Chris & Mianna

Egy különleges páciens

Minden betegem a maga nemében fontos volt számomra már az első pillanattól. Onnantól kezdve, hogy betette a lábát a rendelőmbe, egészen odáig, amikor már sokadik alkalommal érkezett, és a sokadik alkalommal próbáltam hozzá közelebb került. Mindegyikük apró kis ékszeres doboz volt, amely temérdek kincset rejtett és én szerettem volna látni a ragyogásukat. Egykor régen magam is megnyíltam az emberek felé, aztán az életem alakulása, és tragikus fordulata megtanítottak a hallgatásra, arra, hogy sok esetben csak figyelnem kell és bár nyitott maradtam már nem az én szavaim voltak a fontosak. Nem az amit én akarok mondani, hanem amit a másik akar nekem megmutatni vagy éppen elmondani. Néha a szavak annyira nehezen jönnek, úttalan utak vándoraként csak a kezemet nyújtom nekik és megmutatom merre van a fény vissza az életük ragyogásához. Csak elkezdem helyettük a mondatokat, a zenébe kapaszkodom, abba az egyetemes nyelvbe amely bármely lelket képes megnyitni és amelyről anyám egykor azt tartotta, hogy lélekmozgató ereje van. Szavakat varázsol a szótlan ajkakra, megindít valamit, ami aztán felszínre tör és többé semmi nem lesz képes az útját állni. Figyeltem a jövendő betegemet a kanapé másik oldaláról és a zene felcsendülése óta arra vártam, hogy beszéljen, noha már előtte is megtette. Kényelmesen és figyelmesen vártam mindenre amit nekem szeretne mondani, és gondolatban végiggörgettem azokat. Kezdett előttem világossá válni, hogy Chris számára a kísérletek amelyeket rajta végeztek egyenlőek voltak azzal, hogy eltapossák a lelkében azt a madarat aki ő maga volt. Tolla és szárnyafosztott lett, és vajon lesz lehetősége és alkalma még majd a színes és önfeledt repülésre? Szerettem volna azt hinni, hogy én majd képes leszek visszaadni a hitét újra az emberekben és a világban. Az álmai, legalábbis amiről először beszélt megmutatták, hogy nem a fizikai fájdalom az erősebb hanem amit ott belül kellett elszenvednie, amikor lekötözték a testét akkor a szívét is együtt szíjazták oda ahhoz az ágyhoz, és noha a teste már megszabadult onnan a lelke még ott maradt lekötözve. Az álmai azt sugallták számomra, hogy ott kóborol azon a helyen és képtelen kitörni onnan. Ezért jár a rémálmaiban vissza oda, hogy elvegye megszerezze magának azt aki ő volt, akit elvettek tőle és akit nem engednek onnan elszabadulni. Chris számára a saját bensőjében lakozó jóság volt az ami képes volt arra, hogy másokon segítsen és ezt próbálták elvenni tőle. Ő az a fajta ember lehetett aki teljes egészében arra tette fel az életét, hogy az embereken segítsen, hogy a támaszuk legyen ha csak egy rövid időre is. Az élete volt a hivatása és a hivatása az élete, éppen úgy mint nekem. A zene lassan hullámzott közénk, a keserédes dallamok beburkoltak minket, olyan volt minden ritmus, minden kis ütem mint egy lassúdad módon ránk boruló selyemdallam. Simogatón vont körül, és szinte torkon ragadta az embert. Szomorú volt, mégis ott volt benne a remény valami jobbra valamire amit képes lehet ő is elérni, ha végre újra magára talál. A zene fogja pótolni az ellopott színes szárnyakat a számára és ennek segítségével együtt fogunk visszajutni majd arra a helyre ahol elvették a szívét, ahol kivágták belőle láthatatlan kezek az érzéseiket és csupán rettegéssel és bizonytalansággal pótolták. Valóban van ami sosem gyógyul, vagy legalábbis megmarad a nyoma, a heg, ez azonban arra lesz majd jó, hogy mindig emlékeztessen arra ami fontos. Beszélt hozzám, fejem oldalra billent figyelmes hallgatóság módján és a kezem lazán a párnán nyugodott, igyekeztem a lehetőségekhez mérten mozdulatlan maradni, hogy segítsem őt abban, hogy ne a külvilág zajaira figyeljen, hanem a zenére és leginkább ezáltal önmagára. Igyekeztem nála elérni egy olyan állapotot, amikor még engem is képes egy időre lefeledni, hogy ott ülök a kanapé másik oldalán és a szavaira figyelek, az álmaira, amelyek nyugtalanítják és amelyektől inkább a magányt választja. Nos igen, magam is tudtam milyen érzés ez, hogy inkább egyedül semmint, hogy ártani legyek képes valakinek. De kinek is ártanék azzal, ha igent tudnék valamire mondani amitől mindenkinek jó lesz? Az én apró, életbeli dilemmáim semmik voltak ahhoz képest amin jelenleg ez a férfi keresztül ment, és úgy tűnik nincs kapaszkodója, egy kéz amely megtartja és nem ereszti. Gondolatban felé nyújtottam a sajátomat és csak reménykedtem, hogy megérzi. Néha elgondolkodtam, hogy mennyi felé lennék képes osztani magam, hogy mennyi az amikor már elfogyok, amikor már nem lenne elég erőm ahhoz, hogy segítsek, hogy legyen mindenkihez kedves szavam, hogy képes legyek azt mondani számukra, hogy mindig van remény, csak talán még maguk sem látják? Hogyan vagyok képes reményről beszélni mikor már én sem látom azt, amikor eltemettem George-a együtt? Honnan van még bennem mégis az, hogy hiszek benne őszintén, hogy számukra, a betegeim számára megadatott az amit én elveszítettem? Olyan voltam mint a gyertya amelyet lassú égésre terveztek és egyre bizonyosan majd elfogyok, nem lesz már sem fényem sem lángom, de bíztam benne, hogy majd egy kéz újraformál, a lecseppenő viaszokat újjá gyúrja és akkor megint éghetek ezerszeresen mint egykor. Most csupán őrláng vagyok, a betegeim apró kis lángja, de talán pont elég, hogy a fényem vezesse őket. Ebbe akartam hinni, ez volt a kapaszkodóm. Bólogattam a szavai hallatán, és azt hiszem igazán akkor értettem meg, hogy mi az ami valóban hiányzik számára, amikor a zene hatására hirtelen olyan lett mint egy lapjaira nyílt mesekönyv. Olyan sorokat fedett