Már mélyen alszom, mikor közelebb húzódik, nem fészkelődöm, nem is veszem másként a levegőt, így megteheti, hogy átkarol, semmi sem történik másként. Talán csak a szokásostól nagyobb mértékű kimerültség az oka, hogy ninsenek rémálmaim, fogalmam sincs róla, ám nem hánykolódom, ahogy szokásom újabban, kaptam már ezért is épp eleget, de nyilván tudatalatti dolog, nem éreztem magam biztonságban, mert nem is voltam. Talán a mostani is csupán csalfa tévképzet, mindenesetre nyugodtan alszom, rég nem volt hasonló, olyan békés vagyok, akár egy épp az aktuális tejadagjától bekómált csecsemő, még a nappali ruházatomban való alvás sem zavar.
Talűn a nap sugarai már bekacsintgatnak az általam nyitva felejtett erkélyajtón, de az minket nem ér el, mikor átfordulok érintése alatt, vele szemben, mintha kényelmesebb lenne így, s bár a felszínre kúszik a tudatom, de semmi más nem marad meg bennem, mint az illata, és lélegzetének ütemes mivolta, minek mostanra már jóval kevésbé zaklatott fuvallatát ott érzem arcom selymes bőrén minden levegővétel után. Kezeim alig, alig érintik mellkasát, miről talán már rég lefoszlott az egykor volt hűvös törülköző. Még mindig nincs más, csak a kellemesen nyugodt álmok éged szigete, valami, ami végre jó, zavartalan, tökéletes. Még mosoly is pihen vonásaimon közben. Nem tudhatja, és persze nekem sincs fogalmam róla, hogy ez az első éjszaka azóta, hogy minden rosszra fordult, amikor nem egyedül alszom, és nem rettegek attól, hogy valaki bántani fog.
Fogalmam sincs, mennyi lehet az idő, amikor jólesően nyújtózom egyet, a probléma csak ott kezdődik, hogy a mozdulat elakad valamiben félig-meddig, a felkaromat borosta súrolja, bár nem vágom istenesen állon, sőt, igazából alig érek hozzá, ám nekem bőségesen elég ahhoz, hogy rájöjjek, valami nem kerek.
Felpattannak hát élénk kék lélektükreim, fényes nappal van már, erre hamar rájövök, s talán csak azért erre előbb, mert a tudatom próbálja kilökni magából ama képet, hogy közvetlenül előttem Leonard arca van, és meglehetősen bizalmas közelségben vagyunk egymással. Úgy meglódul a szívverésem, miután pár másodperc múlva rájövök, hogy ez nagyon nem jó így, hogy szinte pánikszerűen kísérlek meg menekülni az ágyból, aminek a vége nem túl meglepő módon az lesz, hogy lepottyanok róla. Azt nem is tudom, hogy ébren van-e, ha nem, hát legalább nem égek ronggyá már megint, mindenesetre meglehetősen zavartan terülök el végül a szőnyegen, és kezdem bámulni a plafont. Hogy lehet az, hogy én itt aludtam? Komolyan ennyire lefáradtam tegnap? Ez mennyire gáz... Vajon mennyire sértettem meg a magánszféráját? Mondjuk, kétszer mát láttam alsógatyában, és annál jobban aligha lehetne, minthogy levetkőztettem, de azért ez más. Vagy... gőzöm sincs. Teljes káosz minden jelen pillanatban.

Többször érzem magamon a pillantását, mint az kényelmes lenne, de igyekszem nem tudomást venni róla, vagy épp nem olyasmit gondolni bele, ami vélhetőleg nincs ott. Ő most segítségre szorul, némileg gyámoltalan, kizárt, hogy a nőt lássa bennem, amit őszintén, szerintem jelenleg nagyon nehéz lenne bennem úgy egyáltalán meglelni, én magam abban a tudatban élek, hogy jó mélyre elástam, és talán sosem engedem újra a felszínre. Kell a fenének.
A percek számomra mérhetetlenül lassan telnek, már csak azért is, mert aggódom érte, és bűntudatom van, nem tehetek róla, képtelen vagyok szabadulni az érzéstől. még úgy is, hogy tudom, szerinte semmi okom rá, legalábbis eddig úgy tűnt. Ám most, így látva sokkal jobban emészt, mint eddig. Végül sikerül mozdulnunk, és hamarosan ágyba is tudom pakolni, majd kimenekülni a balul sikerült mozdulat folytán derekamra simuló kezei közül. Ez már mindig így lesz? Ennyi is zavarni fog? Szörnyű az egész, nem is értem, hogyan sikerülhetett ennyire félre az utóbbi évem.
Ágyban van, aludni próbál, én pedig őrködöm felette, legalábbis próbálok minden tőlem telhetőt megtenni, hogy pihenjen valamit, de sokat forgolódik, akárhányszor ránézek, másként fekszik. Ez így minden lehet, csak épp pihentető nem, közben próbálom elűzni a gondolatot a fejemből, hogy tulajdonképpen én is nagyon fáradt vagyok. Nem veszek észre semmit abból, hogy olykor motyog valamit, nem is látnám ezekben a fényviszonyokban, a hallás meg eleve kilőve, szóval egyébként sem értenék belőle semmit.
Mikor feleszmél, megszabadítom a ruháitól, hiszen vélhetőleg jobb lesz nélkülük, nedves ruhában egyébként sem életbiztosítás feszíteni, még ha azt is hisszük, hogy a melegebb jobb lesz neki. Nos, nem úgy tűnik, friss, kellemes meleg ruha átmenetileg biztos jobb érzés lenne, de a lázának nem használna, és úgyis percek alatt összeizzadná. Az izzadtság viszont jó, azt jelzi, hogy dolgozik a szervezete, szóval talán előbb-utóbb elkezd javulni majd a helyzet.
Mondhatnánk, hogy mostanra megszokott lett az alsónadrágos látványa, de ez közel sem igaz, most is feszengek tőle, bár olykor azért felmerül bennem a gondolat, hogy nem igazság, hogy ilyen pasik léteznek. Ő is meglehetősen jól nézett ki, és mégis egy utolsó, aljas féreg... Ez nem jelent semmit, csak egy kellemes eszköz a hozzá hasonlóaknak, hogy könnyebben elérjék a céljukat. Leonardot nem ismerem, csak azt tudom, hogy velem nagyon is kedves volt, olykor kaptam egy-két pikánsabb, kétértelműnek vehető megjegyzést, de szerintem hamar rájött, hogy nálam ezzel nem megy sokra, sőt, inkább mínusz pontokat generálhat csak magának. Jelenleg egyáltalán nem vagyok vevő rá.
