Elég egyetlen kósza pillantást vetnem a nyíló ajtóra, és meglátni a kilépőt, hogy tudjam, el kellene kapnom a tekintetemet, de nem megy. Azt szeretném, ha rám nézz, hogy ne üzenj hadat a semmivel. Miért? Mert nem vagyok olyan, mint a legtöbben? Ez jár? Közöny? Nem értem, miért zavar, hisz így könnyebb nekem is, sokkal egyszerűbb hidegnek maradni, ha senki sem döngeti a falaimat, mégis zavar. Tényleg igaz, hogy nekünk, nőknek semmi sem jó.
Vissza a kávéhoz, már rég kihűlt, így nem szeretem, de ha hang nem képes kijönni a torkomon, hogy elsuttogja a nevét legalább, akkor legyen mindegy, mi az, ami bemegy. Nem tudom, mi emel végül fel ültemből, és indulok meg, hogy megzavarjam a hálója békéjét, de tudni akarok valamit, itt és most, mert úgy hiszem, tőle már nem fogom, hogy valami olyan szinten félrecsúszott, hogy már meglepetést sem érdemlek. Akarom, és kész, nő vagyok, örökkön kíváncsi, fiatal, és bár sebzett, de a mának élő, bohó lélek, aki vágyna kikukucskálni a romjai alól, és ha már vele nem tudtam megtenni, legalább azt tudjam, mi van benne. Könnyű meglelnem, lelkiismeret furdalás nélkül nyúlok oda, és bontom ki, csak úgy magammal vinni nem szeretném, az tényleg nem volna szép. Kék íriszeim könnyedén futnak végig a pár betűnt, a szépen ívelt formákon, és nekem fel sem tűnik, hogy megremegnek az ajkaim azon nyomban, mikor tudatosul bennem, hogy csak azért nem adhatta oda, mert már nem akarja, hogy ott legyek. Reszkető ujjakkal tolom vissza a vastag meghívót a borítékba, és engedem le az éjjeliszekrényre, ahol hagyták. Pár pillanatig még ott állok, és nézem, majd lehunyom a szemeimet, párszor nagy levegőt veszek, és kifújom, hogy aztán elforduljak, és kisétáljak a szobából, nem gondolva arra, milyen kellemesen zavarba ejtő volt mellette ébredni tegnap.
Már ismét a széken ülök, mikor visszasétál, és most azonnal a boríték sem fog feltűnni neki, ugyanúgy tettem vissza, és csak ha felemeli, mikor szükségesnek ítéli, hogy odaadja valakinek, akit szívesebben elvinne, fog rájönni, hogy megnéztem. Akkor bizonyára már mindegy lesz. Sosem éreztem még ekkora késztetést arra, hogy fogjam magam, és láthatatlanná válva tűnjek el, de sajnos szükségem van anya pénzére, ezáltal még egy darabig a társaságában kell időznöm, ami szemlátomást nem lesz egyszerű, mert a háta közepére sem kíván, legalábbis, addig nem, míg nem leledzik ruhában. Ha elememben lennék, lazán odavágnám neki, hogy köszönöm, hogy megkímél attól, hogy hülyeséget csináljak. Nanu akkor tutira rendkívüli módon büszke lenne rám, és mi tagadás, én is magamra, de most csak egy eltátogott jó reggeltre futja. Vajon mi a jó benne? Azt még igenis megengedem magamnak, s ezáltal neki is, hogy pillantásunk egymásra találjon, jó eséllyel utoljára ebben az életben. Ilyen lapokat kaptunk, ez van, a nagy egészben mindketten csak szürke, homályos pacák lehetünk a másik szemében, aminek örülnöm kéne, de valahogy nem tudok. Hát létezik, hogy én keserűséget csempésszek valaki életébe. Gyűlölöm ezt a gondolatot. Úgy sajnálom. Egy mély sóhajt követően végül lehajtom a fejem, azt hiszem, itt már nem maradt semmi, amit lenne értelme leírni.
Az nem zavar, hogy esetleg rájön, kitéptem pár lapot, bár az üresekből, a régieket érintetlenül hagytam, már nem tudom, oda akarom-e adni neki, de sosem voltam olyan, aki sértetten visszabújik a csigaházába, és nem vesz tudomást a külvilágról, így dolgozva fel a problémáit. Megkapja a levelemet, még ha át is kell passzíroznom az időközben felépített falon keresztül. Sosem fogom megérteni, mit miért csinál, hogyan működik, de talán így kell lennie. Most nem vagyok olyan állapotban, hogy harcoljak a saját megítélésemért, így hát olyan maradok a szemében, amilyennek most lát, még ha ebben nincsen semmi pozitív, akkor is.
Bólintok, mehetünk, fel is állok gyorsan, és elindulok kifelé, már csak percek maradtak, és nem csinálok semmit, elengedem a lehetőséget, bármi lógott is a levegőben, mert kénytelen vagyok, mert gyenge vagyok, és a padlóról még úgyse tudom megvédeni magamat, mint amennyire eddig tettem, az meg tudjuk, mennyire gyatrán ment. Párszor rápillantok, míg gurul alattunk az autó, de érzem, hogy már bezárkózott, így minduntalan már csak visszahajtom az ülésre a fejem, és üveges tekintettel bámulok ki az ablakon.
A bank épülete előtt megvárom, míg leveszi a pénzt, vagy tudom is én, mit kell csinálni, hogy megkapja, s mikor végül kiszállok, csak annyit teszek, hogy elveszem tőle a pénzt, és cserébe – nem túl jó biznisz, tudom én – a telefirkált lapokat nyomom a kezébe. Ennyi, mindenki mehet a maga dolgára. Köszönöm és sajnálom.
A következő sarkon befordulok, és addig megyek, amíg nem érek annyira néptelen terepre, hogy láthatatlanná váljak, de akkor azonnal megteszem, és jó darabig nem is jövök elő, csak amikor már fogalmam sincs, milyen messze vagyok, és tulajdonképpen hol… A hogyan tovább egy másik probléma, most kell egy motel, meg új ruhák… mintha ez lenne a legfontosabb a világon.