fel amelyeket szem nem láthat, amelyre figyelni kell, minden rezdülésére a szavainak súlya volt, amely halkan koppant előtte. A szobába beszökő fény, hosszúra rajzolt árnyakká varázsolt bennünket amelyek a kanapé előtt egyetlen sötét masszává olvadtam. Megváltozott az arckifejezése, és a korábbi mosolyt felváltotta a rettegés, az amit belé tápláltak, amiért el akarták érni, hogy ne a világtól, ne is a magánytól és ne is attól szenvedjen ami történhet vele. Felismertem mitől fél a legjobban mi az ami rettegéssel tölti el, mi az ami szinte az álmatlanságba taszítja, mi az amitől a rémálmai vannak. Szemeim elkerekedtek és az ajkaim elnyíltak, a levegő puhán szökött ki a szám rései között, egy halk sóhaj kíséretében: Chris önmagától félt a legjobban. Önmagától akire a leginkább támaszkodhatott, önmagától akitől az utolsó kis reménysugár is érkezhetett arra, hogy a dolgok megváltozhatnak. A legnehezebb amit el lehet érni, hogy feloldjuk a betegben azt a kényszert, hogy a saját maga ellensége. Mert ez leginkább abból fakad amit a világból visszajelzésként kap. Az önkép egy tükör, amit a kísérletek Chris esetében megrongáltak, és nem tudom mennyire vagyok jó mester ember, hogy ezt megjavítsam. Szerettem volna annak gondolni magam, csak az volt jelen pillanatban az én nagy problémám, hogy a saját tükröm is sérült volt némiképp. Ahogyan azonban más esetekben , úgy itt is szerettem volna azt gondolni, hogy a sérült dolgok képesek egymást is gyógyítani. Hatás és kölcsönhatás alapon működtetve a dolgokat. Amikor kimondta a szavakat éreztem, hogy a zene is meglódul a zongorán a billentyűk egyre erőszakosabban csapódtak minden hang szinte beleütötte magát az elmémbe, hogy aztán megint megragadjon és magával cibáljon közelebb a betegemhez. Nem tudtam volna már elereszteni azok után amit nekem mondott, noha már abban a pillanatban éreztem, hogy menekülne, ahogyan a legőszintébb szavai kibuktak belőle. Ahogyan mozdult együtt mozdultam vele, és magam is előre dőltem, de még nem álltam fel, megvártam, hogy mit szeretne, és már nyitottam a számat, hogy válaszoljak neki, amikor láttam a szemében a félelmet, azt a bizonyos sérült tükröt. Megrepedt és pattanása egészen a szívemig eljutott. Menekülne, pedig jól tudja, hogy nincs hova. Kinyújtottam a kezemet, de csupán a levegőbe markoltak bele az összezáródó ujjaim. Hagynom kellett volna elmenni, hiszen a tiltakozás, vagy éppen az erőszakos marasztalás még inkább megsebesíti és még inkább megriasztja én pedig ezt nem szerettem volna. Azt akartam, hogy maradjon itt, hogy fejezze be amit elkezdett, hogy meséljen még nekem. És megint eljutottam egy olyan pontra, amire Dean esetében is egykor, hogy ha azt akarom, hogy megnyíljon kicsit talán nekem is jobban kellene nyitnom felé. Nem a fizikai közelséggel, sokkal inkább azzal, hogy ha valaki tudja, akkor én biztosan, hogy mi az amin keresztülmegy. Adni, hogy kaphassak. Néha úgy érzem túl nagy ár ez, de meg kell tenni. Vajon van ennek köze mindahhoz, amiről beszélt...ahhoz a bizonyos képességhez? És ismét valami olyasmivel találkozom ami ezen a pályán elindított. Hirtelen világossá vált, hogy miért voltak a kísérletek, hogy miért kellett elszenvednie mindazt amit. Hogy én lettem volna a legmegfelelőbb a számára ebben az egészben? Nem nem én voltam, de jelenleg talán az egyetlen voltam aki megérti, aki megértheti és pontosan emiatt nem hagyhattam, hogy elmenjen.
- Tudom, hogy nem megy, kérem....- szólaltam meg csendesen és álltam fel magam is a kanapéról, minden mozdulatomból sütött, hogy marasztalni akarom, de nem erőszakkal, sokkal inkább azzal ahogyan rá néztem, ahogyan beszéltem. A hangom fátyolos rezgést kapott, és ott volt benne ami a zenében is: a háttérben morajló remény. Lehet, hogy halk, lehet, hogy alig hallható, de mindenképpen ott van.
- Tudom....milyen elveszíteni valakit....tudom milyen olyasmivel együtt élni, amin nem képes változtatni, tudom milyen menekülni önmagunk elől, az álmok elől a folytonos lelkiismeret elől...a kérdések elől...én tudom. És ön is tudja. Éppen ezért van itt, és én éppen ezért akarom, hogy itt is maradjon. Kérem....Chris.- nem tudtam mivel tudnám maradásra bírni, így aztán abba kapaszkodtam amim volt, ami az én rettegésem volt, amivel én sem tudtam együtt élni ami miatt az én rémálmaim voltak amitől nem tudtam soha szabadulni....amitől valószínű én is menekültem volna hozzá hasonlóan. És bármit...bármit megadtam volna, ha akad valaki aki maradásra bír.
- A férjem...egykor a szemem láttára épült le. Három éven keresztül néztem miképpen válik csupán árnyékává önmagának. Három éven keresztül készültem arra a napra, amikor majd meghal. És amikor tényleg eljött a pillanat, amikor még elköszönhettem volna tőle, nem voltam vele. Elvesztegettem az utolsó másodperceket egy ....kávéra, amit neki készítettem. Valóban nem megy ez senkinek Chris, de ha ott ragadok a konyhában a kávét készítve, ha ön gondolatban ott ragad ahol kisérleteztek magával, vagy nem fogja elengedni a barátját, akkor valóban egyedül marad.- nem azért mondta el neki az életem egy apró kis szeletét, hogy sajnáljon, csak azért, hogy megértse, bár máson mentünk keresztül, mégis valahogyan hasonló cipőben járunk. Talán ez valami sorszerű dolog, hogy éppen olyanokkal foglalkozom mint én magam. Felé nyújtottam a kezem, noha már közelebb volt az ajtóhoz mint hozzám. Intetettem, hogy jöjjön vissza majd a tekintetem a kanapéra vezettem
- Kérem Chris...segítsen nekem, hogy megérthessem önt...meséljen nekem a barátjáról, Tomról.- ott kellett kezdenem, ahonnan az egész azt hiszem kiindult.