Nem állítom le, azt hiszem, mostanra már nem gond, ha még egyet vesz be a tablettákból, szóval ráhagyom, még vizet is nyújtok felé, hogy könnyebb legyen lenyelni, én speciel rühellek folyadék nélkül gyógyszert bevenni. Utána végül úgy tűnik, hogy felkészül lelkiekben, hogy a mellkasát is illessem egy jelenleg biztosan jegesnek ható törülközővel, szóval némileg bűnbánó pillantással végül azért csak rárakom, ha sikerült megbarátkoznia a gondolattal, ha nem. Aztán, ki tudja, milyen okból, elkezdem simogatni tenyerét, hátha a kellemes érzet, mert reményeim szerint az, kicsit tompítja a törülközők jeges támadását. Akkor kelek fel csak, amikor már úgy érzem, elszenderedett, akad még némi dolgom, mielőtt én is kidőlök, nem fog rosszul esni, az biztos, igencsak laposakat pislogok mostanra.
Annyit vagyok még hajlandó megtenni mára, hogy összeállítom a lasagnet, szósz, tészta, szósz, tészta, szósz, tészta, szósz, sajtot nem reszelek rá, kiszáradna, frissen jó az. Elképzelésem sincs, mennyi ideig tart, mire mindennel végzek, és berakom a hűtőbe a már csak sütésre váró lasagnet. Azért a biztonság kedvéért lefóliázom, és a két darab résébe becsúsztatok egy cetlit.
"Még nem ehető, 180 fokon körülbelül 45 percig kell sütni."
Nem tudom, hogy mi lesz holnap, de szerintem még elég gyenge lesz, szóval nem vagyok benne biztos, hogy csak úgy itt fogom hagyni, ezért sem írom rá, hogy jó étvágyat, mert még az is lehet, hogy nem egyedül fogja megenni. Meglátjuk, minden az állapotától függ. Tudom, talán ostobaság, hogy ennyire el szeretnék menni, hiszen eddig sem adta semmi jelét, hogy lakáson kívül szeretne látni. Ennek ellenére még mindig nem érzem úgy, hogy ez így a helyes, de egyelőre nincsen túl sok mozgásterem, s ha már a ma éjszakát is itt kell töltenem, talán nem fogok belehalni, ha megvárom a hétfő délelőttöt. Egyelőre azonban ez nem is olyan fontos, csak azt szeretném, hogy jobban legyen.
Végül ismét bemegyek hozzá a szobába, úgy tűnik, még mindig alszik, oldalt pillantok a digitális órára, hajnali kettő. Te jó isten, azt sem tudom már, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Ujjaimat a homlokára futtatom, miközben ismét kicserélem a törülközőt, nem tűnik már olyan nagyon forrónak, de talán csak a képzeletem játszik velem. A következő gondolatom az, hogy jó volna, ha el tudnék menni a vendégszobáig, és bedőlni az ágyba, nyitott ajtónál biztosan meghallanám, ha valami baj van, de valahol eme gondolatfolyam közepette dőlök el, mint egy zsák a kimerültségtől, és alig ér le az ágyra a fejem, már alszom is. Félig ülve, félig fekve, ruhástul, kicsit nyirkos göncökben, de nem vészes.
Ahogy telnek az órák, úgy húzom fel kényelmesebb pózba a lábaimat is, és gömbölyödöm össze, mert takarót aligha találnak ujjaim, maximum nedves törülközőt, az meg még félálomban sem vonzó. Sajnos egyszer sem térek annyira magamhoz, hogy feleszméljek rá, hol vagyok, és átmenjek a másik ágyba, így vélhetőleg a reggel is itt fog érni, vagy inkább délelőtt, arra való tekintettel, hogy tizenkilenc órát voltam talpon.

Ha nem lennék olyan állapotban, amilyenben, akkor sem gondolkoznék másfajta hálán, nem ilyen fából faragtak. Talán joggal várja el a férfiember, hogy egy hölgy a kedvére tegyen, bármily csekély értelemben is, de én többre nem voltam képes sosem. Nem hagytak ki belőlem semmi hasonlót, de én mindig úgy tartottam, hogy ezt az oldalamat csak az ismerje meg, aki iránt érzéseket táplálok, és ezen a véleményemen az sem változtat, hogy rosszul döntöttem első ízben. Talán legközelebb is úgy fogok, meglehet, az a sorsom, hogy olyan férfiak ébresszék fel szunnyadó vonzalmamat, és csiholják fel ifjonti szívemben az érzések garmadáját, akik nem érdemesek rá. Ha így van, hát többé megkímélném magam mindettől.
Felsejlik bennem ama lehetőség, hogy valóban látni akar majd még, hogy miért, azt nem tudom, és igazából jelen pillanatban nem is számít, nem ekörül forognak a gondolataim, csak szeretném, ha valamelyest jobban lenne. Még az sem mondhatnám, hogy megjegyzem a telefonszámát, olykor írhatnék neki egy-egy sms-t, ha majd lesz telefonom, hogy jól vagyok, de mivel most nincs készülékem, nem tudom megcsörgetni magam, hogy megtudjam. Elkérni meg nem fogom. Viszont a címét megjegyeztem, levelet írhatnék, azt úgysem hiszem, hogy oly gyakran kapna a mai világban. Rendes, kézzel írott fajtát. Én néha írtam Nanunak, de az sem volt kifejezetten számottevő mennyiségű. Én úgy vélem, hogy sokkal személyesebb így, mint e-mailben, sms-ben, füstjelekkel kommunikálni. Nem tudom, miért élveztem most is jobban, hogy egy halom papíron kommunikáltunk, mintha szavakkal tehettem volna. Nem állítom, hogy megismertem jobban, de szerintem sokkalta inkább képes voltam így rá figyelni, mintha kiejtett betűk tengerében kellett volna elmerülnöm. Talán tévedek, mégis most így érzem, és sajnos soha nem fogom megtudni, milyen lehet másként, hogyan simítja vagy épp sérti az ember fülét a hangja, hogyan reagál az enyémre, miféle érzések ülnek benne. Mindkét verziónak megvan a maga előnye, de nekem már csak az előbbi maradt.
