Végigfutom a sorait, itt-ott egy apró mosoly szalad ajkaimra, majd kicsit mélyebben belemerülök a gondolkodásba egyes felvetések kapcsán. Meglehetősen gondban vagyok a vezetéknév kérdéskörével, nem szeretek füllenteni, de nem akarom, hogy tudja a valódi nevemet, pontosan azért, mert jó volna, ha nem találna meg. Valamiért úgy érzem, jobb távol maradnom tőle, talán pontosan azért, mert tulajdonképpen szeretek a közelében lenni. Komolyan az hiányzik most a legkevésbé, hogy beleugorjak a friss sebeimmel valami újabb őrültségbe.
Valóban határtalan az a vendégszeretet, de őszintén, nem vagyok benne biztos, hogy jól venné ki magát hosszútávon, ha én egy férfivel élnék. Egyelőre jó időre elég volt belőle. Meg aztán, így is látom, hogy olykor méricskél, bár igyekszem nem tudomást venni róla, de előbb-utóbb eljutnánk arra a pontra, hogy nem bírná türtőztetni magát. Vagy én csinálnék tőlem egyáltalán nem szokatlan ostobaságot. Egyelőre még ilyen téren semmi gond nem történt, eltekintve pár óvatlan érintéstől, és többnyire a részemről, eltekintve azt a reggeli dolgot, ami miatt az ágyon kötöttem ki. Te jó ég, milyen szánalmasnak tarthat a bénázásaimmal, pedig egyáltalán nem vagyok ilyen. Mentségemre legyen mondva, pár óránál tovább sosem kellett nélkülöznöm az érzékeimet, ha mégis, hát kommunikálnom nem volt kivel. Inkább nem is reagálok rá semmit, mindketten tudatában vagyunk szerintem, hogy nem fogok itt maradni, senki terhére nem lennék huzamosabb ideig, és őszintén, bármennyire is kedvelhető számomra az eddigiek alapján, nem egy idegen mellett szeretném nyalogatni a sebeimet.
”Ez egész jól hangzik.”
Igazság szerint, nem tudom még, hogy mit akarok kezdeni ezzel az egész helyzetemmel, merre tovább, hol kaparjam össze a darabkáimat, mit kezdjek egyáltalán magammal, hogyan folytassam tovább az életemet. Ezt azonban nem ebben a szent pillanatban fogom kitalálni, előbb szeretnék egy kicsit lenyugodni, bár ez a folyamat már szerencsére elindult, de jó volna nem mindenhol és mindenben rémeket látni. Az is lehet, hogy felszállok majd az első vonatra, és megyek, ahová visz, csak legyek a lehető legtávolabb az ismerőseimtől.
”Azért, a soha jobbannal óvatosan. Most jól vagy, de a láznak van olyan alattomos szokása, hogy este támad.”
Ezt talán ő is tudja, annál is inkább, hogy idősebb nálam, szóval vélhetőleg képben van, ha mégsem, most már tudni fogja. Egyébként, nem célom kifacsarni belőle semmiféle vallomást azt illetően, hogy igazam volt, nem az én stílusom, én tudom, és ez bőven elég nekem.
”Tényleg, nem jött le a sebedről a kötés?”
Elvégre, zuhanyozott, valószínűleg nem ártana kicserélni, de semmit sem fogok ráerőszakolni, szóval meglátjuk, hogyan reagál rá. Pár perces művelet csak, remélhetőleg kicsit már visszább húzódott a duzzanat… Azt nem tudom, mi lenne, ha ma éjszaka is lázas lenne, remélem, nem lesz az, mert tényleg nem maradnék tovább, viszont amennyire eddig megismertem, orvost nem hívna akkor sem, ha egyedül lenne.
”Sosem motoroztam még, de biztos jó lehet, szóval igen, szívesen kipróbálnám.”
Az ugyan nem szökik be a tudatomba válaszírás előtt, hogy a motorozás is olyan, ami közben igencsak közel kell majd lennem hozzá, de igyekszem nem belegondolni ebbe, elég lesz akkor, ha tényleg az lesz a mai közlekedési eszköz.
”Igen? Hmm… és melyik a kedvenc helyed?”
Elmélázom a kérdésem feltevése közben, észre sem veszem, hogy szabad kezemmel a hajam végét csavargatom, és megint sikerült ajkaimhoz érintenem a toll végét. Vajon mit szeret úgy igazán csinálni? Biztos nem olyasmiket, mint én, határozottan úgy gondolom, hogy nagyon mások vagyunk, más életszakaszban is járunk, más az, ami mozgat minket.
”Mert, ha van, akkor megmutathatnád.”
Ennek levésése közben elmosolyodom, tényleg szívesen megnézném, és őszintén remélem, hogy nem valami sztriptíz bár jellegű dolog az, bár azt hiszem, ő bőven van olyan tapintatos, hogyha mégis, akkor sem odavisz, hanem egy másik általa kedvelt helyre.
”Talán majd egyszer strandolunk együtt. ”
Nem fogunk, ebben biztos vagyok, egyébként, ha nem lennék kék-zöld megannyi helyen, és lenne fürdőruhám is, simán elmennék, de sajnos egyik eset sem áll fenn, igaz az egyik könnyedén orvosolható, a másik azonban nem. Az alapozó nem működőképes vízben. Egyébként, kezdek rájönni, hogy elég sok tartozásom lesz felé, ha valaha úgy alakul az életünk, hogy találkozunk még. Lehetséges, hogy nem kellene ilyen megjegyzéseket tennem. Mindenesetre már leírtam, szóval úgy marad.
”Nos, kiváltképp az egyik válfajában jeleskedem, történetesen a balettben, de egyébként a modern táncok is mennek, szerencsére igen jó ritmusérzékkel áldott meg az ég.”
Sőt, a hangom is szép, volt, most már semmilyen, szóval azt nem duruzsolhatom el neki, hogy még a dalolásomtól sem reped az ablaküveg.
”Már kislánykorom óta űzöm, és nagyon szeretem, sok mindenre megtanított, bár amellett, hogy látványra, szerintem legalábbis igen mutatós és szép műfaj, olykor iszonyatosan megterhelő tud lenni.”
Máskor meg kifejezetten jól jön a hajlékonyság, rugalmasság, ami a balettnek hála mára a részemmé vált, és nem, kifejezetten nem ARRA gondolok ám, bár tény és való, hogy ott sem mindegy. Eszembe jut a balett kapcsán Nanu is, és mosolyognom kell, nevetnék is, ha lenne hangom, de annak híján oly fölösleges, szánalmas kép lenne csak. Ettől függetlenül vicces a boxoló és a balett táncos egy családban.
”Biológia szakos vagyok, voltam, de mivel fél éve oda sem szagoltam, ezért gondolom hamarosan már nem leszek az.”
Talán megértő lesz az egyetem, ha felkeresem őket levélben, bár attól tartok, anélkül náluk sem járnék sikerrel, hogy nem kerekítek rendőrségi ügyet ebből az egészből, márpedig azt nem tehetem, akkor a képességemet is le kellene buktatnom, de attól szörnyen félek. Fogalmam sincs, mi lenne a következménye, ha kitudódna. Igaz, ott van az a piros csík is szerte a városban, aki üldözi a bűnt, de én a másik oldalon álltam, akaratomon kívül is, így nem volna épp életbiztosítás, ha kiderülne.
”De tudod a nevem, Athina vagyok, te meg Leonard. Bár, ha a vezetéknevemre vagy kíváncsi, akkor tessék: Athina Zoe Bonnet a teljes nevem. Na és a tiéd?”