×

Chris & Mianna

Egy különleges páciens

Egykor azt próbálták megtanítani nekünk, hogy ne tárulkozzunk ki a betegek előtt, mert az sebezhetővé tesz bennünket. Nem szabad kiadni magunkat mert akkor ezáltal túl nagy kapaszkodó leszünk a számukra, akiktől a kezelések befejeztével sem leszünk képesek megszabadulni. A túlzott függőség orvos és betege között pedig egy olyan fals és a világ szemében is érthetetlen viszonyt eredményezhet, amiből nem szabadulhatunk egyhamar. Emlékszem ezekre a dolgokra mindig különös és furcsa módon tekintettem, hiszen én nem is akartam, hogy ez a viszony a későbbiekben megszűnjön. Én azt gondoltam, hogy az olyan emberek akik a lelkükben valami fájdalmat hurcolnak, okozza azt bármi is, pontosan ezt a kötődést keresik. Mintha egy második köldökzsinór lenne a lélek és a szív között amelynek a vége hozzám köti őket. És én próbálom táplálni a szavaimmal, a gesztusaimmal, azzal, hogy emberként törődöm velük, még akkor is ha némelyikük bizonyos furcsa dolgok miatt, vagy ahogyan Chris emlegette képesség miatt nem is érzi ide valónak magát. Ha a régi professzorom hallotta volna a szavaimat bizonyosan azt mondta volna, hogy alkalmatlan vagyok a pályára, ahogyan sok szakmabeli mai napig úgy vélte, hogy a túlzott empátiámmal a szakmám legalján lenne a helyem. De könyörgöm aki a lélekkel foglalkozik, az nem tekinthet szenvtelenül, pusztán kívülállóként ezekre a dolgokra. Nem nézhetem úgy mint egy törést, vagy éppen egy vesegörcsöt, amelyet azonnal meg kell oldani, lehetőleg a legrövidebb időn belül. A test gyors beavatkozást igényelt és minél precízebbet. A lélek és az elme viszont lassú folyamatot, és nem is annyira precizitást, mint inkább a megfelelő időben és módon elejtett szavakat vagy éppen az olyan mozdulatokat, ahogyan most én próbálom marasztalni Christ. Látom rajta a szorongást, hogy azokat amiket nem mondott nekem ki, amit nem is akart legszívesebben kimondani ott rezegnek a szája sarkában és inkább nyomná le azt a kilincset, legszívesebben hátra sem nézne és ezerszeresen bánná, hogy mégis vette a bátorságot és eljött hozzám. Ahogyan én is bánnám ha hagynám kisétálni azon az ajtón. Nem, továbbra sem vagyok hajlandó dogmatikusan elfogadni azt, hogy egy pszichiáter csak akkor képes a gyógyításra, ha tökéletesen kívülállóként, objektíven szemléli a betegét. A diagnózist felállítani egy dolog, de a megoldást megtalálni rá, az mindenképpen egy külön folyamat. Ahogyan ujjlenyomat sincs két egyforma, ahogyan szerintem szem színből sem létezik tökéletesen egyforma árnyalat, ahogyan a mosoly megkülönbözteti az embereket, ahogyan mindenkire jellemző módon minden egyedi, azt gondolom, hogy a lélek sem gyógyítható egyformán. Még a levegőt is visszatartom egy pillanatra, és az ajtó amely az előbb megnyílt a férfi számára lassan záródik vissza, de egy résnyire mindig nyitva marad. Lehetőséget adok oda bármikor betekinteni, rajta múlik mikor szeretné. Én csupán azt akartam, hogy érezze nem egyszerű eset ő a számomra, nem pusztán egy páciens akinek a kartonján egy szám szerepel, ő számomra valaki, aki segítségre szorul. És most, hogy menekülni látom még inkább ez az érzésem. Nem csak a szavaim marasztalóak, és ahogyan látom visszafordulni, érzem felőle áradni a szorongást, a félelmet valamitől...valamitől amit egyelőre még csak ő tud, de érzem, hogy közöm van hozzá. Mi történhetett, mi az amitől ennyire fél? Esetleg a kísérletek miatt, azok miatt retteg ennyire? Azt mondta sosem adja fel, és a mozdulatából látom, hogy pontosan ebbe a mondatba kapaszkodik. Nem tudja feladni, nem akarja, és talán hinni vélem, hogy nekem is közöm lehet ahhoz, hogy mégis marad, itt marad velem. A keze lecsúszik az ajtó kilincséről, halkan kattan a lejátszó, ahogyan új zenére vált


Mintha érezte volna a pillanat, hogy most kell ezzel a dallammal betoppani, mintha most amikor visszafordul, amikor rám néz, és én látom a szemében azt az apró reménysugarat, hogy visszavonzom őt, nem csupán a szavaimmal, nem csupán azzal a tétova hívó mozdulattal, nem csupán a magasba ívelő szemöldökömmel, nem csupán ezekkel....talán érzi és tudja, hogy segíteni akarok. Mindenkin és mindig segíteni akarok, mintha érezném, hogy az utolsó pillanatok lennének...ahogyan egy régi dalban hallottam:



