B
leah... visszavonom. Nem tudnád megfizetni azt a látványt – vigyorodok el egy félig megjátszott fintor után. Azt hiszem, ez az a pont, ahonnan nem akarom tovább feszegetni a témát.
- Dolgozni vagy drogozni? – kacsintok rá cinkosan. Nem mindegy. Bár csak költői kérdésnek szánom, és talán némi ártatlan célzásnak is. – És nem csempésztél haza nekem egy kicsit? Igazán beszállnék egy-egy kísérletbe.
Az ilyesmi jól megy, a szövegelés, labdaadogatás és –csapogatás, ami viszont nem az erősségem, ami ezután következik: magamról beszélni. Méghozzá őszintén.
Megvisel a téma, pontosabban a probléma, a húgaimmal kapcsolatban nem szoktam félvállról venni a dolgokat. Az ő életük, az ő döntéseik, nagyon is felnőttek már, de bármennyire is nem szoktam erről beszélni, szeretem őket, és bármennyire leplezem, aggaszt, ha nem jó irányba látom haladni az életüket. Márpedig mostanában minden irányból csak a problémák jönnek. Mintha valaki elátkozta volna a Renier nevet.
Hálás vagyok Drew-nak, hogy meghallgat, másnak nem is tudom, kinek mondhatnám el, jobbára a kocsmapultnak, vagy egy kellemesen üres-kék tekintetű, doromboló szőkének. Ez a fajta gyógyír mindenre jó. Rövidtávon legalábbis.
Amin viszont meglepődök, hogy Drew nem csak meghallgatni óhajt, hanem segíteni is próbál. Fogalmam sincs, ennyi pia után hogyan tűnik fel, de úgy fogalmaz, hogy lépni fogunk. Kiveri a fülem a többes szám.
Lynette-re bólintok csupán, na igen, harcias a cicus, erről az oldaláról már Drew is ismerheti, de attól még nincs kisebb veszélyben, mint a többiek.
- Nem tudom a válaszokat – ingatom meg a fejem kissé tanácstalanul. – Talán nem tud máshová bújni – de csak tippelek, nem is gondolom át igazán, csak kimondom, ami először eszembe jut.
A segítség felajánlásra újabbat bólintok. – Kösz – mormolom el hozzá az italt szuggerálva és lötykölgetve, feltűnik, hogy annyira nem megy gördülékenyen a hálálkodás. – Majd meglátjuk, hogy alakul ez az egész.
Olyan ez, mint egyfajta végszó, nincs is kedvem tovább feszegetni ezt az ügyet, előrébb már nem fogunk jutni ma este, csak a találgatások röpködhetnek. Lenny nélkül vajmi keveset tudunk. Én pedig voltam olyan marha, hogy kikérdezés nélkül otthagytam. Hirtelen valahogy ez válik a leghangsúlyosabb mozzanattá.
Felugrok, hogy én most akkor haza. Bár a ház a maga részéről nem nagyon akar elengedni: velem együtt szolidárisan mozgásba lendülnek a falak, és akkor még nem számoltam Drew-val.
- Amen – hagyom rá a magyarázatot, miközben az orrnyergemet dörzsölgetem, de nem igazán akar javulni a helyzet. Fenemód megütött a pia, pedig annyira azért nem ittam sokat. Már ha azt nézzük, mennyi nálam a megszokott adag. Kezdek gyanakodni, hogy Drew keze van a dologban. Pláne, hogy az előbb közöltem menési szándékom, ő pedig javarészt meg sem mozdul.
Csak miután önerőből mégis a kijárat felé indulok.
- Te aztán nagyon le akarsz beszélni – nyilatkozom elismerően, ahogy felsorakoztatja érveit, olyasmiket is beemelve, amiket eddig valóban nem vettem számításba. – A válaszom: DE. Vállalom a kockázatot. Mindegyiket – pontosítok, mert rájövök, nem teljesen egyértelmű, hogy melyikre értettem.
Ő pedig hirtelen meglepő együttműködést tanúsít. Még az ajtót is kitárja előttem. Bevallom, azt hittem, nehezebb menet lesz. Ahogy a friss, hűvös levegő elér, mélyet szippantok, hátha segít elűzni másfél-látásomat, de ahogy Drew süketelését hallgatom, cseppet sem úgy érzem, hogy javulna a helyzet. Sőt.
- Ne dumálj már annyit – vakarom meg a homlokomat fáradtan. – Inkább add ide a slusszkulcsot – jut eszembe, hogy azt meg a nappali kisasztalán hagytam. Basszus. A következő mondatával viszont terel. A figyelmemet minden bizonnyal.
- Tán kételkedsz a képességeimben? Mindent eltalálok, ami lyukakkal kapcsolatos. - Elindulásom valódi esélyei azonban rohamosan csökkennek. Igaza van abban, hogy talán mégsem így kellene beállítanom Lennyhez. Főleg, ha már így is elb*sztam. És az ajánlat, hogy holnap eljön velem, sem hangzik annyira rosszul.