Nem vagyok büszke rá, bár nem érzem teljes hazugságnak, mert anya vezetékneve a mai napig ez. Tekintettel arra, hogy mindketten diplomaták, kissé zavaró lett volna, ha ő is felvette volna az O’Leary nevet, hovatovább, a pénzt is a saját számlájáról küldi, tehát, mint átutaló is az ő neve fog megjelenni Leonard szemei előtt. Így még kevesebb kérdés is merül fel a helyzettel kapcsolatban, hogy a viselt nevemet mondanám. Ráérek majd problémázni azon, hogyan mosakodjak ki ebből a dologból, hogyha még látom valaha. Úristen, tutira el fogom ásni magam, ha ez kiderül. Sebaj, ez legyen a legnagyobb problémám a jövőben, de komolyan. Végül visszatolom neki a füzetet, aztán úgy döntök, bőven elég volt ennyi a lasagneből, valahogy nem vagyok igazán éhes, és besietek a fürdőbe, hogy megnézzem, mennyi van még a szárítóprogramból. Tíz perc. Na, annyit már fél lábon is kibírok ebben az ingben. Most, hogy a fürdő rejtekében vagyok, megint megszaglászom kicsit. Basszus, hogy lehet ilyen finom illata? Áhh, teljesen összezavarja a fejem még a az elmúlt időszakban velem történtek ellenére is. Felsóhajtok, majd visszamegyek a konyhába, ha közbe rám néz, akkor felmutatom tíz ujjamat, remélve, hogy leesik neki, mire gondolhatok. Részemről utána mehetünk, ahová akar, nekem tényleg teljesen mindegy. Egyértelmű, hogy nem egy itthon ülős fazon, én pedig nem fogom arra kényszeríteni, hogy másként kelljen töltenie a napjait miattam. Addig töltök magamnak egy teát, én melegen szeretem, és mivel nem olyan rég főtt le, ez még pont jó, s csak utána ülök vissza az asztalhoz, talán végzett is az írogatással.

Kíváncsian húzom magam elé a jegyzeteit, ezúttal egész sok válaszolnivalója akadt. Rátértem arra a taktikára, hogy megpróbáljak minél több információt kicsipegetni belőle, hátha valami esetleg utat mutat hozzá a jövőben.
Az első sorait olvasva, nyomban az arcomra szökik egy mosoly. Éppenséggel lennének alternatíváim az ideköltözésére, az öltözete kapásból maradhatna, pillantok fel rá a közénk feszülő asztal mögül, és a tekintetem lopva végigbarangolja, amíg az evéssel foglalatoskodik. Igazán jól áll neki az ingem, az alsónadrágot mondjuk lecserélhetné, valami íncsiklandóbb, nőiesebb darabra, de abban teljesen biztos vagyok, hogy a jelenléte jócskán feldobná az itthon töltött óráimat. Pláne, ha betoppantam után, kacér fény csillanna a szemében, és lassan, megfontoltan gombolgatni kezdené az amúgy is ingerlően vékonyka takaróállományt, hosszú ujjaival olykor a szövet alá simítva, mígnem az ing gömbölyű vállát végigcirógatva hullna a lábunk elé...
Na de, vissza a földre. Inkább visszafordulok a papír felé, és a számba tuszkolok egy falatot, hogy feltűnésmentesen megnedvesíthessem az ajkaim. Te jó ég, mennyire intenzív volt ez a jelenet... azt hiszem, a testem kezd lázadozni a két napos kényszerpihenő ellen. És a vadászösztön is jócskán dorombol már bennem. A préda viszont tilos. Tilos és tilos. Mondogatom magamban, miközben nekiállok körmölni, hátha úgy jobban az eszembe vésem.
„Hely éppenséggel lenne. És lelkes fogadóbizottság is. Csak hogy lásd, a vendégszeretetem határtalan.;-)” – viccelek persze, úgyis tudom, hogy nem maradna egy perccel sem tovább, mint ami szükséges lenne, és az ő szempontjából talán jól is teszi. Nem is meggyőzni próbálom, egyszerűen csak jól esik évődni vele egy kicsit, ez szerintem egészséges férfi és nő között. És azt sem bánom, ha sejti, nem egészen hatástalan rám a jelenléte. Ez egy nőnek mindig jól esik, talán neki is, főleg, ha látja, hogy attól függetlenül nem akarok visszaélni a helyzettel. Mert ezt látnia kell az eddigiek alapján. Ha rá akartam volna mozdulni, már számos alkalommal megtehettem volna.
Ugyan nem beszéltünk arról, hogy mi történt vele, de azt érezheti rajtam, hogy ha olykor kicsit engedek is az alapvető énemnek, azért túlnyomórészt próbálok tekintettel lenni rá.
„A terv a következő: még meghívlak egy kávéra, és nyolckor indulunk. Ha ez szimpatikus. Felvesszük a pénzt, és kiviszlek az állomásra.” – Bár mikor leírom, csak azután jut eszembe, hogy azt sem tudom, hová akar menni. Mindegy. Majd úgy is javít az elgondoláson, ahogy neki tetszik.
„Soha jobban. Hála az ápolónőmnek.” – Azt úgysem húzza ki belőlem, hogy igaza volt, és tényleg orvoshoz kellett volna mennem. Még ha utólag nem ártana belátnom, akkor sem. Viszont nem tudom, megúsztam-e ennyivel a dolgot. A közérzetem egyértelműen javult, de estére nincs kizárva, hogy visszatér valami az elmúlt éjszaka tortúrájából. A nehezén azonban már egyértelműen túl vagyok. Most már inkább a seb az, ami érzékenyebb a kelleténél, ezt a zuhanyzásnál is tapasztalhattam, de annyira nem vészes, hogy különösebben foglalkoznom kellene vele. Majd elmúlik.
Apró bólintással jelezem, megértem, hogy nem akarja a mozit, és immár egy fokozattal mélyebb kört futtatok végig, hogy mit is csinálhatnánk. Mikor visszakérdez, hogy én mivel múlatom szívesen az időm, eszembe is jut néhány újabb alternatíva.
„Szeretsz motorozni? Szívesen bemutatlak a kisasszonynak, ha van hozzá kedved. Én nagy rajongója vagyok.” – Szinte hallom magam, hogy ezt milyen doromboló hangon adnám neki elő, ha szóban mondanám. Tényleg a szívem csücske a járgány, nem is tudom, ő vagy az autóm van-e jobban hozzám nőve.
„Szeretek úton lenni, betérni ide-oda, van néhány kifejezetten hangulatos hely a városban.” – Azt inkább nem kezdem el ecsetelni, hogy szeretek ismerkedni, és egészen gyakran alakul úgy az este, hogy egy olyasforma buliban kötök ki, ahová eredetileg egyáltalán nem voltam hivatalos.
Újabb vigyor kúszik az arcomra a strandolást olvasva. Pedig az sem lenne egy megvetendő program.
„A strandolásra azért könnyen rá tudnál venni:-)” – a fürdőruhavétel lenne a legkisebb akadályozó tényező. Ha belegondolok, hogy... nem, inkább nem gondolok bele. Inkább lecsapok az újonnan elém került információra.
„A tánccal nagyon kíváncsivá tettél.” – És be is úszik lelki szemeim elé a lehetőség, hogy este ebből még akár ízelítőt kapjak. De azt hiszem, azért nagyon meg kell dolgoznom. – „Mesélj róla.”