Még az ajtóban állt amikor beszélt, saját magától várt azt hiszem megerősítést arra nézve, hogy egyáltalán vissza merjen jönni, és azt hiszem legbelül egy pici hangocska arra biztatta, hogy tegye meg, és éreznie kellett, soha, egyetlen pillanatra sem élnék vissza mindazzal amit nekem mond. Nekem ez már régen nem a pénzről szólt, sokkal inkább a hivatástudatról, arról, hogy ezt lélekből csinálom, valami belső erőtől vezérelve. Igaz a pénz mint olyan soha nem volt mozgató erő, talán mert volt belőle pont annyi amennyire szükségünk volt. Hogy a  férjem révén jutott ki számomra mindez már olyan lényegtelen, ahogyan az is, hogy a megismerkedésünkkor nem ez motivált. Középosztálybeli lány voltam, értelmiségi család gyermeke, és mint ilyen mindig a belső tűz irányított. Talán gondolná rólam Chris milyen is voltam egykor? Megmosolyogtató a gondolat, hogy nem hinné, hogy hidakat másztam meg, hogy a London Eye tetején üvöltöttem világgá, hogy szeretem George Winterberry-t. Mintha csak tegnap lett volna, mégis akár a búgón megkonduló harang tompa visszhangja messzire száll majd elhal. A zene közénk úszott és lassú pislogással vettem tudomásul a szavait.
- Semmiség, igazán....ha ezzel elérhetem azt, hogy ujra itt üljön mellettem.- szólaltam meg, majd magam mellett a kanapéra siklott a tenyerem és megpaskoltam finoman. Figyelmeztetni akart, hogy ha elvállalom a kezelését veszélyes vizekre evezek. Nem tudom igazán ez a része érdekelt e engem. Egy ideje már olyan jelentéktelennek számított a saját életem, és nem éreztem egy pillanatig sem azt, hogy ő veszélybe sodorna. Sokkal inkább rosszul éreztem volna magam, ha a szavaim nem érik el a kellő hatást és ő egyszerűen kisétál az ajtómon. Most ezt éreztem, ez volt ami motivált arra, hogy maradásra bírjam.
- Chris, ha nem lennék orvos...- megráztam a fejem egy enyhén lehajtva majd úgy néztem vissza rá
- Pontosabban ha nem lennék pszichológus, akkor is tudnám, hogy a mosolya mögött valami sokkal súlyosabb lakozik. Valami amitől retteg, amitől fél, ami igazán megrémíti Mondhatnám azt, hogy ennyi volt, köszönöm, várom a következő alkalommal. De nem véletlenül engem ajánlott önnek Dr Silber. Ön nem az a fajta aki megoldja önmagától a problémát, ön az aki menekül előle. De vegye észre kérem, hogy örökké nem futhat. A veszteség, a múlt mindenhova el fogja kísérni, ahogyan engem is elkísér minden alkalommal a temetőbe. És tudja...a holtak nem fognak nekünk feloldozást adni. A némaságukkal felelnek, a szél játékával a sírok között, a görgetett ördögszekérben, a lehulló száraz levélben, a temető nyugalmában. De igazából a megoldás ott van bennünk. Bennem, önben,...mindenkiben. Csak meg kell hozzá találni az utat. És az első lépés, ha beszélünk róla. Nem az tart vissza, hogy mi történik majd később, hanem sokkal inkább az ami most van.- követi a pillantásom ahogyan végül visszasétál hozzám, és én csak egy bólintással adok neki ígéretet arra nézve, hogy ne magát hibáztassa majd azért ha valami történik velem. Többet nem ígérhetek meg neki, csak annyit amennyit a saját lelkiismeretem elbír. Árulásra nem kényszeríthetjük egymást. A lassan elolvadó mosolya a mögötte megjelenni valódi ember látványára olyan lassan kezdtem lélegezni, hogy a megcsendülő mondatok mögött lehetett hallani mindkettőnk szívverését, ahogyan egymást kergették a szobában. Kezem az ölemben pihent és egy darabig, amikor elhallgatott még magam is gondolkodtam. A saját életembe kellett segítségért visszamennem, ha el akartam magyarázni neki miért vannak benne ezek az érzések.
- Ez egy olyan barátság, amelyet időtlenségre ítéltek, amelyet sem idő, sem tér, sem pedig a világ változása nem tud kikezdeni.- sóhajtottam egyet, és egy egész röpke időre félrefordítottam a fejem. Magam is ismertem az érzést, ahogyan azt a részét is, hogy milyen valakit elengedni. Drew és a barátságunk, amelyet semmi nem fog soha megváltoztatni, még az sem, hogy egy ideje az én telefonom is néma és az övé is. Hogy így kellett ennek lennie, talán így van, nem tudom megmondani. Csak azt, hogy soha egyetlen erő sem lesz képes velem azt kimondatni, hogy Drew már nem jelent számomra semmit. Mert jelent, mindig is jelentett.
- Tudja Chris az utolsó hónapokban amikor el voltam keseredve...amikor tudtam, hogy el fog menni, tudtam, hogy egyszer majd vége lesz az egésznek, nem akartam elfogadni. Lázadtam a megváltoztathatatlan ellen, és hibáztattam még saját magamat is. És akkor azt kérdezte a férjem tőlem, hogy mi volt a legjobb dolog kettőnk kapcsolatában. És én azt mondtam, hogy az amikor megismerhettem. Ő pedig...ő pedig azt mondta, hogy akkor ezt soha ne veszítsem szem elől. Hogy ezt a pillanatot soha senki már nem veheti el tőlem. nemrég valaki azt mondta nekem, ha folyton visszafelé tekingetek, akkor nem tudok egyetlen lépést sem előre haladni. Mindig is arra tanítottak, hogy az árnyak nélkül nem lehet fény, hogy ahol egyszer sötét volt, oda majd visszatérhet a fény, és ahol fény van, egyszer majd visszatalál a komor feketeség.- megint elhallgattam és a csendet egy halk sóhajt követően törtem meg.
- Ön szerencsés, mert volt egy barátja, mert ismerhette őt. Ez a legfontosabb, ahogyan minden bizonnyal az ő számára is ez lehetett akkor amikor elhunyt. George mindig azt mondta, hogy akit megérint a halál hűvös ujja már nem azt látja ami keserű, hanem azt ami édes. Az élet új jelentést kap, és ez akkor sem változik ha ez a vég hirtelen érkezik el. Tartozik annyival az emlékének, hogy fényt varázsol újra az árnyakba, mert ott érezheti újra őt is.- mintha azokat mondtam volna neki amivel magamat is biztattam mindig. Nekem nagyjából sikerült, és szerettem volna azt gondolni, hogy annyi erő van bennem, hogy neki is adhatok egy keveset.
- Mondja, miért alakulhatott át a kezdeti ellenségeskedés barátsággá, mi volt az a pont amikor nem megsérteni, hanem megérteni akarta  a barátját? - fontos momentumnak véltem ezt, mert talán ott lesz benne a kapaszkodó, az az aprócska erő, amely előre lendíti majd Christ.