- Majd a kanapén megvárom azt a taxit – mormogom annak jeléül, hogy némileg újraterveztem a dolgot, és mégiscsak elindulok visszafelé. A világért sem mondanám ki, hogy igaza van.
Útközben nem sok hiányzik, hogy keresztül essek az időközben utánunk érkezett Piroson, de miután sikeresen eljutottam az említett fekhelyre, kapásból vízszintesbe kormányozom magam, és amint a fejem párnát ér, másodperceket sem adok a világnak. Tompán még érzékelem, mintha valami helyesbe beakadna a zoknim, de már nem jut el felém, hogy ennek mi is lehet az oka.
Majd reggel.
- Szólj, ha megérkezett.

H
a nincs, akkor nincs. Ki vagyok én, hogy vitába szálljak vele?
Érzékelem, hogy nem akar róla beszélni, és talán jobb is. A nevetésre én is elvigyorodom.
- Tehát nőt csempészel a lakásomra? Nem akarsz ezzel komolyabban foglalkozni? Meggazdagodnál belőle. Én leszek a menedzsered – dőlök hátra kényelmesen a kanapén.
- És kipihented magad? – Valahogy kétlem, hogy erre India a legalkalmasabb, de hát... kinek a pap, kinek a papné. – Mit csináltál te Indiában? – esküszöm erről nem is tudtam.
- A kettő nem feltétlenül zárja ki egymást – mosolygok féloldalasan. Már a sárm és a jégkirályfi. – Nem is hinnéd, hogy mennyi hölgynek épp ez a zsánere.
A versenyúszást elteszem talonba.
Ráhagyom a korrigálást, tudtam, hogy ugrani fog rá, mindig kényesen ügyel rá, hogy ő nem pszichológus. Ezért is jó piszkálni vele. És egyben jelzés is volt felőlem, hogy kezd úgy viselkedni. Hogy honnan tudom? Na igen, az a jó kérdés.
- Nem tudom. Nem. Nem igazán – gondolkodok el a kérdésén vállat vonva. Nem szoktam én ennyire magabiztos lenni. Jobb is, hogy csak Drew lát ilyennek. Próbálom erőltetni, ami nem megy, de jelenleg visszaemlékezni és ilyen célzottan és aprólékosan szétcincálni az utóbbi három-négy hónapot majdhogynem lehetetlen feladat számomra.
- Hát ezaz... – érzem, hogy lassan de biztosan kezd hatni az időközben elfogyasztott whiskymennyiség is. – Most újra lehet.
A megjegyzése után felnézek rá, kissé talán kiül az arcomra az értetlenség.
- Miért nem? – Lehet, már a pia beszél belőlem, de jelenleg nem áll össze, miért nem kéne féltenem Bellst. Az egy dolog, hogy izomagyú férje van, de ha azt nézzük, a pasas mennyit van mellette, akár én magam is versenghetnék a házastársi posztért.
- Nem tudom. Egyelőre azt kellene kideríteni, mennyi a valós veszély és mennyi a vaklárma. Bár ha valaki képes eljátszani a saját halálát... – csak sóhajtok a mondat végére. Az azért már ad egy komolysági fokmérőt a helyzetnek. Egyik részem most már bánja, hogy olyan hirtelen eljöttem, többet kell tudnom, hogy bármit is tenni tudjak, másrészről viszont tudom, hogy szükségem volt erre. Ha maradok, talán olyasmit mondok vagy teszek, amit később még jobban megbánok.
- Az is kérdés, hogy hogyan tovább. Továbbra is bujkálni akar, fogalmam sincs, hol volt, mit csinált eddig. Vagy az a cél, hogy új személyazonosságot szerezzen. Ez pedig megint rengeteg kérdést von maga után. – Még végiggondolni is nehéz.
- Talán az a legjobb, ha Lynn és Bells nem tud semmiről. – A biztonságuk szempontjából legalábbis. De az is lehet, hogy ezt reggel már máshogy gondolom.
Drew szavai azért nem esnek jól. Nem tőle, hanem úgy önmagában, a jelentésük, ez a fennálló lehetőség az, ami néhány pillanatra elborzaszt. Megszólal bennem valami, ami számon kéri, hogy miért nem figyeltem oda jobban a húgomra. Miért hagytam, hogy mindez megtörténjen vele. Én is hibás vagyok, elvégre a bátyja vagyok. Most pedig még egy lapáttal rátettem. Mi van, ha ezek után nem marad ott a lakásban? Mire hazaérek, újra eltűnik valahol az éjszakában... kötve hiszem, hogy megbocsátanám magamnak.
Ettől a gondolattól vezérelve pedig hirtelen felállok a kanapéról. Elég pia van már bennem, hogy komolyan gondoljam: akkor most én innen hazahúzom a csíkot.
- Hiba volt otthagynom egyedül. Kösz, hogy meghallgattál, de az lesz a legjobb, ha most visszamegyek, és... – Drew felé nyújtom a kezem, hogy elbúcsúzzak, de nem éri el a fogásom, valahol ekkor kell megtámaszkodnom a kanapé kartámlájában. Az elfogyasztott alkoholmennyiség most csap meg igazán, ahogy felálltam. Rendesen forog velem a horizont.