A sejtésem megvalósul, valóban negatív irányba terelte a női személyességre vonatkozó megjegyzésemet, pedig leginkább csak neki akartam bókolni vele. Hogy részéről nincs szó semmi ilyesmiről. Éppen azért, úgy érzem, jobb, ha inkább nem feszegetem a témát.
Az az „egyszerűen csak” után érezhetően majdnem előjött valami, aminek végül mégsem látta helyét jelenleg. Vagy úgy gondolta, hogy jobb, ha nem tudok róla. Valahogy az az érzésem, hogy a közelmúltra vonatkozhatott. Vetek rá egy fürkésző pillantást, de végül ezt is reagálatlanul hagyom.
„Na és mit tanulsz?” – próbálom inkább erről az oldalról megközelíteni. Ha ezt tudom, mindjárt könnyebben belövöm az érdeklődési körét is. És a kört is egyszerűbb szűkíteni. Ahhoz, hogy a nyomára bukkanhassak, már csak egyetlen információ hiányzik, amit viszont nem tudom, elárulna-e. De egy próbát mindenképp megér.
„Jut eszembe, még nem is tudom a neved. Mit szólsz egy alkuhoz, ha elárulod, én is elárulom az enyém. Nem fogok nyomozni utánad, ne aggódj, csak egy kicsit személyesebbnek érezném ezt a találkozást.”
Leteszem a tollat, és várakozóan csúsztatom elé a papirost.

xxx | |

Természetesen adok neki is egy adagot, amikor kér, ez nálunk mindig természetes volt, bár általában anya szedett mindenkinek, legalábbis, addig, amíg még négyen voltunk. Utána már kicsit rapszodikusabbá vált a dolog, bizonyára anya és apa között is folyamatosan romlottak a dolgok, bár én a mai napig nem tudom igazán, hogyan is állnak ők egymással, de ehhez sok közöm sosem volt, az én életemen nem változtatott, lévén apával sosem volt nagyjából semmiféle kapcsolatom.
Addig eszegetek, amíg ír, aztán megint az olvasnivalóval foglalkozom, és amint a végére értem, elég széles érzelmi pallettát felmutatva az arcomon, már el is kezdtem fűzni a szavaimat.
"Mi célból kellene belehúznod? Nyilvánvalóan már így is feszegetem a vendégszeretet határait. Ide csak nem költözhetek. :D"
Ezt totálisan abszurdnak gondolom, és nem is értem igazán, mit szeretne elérni a szavaival. Örökké nem maradhatok, nem is szeretnék, nem miatta, egyszerűen ezen az időszakon egyedül kell átrágnom magam, megemésztenem, hogy elvesztettem a hallásomat és a beszédkészségemet, valamelyest meg kell békélnem vele, és kitalálnom, hogyan tovább. Ehhez nincs szükségem senki társaságára. Az is kulcskérdés jelenleg, hogy merre tovább. A családom minden tagja nagy világutazó, talán el kellene úgymond menekülnöm valahová messze, ám ugyanakkor ott van az a tény, hogy Nanu Central Cityben él, márpedig, őt szeretném megkeresni. Utána is elmehetek még bárhová szerintem. Csak erre a látogatásra is fel kell készülnöm, mert fogalmam sincs róla, hogyan fogadja majd a defektjeimet, illetve az is jó kérdés, hogy mit mondanék neki.
"Igen, amint megjött a pénzem. Jesszus... tényleg, holnap már hétfő. Mikor kell menned dolgozni?"
Azt senkitől sem várom el, hogy az otthonában hagyjon egyedül, míg dolgozik, nem is mennék benne, eszemben sincs ilyesmit játszani.
"Egyáltalán, hogy vagy? Egészségügyileg?"
Ezt is muszáj megkérdeznem, mert bár úgy néz ki, nincs baja, de az más amit esetleg érezhet. Bár, talán be sem vallaná, sőt, az eddigiek alapján biztosan nem, szóval halálosan fölösleges kérdés, de toll lévén kiradírozni már nem tudom.
"A színház ki van lőve, film is csak feliratos lehetne, bár a cukrászda jól hangzik. Te egyébként miket szeretsz csinálni?"
Nem szeretnék ötletelni, bevallom, mert fogalmam sincs róla, mivel lövök mellé, meg aztán, miattam sok minden ki van lőve, amik nem is nagyon jutnak alapból az ember eszébe, de most egyértelmű, hogy a színház és a mozi kapufa, pedig elég hétköznapi dolgok. Vannak ugyan feliratos filmek, de én szeretem hallgatni is, amit nézek, anélkül csak a szívem fájdul bele, hogy ez már nekem szóba sem jöhet.
"Én jobbára csak egyetemre, és táncórákra jártam, olykor kiruccantunk bulizni a szobatársaimmal, de semmi eget rengetően különleges. Szerettem strandolni is, de azt hiszem, azt egyelőre mellőzném."
Nem voltam sosem egy kifejezetten izgalmas csaj, látszik is a vonásaimon, hogy eléggé kínosan érzem magam az egyszerűségem okán, de ez van. Ami meg a strandot illeti, egy rakás érv szól ellene, kezdve az alap nincs fürdőruhám kérdéskörén túl addig, hogy nem akarom álló délután egy szál fürdőnadrágban bámulni.
"Sejtettem, hogy elég nagy hódolója vagy a női nemnek, vagy inkább igennek, nézőpont kérdése."
Különösképpen nem foglalkoztat a dolog, csak nyugodtan, én a magam részéről nem állok be a nem tudom, milyen hosszúságú sorba, de egy ilyen férfinak biztosan akad nő minden ujjára, és még válogathat is. Holt biztos, hogy nem egy hozzám hasonló tündérbogárra áhítozna, nagyon nem vagyok a nagybetűs nő példaképe. Talán túl egyszerű és egyben túlságosan félénk vagyok hozzá, jelenleg pedig még nőnek se nagyon érzem magam, csak egyes pillantásai sugallják azt, hogy eme elgondolásom elég gyenge lábakon áll.
"Örülök, hogy ízlik, kedves egészségedre. Szoktam, igen, bár sosem kellett volna igazán, de mikor elköltöztem otthonról, elkezdtem tanulgatni, egyesek szerint istenadta tehetség vagyok benne. Szerintem csak kezdők szerencséje. Felhizlalni pedig nem akarlak, egyszerűen csak... Mindegy."
Érezhetően majdnem kibukott valami, de még idejében meggondoltam magam. Egyáltalán nem szeretném terhelni a magánéletem részleteivel, és a közelmúltról sem vágynék beszélni egyelőre senkivel sem, de úgy tűnik, még írásban is sikerült kis híján megfeledkeznem magamról.
"Nem, egyetemista vagyok, vagy voltam, nem is tudom. Kollégiumban laktam eddig, de most kénytelen leszek másik alternatíva után nézni."
Ezen a ponton elhúzom a számat, mert határozottan nem örülök a dolognak, de ez van, majd megszokom, hogy már semmi sem olyan, amilyen volt.

Jól esik a puszi, amit kapok, főleg azért, mert tudom róla, hogy tartózkodik az érintésektől, röpke együttélésünk során erre már volt alkalmam rájönni. És az okát sem túlságosan nehéz sejteni, kitalálni, a testén itt-ott előzöldellő nyomok akaratán kívül is tájékoztatnak róla, hogy nem is olyan rég elég rossz kezekbe kerülhetett. Azért valahol remélem, hogy konkrét megerőszakolásra nem került sor, bár a bántalmazás sem sokkal enyhébb bűn egy férfi részéről, azért még mindig inkább ez.