Sikerül úgy megoldanom, amit szeretnék, hogy ne okozzak számára plusz kellemetlenséget, aminek azért őszintén örülök. Nem lennék képes most elmenni innen, holott tudom, mit írtam. Milyen szívtelen perszóna lennék, ha itt hagynám lázasan? Mi lenne, ha ki akarna menni a mosdóba, és út közben elájulva beütné a fejét valahová? Lehetséges, hogy ezt is túlaggódom, azt sem tudom, hogy miért érdekel egy gyakorlatilag idegen, talán csupán arról van szó, hogy nagyobb szívem van, mint az átlagnak, és ezt nem tudta elvenni tőlem az a szörnyeteg.
Rosszul esik így látnom, eddig kifejezetten életerősnek tűnt, és attól a gondolattól is képtelen vagyok szabadulni, hogy miattam került ebbe az állapotba, ha nem siet a segítségemre, nem bántotta volna az az állat. Így azonban még némi felelősségérzet is szorult belém az üggyel kapcsolatban. Megvárom, míg legalább a láza leszökik, vagy legalább addig, míg nem látja egy orvos, mert ha ez nem múlik el reggelre, akkor bizony valahogy megoldom, hogy kihívjam hozzá az ügyeletet, örülni fognak neki vasárnap, de hidegen hagy a dolog. A hosszan tartó lázzal azért nem viccelünk.
Megint sikerül zavarba hoznia, még lázasan is, és gőzöm sincs miért merül fel gondolataim közt az a kép, hogyha egyetlen ujjam érintésére így reagál, mi lenne, ha nem az ujjam érintené az ajkait? Kénytelen vagyok nyelni egyet, hogy vagyok képes ilyen helyzetben erre gondolni? Összeszorítom sajátjaimat, és míg iszik, elűzöm magamtól ezen gondolatmorzsákat, egyértelműen nem vagyok normális. Mindenesetre ennek itt és most nagyon nincs helye, máskor sincs, én nem vágyom egy képletben szerepelni semmilyen férfival egy jó darabig, bármennyire is legyen vonzó az adott illető.
Inkább olvasok, bár nem futja tőlem többre, mint biccentésekkel reagálni, írásban hazudni olyasmi, amit inkább mellőznék. A pénz nem mozgat, nem érdekel, most szükségem van rá, de megkapom anyától, és az nekem elég. Az már régen mindegy, hogy korábban mit akartam, tudom, hogy ezt az éjszakát még itt töltöm, hogy terveim szerint éberen őrködjek felette, nehogy valami nagyobb baj legyen. Azt még nem tudom egyelőre, mi lesz holnap, de így nem tehetem meg, hogy itt hagyom.
A kilátásban azért pillanatokra ugyan, de elmerülök időnként, nem vagyok képes huzamosabb ideig a vonásait fürkészni, vagy a szemeibe nézni, gőzöm sincs, miért pirulok el ilyen gyakran, még akkor is, ha tulajdonképpen semmi más nem történik, csak egymásra találnak lelkünk tükrei. Egy ilyen elrévedés után tűnik fel, hogy nem nyitja már fel a pilláit, és szánom tettekre magam, hogy aztán hosszú percek múlva eljussunk a szobájáig. Igyekszem úgy tenni, mintha minimális segítséget nyújtanék neki, de már kellőképpen legyengült állapotban van ahhoz, hogy ne így legyen, ám ez engem nem zavar.
A kezei a derekamon olyan dolog, amit nem csak jelenleg, de úgy egyébként is nehezen viselek, nem miatta, és ez a legbosszantóbb, hogy egy féreg az oka, amiért képtelen vagyok megbékélni vele, a kezem még úgy, ahogy oké, és tudom, most sem azért csinálja, mert nincs tekintettel arra, hogy mi történt velem, jó eséllyel nem ura kifejezetten a mozdulatainak. Ettől még sajnos van, ami már negatív visszhangot ver bennem, még úgy is, hogy haragra nem gerjedek, ám attól még mihamarabb igyekszem kiverekedni magam a helyzetből, de úgysem fog olyan szorosan, hogy ezt ne tudjam megtenni.
Végül vélhetőleg nem túl nyugodt álomba merül, én pedig közben azon vagyok, hogy folyamatosan cserélgessem a borogatást a homlokán, a tarkóján sajnálatos módon nem tudom, de ez is több, mint a semmi. Hamarjában arra leszek viszont figyelmes, hogy jobb volna, hogyha megszabadítanám az ingtől, és a mellkasa is kapna a hűvös anyag érintésétől, talán hatásosabb lenne, annak nem sok értelme van, hogy teljesen összeizzadja az említett ruhadarabot. Jobbnak látom inkább utánanézni a neten, hogy mit lenne érdemes csinálnom, mert nem biztos, hogy az én elgondolásom a helyes.
Nem kifejezetten örülök a szinte mindenhol említett hűtőfürdőnek, de oké, ha nem fog javulni a helyzet, esküszöm, megteszem, még ha attól az én lázam is felszökik, mindenesetre az egyértelmű, hogy a ruháit le kell róla operálnom, mert a túlöltözés és a vastag takaró nem kifejezetten tesz jót. Amikor végeztem, viszek be egy kis vizet, és egy új, nedves törülközőt, akkor veszem észre, hogy épp felriadt.