Néhány pillanatra megállok, várom, hogy szelídüljön a körhinta, és nagy erőkkel növesztem vissza az egyensúlyom, fókuszpontot keresek, amit próbálok Drewval azonosítani. Pláne hogy beszél. De nem ülök vissza.
- Megkérdeztem tőle, hogy tetszett-e a műsor, a gyászbeszédem... számon kértem az azonosításért, a felelőtlenségért, ezért az egész színjátékért... sok mindent a fejéhez vágtam, amit akkor nem kellett volna. – Hiába pislogok, és erőltetem az artikulált beszédet, nem nagyon akar tisztulni a kép, és az intonációmat is nehezebb irányítani. Nem tudom, miért ütött meg most ennyire az ital, ettől azért gyakorlottabb piás vagyok. Talán a feszültség miatt.
Drew kérdésére eszembe jut, hogy még csak azt sem tudom, hogyan jutott be. Erre eddig nem is gondoltam, de jelenleg összefolyna előttem a variációk. Egy dologra szűkül a koncentrációm, az pedig az, hogy haza kéne jutni. Mégpedig sürgősen.
- Majd megkérdezem – engedem el a kanapét, és megindulok a fal mentén az előszoba irányába. Ki akarok menni a levegőre, hátha az helyrepofoz egy kicsit, akkor már talán a motoromra is fel tudnék szállni. Nagyobb sebességben úgyis jobban megy az egyenes. Ráadásul alig egy húszperces útra lakom innen, az éjszakai antiforgalomban talán csak negyedóra, még annyi se.

D
e bizony – jelenik meg egy féloldalas mosoly az arcomon. – Remek döntés. Nő miatt sose hagyd ott a lakásodat. Nálam is ez az aranyszabály – jegyzem meg csupán csevegő szándékkal. Csak ezután jut eszembe, hogy Drew direktben voltaképpen sosem beszélt nekem róla. Már a nőről, aki hogyismondjam... meglehetőst rossz hatással volt a mindenére. És akkor még nagyon eufemizálva fogalmaztam.
- A kis tigris. Kezdek is félni – keresem meg a tekintetemmel az állatot, majd szórakozottan besétálok a nappaliba. (Piros persze oson utánunk.)
Imádom amúgy, hogy mindig úgy válaszol, hogy közben egyáltalán nem kapsz választ a kérdésedre. Legalább teret ad a kreativitásomnak.
- Szóval éjjel beosonsz a lakásomba, ellopod az egyik használt zoknimat, fellógatod egy botra, és akkor adsz neki cukorkát, ha nem marcangolja szét? – huppanok le a kanapéra vigyorogva. Még hogy én gyerek. Kikérem magamnak.
A fenyítéses megszólalásával egyébként teljesen egyetértek. Volt egy banda az általánosban, akik rendszeresen állatokat kínoztak. Ők voltak a kemény, menő legények, részben ez alapozta meg a tekintélyüket. Ami engem illet, nem voltam én sem épp jó gyerek, sok hülyeséget csináltam, de az ilyesmi már akkor is taszított.
- Mozdulj ki. Keress hobbit. Hozzád passzoló embereket. Érezd jól magad – kezdem ecsetelni, mi lehet kellemesebb a munkába menekülésnél. – Vagy lógj velem. Elég jóképű vagy, hogy növeld a vonzerőnket, de a sármomnak úgy sincs vetélytársa. Mindenképp jól járok veled – mosolygok ismét szemtelenül, ahogy belekortyolok az italba.
- Mindig. Nekem meg ez a munkám. – Jó ötlet volt idejönni. Kedvelem Drewt. Még ilyenkor is képes mosolyt és már-már jókedvet kicsalni belőlem. Pedig igazából nem is ezért jöttem. Ahogy erre gondolok, viszont eszembe jut, hogy pontosan miért is. Mire leteszem az üres poharat, alakul is a hangulatom. A jókedv visszahúzódik, és átveszi a helyét a probléma súlya.
- Te vagy a pszichológus – vonok vállat. Nem akaródzik nyíltan ecsetelni, hogy is érzem magam. Úgyis tudom, hogy látja rajtam. – Vagy valami olyasmi.
Az újabb pohár whiskyt már sokkal szívesebben veszem magamhoz.
- Nem valószínű – nem beszéltünk át mindent, mert felhúztam magam, és elhúztam a csíkot, de nagyon nem úgy tűnt, mint aki járt volna orvosnál. Azok alapján, amit láttam, pedig nagyon is szüksége lenne rá. Felpillantok Drewra, mikor felajánlja, hogy megvizsgálja, szólni nem szólok, de hálásan bólintok felé.