*Fankadeli


×

Chris & Mianna

Egy különleges páciens

Újabb olyan szabályt szegtem meg a praxisomban már nem először, amely íratlanul is a részünk volt. Hogy a betegeket ne engedjem magamhoz közelebb azzal már régóta nem foglalkoztam, ahogyan azzal sem, hogy ne csupán lélekben, hanem fizikailag is tartsunk meg bizonyos távolságot. Én abban hittem, hogy a közelség, az, hogy a tekintetünk időről időre találkozik, hogy látja benne a megértést, a törődést, a biztonságot vagy éppen azt, hogy figyelek rá, azzal közelebb kerülünk egymáshoz, hogy jobban beenged majd a saját világába. Nem lehet egy kapun úgy belépni, hogy csupán messziről, torkunk szakadtából könyörgünk bebocsátásért. Mindig abban hittem és azt vallottam, hogy ha azt érzik mellettük vagyok, ha azt érzik, hogy bármelyik pillanatban megfoghatják a kezem, ha azt érzik, hogy nem csupán egy akta mögül kipislogó orvos vagyok, akkor már engednek számomra ott egy kicsit helyet maguk mellett. Ezért volt nekem fontos, hogy Chris például hova ül le, hogy mennyire lesz lehetőségem nekem is mellé telepedni. Nem akartam csak annyira amennyire ő engedte. Ha csak egy apró jelét fedeztem volna fel a tekintetében a tiltakozásnak, ha csak egy egészen enyhén rezdült volna a szemhéja, vagy elakad a szava, netalán úgy érzi kevés a levegő, azonnal hátráltam volna A menekülése nem nekem szólt, nem tőlem futott el, hanem a felismeréstől, hogy megláttam benne valamit, ami miatt nem akartam elengedni, mégsem kapaszkodtam belé olyan erőszakosan ahogyan azt mások is tették. A lélek kicsit olyan mint a kisgyermek. Minél jobban tiltunk neki valamit annál inkább csinálni akarja, és minél inkább szeretnénk elérni, hogy maradjon ő annál inkább menekülni akar. Azt kell elérnünk, hogy ő maga akarjon maradni, ehhez pedig szükséges, hogy magunkból is megmutassunk valamit, ahogyan én tettem vele. Ez volt az a határ amit nem léphettem volna át, amit nem tehettem volna meg következmények nélkül, és amellyel mégsem foglalkoztam. Egyszerűen mert szükségem volt rá, egyszerűen mert szerettem volna még többet tudni róla. Különleges aura vette körül, valami megmagyarázhatatlan erő, amelynek még engem is sikerült bevonzania, amelyet úgy nőtt mégis körbe a keserű szomorúság, akár a mállott vakolatú házakat a vadszőlő indák. Újra beszélni kezdett és én hálás pillantásokkal mondtam köszönetet a szavaiért, még akkor is ha éreztem biztatná ő magát, el is hinné amit mondok, csak nem tudja hogyan. A vigasztaló szavak a vigasztaló erő másokkal szemben működik, magunkkal szemben gyakorta hasztalan. Lassan bólintottam arra amit mondott, hogy hiába hiszi maga is el akkor amikor a betegeknek mondja ezeket a kórházban, ahogyan én is hiába hiszem el, amikor neki mondom, ha magamra kell alkalmazni akkor már nem működik, valahogyan nem működik. Talán ha lenne valaki aki engem vigasztal, talán ha lenne valaki aki esetleg őt vigasztalja, a kölcsönhatás minden bizonnyal leírhatatlan erővel bírna. Vajon képes lennék rá, hogy pusztán a szavak vagy éppen a muzsika erejével hatással legyek rá? Vajon képes lennék arra, hogy megnyugvást hozzak neki a történtekre? Nem, egyértelműen nem. Nem azt kérem tőle, hogy felejtsen ilyet senkitől nem is lehetne kérni.
- Tudja Chris, a hullámvasút valóban a legjobb hasonlat, talán nem is sejti mennyire. És talán arról sincs fogalma, hogy bizonyos helyzetekben orvos és betege ugyanabban a stádiumban van, és ez a fajta egymásra utaltság fogja megkönnyíteni a visszajutást. Mert ketten mindig könnyebb felülemelkedni, mint egyedül, nem?- egészen finoman mosolyodtam, el biztatón és reményt próbálva sugalni felé, hogy érezze a törődést, azt hogy figyelek rá, hogy fontos számomra mennyire tudom őt kivezetni újra a fényre. Hogy az emlékek visszakerüljenek oda ahova valók, és ne rémálmokként kísértsenek szüntelen.
- Nem azt akarom önnél elérni, hogy felejtse el ami a barátjával történt. Nem azt akarom elérni, hogy felejtse el milyen volt őt meghalni látni. Nem is azt akarom elérni, hogy többé ne jelenjen meg a lelki szemei előtt a székhez kötözött képe. Tudja Chris mit szeretnék a legjobban elérni?- közelebb húzódtam, tenyeremmel megtámaszkodtam a kanapé finom bársony huzatán, és úgy néztem egyenesen a szemébe, szavaimat aláfestették a hangszóróból felcsendülő egyre erőteljesebb és követelőzőbb dallamok. Hatásuk volt, rám legalábbis biztosan.
-Azt szeretném ha megértené, hogy ez egy emlék csupán. Hogy akkor, abban a pillanatban megadatott az ön számára, hogy láthassa, hogy belenézhessen a szemébe, és tudja, hogy egy soha el nem múló barátságot vitt magával. Nem, valóban nem vigasztaló a tudat, hogy ezt láthatta ahhoz képest, hogy elveszítette. A halálon mint tényen soha nem vagyunk képesek túllépni, ahogyan nem vagyunk képesek elfogadni azt sem, hogy egyszer minden élet elmúlik. Hogy mennyi jutott ki nekünk?- megvontam a vállaimat, az ajkam bizonytalanul biggyedt le, szemeim résnyire szűkültek, és könnyedén visszadőltem a kanapén az előbbi helyzetbe
