légvételt számomra, kocognak tőlük a fogaim. Kiegyenesedve állok meg egy fiatal fiú előtt, bár inkább mondanám tükörnek, hiszen saját magammal nézek farkasszemet. Micsoda? Nem teketóriázva egy csattanós pofonnal ajándékozom meg sápadt arcom, amin tenyerem nyoma biztosan ott vöröslik, de ez érdekel a legkevésbé. A fájdalom nem térített magamhoz, annyit értem el vele, hogy arcom zsibong a fájdalomtól, a fiú pedig még mindig itt áll előttem és mered rám. Vigyorog. Vigyorgok. Ő én vagyok. Neki semmi baja, én pedig lehet még agyvérzést is kapok a kincsvadászat végére. John. Két John, hiszen ketten vagyunk. Ő csak vigyorog rám szélesen, szemeiből szikrázik az élet, talán mintha még egy kicsit izmosabb is lenne nálam, látszik, hogy jól táplált. Neked máshogy megy a sorod, mint az enyém? Mázlista! 'Ez m... mi ez? Nem lehet... nem...' - makogom, hiszen még mindig nem dolgoztam fel teljesen, amit látok és úgy hangzom, mint egy kis alsós, akitől el akarják venni az uzsonnapénzét, de tagadja, hogy akár egy centje is lenne. Mindig is úgy gondoltam, hogyha a tükörképem kilépne ebbe a világba közénk és kettő lenne belőlem megőrülnék, a bizonyíték pedig itt áll előttem, hogy tényleg nem tudnám elviselni saját magam. Dadogásomat hallva gusztustalan röhögés szakad fel belőle és a színpadot csapkodja, nem törődve azzal, hogy engem le is buktathat. Csak csapkodja egyre jobban, már vöröslik a feje a röhögéstől, én pedig meredek rá és rájövök, hogy gyűlölöm. Gyűlölöm őt és ezzel együtt magamat is. El akarom tüntetni, meg akarok tőle szabadulni, azt akarom, hogy én legyek az egyedüli a világon. Agyamat elönti a vöröslő köd, a düh pedig segít abban, hogy abbahagyjam a felszabadult adrenalin okozta reszketést. 'Nem ez... ez nem lehet... Óóóóó Johnny, dehogynem lehet! Itt állok előtted nem? Hová igyekeztél, te csintalan? Föl azért a fényes, fekete táskáért? Ej, ej, te és az enyves kezed. Mikor szoksz le erről a csatornapatkány életmódról, vagy beletörődtél, hogy az maradsz egy életre, mint a szánalmas családod? Te is olyan vagy? Látszik. Az ilyen férgek, mint te, maradjanak is a lopásnál. Ugye nem lesz baj, hogyha innentől ketten leszünk? Úgy értem a világon. Eszem ágába nem jutna, hogy veled akár egy légtérben tartózkodjak.' - utánozza szerencsétlenségemet az elején, utána pedig mondhatni nem ismerek magamra. Mi ez a stílus? Ki ez? Meg akarom ölni, s erre a gondolatra egy csapásra belőlem is előtör az őrült röhögés, amit úgy érzek, mintha sohasem tudnám abbahagyni. Fáj a hasam már tőle, szét feszít belülről, de folytatom, nem állok meg, John pedig a homlokát ráncolva néz rám. Nem érti, gondolkozik, hogy mi történt, de sehogy sem tud rájönni és lassanként ő is nevetésbe tör ki. Ketten görnyedünk egymás felé, már majdnem összeér a homlokunk és fáj a fülem magunktól, de nem tudom abbahagyni. Vértől áztatott kezem leeresztem és fürkészem a szempárt, amelyek az enyéim, hallgatom a hangom