- Rendőrségen pedig száz, hogy nem volt, éppenséggel nekem is megtiltotta, azt is, hogy bárkinek beszéljek erről a csinos történetről – és ha jobban belegondolok, megértem, hogy miért. – Fél. Bizalmatlan. Mostanra szép kis üldözési mániája lehet, a földszinti lakóban is támadót látott. De ettől nincs kizárva, hogy csakugyan üldözik is – gondolkodok hangosan Drew kérdésén. Majd egy kis szünet után hozzáteszem:
- Sosem hittem, hogy egyszer tényleg ekkora bajba sodorja magát – mormogom csak úgy az orrom alatt, nem is annyira Drewnak címezve, inkább magamnak. Észreveszem, hogy a szivar közben a végére ért, elnyomom a tartóban.
- Össze-vissza beszélt – próbálok visszaemlékezni, mi is maradt meg zaklatott monológjaiból. – De a lényeg ez volt. És ami engem a leginkább zavar, hogy ha igaz, amit mond, lényegében senki sincs biztonságban. Beleértve őt és a család többi tagját is. Ha én nagykutya lennék, és tudnám, hogy van valaki, aki olyat látott, ami lebuktathat, biztosra mennék – bólintok, amikor ő is erre utal. Azért is értjük meg egymást, mert hasonló rugóra jár az agyunk. Ez már a legelején jól látszott.
- Ha el is hitték, hogy véletlenül meghalt, az még nem egyenlő azzal, hogy a halála előtt senkinek sem öntötte ki a lelkét. És kinek beszél az ember lánya az őt ért traumáról? Kihez menekül, ha nem a hozzá legközelebb állókhoz? Valószínűleg a temetés után minket is megfigyeltek. És azt várták, hogy lépünk-e. Mert akkor tudunk valamit. Elég lett volna valami gyanús ügylet, csak annyi, hogy valamiért ügyvédhez kezdek járni. Lehet, engem is kiiktattak volna... – töprengek újfent hangosan. Bízom Drewban. És valakinek ki kell beszélni magamból. Ő olyan, akinek érdemes is, mindig is tiszteltem az eszét és az emberismeretét. Jelenleg ő a racionalitás, nem én. – De ami ennél is jobban aggaszt, hogy Lynn és Bells is veszélyben vannak – teszem hozzá csendesebben, az újból kiürült poharat méregetve, majd kényszeresen elmosolyodom és hangosan kifújom a levegőt. Nem jókedvemben. – Nem tudni semmit. Mindenhogy kibaszott zsákutca ez az egész – ejtem a karom ingerülten az ölembe, majd végigsimítok a homlokomon és hátrafésülöm a hajam.
Amit ezután mond, váratlanul ér, és még ennél is jobban letaglóz.
- Azt mondod, őrült a húgom? – kérdezek vissza a hallottakkal ismerkedve. Úgy érzem, kiakadni ma este jobban már nem tudok, a megütközéstől inkább inkább töprengő arcot vágok.
- Nem tudom – mondom ki őszintén. Ha említette, ha nem, képtelen vagyok visszaemlékezni rá. – De nagyon ijedt és zaklatott volt. Segítséget kérni jött hozzám. Én meg jól otthagytam. Miután oltári faszkalap voltam vele – ízlelgetem a nyelvemet gondosan kerülve Drew pillantását. Azért már érzem, hogy kezd hatni a whisky. A bűntudatom is ezért csordogál ennyire elő.
- Tölts még egyet – ujjbegyemmel Drew felé csúsztatom a poharam. Ha lúd, hát legyen kibaszottul kemény. Vagy, hogy a f*szban van ez.

E
z igaz. Valóban nem tápláltam túlságosan nagy reményeket ahhoz, hogy felveszi. Ismerem milyen. Teljesen az ellentétem ebben, de annál őszintébb volt a mosolyom, amikor meghallottam a hangját. Ettől függetlenül teljesen biztos azért nem vagyok benne, hogy mikortól élek vissza a vendégszeretetével, ugyanakkor azt is gyanítom, hogy ezen csak eleinte fogok eltöprengeni.
- Bármilyen fura, tudom, mi az a doboz – és az arcomon mosoly jelenik meg, ahogy belépek, már látom is a felhalmozott kartonokat, jó sok van belőlük. – Talán költözöl?
- Isten ments! – tiltakozok nagy erőkkel a felkínált ajánlatokra – egyik vonzóbb, mint a másik –, és kis híján elnevetem magam. – Nem csupán macska-, de gyerekkompatibilis sem vagyok. És most nagyvonalúan elképzelem, hogy meglepődsz ezen. A zoknimat nem adom. – Ó, ha tudná, kitől kaptam... Mondjuk az sem ártana, ha én emlékeznék. Hogy nőtől van, az biztos.
- Kezelésbe? Öhm, ez meg mit takar? – morbidabbnál morbidabb gondolatok jutnak eszembe, úgy mint elkábítani, bezárni valahová, vagy éppen az ölembe paterolni, de én sem gondolom komolyan, hogy Drew fejében ilyen gondolatok járnának, szóval figyelek. Közben pedig már bent is ücsörgünk a nappaliban.