- Soha senki nem tudja megmondani. Lehet, hogy amikor ön innen kiteszi a lábát történik velem valami, ahogyan történhet a szomszédommal a titkárommal vagy akárki mással. A halálra nem lehet felkészülni. Gondolja ha tudta volna mikor jön el a vég és szépen csendben alszik el akkor jobban el tudta volna fogadni? Én nem hiszem. Azért képtelen feldolgozni a halálát, mert azt gondolja megmenthette volna. Mind ezt gondoljuk. Azért gondoljuk ezt, mert az embernek mindig kell egy bűnbak akit hibáztathat: isten, a világ, a bűnözők, vagy éppen saját magunk. De ha jobban belegondolunk, nincs értelme bűnbakot keresni, mert a halál már eleve belénk van kódolva a születésünk pillanatában. Az, hogy ez hogyan történik meg szintén nem választható. Van egy film tudja...talán látta is.- nem tudom miért erről kezdtem el beszélni neki, talán azt akartam elmondani, hogy a halál nem válogat, a halál  kortalan.
- Logan futása, az a címe. Nagyon régi film, valamikor a hetvenes években forgatták, igaz nem túl ismert, ami azt illeti. Arról szól, hogy a földet a jövőben úgy védik meg a túlnépesedéstől, hogy az emberek csupán 25 éves korukig élnek. A tenyerükbe beültetnek egy kristályt, amely eleinte fehér, akár a ragyogó gyémánt, és az idő előre haladtával egyre színesebb lesz, mire pedig eljön a halál ideje, amikor letelik a számukra elrendelt huszonöt esztendő egy ősi haláltánc keretén belül vetnek véget az életüknek. Minden ember tisztában van vele mikor fog meghalni, szinte percre pontosan. És a film mégsem ezzel foglalkozik...ahogyan azt hiszem mi sem foglalkozunk vele. Vajon másképp élnénk az életünket ha tudnánk mikor fogunk meghalni? Vajon miért nem tudjuk azokat a gondolatokat hamarabb kimondani, amikor így is tudjuk, hogy egyszer vége lesz? Mi akadályoz meg abban, hogy elmondjuk? Azt mondta látta a szemében, hogy tudja...mégis megtette. Tudja miért van ez? Mert abban a pillanatban már nem mi leszünk a fontosak, hanem az akit hátrahagyunk. És ha meghalunk azt akarjuk, hogy ő tovább éljen, hogy éljen azért amiért mi magunkat áldoztuk. Tudja....ha így lenne én is ezt szeretném, és biztos vagyok benne, hogy Tom is ezt akarta. Ha nem így lenne nem néz a szemébe. Tiszta volt a lelkiismerete. De tudja viszonozni...tudja és ezt maga is érzi. Méghozzá úgy tudja viszonozni, hogy folytatja azt amiért Tom gyakorlatilag az életét adta. Ön tud valamit, képes valamire amit a barátja az életével próbált mások elől megvédeni. Ha a legdrágább kincsét adta oda, ne tékozolja el, Chris!- megint előre dőltem, és közelebb voltam hozzá, hogy nyomatékot adjak a szavaimnak, megtörtem ismét a felvett fizikai távolságot.Én innentől csendben maradtam és némán figyeltem a szavaira, a gondolataira, a gesztusaira, ahogyan arról beszélt mikor kezdődött kettejük barátsága, hogy mit jelentett neki a férfi. Tudtam, hogy olyan dologban volt része, amit kevesen tapasztalnak meg és még kevesebben értenek. Amikor az élet egyetlen apró kis momentumában két tökéletesen egyforma lélek összeér. Ahogyan a láthatatlan kis energiaszálak összefonódnak, és valahol a távolban halk hangok kélnek szárnyra, suttogva a világba bele ennek a kialakuló barátságnak a legapróbb rezdüléseit. Én tudom mit érezhetett, hiszen én is éreztem ezt egykor...Andrew. A név amit egy esetleges soha nem viszontlátás sem lesz képes kitörölni az elmémből. Régvolt emlékek kuszasága között vergődő barátságunk utolsó apró sóhajai.
Bólintottam, hiszen persze, hogy bízhat bennem, ahogyan én bízni szeretnék benne.Éreztem a szavainak súlyát, tudtam, hogy nem bántana, hogy soha nem tennék, Nem tudom miért de ezt gondoltam, talán a megmagyarázhatatlan aura, talán a különös és nagyon magával ragadó, személyiségéből adódó kisugárzás okozta, nem is tudom. Felvontam az egyik szemöldököm és lassan felé nyújtottam a jobb kezemet. Az első mozdulatom bizonytalan volt, aztán már határozottabban nyújtottam felé, a fejemet felemelve néztem  rá.
- Bízom Önben!- a szavaimmal meg kellett, hogy erősítsem a mozdulatomat, éreznie kellett a test tartásomból ahogyan ezeket mondtam, éreznie kellett, hogy bármit is szeretne nem félek. Hiszen éppen az előbb beszéltem neki arról, hogy ha valaminek szükségszerűen be kell következnie, az idő a változó...csak az idő, maga az esemény soha. Láttam az érzelmeket végigsuhanni az arcán, az előző fél órában szinte minden átrobogott rajta a legszélsőségesebb megnyilvánulásokkal együtt, és tudtam, hogy ez annak a jele, hogy kezdenek benne felszakadni a gátlások. Ahhoz, hogy igazán megláthassuk önmagunkat meg kell járni a mennyeket és a poklokat is, és aztán ha visszataláltunk, ha a szemünk a világra nyílik akkor leszünk képesek azokká válni akik vagyunk. A kezem a kezébe tettem és félrebillenő fejjel, kíváncsian vártam mit szeretne csinálni az ollóval amit felvett az asztalomról. Csak egy kicsit féltem....csak egy nagyon kicsit. De bíztam benne, bízni akartam benne. Ha valami, ennek meg kell győznie őt, és persze magamat is.