Nem látom értelmét annak, hogy irkáljak, úgysem látná a sötétben, szóval csak odalépek mellé, leülök az ágy szélére, és megkísérlem felültetni, hogy igyon egy kis vizet. Bármennyire keveset is sikerül, az is több, mint a semmi, aztán amíg ül, addig felülemelkedve minden ellenérzésemen, szépen sorban kigombolom ingének gombjait, igyekszem legyűrni a remegésemet, elvégre, nem ő teszi ezt velem, hanem én vele, és van egy sanda gyanúm, hogy úgy egyébként kifejezetten élvezné a szituációt, ha nem volna lázas. Abban az esetben viszont nem történne meg… Mindenesetre, addig ügyeskedem, míg le nem veszem róla a nedvessé és viselhetetlenné vált ruhadarabot, itt-ott már én is vizesebb vagyok a kelleténél, de ez most nem számít. Utána megkísérlem valamelyest kiigazítani alatta a lepedőt, ami hellyel-közel azért sikerül, majd egy száraz törülközővel, mert azt is hoztam be, mivel olvastam, hogy törölgessük olykor meg az izzadó testrészeket, khm, hát mindent azért csak nem. Na mindegy, szóval megtörlöm a hátát, és a mellkasát, majd mielőtt elfelejteném, kicserélem a párnáját is, volt időm körbejárni a lakást, és keresni szükséges kellékeket, ha tarthatatlanul vizessé válna minden, és a tarkóján tartott törülközőt is leveszem, majd megtörlöm kicsit a haját, hogy kevésbé legyen nedves, aztán visszatolom a párnájára. Annyira szeretném, hogy legalább egy kicsit jobban érezze magát, de meglehetősen tehetetlennek érzem magam. Nem vagyok benne biztos, hogy bármennyit is javult a helyzet.
Újabb nehéz pillanatok következnek, amikor a nadrágjától szabadítom meg. Istenem, érzem, hogy a fülem hegye is olyan vörös, mint a pirospaprika, holott ebben a helyzetben határozottan nem lenne szabad így éreznem. Egyébként, rendkívül sokat segít ama tény ezen cselekedeteimen, hogy ennyire gyenge, és még én is könnyedén le tudnám szerelni. Végül a nadrág is lenn landol az ing mellett, és vele együtt mennek a zoknik is, de az alsójához nem nyúlok, ha nagyon szükséges lesz az a hűtőfürdő, megoldom. Beteszem gatyástul, bár, utána már pláne le kellene venni. Sehogyan sem jó ez. Utolsó momentumként az ülőfürdő előtt még megpróbálkozom azzal, hogy egy vékonyabb takarót kap, hátha akkor kicsit jobb lesz, annyira remeg, hogy nem merem a mellkasát is hideg borogatással sokkolni…

Értek a mozdulatából, így hát hamarosan már anélkül is mozog a kezem, hogy érintene, bár nem tudom, ez eljut-e a tudatáig, s ha igen, akkor elveszi-e a sajátját. Próbálok nem úgy gondolni erre, mintha akaratomon kívül ért volna hozzám, egyszerűen csak könnyebb így közölnie, hogy szeretné, ha az egész arcának lángolását csillapítaná a hűs törülköző. Vékony ujjaim valósággal elvesznek tenyerének leple alatt, de már másra figyelek. Finoman mozdulok pontról pontra, megkísérelvén elűzni a láz forróságát, noha tudom, ez nem ilyen egyszerű, nem egy, nem is kettő, sokkal több törülközőre lesz szükség, hogy valamelyest enyhüljön az érzés. A legjobb volna, ha aludna, de nem tudom, mennyire fog menni neki, talán egy hideg zuhany is jót tenne, de őszintén, nem vagyok benne biztos, hogy meg bírna állni a lábán a kádban, márpedig ehhez nem asszisztálnék neki, bármennyire is szeretnék segíteni. Mindennek megvan a maga határa.
Ajkaimat beharapva, sóhajtva veszem tudomásul a tabletta halálát, majd megvárom, hogy kiigya a pohár tartalmát, aztán újra felállok, amíg elfoglalja magát az írással, hozok egy másik pohárral, és bevizezek még egy törülközőt, akad egy jó ötletem az arcnedvesítés után is, ha feküdne, a csuklóira is tekernék, de így nem látom értelmét. Én nem voltam ugyan soha lázas típus, de a középiskolás barátnőm öccse állandóan, és tőle elég sokszor hallottam, hogy mit szokott ilyenkor csinálni az anyukájuk. Nem is hinné az ember, mik miatt ragadnak rá a dolgok. Nanu miatt jártam utána a különböző sérüléseknek is, mikor komolyabban elkezdett boxolni, még úgy is, hogy nem éltünk egy városban. Apró, de hasznos dolgok, most jól jönnek.
Ismét leguggolok elé, a poharat egyelőre magam mellé teszem, majd közelebb hajolok, hogy ujjaimat finoman a nyaka mögé csúsztassam, tisztában vagyok vele, hogy gyenge pontja, de nem ezért teszem, kötve hiszem, hogy jelen állapotában bármi ilyesmi hatással lenne rá. Ha sikerült kicsit előre döntenem, akkor beügyeskedem mögé, a tarkójára, és valamelyest előre lógva a törülközőt, hogy ott is kellemesen hűsítő érzete legyen tőle. Utána feljebb simítok a hajába a kezemmel, és óvatosan megkísérlem visszadönteni hátra, a kezem pusztán azért szükséges pont ott, hogy ne csapódjon a rácsnak a kobakja. Ha biztonságban odaért, ismét szabad mindkét kezem, és akkor jöhet a lényeg. Megint. A levélből előhalászok egy második tablettát, de nem adom a kezébe, hanem várakozón rápillantok, s várok addig, míg meglel a tekintete, majd elmosolyodom, amolyan bíztató jelleggel, ne aggódjon, itt vagyok, nem kell ezzel egyedül megbirkóznia, majd talán kissé vicces a momentum, de eltátom a számat. Remélem, érteni fogja, hogy ezt várom tőle is, de ha nem, akkor csak felmutatom a mutató és hüvelykujjam közé csippentett gyógyszert, aztán igyekszem a szájába ügyeskedni, a jutalom érte pedig az újabb pohár víz lesz.