Elhiszem, hogy nagyon durva lehet, amin mostanában keresztülmegy. Hirtelen elveszíteni minden emléked, nem lehet egy kéjutazás, nem mondanám el neki, de eleinte szörnyű volt látni és érezni azt az ürességet, ami a szemeiből nézett vissza rám. Amikor nem ismert meg a kórházban. Súlyos és zsibbasztó volt a gondolat, hogy elvesztettem a barátomat, de még ettől is rosszabb volt látni őt ebben a kiszolgáltatott állapotban. Ő nem ilyen volt.
 De semmivel sem lehet könnyebb egyszerre mindent visszaszerezni, főleg azok után, amik a közelmúltban történtek vele. A temetés, és az a nő... jobb is, hogy végleg eltűnt Drew életéből, nem voltam vak, hogy ne lássam, miről volt itt szó. És a nyakamat rá, hogy a nő is tudta, viszont nem igazán érdekelte. Drew meg egyszerűen hülye volt, de tény, hogy ezen a nehezebb segíteni. Hamarabb fojtanám magam a folyóba, mint hogy egyszer beleszeressek valakibe. Semmi szükségem rá. És ha kegyesek hozzám az égiek, még sokáig élvezhetem a jelenlegi életvitelemet. Mondjuk, az örökké egészen szimpatikus lenne.
- Hát foglald le kellemesebb dolgokkal – nézek sokat sejtetően rá, ahogy kifújom a füstöt, éppenséggel lenne is pár ötletem, hogyan tudna kikapcsolódni. Ha akarna. A pillantásom várakozón kutatja, hogy érdekli-e a dolog. Vagy hallani sem akar róla, és inkább munkával veszi körbe magát.
- Jól hallottad – kortyolok újabbat a poharamból. – Soha jobb alkalom – és csak ezután tűnik fel, hogy mit is mondott. – Ácsi. Ezt nem fordítva szokták játszani? – pillantok fel rá sanda, de felcsillanó tekintettel. Imádok nyerni. Kevés olyan érzés van, ami ettől magasabbra képes repíteni.
Egész furcsán reagál a mondatomra. Már-már mintha zavarba jönne, érdeklődve figyelem, és próbálok rájönni, min akadhatott meg. Jól esik tudni. Na, igen. Nekem kevésbé, hogy az orvost akkor sem fogja félretenni. De túllendültem rajta. Amint szóba kerül ma esti látogatásom valódi indoka, magába szippant a téma.
A kivetített gondolataimból a kérdése mozdít ki. Halkan és röviden nevetek fel, ami néhány hümmöségből és fújtatásból áll, megingatom a fejem.
- Pont, ahogy látod – iszom ki a whisky maradékát, jöhet is a következő kör, ez még kevés, hogy hasson.
- Nincs túl jó állapotban – kezdem bizonytalanabbul, az ölembe ejtett kezemben kuksoló poharat vizsgálgatva. – Halvány fogalmam sincs, hogy mi történt vele. Hogy hol volt eddig. Mit csinált, kivel volt. Hogy megsérült-e. Vagy hogy tud-e még valaki arról, hogy életben van...
Hallgatok egy kicsit. Igazából most jövök rá, hogy ezt mind meg kellett volna kérdeztem tőle. Eljött hozzám, hogy segítséget kérjen, én meg jól bevágtam az ajtót és otthagytam. Egyedül. Rákönyökölök a kanapé támlájára és megdörzsölöm a szemeim.
- Azt mondta, látott valamit, amit... nos, mondjuk úgy, nem kellett volna. És az egyetlen megoldás az volt, hogy halottnak mímeli magát. Így megmenekül ő is, és a családját is békén hagyják. Csak ott van az óriási gebasz a képletben, hogy most is attól retteg, hogy megtalálják. A legapróbb jelre azonnal bepánikol.  Ez pedig azt jelenti, hogy keresik – nézek fel végül Drew szemeibe. – Egy hullát nem keres senki. Tudják, hogy éltben van.

É
n hagynék a helyedben, annál hamarabb szabadulsz – a szokásos viccnek indul, a végére mégis a szokásostól eltérően árnyalatnyira elkomolyodik a hangom. Egy kis whisky sok mindenre gyógyír. Egy istenes berúgás még inkább. Most vajon elég lesz? Mi oszlatná el végre a rágcsáló feszültséget és a fejembe fészkelt zűrzavart, amitől képtelen vagyok józanul gondolkodni? Drew tudni fogja. Ha valaki, akkor ő igen.
Kedvelem, amikor a megjegyzéseim kiprovokálják belőle az álsértett pontosítást. – Én kérek elnézést – fogok kezet vele, és közben rávillantok egy sunyi mosolyt. – És miben kutatsz hajnali egykor? – firtatom, miközben befelé haladunk.
Gyanítom, italokért oson el, kettesben hagyva az üdvözlésemre sietett Pirossal. Nem is veszem tökéletesen simán az akadályokat. Meg kéne már barátkoznom ezekkel a szőrös bestiákkal... néha úgy érzem, az ellenállásom csak még jobban bevonzza őket. A leghalványabb fogalmam sincs például, Piros mit eszik rajtam, de hogy állandóan megkörnyékez, azt hiba lenne tagadni. A lerázással próbálkozni mindenesetre kár volt. Szó szerint.