×

Chris & Mianna

Egy különleges páciens

A bizalom az egyetlen olyan szó amely törékenyebb bárminél. A bizalom, amelyet csak kiérdemelni lehet, amely vagy megszületik valakiben vagy hosszú évek kellenek ahhoz, hogy kialakuljon, és amelyet a legkönnyebb eljátszani. Éltem során annyi emberrel találkoztam akik ezt eltékozolták, akik kérdés nélkül megkapták, mégsem éltek vele, hanem egyszerűen félredobták, akár egy megunt és semmire sem jó holmit. Nekik talán fogalmuk sincs arról, hogy mások viszont éppen azért küzdenek, hogy ezt megtarthassák. Christ hallgatva az jutott eszembe, hogy számára ez a szó a világ egyik legtermészetesebb szava volt, hogy a férfi, akit a barátjának nevezett feltételek nélkül adta az életét azért mert bízott valamiben amire képes volt, és amelyért nem volt drága egyetlen élet. Tartottam magam a szavaimhoz, hogy a halál idejének bizonytalansága nem lenne szabad, hogy befolyásoljon bennünket, hogy éppen úgy kellene viselkednünk akkor is amikor tudjuk és akkor is amikor még csak sejtésünk sincs róla. Vannak kultúrák, amelyek azt tanítják, hogy ez csupán egy út, egy ösvény, amely a sűrűbe visz, hogy aztán egy másik, talán járatlan csapáson folytathassuk az utunkat. Vannak kultúrák, ahol a léleknek súlya van, ahol azt mondják, hogy energiából, érzésekből tevődik össze és nem veszhet el csak úgy a semmibe, azt valahogyan a továbbiakban még éreznünk kell. Talán Chris is így gondolja? Talán ő is azt érzi amit én a férjem halála óta, hogy valójában nem is ment el, hogy egy része itt maradt velünk, és van számunkra feladata. Hogy tovább éljünk, hogy azokat a dolgokat folytassuk amik igazán fontosak a számunkra, hogy ne vesszen el a hit, amiért egykor éltek. Aki szeret az hisz a másikban, aki szeret az nem mérlegel, az egyszerűen csak ad. Mióta nem volt velem George szinte nem múlt el nap, hogy ne éreztem volna a közelségét, éjszakák nem múltak el, hogy a kezem meg ne indult volna a párnámon, és tapintotta volna meg a mellettem üresen ásítozó habfehér, keményített ágyneműt. Érintetlen volt és rideg ezüstjével vetült rá a holdsugár, ami bekéredzkedett az ablakomon. Nem múltak el napok, hogy néhány apróságról ne őt idéztem volna fel magamban, és nem múlt el egyetlen reggel sem, hogy ne láttam volna egy itt maradt mosolyát a fürdőszoba tükörben. A kettőnk házassága a bizalomról szólt, ahogyan az igazi barátságok is erről szólnak, egy érzésről ami nem változik,mégpedig azért nem mert egy igazi barát képtelen lenne elárulni bennünket. Csak ülök Chris mellett és hagyom, hogy beszéljen, végre megnyílt egy láthatatlan csap, és bármit is akar velem közölni meg fogom hallgatni, azt szeretném, hogy megossza velem az utolsó gondolatait is, és én most nem fogok közbeszólni. Most hagyom őt beszélni. És ráérez arra amire mióta csak betette a lábát próbálom rávezetni, hogy ne végletekben gondolkodjon, hanem megszelidülő egyensúlyban. Ne hibáztassa magát, csak fogadja el, ne megváltoztatni akarja, hanem megérteni, ne elmenekülni akarjon előle hanem szembenézni vele. A fájdalom nem azért születik meg bennünk, a lelkünkben, hogy könnyeket fakasszon, az csak járulékos. A fájdalom azért születik meg, hogy segítsen túllépni, és megtanítson érzékelni. Az egyensúly, végre ráérzett és én csak bólintok a szavaira, egyetlen ajakrándulással, mely most egy mosolyt rejt, csak neki. Megnyugvással tölt el a tudat, hogy végül nem maradt a keze a kilincsen, hogy végül nem ment el, hogy végül megértette miért kell maradnia. Én nem csupán az orvosa akarok lenni, hanem egy sziget, egy biztonsági zóna, amelyben nem bánthatják. Én erre tettem fel az életem, mert a hivatástudat vezért, noha a mi szakmánkat mindig is valamiféle kuruzsló dolognak tartották. Magam is úgy tartottam, hogy jó páran elárulták azt amire egykor felesküdtek. Hogy a pénz vagy a hírnév bolondította meg őket talán nem is lényeges, sokkal inkább az, hogy elhagyták a hitüket. Számukra többé nem létezett bizalom. Nem csak a másik emberben nem, hanem önmagukban sem. Figyelem őt, ahogyan beszél, már nem úgy veszi a levegőt mint korábban, már nem látom az arcán meghúzódni azt a megmagyarázhatatlan szomorúságot, a helyét átvették az őszinte szavak. Én annak érzem, és tudom, hogy az is. Elértük nála az első fázist, amelyben már beszélni, már el meri mondani, hogy mit gondol, és nem csupán egy kedves mosoly mögé rejti önmagát. Tudom, hogy őszintén adja, de egyben falakat is húz vele maga elé. Ha valakire rámosolygunk, akkor úgy járhatunk elég könnyen mint a humorista aki annyit tréfálkozik, hogy ha szomorúság éri és arról akarna beszélni, már nem veszi senki komolyan. Szelektálnunk kell a továbbiakban
– Sokan nem akarnak kiszakadni az álomvilágból. Van aki beletemetkezik a gyászába, és a továbbiakban képes úgy kezelni az elveszített szerettét, mintha még élne. Ezek az emberek sem feldolgozni, sem elfogadni nem képesek a változást. Nem tudom milyen lehet így élni, csak azt tudom milyen úgy élni, hogy megtörtént, és már nem változtathatunk rajta. De emlékezni szeretnék mindenre. A jóra és a rosszra egyaránt. Arra is amikor még minden jó volt és arra is amikor már olyan gyenge volt, hogy nekem magamnak kellett a kezébe adnom a kávésbögrét esténként, lefekvés előtt. Emlékszem milyen volt amikor a tóban önfeledten fürdőzött…remek úszó volt. Aztán láttam miképpen okoz nehézséget a fürdőkádba ülni. Egy ember leépülése a szemem láttára. Én tudtam, hogy megfog halni, és mindent ennek rendeltem alá. Ön nem tudta ezt a barátjáról, egészen az utolsó pillanatig. Mégis úgy érzem nem maradt bennem semmi amit ne mondtam volna el neki. És ahogyan most beszélt nekem Tomról, a reményről amit ő adott magának, úgy érzem ki a szavaiból, hogy ugyanezt gondolja. Maga tudott élni azzal a lehetőséggel váratlanul is, amivel mások sokszor akkor sem tudnak, ha már közel a vég, és ismerik annak idejét.- amikor a bűntudatot említi nagyon lassan bólintok a szavaira.
- Mindannyian érezzük, noha sokszor nem vagyunk hibásak, és igaza van, ezen csupán az idő fog segíteni. Amikor a halál egy régmúlt esemény lesz, amikor tudni fogjuk, hogy ha tehettünk is volna ellene, nem a mi hibánk. A bölcsek azt mondják, ilyenkor hazatér a lélek. Vissza, önmagába, és kivetkezi magából a rosszat, a küszöbön hagyja.- elgondolkodva tekintettem előre, még éreztem ahogyan a bőrömön végigfutnak a szavai, nagyon enyhén meg is remegtem. De előre nyújtott kezemben ott összpontosult minden hitem, minden reményem benne. Féltem, mert nem tudtam mi vár rám és ez a félelem valóban sokkal inkább az ismeretlennek szólt, semmint neki. Felemeltem a fejem és a szeme kékje akár a lassan elcsituló, hullámait vesztett óceán. Ringatóan egyszerű. Megnyugtató volt, szinte magához húzott. Halkan sóhajtottam és még egyszer bólintottam a szavaira, talán csak egy kicsit fintorodtam el arra vonatkozóan, hogy ez most fájni fog. Nem magától a fájdalomtól féltem. Hiszen a test fájdalma olyan elenyésző ahhoz képest amit belül vagyunk képesek átélni. A szobában olyan csend volt, hogy az ereimben dübörgő vér visszhangja kopogott végig a falak repedéseiben. Alig mozdult valami. Ruha surrant, és a bőrömön szántott végig az olló hűvöse. Halkan szisszentem fel, és a reflex szerű kézvisszarántó mozdulatomat Chris egy határozott szorítása fogta vissza. Néztem miképpen tör utat magának a kibuggyanó vérem, és már éppen szólaltam volna meg, kérdeztem volna, hogy mi történik, hogy mihez kell a vérem, amikor olyasmi történik, amire az egyszerű emberek csupán egyetlen apró szócskát szoktak használni: csoda. A háttérben az elhalkuló majd újonnan felcsendülő zene adja meg a megfelelő hangulatot, és magam is meglepődöm, hogy ez a válogatásom a lehető legjobb lett erre a kezelésre. Azt hiszem mostantól nála ezt fogom alkalmazni.