Csak eztán olvasom el, hogy mit írt, az első részére csupán kurtán bólintok egyet, nekem rendben, egyelőre maradhat, csak az én dolgomat könnyítené meg, ha lenne némi segítségem az ágyba szenvedését illetően, s nem egy ájult Leonardot kellene valahogy bebűvészkednem, de ahogy a beteg óhajtja. A következő szavai azonban elgondolkodtatnak, és legszívesebben azt mondanám rá, hogy szó sem lehet róla, szükségtelen, hétfőn már lesz pénzem, nem kell még többet kiadnia miattam, de jelen állapotában erre nincs szívem, szóval végül egy bólintással koronázom meg a dolgot, majd leteszem a füzetet, nem írok semmit. Hazudnék. Így is megteszem, de talán emlékezni sem fog rá, nem tudom, abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy nem szeretném elfogadni, bármily jelképes is legyen az az összes. Eddig is épp eleget tett már értem, több bőrt igazán nem húznék le róla. Eszembe sem jut más alternatíva, hogy miért csinálná.
Fogalmam sincs, végül mennyi ideig ücsörgünk kint az erkélyen, talán be is sötétedik, de abban a pillanatban, ahogy lehunyódnak a pillái, s úgy érzem, álomország felé kacsintgat, tenyereimmel – immár másodszor – érintem finoman az arcát, hogy ébrenlétre simogassam, legalább annyira, hogy csekélyke közreműködést kapjak a bevonulást illetően. Nem maradhat itt, és most már nem fogom megengedni, hogy dacoljon az észérvekkel. Most az a jó, ha mihamarabb kiizzadja magából a kórokozókat, a láz tulajdonképpen a szervezet védekezése valami sokkal rosszabb ellen, szóval, ha ezen túl lesz, nem lehet baj. Amint felnyitja a szemeit, ismét egy kedves mosollyal találhatja szemben magát, de határozottságot sugalló tükreim viszont nem ismernek ellentmondást. Befurakszom a válla alá, így ösztökélve, segítve a felállásban, aztán elkezdem befelé terelgetni, és meg sem állok a szobájáig, ahova egyébként eszemben sem volt betenni a lábamat, korábban is megálltam a küszöbön, ám most kénytelen vagyok. Reményeim szerint sikerül is elérnünk odáig, de az már teljesen biztos, hogy a végére valósággal bezuhanok vele együtt az ágyba, pedig még fel akartam hajtani a takarót, hogy ne utólag kelljen kirángatni alóla. Félig-meddig rajta landolok, de igyekszem mihamarabb kiheveredni a számomra kínos, - igen, ismét kúszik némi vörösség az orcáimra, - számára jelenleg tán fel sem fogható kis baleset karmai közül, aztán reményeim szerint megtalálja a helyét az ágyában. Ez ösztönös dolog, mindenki tudja, még lázasan is, hogyan a legkényelmesebb neki. Azért a takarót valamelyest kihúzgálom alóla, és úgy vagyok vele, hogy a nadrágját is le kellene húznom, így is fel fog gyulladni, de az nem megy, bármennyire is próbálom rászánni magam…

Sokszor ittam már bort, de most is csak valami olyasmi, ami veszélyt jelent rám nézve, márpedig én még egyszer lehetőség szerint nem szeretném megtapasztalni, milyen az, hogyha kihasználnak. Az ég szerelmére, félelmetesen naiv vagyok, huszonegy éves vagyok, ki fognak még bőven, ez biztos, de talán nem annyira durván, mint az Ex, aki tulajdonképpen sosem volt a párom, hisz ő mindvégig tudta, hogy mire megy ki ez az egész játék.
Egy pohár azonban még nem olyan vészes, ennyitől nem feledem el, milyen a jó modor, nem tűnik el elmém ködös részében a közelmúlt borzalma, és engedek fel olyan mértékben, amilyenben bizonyosan nem kellene. Csalóka dolog az alkohol, pillanatnyi feloldozást ugyan ad, és egészen addig jó is, míg másnap fel nem ébredünk, és nem állapítjuk meg, hogy már megint mekkora baklövést követtünk el. Ő… őszintén szólva, korábban, egy éve repesve vártam volna, hogy belefeledkezhessek bármibe, amit nyújtani tud, kétségkívül elolvadtam volna egyetlen pillantásától, a bizonyára többnyire rendkívül kétértelmű szavaitól, gesztusaitól, most azonban ezek jó részét olyan szinten hárítom, hogy észrevenni sem vagyok hajlandó. Erre van szükségem, így nagyobb biztonságban érzem magam, mintha lenne hatalmam a helyzet felett, pedig megtanultam, hogyha egy férfi másként gondolja, ő fog nyerni.
A lasagne készül, a szokásos paradicsommal leöntés megesik, de igyekszem túllendülni rajta, nem hiányzik, hogy egész este ezzel szívja a vérem. Apropó, vajon milyen lehet egy estéje olyankor, amikor nincs itt hozzám hasonló zavaró tényező? Vajon mit csinál egy átlagos szombat este? Kíváncsi vagyok rá, hogy milyen úgy egyébként. Ugyanakkor tudom, hogy jó eséllyel ezen információ nélkül kell leélnem az életemet, mert nem fogok sokáig a városban maradni, csak kicsit összeszedem magam, aztán kitalálom, merre tovább.
Nem tetszik nekem, valami nem stimmel, látom, néha túlzottan is elbambul, fura, nem tűnik egészségesnek, de még egyszer nem játszom el az irgalmas, ájtatos nővérkét, majd csak akkor fogok elkezdeni aggódni, ha valóban probléma lesz. Nem szeretném, hogy megint azon szórakozzon jókat, hogy mennyire túlaggódom a helyzetet.
Megpróbálnék támasztékul szolgálni, és végül sikerül is, bár nem pont így terveztem. Ahogy erős ujjai a csuklómra fonódnak, egész sok minden játszódik le a fejemben, és nagyon vadul kell mantráznom, hogy nem fog bántani, még az ajkaim is mozognak, mintha beszélni akarnék, de hang sajnos nem buggyan elő torkom fogságából. Végül nyelek egyet, legyűrve minden kellemetlen emléket, amik elhintik bennem a félelem magvait. Ő nem akar bántani, jelen pillanatban legalábbis biztosan nem, csupán szüksége van egy kis segítségre. Ezt meg tudom adni anélkül, hogy pánikolva rohanjak világgá. Mikor már úgy érzem, hogy biztosabb lábakon áll, finoman visszahúzom a kezemet, nem gondolnám, hogy átlépte a határt, ez nem tudatos, inkább szükséges, kényszer szülte helyzet volt, így hát gond nélkül lépek túl az ügyön, hogy a széttört pohár, s szétfolyt bor tettekre sarkalljon.