- Néha nem tudom eldönteni, hogy hozzám beszélsz vagy a macskádhoz – jegyzem meg, és ezúttal én mímelem a sértettet, miközben szakértően macskátlanítja a lábam, Piros ragaszkodó körmei azért nehezen akadnak ki a szövetből. – Legközelebb hozok neki nasit. Mit eszik? Már a lábamon kívül. A kutyáknál bejön a kutyakeksz – taglalom nagyon igyekezve, hogy ne rosszindulatú megjegyzésként hangozzon. Többé-kevésbé sikerül is.
Csak mosolygok a kijelentésére, „bármikor szívesen látlak”. Ismerem, bár sosem ismerhetem igazán, viszont sejtem, hogy tőle ennek a mondatnak múltja van. Hátradőlök, belekortyolok az italba, és néhány hosszannyúló másodpercig vizsgálgatni kezdem, ahogy a kiömlött whiskyvel foglalatoskodik. A balesete előtt nem igazán hallottam tőle hasonlót. Vajon tényleg igaz, hogy megváltozott? Mégis miféle változások várhatók? Az orvos, akivel beszéltem párszor, aki betegeként kezelte, míg a kórházban volt, effélékről hablatyolt. Akkor csak legyintettem rá, de most...
- Máris? – Nekem kissé korainak tűnik, ám úgysem fogom tudni meggyőzni róla, így meg sem próbálom. Mégiscsak az ő szakterülete. Én is szeretem a munkám, de amíg nem voltam teljesen jól, a közelébe sem mentem. – Meg egy whiskys – teszem hozzá szórakozottan. – Ha már arra nem tudlak rávenni, hogy pihenj, legalább rúgj be velem ma este. Milyen alku? – biccentek felé a pohárral egy sanda mosoly kísértében, ahogy újra tölt magának. – Ha így folytatod, nehezen foglak utolérni.
- Este hét vagy hajnal egy óra... – sóhajtok rövidet, jelezve, hogy számomra oly’ mindegy, végül a tekintete fogja meg a csapongásomat. Farkasszemet nézek vele. Szokásom, és általában én nyerek, most azonban én nézek előbb félre, nem megy a koncentrálás, túl sok minden pörög a fejemben. És azt is sejtem, hogy már rég kiolvasta a pillantásomból, hogy mi a helyzet.
Viccből hoztam szóba a pszichiátriát, de a válasza néhány pillanatra megdöbbent. Nem mutatom, de kortyolok egyet, mielőtt megszólanék. Szóval szemrebbenés nélkül képes lenne gyogyóba küldeni, és én így legyek vele őszinte.
- És minden, amit mondok, felhasználható ellenem? – hajlítom ismét halvány mosollyal a humor felé a kérdést. – Nem orvoshoz jöttem, hanem egy baráthoz – tisztázom le azért, bár nem hinném, hogy ebben bármelyikünk is kételkedett.
Azután, amit közlök vele, viszont rajta a sor, hogy megdöbbenjen. A logikája pedig egyből Lennyhez vezet.
- Nem mondom – tartok egy kis szünetet, de azt roppant jelentőségteljesen teszem. Talán el se hinné. Talán én sem, másfél órával ezelőtt. – És nem is vicc. Megmutathatom. Jelenleg a lakásomon van – ajánlom fel a lehetőséget, ha élni kívánna vele. Más szóval letétbe helyezem a bizonyítékot, mielőtt még képzelgőnek titulálhatna, elvégre mégis csak egy kutatóval diskurálok, aki mellesleg nemrég helyezte kilátásba, hogy bármikor felnyomhat.
Bár ha Lenny jelenlegi idegállapotára gondolok, ahogy az ablakon keresztül látott alakra reagált, talán tényleg nem ártana neki, ha megnézné. Más orvost úgy sem hívhatnék hozzá. És most először, ahogy itt ücsörgök Drew kanapéján, a haragon és feldúltságon túl megérkezik belém az aggodalom első, pislákoló lángja: fogalmam sincs, miken mehetett keresztül mindeddig.
- Direkt csinálta. Hogy minket óvjon – kezdek bele, de alig haladok, máris megállok. A hangsúlyon érződik, hogy elég kritikusan állok ehhez az állásponthoz. – Színjáték volt az egész. A halál. A temetés. Az azonosítás... – miközben beszélek, a szemeim nem igazán fókuszálnak, mintha a gondolatok – az emlékek – megelevenednének előttem, és bábszínházat játszva betöltenék a szobát.

N
e zavarj össze kora éjszaka! – vigyorodom el, ahogy követni próbálom, de nem hagyom, hogy bevigyen a labirintusba. Pszichológusok! Légy résen velük. Annak viszont örülök, hogy némi vidámságot hallok a hangjában. Ezek szerint tényleg nem morcos rám a késői hívás miatt.