A vérem vékony kis ösvénye eljutott az ő kezéhez is, és kíváncsian alig merve levegőt venni figyeltem ahogyan kérte. Sokszor hallottam már sok mindenről de magam még nem tapasztaltam. A vágás helye csípett és mondani akartam, hogy ezt majd be kell…de még csak a végére sem jutottam a gondolataimnak. Lehunyt szemhéja rezdült, és velem együtt vette a levegőt. Koncentráltam magam is, rá, méghozzá erősen, aztán a kezemen lévő vágást néztem és az ajkaim elkerekedtek akárcsak a szemeim, és egyetlen másodpercre azt hiszem úgy éreztem az összes érzékszervem becsapott. A vágás, amelyet az ollóval ejtett szépen lassan kezdett összezárulni, mintha csak egy vérrel festett óriási ajtó lenne. Halk nyögés hagyta el a torkom, és megráztam a fejemet. Egyszerűen nem akartam hinni a szememnek. Vártam, hogy végre megint rám nézzen, hogy valamiről árulkodjon a pillantása. De csak nyugalmat láttam benne, mintha megkönnyebbül volna attól, hogy megmutatta nekem.  Egy titkát bízta rám, egy olyan titkot amelyért a barátja az életét adta, egy olyan titkot, amelyet valószínű kevesen tudhatnak, és én most már közöttük vagyok.
– Chris, ez egyszerűen…ezt hogyan…és mióta?- kicsit talán összefüggéstelenül hatottak a szavaim, ami nem is meglepő. Másodpercekkel korábban még egy vágás éktelenkedett a kezemen, amelynek már semmi nyoma. Azt hiszem ebben a szent pillanatban kezdtem abban hinni, hogy csodák igenis léteznek, ahogyan vannak angyalok is, és az egyikük éppen itt ül a rendelőm kanapéján, kezében a kezemmel, és a segítségemre vár. Hogyan tudnék ÉN segíteni egy angyalnak?





×