Nem hiszem, hogy minden oké lenne, de ráhagyom, el tudja dönteni, mikor van baj, még ama gondolatot is igyekszem kiseperni elmém zegzugos vonulataiból, hogy túlságosan forró volt ujjainak érintése. A vacsorának pedig árthat, ha nem figyelnek rá huzamosabb ideig, úgyhogy immár mezítláb ácsorgok hamarost a tűzhely előtt, elkerülve a tócsamaradványokat, vélhetőleg hamarosan fel lesz mosva, ha ő nem, hát majd én megteszem, egyszerűbb, mint kerülgetni, s ha majd rászárad, még körülményesebb lenne.
Ajkaim összepréselődnek, ahogy a lapát a mosogatóban landol, oké, itt tényleg nincs rendben valami, úgyhogy a következő pillanatban el is zárom a gázt, mert szándékomban áll utána menni, és odaégetni nem szeretném a húst. Nem akarok én kis kullancsnak tűnni, aki nem akad le róla, és azt sem tudom, miért aggódom érte ennyire, talán elég volt hozzá az, hogy megmentett egy újabb megaláztatástól, mindenesetre most az sem érdekel, ha hamarosan mérhetetlenül elege lesz belőlem. Basszus, én megmondtam… Miért nem hallgat rám soha senki? Makacs öszvér.
Kilépek utána az erkélyre, a kő még valamelyest tartja a kellemes nappali meleget, így nem fáznak meztelen talpaim, ahogy leguggolok előtte, és szinte azonnal nyúlok az arca felé, hogy jobbomat a homlokára simítsam, majd egy röpke sóhajjal állapítsam meg, hogy íme, itt van az, amitől féltem, láza van. Annyira, de annyira tudnék rá haragudnék, ha nem aggódnék ennyire. Szerencséje, hogy az egészsége jobban érdekel, minthogy azt bizonygassam, lám, nekem volt igazam. Végül elemelem a kezem tőle, és visszasétálok a nappaliba, feltúrom a gyógyszeres dobozkát, azt is megtaláltam korábban, és lázcsillapítót keresek, ami mellé dukál egy pohár víz is, összekészítem hát őket, majd utána gyorsan beszaladok a fürdőbe, és egy kisebb törülközőt hidegvízbe mártok. Ezzel a hármassal termek alig három perc múlva ismét az erkélyen, és első lendületemmel a homlokára nyomom a hűvös törülközőt, majd kap a gyógyszerből is, előtte persze megmutatom a dobozát, hogy tudja, mit diktálok bele, végül pedig megitatom a vízzel. Ha ezzel megvagyok, beszáguldok a jegyzettömbért, és kapkodva írok rá egy mondatot.
”Ha úgy érzed, fel tudsz kelni, fogd meg a kezem, muszáj ágyba kerülnöd, lázad van.”
Ezzel kívánom nyilvánvalóvá tenni, hogy segítek neki eljutni addig, itt nem maradhat, bármily kecsegtető is legyen az éjszaka hűvös cirógatása. Még a végén egy kiadós megfázást is összeszedne pluszban így lázasan. Nem noszogatom, viszont az teljesen biztos, hogy nem fogom engedni, hogy itt kókadjon el nekem, szóval a kezem felé tartva várok egy keveset, és ha nem óhajt elindulni, akkor megkísérlem majd egyértelműbb, de szelíd erőszakkal megmozdítani, és beterelni a szobájába.

Kész szerencse, hogy ebéd közben legalább a rendelés formájában beszélhetett, s ki tudja, talán flörtölhetett is a dekoratív pincérlánnyal, aki kétségtelenül kellette magát, már amennyire én a testbeszédéből megítéltem, de ez engem egyáltalán nem érdekelt. Felőlem Leonard azt csinál, és azzal, akivel akar, csak megkönnyebbülnék, hogy nem kell megint bántanom azzal, hogy visszautasítom, mert nem érzem képesnek magam arra, hogy elviseljem bárki érintését, aki nem volt valaha szerves része az életemnek.
Úgy érzem, hogy a lasagne ötlete nyerő, nem hittem volna, hogy így bele tudok találni a dologba, csak az jutott először eszembe a boltban, amolyan egyszerű és nagyszerű kajának tartom, nem mellesleg remekül el lehet vele telni. Meg aztán, ez olyan, ami szerintem még melegítve is finom, bár voltak olyan sznob ismerőseim korábban, még Dubaiban, akik csak frissen voltak hajlandóak megenni bármit, másnap már szóba sem jöhetett. Mondanom sem kell, hogy ők nem magukra főztek.
Megfejthetetlen nekem ez az ember, nagyon sokszor ötletem sincs, mi húzódhat meg egy-egy gesztusa mögött, azt nem hinném, hogy le akarna itatni, annyira csak nem lehet alattomos, de mégis díjazza, hogy legalább egy pohárral iszom. Az tény, hogy némileg biztosan fogok oldódni tőle, de közel sem olyan mértékben, hogy megfeledkezzek magamról. Ahhoz azért még két-három pohárnyi kellene, de annyit nem vagyok hajlandó többé inni, ha férfi van a közelemben, elég volt egyszer belefutni ebbe. Tudom, hogy alkohol hatására durván oldódnak a gátlások, és lazulnak az erkölcsök, ilyen téren én sem különbözöm az átlagtól.
A hagymát derekasan felszeleteli, bár tippre ő is épp annyira van oda érte, mint én. Szerintem senki sem szereti, vagy ha igen, hát minden tiszteletem az övé, feleennyire sem lenne bajos a dolog, ha nem támadna tőle sírhatnékja az embernek. Bár, jobban belegondolva, ha én szeleteltem volna fel, legalább legálisan pityereghettem volna egy kicsit. Ezt már buktam, noha kicsit így is csípi a szemem, de a könnyekig nem jutok. Nagylelkűen azt sem veszem észre, hogy vele megesett, elvégre mi másért törölné a szemeit a pulóverbe. Nincs ebben semmi kellemetlen, de a férfiak még annyira sem szeretnek könnyezni, mint egy nőt sírni látni, legalábbis ez az elképzelésem róla, szóval nem tulajdonítok neki jelentőséget, csak sürgök-forgok, hogy kész legyen majd a vacsi. Így mondjuk le maradok a vörös szemű nyuszi effekusról, de egye fene, szerintem alapszínében egyébként is szebb a szeme. Amikor elkészül, már landol is a hagyma a forró olajban, aztán szépen sorjában belekerül minden, ami kell, míg végül pirulhat a hús is, én pedig nekilátok a többi apróságnak, ami nem oly időigényes, és éppen meglehet a hús felügyelete közben csinálni, főleg, hogyha ketten sürgölődnek a konyhában.