Azt ugyanis csak megtippelni tudom, hogy mi történhetett, a verés és a nemi erőszak miatt is tartózkodhat a férfiaktól. Faggatózni viszont nem csak tapintatlan lenne, de ha friss az élmény – már pedig a nyomok alapján az –, nem szívesen kényszeríteném rá, hogy újra felidézze a történteket. Másrészről persze közöm sem sok van hozzá, de a nyakamban a város egyik legjobb ügyvédjével – a drága húgocskám személyében –, talán felajánlhatnám neki a segítségemet.
A bökkenő csak az, hogy valamiért van egy olyan érzésem, hogy nem fogadná el. És talán nem csupán azért, amiért a pénzre is alig-alig bólintott rá, halvány tudomásom leledzik arról, hogy a bántalmazott nők általában nem tanúskodnak szívesen az erőszakoskodók ellen. Félelemből, büszkeségből, a megaláztatástól való viszolygásból, vagy mert számomra felfoghatatlan okokból kifolyólag tortúrájuk ellenére továbbra is kötődnek az elkövetőhöz. Pedig az ilyen patkányoknak egy sötét, nyirkos cellában kellene megrohadniuk.
Kicsit odázom még a kérdést, de nem vagyok benne biztos, hogy ki fogom bírni, hogy ne hozakodjak elő vele. Az az ijedt rebbenés, amit produkál a legfinomabb érintésemre, csak még jobban megerősít ebben az elhatározásomban.
Az asztalhoz ülve azonban hamar eltereli a figyelmem, előbb az étellel – intek neki, hogy előbb szedjen magának nyugodtan, majd egy sunyi mosollyal én is tartom a tányérom, hogy nekem is pottyantson egy adagot –, aztán pedig a válaszokkal, amik a korábbi soraimra érkeznek.
Eszem egy-két falatot, amíg átfutom a kacskaringós betűket, majd inkább leteszem a villát, felveszem a tollat, és nekilátok az írásnak.
„Tekintve, hogy holnap elmész, annyira azért mégsem. Ez azt jelenti, hogy bele kell húznom.:-P” – Azt viszont örömmel fogadom, hogy még annyira nem vagyok fekete azon a bizonyos listán. Vajon mivel tudnám rávenni, hogy adjon meg valami elérhetőséget? Elég kreatív fickónak tartom magam, de ez a feladat most eléggé sarokba szorít. A pénz ugyan jó ötletnek tűnt, de nem tudom, hogy így is el fogja-e vinni. Eredetileg azért kapta, mert akkor még azt hittem, hogy az eredeti tervei szerint még a tegnapi nap folyamán elhagyja a lakást, az utalás viszont csak hétfőn érkezik, ergó valamiből szállást kellett volna foglalnia, ellátnia magát stb. Most viszont, hogy a lázam miatt itt maradt, gondolom, már erre az egy napra nem akar köddé válni, tehát a pénzre sem lesz igazán szüksége.
A telefonszám szintén kilőve, hiszen láthatóan nincs nála semmi ilyesmi, és nem is lenne biztonságos számára a régi azonosítóját megtartani, majdnem biztos, hogy ha rendeződnek a dolgai új mobilja lesz, vadiúj számmal.
Címet szintén nem tud megadni, hacsak az anyjáék lakhelyéről nem érdeklődöm. Illetve ott van a számlaszám, amiről érkezik majd az utalás. Több nyomom egyelőre tényleg nincs. Még a nevét sem tudom, jut eszembe hirtelen, és lelombozottságomban egy kissé oldalra szökik az ajkam, pedig ez milyen alapvető információ.
„Ugye csak holnap mész?” – kérdezek rá azért mégis, mert az előbb csak megelőlegeztem, de egyáltalán nem baj, hogy kétszer is látja leírva, hátha nyom egy grammot a meggyőzési folyamatban. – „Bízom benne, így viszont gondolkodhatunk rajta, hogy mit csináljunk délután. Mozi, színház, cukrászda, bármi?:-) Tudom, hogy nem ismered a várost, de Central Cityben hová jártál szívesen?" – Elvégre fiatal, biztos kimozdult, és volt jó pár kedvenc helye, mielőtt bajba került volna. A hallása elvesztése persze némileg akadályozhatta a programszervezésben, de a feliratos filmek, előadások neki sem jelenthettek gondot.
Szóval kényelmes az alsóm, mosolyodok el egy kicsit ezt a mondatát olvasva. Egy Gallianotól csúnya is lenne, ha nem kényeztetné, ami rászorul. Körbenyalintom az ajkaimat, és még mielőtt túlságosan belelendülnék a képzelgésbe, és túl sok ingert küldenék a saját nadrágomba, inkább ugrok is a következő szövegre.
„Ugyan. Meg sem közelíted ezt a fogalmat. Hidd el, volt alkalmam megtapasztalni a női szeszélyeket...” – firkantom le, majd egy kicsit megállok, nem vagyok benne biztos ugyanis, hogy jó ötlet volt a nőügyeimről mesélni, de végtére is huszonkilenc éves vagyok, bizonyára gondolja, hogy nem egymagamban éltem le lassan krisztusi korhoz közelítő életemet. Álszentkedni meg nem hinném, hogy a legjobb taktika lenne. Olyan is van, amikor az őszinteségnek nagyobb ereje van, mint a legfinomabb szálból font hazugságnak.
„Örülök, hogy sikerült előcsalogatnom, és nem egyedül kell falatoznom. Egyébként finom lett!;-)” – Tényleg finom, remélem, nem tűnik fel neki, hogy néhány falat után inkább már csak turkálgatom a villával, az előbb azt hittem, hogy éhes vagyok, de már ennyi is egészen eltelített. Nem igazán esik jól, de másra sem vágyom, talán még a láz hagyatéka lehet.
„Gyakran szoktál főzni? Vagy csak engem akarsz felhizlalni?:-)” – ide pedig talán szépen be tudom kapcsolni a következő kérdést. – „A szüleiddel élsz egyébként? Vagy saját lakásban?” – nem tudom, hány éves lehet pontosan, de ránézésre egyetemistának tippelném, szóval egyik lehetőség sincs igazán kizárva.
Egyelőre úgy döntök elég is ennyi faggatózás, nehogy megijesszem vele, és még amúgy is itt áll előttünk az egész délután. A tollat a papírra fektetem, és átcsúsztatom hozzá a füzetet.

xxx | |

Nem voltam felkészülve arra, hogy ennyire leragad majd a látványnál, azt sejtettem, hogy adózik majd pár pillantással a lábaimnak, de ez már-már zavarba ejtően sok. Ebből a szemszögből, ahonnan ő pislog felfelé, illetve, jobbára inkább előre, szerintem érthető, hogy miért ragaszkodtam valamihez, ami biztosítja a megfelelő takarást. Nyelek egy aprót, próbálok nem nagyon feszengeni, és nem arra gondolni, hogy az az állat egy ilyentől már rángatott volna magával. Végigfut a hátamon a hideg. Fogom valaha még élvezni, hogy egy férfi végignéz? Vonzónak tart? Esetleg… akar engem? S én akarok majd valaha még bárkit is? Bosszantó a gondolat, hogy egy ilyen pasival vagyok egy fedél alatt két napja, és elképzelni sem tudom, hogy bármiféle testiség kialakuljon, annyira tagadom a képet, hogy az már fájdalmas. Ezzel szemben azt hiszem, az ő képzelete némileg meglódult. Ha lenne hangom, egy torokköszörülést biztos eszközölnék, így viszont ez elmarad, helyette inkább én módosítok a látványon, és guggolok le, mert van egy olyan érzésem, hogy egy darabig képes lenne még rezzenéstelenül nézni kifelé a fejéből. Nem hibáztatom egyébként, azt hiszem, sokan hasonlóképp reagáltak volna, ha egy szépérzéküknek megfelelő nővel találják hasonló helyzetben szembe magukat, illetve, annak a combjaival. Arról nem ő tehet, ami velem történt, és nem tett semmit, csak nézett. Azt meg szabad, legalábbis azt hiszem, némi zavarral képes vagyok megbirkózni, eddig is jól ment.