- Ha beengedsz, seperc alatt teljesen üres lesz – mosolygok még mindig, át a feldúltságomon és át a tulajdonképpeni rossz kedvemen. Közben pedig kezd derengeni előttem a helyzet, ez az aranyifjú épp a macskájához beszél helyettem, hát szépen vagyunk.
- Addig nincs gond, amíg hozzád ragaszkodik – a hangom beszédes, de én magam nem mondok többet. Inkább ténylegesen befáradok, ahogy kinyitja előttem a kaput.
- Na, persze-persze; mindig emlékeztetnem kell magam: tudósokkal elvből nem vitatkozom – üdvözlöm lendületes kézfogással, és másik kezemmel röviden meglapogatom a vállát, hogy utána kövessem a ház irányába. Tudja, hogy tisztelem a munkáját, mi sem bizonyítja jobban, hogy dolgoztunk már együtt, nagyon is eredményesen, a tudása remekül kiegészítette az enyémet, de azt is, hogy sosem tudtam levetkőzni mélyen gyökerező szkeptikusságom a szakterülete iránt, ebből fakadóan a humorom gyakran érinti a témát. De sohasem ellene szól a viccelődésem.
Előremegy, az italok irányába, én pedig követném, ha nem gördülne elém egy vörös, éppenséggel – még – nem nyávogó, ám annál körmönfontabb praktikákkal rendelkező akadály. Megpróbálom megelőzni a bajt, és „kedvesen” arrébb terelgetni az útból, de törekvésemet kevés siker koronázza.
- Héjj! Az az én zoknim, keresd meg a sajátodat – lóbálom meg a lábam a levegőben bizonytalanul, a macskával, de az úgy kapaszkodik belém, mintha álmai lazacos Kitekatja lennék.
- Mélyen megtisztelve érzem magam – emelem meg a hangom, a látómezőmből kikerült Drewnak címezve, a bejárati ajtó és a nappali között egyensúlyozva, a bal lábamon himbálózó, azt elmélyülten harapdáló Pirost méregetve.
- Díjaznám, ha lemásznál rólam. Hm? – próbálok egyezkedni vele, majd még egyszer meglóbálom a levegőben, ezúttal kicsit nagyobb elánnal, ezzel csak azt érem el, hogy kapaszkodás gyanánt belém mélyessze a körmeit. – Basszus! – szisszenek fel, és most már kitör belőlem a tényleges szabaduló szándék. – Drew, ez megtámadott! Hol van az a pléd?
Sikeres bejutásomat megünnepelvén, hátradőlök a kanapén, elveszem a számomra kitöltött whiskyt, majd a koccintás után belekortyolok. Megszaglászom a tőle kapott cigarettát, csak ezután gyújtom meg.
- Nagyon elemedben vagy. Ha tudom, hogy éjjel ilyen spéci a kiszolgálás, mindig ilyenkor jövök – eresztem ki az első füstkarikát. És végszóra le is ejti a poharat. Automatikusan a földre nézek, gondosan arrébb helyezve a lábaimat, hogy az érkező Piros a whisky után nehogy újfent megkívánjon.
Drew nem mesél, de láthatóan nincs még rendben nála minden. Én pedig nem igazán tudom, mennyire merjem erőszakkal feszegetni a témát.
- Mikortól dolgozol újra? – próbálok ebből az irányból közelíteni, ahogy visszajön, és újra leül a fotelba. A kérdésére elmosolyodom.
- Hát nem elég ok, hogy látni akartalak? – iszom újabb kortyot a whiskyből, még mindig nem igazán tudom, hogyan kezdjek bele. A tekintetem találkozik az övével, és néhány hosszú másodpercig farkasszemet nézünk a pohár karimája fölött.
Végül megtöröm a kontaktust, elfordítom a fejem, és megnyalom az alsó ajkam.
- Ígérd meg, hogy nem utalsz be a pszichiátriára – sóhajtok egy mélyet, mielőtt visszafordulnék hozzá, és a kezdetet megtámogatom még egy öblös korttyal. Tömény ez a cucc, de kell is. Tiszta fejjel nem biztos, hogy képes lennék végigmondani.
- Mit tennél, ha valaki, akiről azt hiszed, hogy meghalt, egyszer csak besétálna a nappalidba, megkopogtatná a vállad, és azt állítaná, hogy az egész csak kitaláció volt? – közben figyelem az arcát, minden apró rezdülését kíváncsian nyomon követve.

K
icsöng. Vagyis már fél siker. Gyerünk, Drew, vedd fel, szívok mérsékelten idegeset az időközben meggyújtott cigiből, nem szoktál te még ilyenkor aludni. Vagy igen? Hüvelykujjammal megvakarom a homlokomat. Be kell látnom, halvány fogalmam sincs. A beleszóló kiegyensúlyozott hangszín viszont arról árulkodik, hogy szerencsém van, pontosabban inkább neki.
Ugyanezt elmondhatja rólam is?
- Mit? Hogy felkeltettél, vagy hogy rémálmom volt? – firtatom enyhe homlokránccal, majd újat slukkolok, néhány röpke másodpercre komolyan elgondolkodva rajta, de a fejemben zsongó gondolatok, úgy tűnik, nem igazán fogadnak be külső behatolót. A rémálommal azért nem jár olyan messze. Az utóbbi egy óra akár ebben a kategóriában is indulhatna, komoly esélyekkel.