és rájövök, hogy mennyire idegesítő tudok lenni már rövid távon is. Nem kell sokáig elviselnem. Két kezemmel megragadom a fejét és egyenesen a homloka közepébe fejelek, ami egyikünknek sem tett jót. Megtántorodunk mind a ketten, édes istenem, minden mozdulata, akár az enyém, de én meg bírom tartani az egyensúlyom, Johnny nem. Ő hanyatt esik a földön és a fejét fogva hemperedik az oldalára, nekem pedig ennyi kell összesen. Csillagokat látva magam előtt támolygok el hozzá és szinte zuhanok a testére. Rövid látogatásod a bolygónkon itt kell, hogy véget érjen. Egyre tisztuló fejjel ülök fel rajta és még mielőtt lelökhetne magáról, fejével a kezeim között kezdem el erőteljesen azt a földhöz csapkodni. 'Dögölj... meg... te... szemét... rohadt... én?' - egyre ritmusosabb a csapkodás, míg végül John nem mozdul többé és a földet vörösé változtatja a vére, agyveleje szétkenődik a gyér fűben, karjaim pedig már iszonyatosan fájnak, de nem érdekel, tovább csinálom, mert nem akarok semmiféle meglepetést, hogy a hanyag munkám miatt egyszer csak felül és újra röhögni fog rajtam. Soha többé nem röhögsz már senki máson! A szél egyre erősebbé válik és felkavar mindent körülöttünk. Hunyorogva nézek föl majd kászálódom le a tetemről és búcsúzóul még egy rúgással jutalmazom. Most röhögj! Elégedetten mosolyogva lépek a fa lépcsőkhöz és meresztem szemeimet a férfira, aki a táskát pajzsként tartja maga előtt, hátha az megvédi a közeledő végtől. Szép remények. Ezek az utolsó légvételeid, tudod ugye? Nem foglalkozom a színpadon álló többi emberrel, nem érdekelnek és meg sem fordul a fejemben egy pillanatig sem, hogy visszatarthatnának bármiben is, vagy egyáltalán észrevennék-e azt, hogyha szerencsétlen kis ember eltűnne. Kétlem. Viszont még mielőtt felérek a porondra, egy utolsó önelégült pillantással szeretném megjutalmazni tükörképemet, aki már nem egészen a tükörképem. Nem is hasonlítunk egyáltalán. Kék szemei üresen merednek az ég felé, ajkai mintha szólásra nyílnának, de soha többé nem fog mondani semmit. Cesar? Neeem, az biztos nem lehet. Cesar otthon ír, vagy fekszik, vagy bármit csinál, de nem itt van. Nincs itt! Nem is akart jönni! Megfagyva meredek az élettelen testre, melyet magam után hagytam ott, aki eddig John volt, most Cesar Clifron lett. Hogy lehetséges? Eljött valójában, de a sérüléstől a fejemen hallucináltam, vagy már képtelen vagyok megkülönböztetni a valóságot a képzelettől és csődöt mondott az agyam? Nem merek lemenni hozzá, nem merek testközelből szembenézni azzal, amit tettem, csak bámulok le rá a lépcsőn. Lemenjek? Fogjam a táskát és menjek, ne is foglalkozzak vele? De hát ez nem valóság! Torkomból hirtelen ordítás tör fel, folyamatos és véget nem érő. 'Tűnj el! Nem vagy valódi, tűnj el! Hagyj békén! Takarodj nem érted?!' - szánalmas és gyerekes próbálkozás elzavarni valamit, ami valódi és ott hever a földön. Nézzünk szembe a tényekkel: megöltem Cesar Clifront.