A puszi csupán egy apróság, megteszem, mert szeretnék neki köszönetet mondani, és elég hamar rájöttem arra, hogy fura mód az nem zavar, ha én érintek meg valakit. Határok nyilván itt is vannak, nem tennék olyat, ami ráutaló magatartással párosulhatna bárki szemében. Annak olyan következményei lehetnének, amitől a világból kirohannék. Ez egy ártatlan kis puszi, senki sem szokta az ilyesmit tovább gondolni. A mosolya alapján azt hiszem, nem lőttem nagyon mellé a gesztussal, de mielőtt rosszra fordulnának a dolgok, mert mindig megtörténik, inkább felveszem a nyúlcipőt tálcástul, de a mozdulat valahol ideges összerándulásban végződik, amikor megpróbálom elkapni a kezemet az érintése elől. Nem fair tőlem, tudom, hogy még ez is kiakaszt, de nem tehetek róla, még azt is nehezen viselem, amit előre látok, ez pedig tökéletesen váratlanul jött. Sikerül azonban megtartanom mindent a kezemben, viszont ennek következtében sietősebbre veszem a lépteimet. Annyira, de annyira gyűlölöm, hogy egy riadt kismadárrá váltam.
Könnyű belefeledkezni a tányérok kirakásába, a lasagne illata édesgeti az orromat, csak most, a második együtt töltött, és egyben szabadon töltött napom végére esik le, hogy miért ennyire fontos az étel. Nem éheztetett, nem erről van szó, de sosem azt ettem, amit én szerettem volna, hanem amit elém rakott. Nem volt választásom, még csak főzni sem engedett, most jól esik a lelkemnek, hogy ilyen téren nincsenek határok.
Amint ezzel megvagyok, hagyom, hogy ő szedjen az ételből, persze, ha ragaszkodik hozzá, hogy én kezdjem meg, nem fogok akadékoskodni, és az első falat után elkezdek írni is.
"Esetedben erre még bőségesen van mód."
Talán a bőségesen túlzás, fogalmam sincs, miért írtam oda, talán csak szeretném, ha tudná, hogy nem gondolok róla semmi rosszat, bármit is higgyen ő. Kerek-perec leírni viszont valahogy nem megy, és szükségtelen is. Holnap, amint megjött a pénzem, elmegyek, és nem fogom megkeresni. Tudom, hogy nem, mert zavar, hogy nehezen uralom a gondolataimat a közelében. Nem szeretnék még egyszer olyan őrületes hibát elkövetni, mint majdnem egy éve.
"Ne aggódj, nagyon is kényelmes. Köszönöm szépen!"
Bár a puszi pont ezért született meg, de azért leírom szavakkal is, valahogy kikívánkozik. Úristen, bár beszélhetnék. Annyira, de annyira szeretnék, hiányzik. A saját csivitelésem, ami másoknak talán bosszantó lehet olykor, de vissza szeretném kapni, és hallani is szeretnék, most épp főleg őt. Könnyű elmélázni azon, milyen lehet a hangja, de biztosra veszem, hogy közelében sem lenne a valóságnak az elgondolásom.
"Ahogy nézem, most már éhen pusztulni nem fogsz. Komolyan nagyon sajnálom, hogy ilyen problémás vagyok."
Azzal már tolom is felé az irományt, és eszem pár falatot. Annyira rossz belegondolni, hogy a történtek előtt teljesen simán húztam volna azzal az agyát, hogy úgy tűnt, tetszett neki a látvány, de most eszemben sincs megtenni, csupán üresnek érzem magam, félnek, egy részem eltűnt, és nem tudom, visszakaphatom-e valaha. Talán fel kellene keresnem egy pszichológust, de meglehetősen fárasztónak ítélném leírni neki minden problémámat, szóval kötve hiszem, hogy ezt meg fogom ejteni. Egyébként, egész jól sikerült a lasagne, kicsit ropogósabbra sült a kelleténél, de legalább nem éget meg. Az sem jellemző rám, hogy elfeledkeznék az ételről… Elszoktam sok mindentől, és rengeteget kell majd dolgoznom azért, hogy legalább egy kis részem visszakapjam.

Elveszi a kezemből az alsót, én pedig igyekszem inkább arra összpontosítani, hogy most már ki fog merészkedni a csigaházzá avanzsált fürdőből, és nem arra koncentrálni, hogy milyen áldozatba került a sikeres kicsalogatási manőver.
Letelepedek az ajtó mellé, és sorban válaszolgatni kezdek a mondataira, és ez le is foglal annyira, hogy már csak azt érzékelem, amikor az ajtón kilépve megtorpan mellettem. A fejemet automatikusan balra fordítva a fedetlen combjaival nézek farkasszemet, ez pedig olyasmi, ami nem ereszti könnyen a pillantásomat.
Nem is szándékosan, de a gondolataim arra tévednek, hogy milyen festői látvány fogadott volna, ha a boxerem nélkül, egyes egyedül a kék ingben sétált volna ki azon az ajtón. Talán tényleg jobb, hogy nem így történt, mert még a gondolatra is érzem, hogy a vér bizsergető ösvényen haladva, lefelé vándorol a testemben.
Már a második nap kezd úgy a végéhez közeledni, hogy jó szokásomtól eltérően nem voltam nővel, ezt pedig a bioritmusom sokkal jobban számon tartja nálam. Most is ő jelez, ideje lenne, hogy elhanyagolt férfivoltom egy kis figyelmet élvezzen. Az orrom hegyétől mindössze pár arasznyi távolságban megjelent kecses futóművek pedig lehengerlően könnyedén hatnak az inspirációmra.
Már-már fájdalmasan gyönyörű ez a lány, most már megállapíthatom, részleteiben is, nem csak az összképben elmerülve. Szívesen végigfuttatnám az ujjbegyeimet a vádlijától kezdve a térdhajlatán át combjai feszes vonalán, és ezután minden bizonnyal nehéz lenne meggyőznöm magam, hogy fékezzek le ennél a pontnál. A tenyerem szívesen rásimulna formás fenekére, ami innen alulról szemlélve nem rejtőzik el szégyenlősen a tekintetem elől.
A beáldozott kegytárgyam a formának engedelmeskedve megadóan feszül rajta, mintha ő már most élvezné mindazt, ami nekem egyelőre csak ábránd tárgya lehet.
Talán neki is feltűnik, hogy kissé elvesztem az érkezésével feltáruló látványvilágban, mivelhogy a tekintetéig nem sikerül eljutnom. Viszont megfelelően orvosolja a problémát, azzal, hogy leguggol hozzám. Remélem, nem hibáztat az előbbi bámészkodásért, igazán nem tehetek róla.
Számítok rá, hogy kihúzza a kezemből a papírtömböt, és ráfirkant néhány szót, hogy milyen faragatlan vagyok, de a megjelenő mosolya elbizonytalanít, és persze az előbbiek után le is fegyverez.