Olykor magamon érzem a pillantását, de szándékosan nem nézek oda, nem szeretnék megint zavarba jönni, mert vélhetőleg csak jobb dolga nem lévén, azt figyeli, mit csinálok, de ahogy magamat ismerem, simán sikerülne még ennyitől is vörösödnöm. Mostanra pedig már a bor is fűt egy kicsit belülről, kívülről meg a tűzhely közelsége, szóval nekem is melegem van azért rendesen, jót tenne némi friss levegő. Ő is így lehet vele, mert leveszi a pulcsiját, nos, rajtam nem sok levenni való akad, a blúzom alatt csak melltartó feszül, szóval nekem marad a ruhában párolódás lehetősége, de a lehetőségeimhez mérten ezt boldogan vállalom. A kigombolt inget észre sem veszem, ennyire nem merülök el benne, hogy feltűnjön, és vélhetőleg jobb is így.
Paradicsom, hát ezt nem hiszem el, összeszűkült szemekkel nézek rá, és legszívesebben vállon bökném, hogy ne vigyorogjon rajtam, mert ez nem vicces, ha az embernek nincs másik felsője, de azt hiszem, hogy ezt neki még nem sikerült realizálnia, különben átérezné a problémám súlyát. Nem otthon vagyok, hogy csak úgy lekapjam a blúzom, bevágjam a szennyesbe, és keressek egy másikat. Inkább csak nyelvet öltök, de azt sem akarom igazán, csak úgy megtörténik, de nem bánom, mert ezzel nagyjából egy füst alatt tudom vele közölni, hogy nem tetszik, hogy ilyen jól szórakozik rajtam, és hogy nekem ez annyira nem nyerő helyzet ám. Letörlöm a felesleget jobb kezem mutatóujjával, és nemes egyszerűséggel lenyalom róla, majd ízlelgetem egy darabig. Azt hiszem, tökéletesen megfelelő így. Látom, hogy a polc felé nyúl, és legyintek, hogy hagyja csak, megoldottam másként, de úgy tűnik, ezt már hiába teszem, nem látja. Végül a gurigát sem sikerül levennie, de határozottan egyértelműnek tűnik, hogy megszédül, én pedig már nyúlok is ki felé, hogy elkapjam, vagy ő kapaszkodjon meg bennem, így talán észre sem veszi, hogy ösztönösen a legközelebbi dologra fog rá, ami jelen esetben a felé nyújtott karom. Nekem sem tűnik fel, mert csak azt figyelem, immár kicsit közelebbről, hogy jól van-e. Az sem érdekel, hogy a zoknim már vörösborban ázik, és hogy egyes szilánkok egészen közel vannak a lábamhoz.
Figyelem, ahogy próbál magához térni, de nekem úgy tűnik, nincs jól, ám csak egy sóhajjal próbálok meg túllendülni a dolgon, nem fogok megint erőszakoskodni, hogy valami baj van, felnőtt férfi, tudja, hogy mire hogyan reagál a teste, szóval nem kell nekem ebbe beleugatni.
Végül visszahúzom a karom, és óvatosan kilépve az üvegtengerből guggolok le, hogy a nagyobb darabokat összeszedjem, aztán ha azzal megvagyok, leoperálom magamról a zoknimat is, pár pillanatra lecsücsülve a kőre, mert határozottan kellemetlen lenne a lakás kövezetének szempontjából, ha végigjárnám így.

Egyre több dolog tűnik fel, mióta nem hallok és nem tudok beszélni, könnyebben észreveszem azt az apró szájrágcsálást, ami mintha arra utalna, hogy valami zavarja, de inkább elfojtja. Értem én, elég pocsék, hogy ennyire céltalannak tűnök, de mentségemre szóljon, épp most rántották ki a talpaim alól a talajt, és fogalmam sincs róla, hogy mihez kezdjek. Vissza szeretnék menni Central Citybe, elvégezni az egyetemet, táncórákra járni, beleesni tök random idegenekbe, hogy egy hét múlva már azt se tudjuk, ki volt pillanatnyi vágyunk tárgya, gondtalan akarok lenni, azt akarom, hogy meg nem történtté tehessem az egészet. Ám nem megy, sírni támad kedvem a könnyedség iránti vágytól, elveszítettem, de mellett oly sok mindent, és nem hiszem, hogy olyan gyorsan vissza tudnám építeni őket.
Tudom, hogy minek tűnik az a mondat, még ha vélhetőleg rosszul is értelmezi, mert őszintén, szívesen maradnék, de nem érzem úgy, hogy szabad lenne, hiába mondja, nem találom normálisnak, és már így is ki lettem tépve a komfortzónámból, ahová egyelőre nem térhetek vissza. Egyszerűen túlságosan félek attól, hogy mi lenne, ha tovább maradnék, és tényleg, visszavonhatatlanul megkedvelném. Ostoba vagyok, képes lennék megint beleesni egy talán hasonló csapdába. Nem voltam paranoiás sosem, most sem vallom magam annak, de fogalmam sincs, mi mozgatja őt, s talán épp addig jó, amíg nem tudom. Nem szeretném eljutni addig, hogy legyen mit megbánnom, vagy esetleg lehulljon róla az a tökéletesnek tetsző fátyol, ami a szememben övezi. Igenis vannak olyanok, akik túl szépek ahhoz, hogy igazak legyenek. Nyelek egyet, ajkaim cserepesre száradnak azon gondolatom nyomán, hogy vágynék arra, megérintsem az arcát és eltöröljem róla egy finom simítással a beletörődés nyomat, mert biztosan nem úgy van, ahogy gondolja. Ez az egész teljesen másként ver bennem visszhangot, ám hiába emelem meg alig láthatóan a kezem, erőszakkal tépem el a tekintetem vonásairól, még épp időben, mert alig, hogy megfordulok, már könnybe is lábadnak a szemeim. Sietősen megyek vissza a nappaliba, hogy közvetítsem az információt, és mikor percekkel később már a kocsiban ülünk, nyoma sincs a pillanatnyi gyengeségemnek. Sosem szerettem, hogy ennyire érzékeny vagyok.