►××× szó ; 1285► jegyzet: ha-ha-ha A kockadobás eredménye: 6
Julian Albert
it's where my demons hide
❖ detective ❖
dc universe
tartózkodási hely :
Central City
foglalkozás, hobbi :
rendőr
karakter arca :
Tom Felton
heroes vs villains
Tárgy: Re: National City - John & Julian & Lana Vas. Feb. 19, 2017 4:04 am
Kara & Svetlana & John & Reece & Julian
National City
Bár rendőrnyomozóként úgy tartom, átlagon felüliek a reflexeim, az események olyan hirtelenséggel vesznek újabb és újabb fordulatot, hogy követni is alig tudom. Épp ezért, mondhatni ösztönből cselekszem végig. Az egyik pillanatban még a tömeg közepén állok, a polgármester nem éppen érdekfeszítő beszédét hallgatva, miközben tekintetemet végig a számomra igencsak gyanúsan és ellenszenvesen viselkedő Supergirlön tartom, a másik pillanatban már a hirtelen beboruló ég és feltámadó szél, majd egy gyermek sikolya vonja el a figyelmemet. Nem tudom, mi történik, miért és ki okozza, de egyértelmű, hogy valami nincs rendjén. Nagyon nincs. Kitör a pánik, az emberek pedig menekülni kezdenek. Ahogy az ilyenkor általános, a legkevésbé sem tekintettel egymásra. Én pedig nem lennék jó rendőr, ha nem próbálnám az elesetteket támogatni. Tisztában vagyok azzal, hogy a saját testi épségemet kockáztatom, egyrészt a közeledő furcsa köd miatt, ami mintha kiszipolyozná az emberekből a lelket, másrészt a tömeg miatt, de képtelen vagyok csak magamra gondolni és nem törődni az elesettekkel. Még akkor is, ha így szinte belerohanok ebbe a furcsa, nem evilági valamibe. Akkor sem a saját biztonságomért aggódom, mikor felhúzok a földről egy kisebb, óvodásforma kislányt. Nincs időm megnyugtatni, csak megragadom és sietve húzni kezdem a kijárat felé. Remélem, a szülei ott megtalálják őt. Vagy akárhogyan is legyen, nem engedhetem, hogy ez a furcsa valami magával ragadja. Igyekszem utat vágni magunknak a tömegben, ekkor azonban egy erős lökést érzek hátulról, aminek hatására elesek és a földre zuhanok. Még gyorsan taszítok egy nagyobbat a kislányon, remélve, hogy a tömeg majd kisodorja és nem jut hozzám hasonló sorsa, majd éles fájdalmat érzek, ahogy a lábak valósággal átgázolnak rajtam. Az utolsó, amit látok, még a kislány rémült tekintete, mielőtt minden elsötétülne előttem. Remélem, legalább neki sikerül innen kijutnia épségben. Ez az utolsó gondolatom is, mielőtt az elmémet is befedné az öntudatlanság sötétje. Talán örökre.
Tárgy: Re: National City - John & Julian & Lana Szer. Feb. 15, 2017 6:48 pm
national city's adventurers
john & julian & kara & lana & reece
Egyre inkább éreztem azt, hogy sikerül megszereznem magamnak a nyakéket, hiszen a férfi úgy ölelte magához az aktatáskát, mintha azzal megvédhetné magát. De a nedves nadrágja árulta el csak igazán, hogy mennyire rettegésbe taszították az eseménybe. Mindössze fel kellett volna másznom a színpadra és elvenni tőle a táskáját, hogy szépen lelécelhessek innen és boldogan élhessek, amíg meg nem halok, amikor a fekete köd megváltozott és kisétált belőle.. Én. Hogy mi a fene? Egy pillanatra lefagytam és csak néztem az elém terülő látványt. Olyan volt, mintha tükörbe néztem volna, de nem teljesen. A szemei olyan vérvörösek voltak, amit szemtől-szembe én még sosem láttam. Persze tudom, hogyha átengedem az egész testemet a bennem lakozó energiának, akkor pontosan ez történne velem is. De nem csak ez volt más, mintha teljesen körül lengte volna egy sötét aura. Az a mosoly, ami pedig elterült az arcán még számomra is rémisztő volt. Mintha a legnagyobb félelmemet látnám a saját formámban. Talán egyszer majd én is pontosan ilyenné válok? Nem tudom, hogyan lenne lehetséges, hiszen tudom jól, hogy nem vagyok egy mintapolgár, de azért kétlem, hogy ilyen mélyre süllyednék. Mielőtt még felfoghatnám, hogy mi is történik, hiszen a gondolataim, a testemmel együtt, mintha lefagytak volna azt veszem észre, hogy a kékségbe taszít. Legszívesebben sikítanék, de egyetlen hang sem jön ki a torkomon, mintha megbénultam volna. Másodpercek töredékéig körülvesz engem ez az idegen kékség, majd egy hatalmasat puffanok a hátamra és hirtelen a fülem is sípolni kezd, ahogy pedig a tarkómhoz nyúlok érzem a nedvességet a kezemen. Nem is kell megnéznem ahhoz, hogy tudjam a vérem az. A vérem? Jó nagyot eshettem, ha már vérzek is. De várjunk.. Ennek nem szabadna igaznak lennie. Hol a fenébe vagyok? Megpróbálok feltápászkodni, de már a puszta mozdulattól is megszédülök és a látásom valahogy rendkívül homályos. Bármennyire is próbálok kivenni néhány alakot magam körül, hogy beazonosítsam hol is lehetek pontosan.