Nem tudom, hogy most mi következik, csak azt érzem, hogy valami egész biztosan lesz, a pillantásom kíváncsian, már-már rezzenéstelenül várakozva barangolja be az arcát, kicsit úgy érzem magam, mintha újfent lassított felvételben működnék, pedig a láz már egészen biztosan elhurcolkodott belőlem. Még ha átmenetileg is.
Végül közelebb hajol, és ajkai lehelet finoman arcom bőrét érintik. Egyetlen másodperc az egész, de a rebbenő melegség, a puha érintés és a közelségéből fakadó, kellemes illatfoszlány mélyen befúrják magukat az érzékeimbe.
Halványan elmosolyodok a gesztuson, a mimikám ezúttal mellőz minden megszokott szemtelenséget és ravaszságot, kissé elmélázóbb mosoly ez inkább, azon töprengek, mikor is kaptam utoljára puszit egy nőtől, aki nem a húgom, sem az anyám, sem a baráti körömköz tartozó hímegyedek által lefoglalt hölgyek.
Nem tudom felidézni. Talán ezért is hat most ilyen kivételesen, pedig milyen apróság. Mikor felállni készül, bal kezében a tálcával egyensúlyozva, jobbjával a jegyzettömböt kihúzva az ölemből, a kezem tökéletesen átgondolatlanul utána nyúl, és az alkarját érintve igyekszik támasztékot nyújtani neki.
Gyorsan meglép tőlem, és a konyhaasztal felé veszi az irányt, ez pedig nem is baj. Ideje összeszednem magam. Mégis mi a manót művelek? Azt hittem, ez majd a vég előszele lesz, úgy a hatvanadik életévem küszöbén, mikor már egy könnyed puszitól is bárgyún vigyorgok, és a fiatal lányok egy kacér pillantással is könnyűszerrel zavarba hoznak.
El is hessegetem a gondolatot, te jó ég, ez még oltári messze van, jelenleg én vagyok az, aki sorra hódítja a női szíveket, és ha meg akarnám szerezni, ezt a lányt sem lenne nehéz magamba bolondítani. Ez egészen biztos.
Mégis mi az, ami visszatart?
Feltápászkodok a földről, és utánamegyek. Leeresztem magam a székre, majd hozzálátunk a kissé kései ebéd-reggelinknek. Alig várom, hogy visszakerüljön hozzám a papír.

xxx | |

Érdekes úgy kukkolni az ajtó részén keresztül, hogy ő tulajdonképpen ennek egyáltalán nincs tudatában, és kicsit szégyellem is magam miatta, de kíváncsi vagyok. Úgy tűnik, nem tettem túl boldoggá a soraimmal, de hát, mi olyat írtam? Mármint, lemondtam az alsónadrágjáról, és elvagyok idebenn, semmi olyat nem írtam, amitől így kéne kinéznie. Azt hiszem, egyáltalán nem értem a férfiakat, de fölöslegesnek is érzem a próbálkozást ilyen téren, talán soha nem is fogom. Jelenleg persze nem is akarom, bár az zavar, hogy komor vonásokat látok rajta. Mindenesetre egyelőre ez van, majd később valahogy jobb kedvre derítem, csak sikerülni fog még… Eddig is egész jól ment, legalábbis azt hiszem.
Mikor elmegy, visszahúzódom az ajtó réséből, nem fogok ott rostokolni, amíg vissza nem jön, a kávémat teljesen nyugodtan megiszom addig, s tűnődve figyelem a mosógép számlapját, még majdnem egy óra van belőle, ami meglehetősen soknak tűnik egy helyben ücsörögve, de kibírom, belehalni nem fogok. Ennél sokkal rosszabb dolgok is történtek már velem, ez azokhoz képest semmiség. A kávé legalább finom, és jól is esik, talán kicsit felpörgök tőle, ami most határozottan szükséges, mert nem érzem épp fizikailag sem a topon magam, ha pedig ez társul a lelki gyötrődésemhez, annak aztán jó vége már abszolút nem lesz. Legalább már tiszta vagyok, a hajam is sokkal frissebb, ami azért sokat dob a közérzetemen, bár attól a gondolattól nem vagyok képes szabadulni, hogy ebben az egy szál ingben valami olyasmi képet közvetíthetek Leonard felé, hogy biza feltett szándékom elcsábítani. Ő adta, tudom, mégis, ez a gondolat nem ereszt, pedig erről szó sincs, sosem voltam az a végzet asszonya típus, aki ilyen eszközökkel akarna levenni egy férfit a lábáról. Épp, hogy nem akarom, de így nem fog menni, mert hát bármi is történt, annak azért még tudatában vagyok, hogyan festek külsőleg, és sokak szépnek találnak. Ez ugyan a belső kisugárzásom kihunyása révén jelenleg közel sem tökéletes, de nem is bánom. Legszívesebben elkerülném, hogy valaki arcán lássam még az életben a fellobbanó vágy szikráit, a fantáziának aztán már semmi sem szab határt, és mérhetetlenül szerencsésnek mondhatom majd magam, ha másnak nem fog eszébe jutni erőszakkal elorozni tőlem azt, amit magunktól szokás adni, és nem fájdalmas nyöszörgés, hanem gyönyörittas sóhajok kísérik a folyamatot.
Hirtelen fehér zászlóként jelenik meg a „lobogtatott” alsónadrág, és szó nincs arra, mennyire megkönnyebbülök. Egyszerűen imádom érte, hogy minden ellenérzése ellenére mégis kaptam egyet, ezt valahogy muszáj leszek meghálálni. Az ég szerelmére, én mindig csak hálálkodom. Szerintem, ha végül visszatérek majd a saját életem romjaiba, örülni fog neki, hogy nem csücsül a nyakán egy kis szőke, akivel csak a baj van. Oda is sietek, és kihúzom a kezéből az anyagot, magamhoz mérem, leesni nem fog rólam, hála a gumis deréknak, persze nyilván elég vékonyka darab vagyok, szóval nehéz is lenne ennél passzosabbat találni. A célnak így is megfelel, szóval bele is bújok gyorsan, és máris sokkal jobban érzem magam. Valószínűleg nem érti a problémámat, de őszintén, az alsónemű által fedett testrészem az utolsó, amit közszemlére tennék valaha is, még véletlenül sem. Egyszerűen olyan fokú tabu témává avanzsált a szememben az utóbbi időben, hogy gondolni sem akarok rá, mint ahogy női mivolt élvezetét és szeretetét is csúnyán megtépázták.
Aztán nincs más hátra, mint előre, a törülközőt felakasztom száradni, és a tálcát felemelve elindulok kifelé. Igen ám, de az valahogy nem szerepel az elképzeléseim között, hogy ott ücsörög az ajtó mellett, és közvetlenül mellette lyukadok ki. Megtorpanok, és lepillantok rá, meglehetősen közelről szemlélheti meg az áhított látványt, a hosszú combjaimat, noha nekem fogalmam sincs arról, hogy ez érdekelte. Mindenesetre kapott a sorstól egy kis kárpótlást a nadrágjáért. Már csak azért is, mert igencsak formás lábakon és popsin pihen, szóval gondolhatna rá úgyis, hogy az alsójának bizony már nagyon jó.