Az autó megkerül, a kocsikázás élményét ki nem hagynám, van jogsim ugyan, de autóm még nem volt, bár apa felajánlotta, hogy bármikor intéz nekem egyet, ha szükségét érzem. Eddig nem éreztem, a könyöradománya, a pénzben kifejezett nem létező szeretete nekem nem kell. Tudom, hogy ami anyától jön, az is az övé, de most kénytelen vagyok félretenni a büszkeségemet. Mint ahogy akkor is kínban érzem magam, amikor nem tudom kifizetni a részemet, ám próbálok ebben nem elmerülni, hisz ő ajánlotta fel az ebédet, cserébe viszont akkor már eszembe jut, hogy estére összeüssek neki valamit, kifejezendő a hálámat, és utána tényleg lelépek. Le kellene, ám egyelőre van valami, ami miatt mégsem teszem, talán még mindig ott húzódik a háttérben ama elképzelésem, hogy szerintem nincs rendben minden a sebével, talán csak önző vagyok, és képtelen vagyok elereszteni ezt a kellemes hangulatot, a társaságát. Esetleg mindkettőnek szerepe van benne.
A hozzávalókból relatíve könnyen ki lehet sakkozni, hogy lasagne gyanús a dolog, hiszen annak a tésztája semmivel sem keverhető össze, szóval elég csak arra az egy zacskóra ránézni. Egyszerű és nagyszerű, szerintem legalábbis, és mellesleg még laktató is. Talán nem kellene ennyit főzőcskéznem, olyan, mintha egész nap etetni akarnám, de őszintén, nekem is van némi mögöttes szándékom vele. Így elkerülhetem, hogy komolyabb témák kerüljenek előtérbe. Nyilván másnak egyéb ötletei is lennének a hálája kifejezésére, de én sajnos, nem sajnos, másként működöm.
A pulóverét látva elgondolkodom azon, hogy mi az isten haragját fogok kezdeni, ha paradicsomszószos lesz az egy szem blúzom. Elhiszem én, hogy szexi egy nő a szeretője, szerelem, akármije ingjében, de én nem akarok szexi lenni, és nem is a szeretőm. Következésképpen ezt el kellene kerülni, mert megint csak vörösödnék állandó jelleggel. Ráadásul, az ingjeibe biztosan beleivódott már az illata, az meg egészen kellemes az orromnak, és nem biztos, hogy jót tenne, ha azt szagolgatnám, amíg ki nem mosom megint a ruhám. Már ha kijönne belőle a paradicsom. Mi az istenért gondolok erre? Még a végén bevonzom…
Résnyire nyílnak ajkaim, mikor elolvasom a sorait. Vajon milyen lehet sértődötten? Felpillantok az arcára, és elvigyorodom, ahogy elképzelem, de aztán már fel is állok, hogy utána menjek, és csak a pulton kezdek el megint írni.
”Oké, de csak egy pohárral.”
Felé is fordítom, röpke részinformáció csupán, azt nem teszem hozzá, hogy könnyen a fejembe száll, csak alkalmanként iszom, akkor se sokat, tehát az én kreativitásomat roppant mód inspirálni fogja már egy pohárnyi is. Az a várakozó mosoly… Van benne valami, amit nem értek, vagy csak nem akarok, és akkor sem leszek éppenséggel kisegítve, amikor meglátom a következő szavait. Kukta, hát jó, ez kicsit nehéz lesz így szavak nélkül, de maximum majd a kezébe adogatom a dolgokat, és activityzek, hogy mit csináljon velük. Abszolút nem értem úgy, ahogy talán bárki más értené.
Jöhet is az első feladat, és általam leginkább gyűlölt tevékenység, mégpedig a hagyma szeletelés, szóval gond nélkül a kezébe nyomok egy fej hagymát, jelezve, hogy hajrá. Alig érezhetően, de némileg érintik tenyerét az ujjaim a mozdulat közepette, bár ez nekem most fel sem tűnik. Amíg ténykedik, én elkezdem kipakolni a többi hozzávalót, és közben pucolok egy kevés fokhagymát, majd kikeresgélem még a szekrényből, hogy mi lesz szükséges, még a tálat is előkészítem, amiben végül a sütőben landol majd a kész remekmű, legalábbis remélem, de szerintem ezt nem lehet elrontani.
Hamarosan már a tűzhelyen rotyog a hagymaágyon a hús, s csak ekkor emelem meg végre a vörösboros poharat, és emelem felé, hogy koccintsak vele, és nem törődöm azzal sem, hogy esetleg ő már beleivott. Csípőmet a tűzhely melletti konyhapultnak döntve emelem ajkaimhoz a poharat, hogy megízleljem. Apa nagy borrajongó volt mindig is, szóval ismerős vagyok valamelyest a témában. Egész kellemes fajta, bár már a palackjából is sejteni lehetett. Néha megkavarom a húst, ne égjen oda, és most talán érthető módon nem irkálok, inkább a feladatra koncentrálok, csak néha pillantok fel Leonardra közben, meg előkészítem a paradicsomszószt is, amitől még mindig tartok, de talán nem járok úgy, mint mindig.
Amíg a hús pirulgat, addig megcsinálom a besamel mártást, nos, ezt inkább nem bízom rá, mert ilyesmit nem szoktak tudni a férfiak, inkább addig a kezébe adom a fakanalat, hogy kavargassa a húst. Amint ezzel megvagyok, még kikenegetem a tepsit vajjal, addigra pedig már biztos kész van annyira a hús, hogy örömmel fogadja a paradicsomszószt, amit rá is zúdítok finoman, és örvendek, hogy megúsztam a piros pacát. Ám korai volt a dolog, hisz öt röpke perc múlva ki is derül egy kóstolás közepette, hogy a paradicsomnak bizony blúzon a helye.