Tárgy: Re: National City - John & Julian & Lana Kedd Feb. 14, 2017 2:51 am
national city
✻ John & Julian & Kara & Lana & Reece ✻
A sötét köd számára az emberek továbbra is aktívan adakozzák a sikolyaikat. A pánik pedig egyre elhatalmasodik az emberek felett, és a város szuperhőse láthatóan mosollyal az arcán élvezni a káoszt, amely kialakult a parkban. A tömeg felé térített asztala túlságosan nagy sérülést nem okozott, ugyanakkor egy vöröshajú férfit sikeresen eltalált vele hátulról, de őt ez koránt sem korlátozta a mozgásában. A sötét köd azonban amilyen hamar érkezett, olyan hamar töltődik meg elektromossággal. Gyönyörű kéken kezd izzani, mint egy hatalmas portál, amely immár nem elszívja az emberek életenergiáját, hanem akit utolér, magába szippantja. Az érkezési pont mindenki előtt ismeretlen. Berántja magával az embereket, akiknek a sikolya elhal a távolban, egy teljesen más univerzumban. Julian a menekülő tömeg kellős közepén próbálja felsegíteni az elesetteket, de ennek következtében ő maga is áldozatául esik a rettegő tömegnek. Felsegít egy gyereket, akit a kijárat felé terel remélve, hogy ott majd találkozik az édesanyjával ebben a káoszban. Odasegítené, de egy hátulról érkező lökés ledönti őt a lábáról, majd a kijárat felé áradó tömeg szinte áttapos rajta ezzel eszméletét veszti. A közeledő hatalmas portál pedig elnyeli, és egyenest az úgynevezett Gorilla univerzumban lyukad ki, ahol maga Grodd is tartózkodik. John a sérülése ellenére elindul, hogy megszerezze magának a nyakéket, ami egész életére bebiztosíthatja. Egyre közelebb kerül a színpadon kuporgó férfihez, amikor útját állja mondhatni a tükörképe, aki hozzá hasonlóan hatalmas vigyorral figyeli hasonmásának minden mozdulatát. Szemeivel gyorsan feltérképezi a hasonlóságaikat, majd nemes egyszerűséggel a képébe röhög, visszatartva őt a színpadtól, miközben az óriási portál kezd bezárulni a park körül. Svetlana szintén a műkincs felé igyekszik, de útját állja a kékségből kilépő önmaga, aki gunyoros mosollyal lép hozzá közelebb. A lány szinte egy karnyújtásnyira van a céljától. Megkockáztathatja, hogy megszerzi, vagy megpróbálhat kiállni a hasonmásával, aki csak annyiban különbözik tőle, hogy a szemei vörösen izzanak, ahogyan a kezei között is látni az energiafoszlányokat. De ez nem az övéhez hasonló erős rubin színben pompázik, hanem sokkal sötétebb árnyalatban fonódik ujjai köré, mintha szinte már fekete lenne. Kara miután beleütközik Reecbe, akinek a felszerelt öltözéke mélyén ott rejtőzik a kriptonit ötvözetű pengéje, amely nem csak az általa kiszemelt áldozatára van hatással, de magára a város megmentőjére is. Azonban szuperhősünk úgy tűnik a megmentői pályafutását igyekszik éppen magam mögé préselni. Mintha kicserélték volna, de nem számít, hogy egyszerű ötvözetről van szó már ez magában hatással van a város kedvelt szuperhősére, de azt még senki nem sejti, hogy miképpen. Reece kiszúrja a közelben történő eseményeket, amely Svetlana duplázódásához kapcsolható és minden egyes izma megfeszül készen a támadásra és a város hősét ignorálva teszi meg az első lépéseket a hasonmás irányába.