Épp ekkor fejezi be az írást is, szóval abban már nem zavarom meg, viszont mosolyogva leguggolok mellé, hogy kivegyem a kezéből a tömböt, és a tollat, így már nem kell becsúsztatnia, és hogy érezze, nem csak kajával tudom tömni hálából, egy apró, reppenő puszit lehelek az arcára, amolyan köszönetképpen. Tudom, nem sok, de most úgy éreztem, így tudom a leginkább kifejezni, hogy mennyire köszönöm. Utána persze igyekszem felállni, hogy biztonságba helyezzem a tálca tartamát, és megnézzem, mit írt nekem ezúttal…

A hüvelykujjból ítélve értékeli a kávét, jókedvemet pedig csak fokozza a tudat, hogy hamarosan előlibben a fürdőszobából, én pedig kedvemre kigyönyörködhetem magam a hosszú combjaiban. Nemsokára be is nyújtom a törölközőt, amit a nemes célra kiválasztottam, ekkor kerül vissza hozzám a jegyzettömb, és buzgón olvasni is kezdem a sorait.
A kezdeti mosolyom viszont, mire a végére érek, szinte teljesen legörbül az ajkaimról. Helyette inkább rágcsálósan elhúzom a szám, és a homlokomon ösztönösen végigsimítva azon töprengek, hogy hogyan is oldjam meg a szituációt. Azt persze nem veszem észre, hogy az ajtó réséből Athina is figyeli a mozdulataimat.
A füzetet hanyagul a földre ejtve kisétálok a konyhába, és a tűzálló kesztyűt magamra öltve kiműtöm a lasagne-t a sütőből. A tűzhely tetejére súlyzózóm, és a széleit vizsgálgatva meg kell állapítanom, hogy még épp időben érkezett a felmentő sereg. Kicsit talán túlsült, de nem égett még meg.
Teendőim nehezebbik része viszont még csak most következik. A lasagne példájára Athinát is ki kellene műtenem valahogy a fürdőből, ez egészen nyilvánvaló, még csak a hogyanjára nem sikerült rájönnöm. A legjobb ötletemet utasította ugyanis vissza az előbb, én nem értem, mi baja a törölközővel, sokkal jobban takar, mint egy bugyi, vagy egy férfi alsónemű, de már több ízben megtanultam, hogy a női logikát roppant fárasztó, és sok esetben lehetetlen nyomon követni.
Hamar fel is hagyok vele. Besétálok a szobámba, és sorban kihúzgálom az alsóneműs fiókokat. Mégis melyiket adhatnám oda? – futtatom végig a tekintetem becses garnitúrámon. Kiveszek néhányat, de rövid tanakodás után más-más mondvacsinált indokot hozzáfűzve mindet hamar vissza is pakolom a helyére, és megvakarom a tarkóm. Végül felsóhajtok, kiveszek egy fehér, elegáns, passzos fazonú boxert, és szándékosan nem hagyok sok időt, hogy meggondolhassam magam, kanyarodok is ki a fürdőszoba felé.
Odaértem után átnyúlok a még mindig meghagyott résen, és nem teszem le a földre, hanem várom, hogy elvegye a kezemből az összehajtott ruhadarabot. Meg-megforgatom a számban a nyelvem, közben pedig a lábaimnál heverésző irattömböt veszem szemügyre, mintha már azt fontolgatnám, hogy mit is fogok válaszolni.
Zavarban vagyok. Bár igyekszem felülemelkedni rajta. Elvégre ez csak egy nyamvadt alsónadrág. Nem maga a kincstári koronaékszerem.
Remélem, hamar elveszi a kezemből, majd ha ez megtörténik, telepedek is le törökülésbe az ajtó melletti vékony falrészhez, és magam elé fordítom az írnivalót.
„Na igen, kérdés, hogy honnan indul az ember. Van, amit már nem lehet tovább rombolni.:-)” – Persze csak viccnek szánom, nem vette volna észre a kettős smiley-mat? Csak a fél arcom volt szomorú, a másik fele nagyon is értékeli, hogy elnézi nekem ezeket a kis melléfogásokat.
„Nem voltál tapintatlan” – forgatom meg a kezemben a tollat a további szavak után kutakodva. Az igazságot mégsem írhatom ide. – „Csak – húzom át többszörösen a szót, hogy tényleg ne látszódjon belőle semmi.
„De azt nem garantálom, hogy nem lesz bő egy kicsit:-)” – Talán nem is egy kicsit, ez pedig a halovány zavarom ellenére is egy pimaszkás félmosolyt csal az arcomra.
„Lasagne kipipálva. És ha most már nem jössz ki, miattad fogok éhen pusztulni, remélem, ezzel tisztában vagy.” – Az órámra nézek: már lassan dél van, épp ideje a reggelinek. Nem mintha olyan egetrengetően éhes lennék, de azért a gyomrom elviselne néhány falatot, ennél is fontosabb viszont, hogy kicsalogassam valahogy önkezű száműzetéséből.
Ahogy elkészülök, becsúsztatom neki a lapot, majd felállok, és a konyhába masírozok. Előkészítek néhány tányért és poharat, végül pedig a lasagne-t és az általa készített teát is az asztalra szervírozom. Most már csak ő hiányzik a képletből.

xxx | |

Meglehetősen nagy kínban vagyok idebenn, nem is értem, hogy nem figyeltem erre, mikor végig ezen kattogtam. Jellemző, azt hiszem hogyha valamit nagyon meg szeretnénk jegyezni, akkor végül pont az megy majd ki a fejünkből. Mindenesetre nincs mit tenni, már leírtam, amit, és csak a válaszra várok, tekintettel arra, hogy vagy az, vagy itt várom meg az alsóneműmet. Nem szeretném, ha az utóbbira kerülne sor, de meg fogom tenni, amennyiben nem lesz más lehetőségem. Maximum halálra unom magam közben, meg ő is, na, nem mintha amúgy olyan érdekfeszítő jelenség lennék, de azért valamennyire csak lekötöm a figyelmét.
A várakozás most sokkalta kínosabban telik, mint eddig, nem vagyok benne biztos, hogy jól veszi ki magát a kérésem, épp ezért szolidan az ajtóba ütögetem párszor a fejem, míg múlnak a percek.
Végül ismét a kávé illata kúszik az orromba, és mikor meglátom a tálcát az ajtóban, kinyújtom a kezem, hogy feltartott hüvelykujjal jelezzem, értékelem az ötletet. Le is ülök piknikezni a fürdő közepére, a szőnyeg és a fenekem közé azért még odaillesztem a törülközőmet. Noha nem vagyok épp halálosan béna, de valahogy a napokban semmi sem sikerül.
Megízesítem a kávémat, és miközben belekortyolok, elkezdem olvasni, amit írt, és elég hamar eljutok oda, hogy elhúzzam a számat. Úgy tűnik egyelőre, hogy ez olyan nap, amikor semmi sem akar összejönni. Elkezdek írni közben, de a kávé miatt lassabban megy, de egyébként nem is baj, ha húzom az időt. Hümm, lehet, hogy a jövőben csadorban kellene járnom, az megoldaná a problémáimat.
"Mi ez a szomorúság? Azt hittem, hogy jó dolog, ha nem rombolod a rólad kialakított képet."
Nem kifejezetten értem, mi a problémája, hacsak nem olyasmi választ várt, hogy odavagyok érte, de azzal meg nem szolgálhatok, és akkor sem vallanám be, hogyha így lenne. Sejtéseim szerint akkor még elégedettebb lenne magával.
"Sajnos nem, szóval akkor inkább megvárom, míg lejár a program."
Talán kicsit még nyirkos lesz, de hát istenem, annyit kibírok. Egy apró törülközőtől nem érezném biztonságban magam, fogalma sem lehet róla, hogy már eleve ez a csak ing téma is zavar, nincs kedvem pluszban még minden pillanatban azon kattogni, hogy vajon kilátszik-e valami, avagy sem.  Túl rövid az ing, és alapvetően sosem volt gondom az arcpirítóan rövid szoknyákkal, meg aztán, kellemes látványt nyújtanak bennük a lábaim, de újabban ez valahogy egyáltalán nem vonz. Az persze elég egyértelműnek tűnik, hogy nem akar vagy nem tud nekem nadrágot adni, de sebaj, túl fogom élni, én sem szívesen adnám oda senkinek az alsóneműmet viselésre, nem is értem, hogy gondoltam.