Ne rángassam ki?
- Nekem éppenséggel odabent is jó lesz. Már ha megvan még az az üveg, amit a múltkor kaptál – szemtelenkedem oda a végére, nem ragaszkodom én kocsmához, látogatásom oka amúgy sem tartozik további fülekre.
Leesni?  nézek körbe automatikusan, némileg hökkenten. Mégis honnan?
- Vannak nálad? – érdeklődök diszkréten, ahogy észbe kapok: talán nem hozzám beszél, épphogy az utolsó pillanatban lenyelve egy visszafogott „Drew, baszki! Beszívtál? Egy kukkot sem értek” vagy valami ehhez hasonló, aranyos türelem-bokrétát. Ez végül is azt is magyarázná, miért van még ébren, bár hogy ki lehet nála ilyenkor, arra nem sok ötletem van. Normál esetben nem okozna különösebb gondot a tippelgetés, de az utóbbi időszakát ismerve, sajnos, kétlem, hogy randi gyanús a dolog. Pedig igazán ráférne.
- Vagy csak beszívtál. Ez esetben én is kérek.
- Tudom, hogy virágnyelven beszélek, de a történet lényege, hogy inni akarok veled – és tudom, hogy tudja, nem csak ennyiért jöttem, de egyelőre mégis jobban esik így. Időnyerés. Még abban sem vagyok biztos, hogy jó ötlet bárkinek is beszélni róla. Lenny zaklatott beszámolójából nem igazán sikerült pontosan felmérni, mennyire is van vész. Belekeverni pedig végképp nem szeretném.
- Ez már majdnem úgy hangzik, mintha meglepődtél volna, pedig épp a kedvességemről vagyok híres. Nem gondolod? – mondom már közvetlenül neki, ahogy feltűnik a kapu túloldalán. – Honnan tudtad, hogy itt vagyok? Otthonról is hívhattalak volna.
A motort valóban betolom, ha már ilyen kedvesen invitál.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz – vágom rá megjátszott komolysággal, majd elmosolyodok, ahogy kezet fogok vele, és elindulunk a házhoz. Olyan természetesen kezeli a betoppanásomat, mintha bevett szokás lenne, hogy minden éjjel hajnali egykor motorostól beosonok a kertkapun, de hálás is vagyok, hogy nem csinál nagy ügyet belőle.
A macska. Hát persze. Alig lépek be, már nyomban ott settenkedik a lábaimnál. Miért feledkezem meg róla mindig...? Nem mondhatnám, hogy túlságosan jóban vagyunk, de szívatni nagyon is szeretjük egymást. Ez a mély kötődés egyik legőszintébb jele. Persze mindketten igyekszünk, hogy Drew ne nagyon szúrja ki a csatározást, ez a része nekem valamivel jobban szokott menni.
- Ugyan, tudod, hogy imádjuk egymást – majd miközben Drew hátat fordít, hogy az italok után nézzen, a cipőimtől megválva a jobb lábfejem a macska alá csúsztatom, hogy némiképp megemelve és félkörívben elmozdítva nemes egyszerűséggel arrébb navigáljam az útból.
- Hogyne – a jég az elengedhetetlen, nem számít, hogy jelenleg én magam is majdnem jégszoborrá fagytam, tekintve, hogy azért már november van, és az éjszaka közepén nem voltam épp élménymotorozáshoz öltözve. Levetem magam a kanapéra, de kell még egy kis idő mire kiolvadok.
- Látom, fel vagy szerelkezve. Praktizálsz is itthon? – viccelődök, ahogy végigmérem az italokat az ujjaimat dörzsölgetve. – Bármelyik jöhet, válasszon a házigazda. – Magyarán mindegy, hogy mit tölt, csak csússzon. Közben már kotrom is a cigimet.
- Szabad? – emlékeim szerint, mintha dohányozna idebent, de a balesete óta megtanultam már, hogy nem feltétlenül van minden ugyanúgy, mint azelőtt. Inkább rákérdezek, majd őt is megkínálom, ha igennel felel. Érezhetően húzom az időt, mielőtt belekezdenék, vagy csak nekem tűnik így, mert annyira nyomaszt, amit kerülgetek? De mégis hogy kezdjek bele? Hogy lehet ilyesmibe belekezdeni?
- Inkább te mesélj. Hogy vagy? Milyen újra itthon? – Voltam bent nála a kórházban, de mióta hazajött, még nem látogattam meg. Telefonon ugyan beszéltünk, és fel is ajánlottam a szolgálataimat, ha bármire szüksége lenne, de azt mondta, egyelőre van mit elrendeznie. Körülbelül egy hete térhetett haza.
- Látom, kitakarítottál – futtatom végig a tekintetem a megcsappant készletű kandallón és úgy a lakás egészén érezhető nem csak a lomtalanítás, de a hangulatváltozás is. Még nincs kész, de változásban van.