John: 1-3: megütöd a hasonmásod, 4-6: megölöd, de abban a pillanatban, hogy kihuny az élet a szeméből Cesar alakját veszi fel Julian: 1-3: eszméletlen marad, 4-6: magához tér Kara: 1-3: a kriptonit hatására térde esel, 4-6: kitisztul a fejed a vörös kriptonit hatásától Svetlana: 1-3: kicselezed a hasonmásod, megszerezve a nyakéket, de végsosoron leüt hátulról 4-6: nem tudod kikerülni a hasonmásod, aki egyenest a portálba röpít Reece: 1-3: sikeresen megtámadod Lana hasonmását, 4-6: a hasonmás a fejedbe férkőzik A sorrend továbbra sem kötött vasárnapig van lehetőségetek írni! Hajrá!
Tárgy: Re: National City - John & Julian & Lana Vas. Feb. 12, 2017 10:36 pm
national city's adventurers
john & julian & kara & lana & reece
Szerettem volna azt mondani, hogy ez az egész esemény kellemes lesz, de a tömeg egy idő után teljesen nyomasztó volt. Szinte már nem kaptam levegőt annyira körbeöleltek az emberek. Beteges volt az egész. Nem hiszem el, hogy komolyan ennyien kíváncsiak erre az egészre. Hacsak a fele nem beépített biztonsági őr. Az mindent megmagyarázva, de a kerekded alakok és a sok sörhas egyértelművé teszi a számomra, hogy itt aztán szó sincs ilyesmiről. Talán nagyobb helyszínt kellett volna választani az átadásra. De szerintem az senkinek nem fordult meg a fejében, mert mégis miért tették volna. Én sem számítottam arra, hogy emberek közé fogok préselődni. Legszívesebben átformáltam volna a csontszerkezetüket, amikor szinte már hozzám simultak, de egy pillantásom is elég volt ahhoz, hogy fele akkorára húzza össze magát az illető. Legalább hatásos a tekintetem. Bár azt szokták mondani, hogy elég csúnyán tudok nézni. Na, nem mintha annyira sokat szocializálnák másokkal. Az unalmas szövegtől már a fejem is kótyagos lesz. Az ilyen rizsákat, amelyek sehova nem vezetnek sosem tudtam elviselni, valahogy a falat kapartam tőlük. Könnyen meg lehet mondani, hogy mi a helyzet. Mindenki örül annak, hogy ez így alakult. Jaj, de remek. De könyörgöm ne akarjunk darabokra hullani, amiért kivételesen kaptunk valamit. Még csak különösebb pénz se fog befolyni belőle. Legalábbis az értékét elég lassan fogja kamatoztatni az egyszer biztos. Mert a múzeumba csak az iskolások járnak vagy a nagy műkedvelők. Azonban én sem vagyok tévedhetetlen. Mert még ott vannak a tolvajok is. Előszeretettel látogatják. Csak a cél teljesen más, de ez nem hiszem, hogy bármit is számítana. A szél, ahogy hirtelen a hajamba kap, valahogy sikerül visszarántania a talajra és felfrissítenie egy roppantul unalmas beszéd után. Bár az már más kérdés, hogy ezzel együtt az egész park kellemetlen illatát az orrjáratomba juttatta. Viszont azt kell szem előtt tartani, hogy jót sem kaphatunk minimális jó nélkül. A táska már majdnem átadásra kerül, amikor egy kislány sikít fel a tömegből. Hirtelen összerezzenek, mert nem értem, hogy mégis miért sikíthatott. De aztán meglátom én magam is, hogy mi hozta ennyire a frászt a kislányra, ami teljes pánikot kelt a tömegben és mindenki fejvesztve menekülni kezd. Ha ez nem tökéletes alkalom, akkor nem tudom, hogy mi lenne az. Talán azért valami neon tábla világíthatna, hogy ez az, jól csinálod. Akkor biztos lennék abban, hogy ez a helyes lépés. Azonban jelen helyzetben ez a káosz is megteszi jelnek. Nemes egyszerűséggel vágok át a színpad felé, hogy megszerezzem magamnak, amiért idejöttem. Nem fogok üres kézzel távozni és ezen ez a valami sem változtathat.