"Elnézést a tapintatlanságért!"
Most már még úgyse szeretnék kimenni, nem biztos, hogy képes lennék a szemébe nézni. Szerintem, ha totálisan le kívánnám járatni magam, akkor sem sikerülhetne jobban. Csak éppen ez nem szerepelt a terveim között, mégis remekül csinálom.
"Jesszus, elzárnád a lasagnet? Már egészen késznek tűnik az illata. A kávét pedig köszönöm, úgy tűnik, kifejezetten szükségem van rá."
A kaja valahogy totálisan kiment a fejemből, nem is értem, hogyan lehetséges. Tisztára meg vagyok zavarodva, nem tudom, mi van velem, hogy ennyire dekoncentrált vagyok, talán csak a fáradtság.
Mikor aztán benyújtja a törülközőt, én kitolom neki a tömböt, és pár pillanatig még ott maradok, kukucskálva alulról felfelé, kényszeredett mosollyal vonásaimon, és próbálom kifürkészni az arcát vizslatva, hogy mennyire néz idiótának.

Talán rendkívül faragatlan dolog rögtön bekuckózni magam a fürdőbe, de felettébb slamposnak és igénytelennek érzem magam ma délelőtt. A tükörbe nézve megállapítom, hogy nem ártana egy hajmosás, szóval megnézem, hogy milyen samponja van, ha férfi, akkor csak átöblítem majd a tincseimet, az is bőven elég lesz. A semminél legalábbis lényegesen több. Ám szerencsém van, uniszex sampon, szóval jó lesz nekem is. Egy csekélyke kis gondoskodás, sokkal jobban fogom magam érezni friss hajjal, zuhany után.
Be is vetem magam gyorsan a rózsa alá, miután a kötelező mosás adagot betettem, és pillanatokon belül már csorog rám a kellemes hőfokú víz. Sóhajtva döntöm homlokomat a csempének, és hagyom, hogy kicsit ellazítson a víz, és a gondolat, hogy talán most tényleg nem kell félnem semmitől. Az ajtó ugyan nem zárható kulcsra, ahogy néztem, de csak nem lesz olyan pofátlan, hogy kukkoljon. Nem venném észre jó eséllyel, de szerintem nem ragadtatná magát ilyesmire.
Pár perc múlva a hajam is kap egy szép adag vizet, én pedig lehunyt szemekkel adom át magam az élménynek. Nagyon szeretek pancsolni, fürdőkbe járni is imádok, s ilyenkor valahogy könnyebb elmerülni a szép emlékeimben. Van miből merítenem, anyának sok mindenért hálás lehetek, tökéletes volt számomra a maga szerepében, míg apáról ez nem mondható el. Valahol őt hibáztatom azért is, hogy a saját korosztályom férfitagjai sosem érdekeltek. Ha így lenne, hát sosem keveredtem volna össze vele, és azt hiszem, Leonard sem lenne képes folyton rabul ejteni a figyelmemet, bár talán oly sokkal azért nem idősebb nálam. Nem vagyok jó a tippelgetésben ilyen téren.
Jó alaposan megmosom a hajamat, aztán a tusfürdővel is átsikálom a testemet, mintha legalábbis ezer éve nem fürödtem volna, pedig tegnapelőtt történt.
Már kinn ácsorgok a szőnyegen törülközőbe csavarva alul-felül, amikor is tudatosul bennem, hogy ezt istenesen sikerült elszúrnom. Lesápadva nézek a mosógép felé, és halkan kifújom a levegőt, legalábbis remélem, hogy halkra sikerül. Most mi a búbánatos jó eget csináljak? Elképzelésem sincs róla, legalábbis azon túl, hogy itt megvárom, amíg szárazak nem lesznek a gönceim. Végül ennél maradok, addig a lehető legtöbb nedvességet igyekszem felitatni a hajamról, és az ujjaimmal próbálom kicsit megszelídíteni a kócos bozontot, de végül feladom, és igénybe veszem Leonard fésűjét. Eltart egy darabig, de legalább telik az idő. Valóban sokkal jobban érzem magam tiszta hajjal.
Közben az orromba kúszik a kávé illata, és nem is értem, azt miért nem főztem, ma már nem másnapos. Sebaj, még megtehetem, mindenesetre, eléggé megkívántam. Amint száraz vagyok, belebújok legalább az ingbe, és a tükör előtt nyújtózva próbálom kideríteni, mennyire egyértelmű, hogy valami hiányzik. Nos, nagyon, ez így nem lesz jó.
Ez az a pillanat, amikor látom nyílni az ajtót, és pánikszerűen kiáltanám, hogy maradjon kinn, de hang híján esélytelen a dolog. Végül nem nyomul be, csak becsúsztatja a papírt, mérhetetlen nagy kő esik le a szívemről, és az ajtó takarásában oda is megyek, hogy felvegyem a földről, majd olvasni kezdjem. Legalább ezzel is telik az idő.
Aligha érthetek egyet az elejével, de ráhagyom, ha szerinte nem miattam sérült meg, nem fogom ostorozni magam, úgymond vehetem feloldozásként, ami most ismét csak könnyít a lelkemen.
A jól haladok valami olyasmit sugall nekem, hogy sikerült rátapintanom a lényegre, ami először ugyan megmosolyogtat, utána viszont már inkább aggasztani kezd. Tényleg szeretnék egyelőre távol maradni a férfiaktól. Jobb lesz, ha benn megvárom a ruháim száradását, még a végén azt fogja hinni, hogy direkt provokálom. Hányszor hallottam ezt, istenem...
"Ez az információ nem publikus. Valóban olykor küzdesz az imázsrombolásért, de egyelőre sikereket még nem igazán értél el."
Mondhattam volena, hogy nem halad, de nem véletlenül ég a talaj a talpam alatt. Mennék már innen messzire, túlságosan kockázatosnak érzem a közelében tartózkodást.
Az utolsó kérdésére összevont szemöldökkel sóhajtok egyet. Most erre mit írhatnék? A kamuzás nekem nem megy túl jól, és van egy olyan érzésem, hogy nem fog békén hagyni, ha nem tudja, mi bajom. Végül úgy döntök, hogy inkább akkor bevallom, aztán lesz, ami lesz. Csak van valami passzentos alsónadrágja, ami nem lógna rajtam, nem egy vastag ember ő sem.
"Nem, nincs. Képzeld, az a galád mosógép elorozta az összes ruhámat, szóval szükségem lenne még valamire, hogy szalonképes legyek... Tudod, macinaci, alsó naci, vagy valami hasonló, különben sértenem kell a közerkölcsöt, amit még akkor sem tennék meg, ha esetleg a köz szívesen venné. Ellenkező esetben megvárom itt a program lejártát, és utána majd kimegyek."
Beharapott szájjal nyújtom ki neki végül a füzetet, biztosra veszem, hogy nálam soha az életben senki nem járatta le jobban magát előtte, de hát ez van. Feleségül úgysem akarok hozzá menni, dilis szőke meg úgyis minden férfi életében akad szerintem. Ettől még kínos, de nincs mit tenni, mert nem célom még akaratomon kívül sem felhergelni, márpedig tudom, hogy egy nő egy szál ingben könnyedén elér ilyesmit.