Kedves Leonard,

fogalmam sincs, mivel sikerül ilyen szinten a lelkedbe gázolnom, de bármi is volt az, sajnálom. A tompa üresség és tehetetlenség arra késztet, hogy megosszak veled valamit a viselkedésemmel és a miértjeimmel kapcsolatban. Nem kellett volna, hogy tudd, de zavar, hogy ennyire keservessé váltak a szép pillanatok.
Még csak huszonegy vagyok, szinte gyerek, élveznem kellene az életet, szórakozni a vakvilágba, egyik pasi után falni a másikat. Valami ilyesmit tesznek a korombeliek, nem? Megtettem, egy évvel ezelőtt még egész jól ment, tavaly júniusban megismertem valakit, szerettem, azt hittem, ő is, és a legundorítóbb módon bánt el velem, ahogy egy nővel lehet. Elvette a magamba vetett hitemet, a szabad akaratomat, ki voltam szolgáltatva a kényének, kedvének, majdnem fél évig tartott, mire képes voltam elszökni tőle, de akkor már nem hallottam, és a beszédre is képtelen voltam. Orvoshoz sosem vitt, nem meglepő, gondolom, lévén elég hamar lekapcsolták volna. Fogalmam sem volt, mit tegyek, hová menjek, rettegtem, és még mindig sajgott mindenem a legutóbbi verésétől. Az első vonat célszerűnek tűnt, de azt nem gondoltam, hogy cseberből vederbe esek, és itt is épp egy erőszakoskodó alakba botlok. Isteni szerencsém, hogy jöttél, talán már halott lennék, ha nem így van. Szóval köszönöm. Még akkor is, ha te nem hálálkodhatsz a sorsnak, amiért megismertél, én… csak azt szeretném elmondani, ha ugyan még lehetőségem lenne rá, hogy te nem csináltál semmit rosszul, nagyon kedves voltál majdnem végig, egyszerűen én vagyok elrontva. Eszméletlenül csodálatos férfinak tartalak, de ez nekem most nem elég, nem elég arra, hogy megfeledkezzek saját magamról, a lelkem sebeiről.
Sajnálom, hogy sosem tudhatom meg, mi lett volna, ha…

Athina

//Én is nagyon szépen köszönöm, elmondhatatlanul imádtam.   :11:     //

Ó, ha tudnád, hogy épp azért kell elkerülnöm a közeléből, mert fogalmam sincs, meddig léteznek még így a falaim. Meddig vagyok képes megvédeni önmagamat. Időre van szüksége, nem tudom, mennyire, talán nem sokra, talán igen, de abban biztos vagyok, hogy a feldolgozásban nem segítene az, hogy odavetem magam szó szerint az első férfinak, aki szembejött. Na jó, a második volt. Mindegy, mennyire vonzódom hozzá, és folyton libabőrös vagyok tőle, már attól is meg tudnék veszni, ahogy képes nézni. Talán meglehet, pont annak tűnik a fürdőszobába vonulásom, ami valójában. Menekülésnek. Hosszú percekig csak az ajtónak döntött fejjel állok, próbálok észre térni, s végül lendületet veszek, hogy megejtsem azt a zuhanyt, meg persze kimossam a homokos cuccaimat, próbálok erős maradni, nem elveszíteni a fejem semmiféle értelemben, még csak könnyeket sem akarok, emlékezni a múltra, vagy a jelen miatt keseregni, mert érzem, hogy valami baj van, de fogalmam sincs mi, igaz, talán jobb is így. Meglehet, ha tudnám, fejvesztve menekülnék. Legalább a víz némileg megtisztít, és összeszedem magam, és a szeme elé bírok kerülni. Alig húsz perc múlva azonban már bebizonyosodik, hogy hiába tettem, mert Leonard úgy döntött, ma már nem kér többet belőlem. Kissé sápadtan figyelem az ajtaját, majd pillantok el a papírtömb felé, máshogy áll, mint mikor elmentünk. Megállok felette, összeszorítom az ajkaimat, ahogy végül felveszem a tollat. Mégis… Mi a fene történt? Mit tettem? Nem voltam elég kedves? Elég korrekt? Nem mosolyogtam eleget? Nem… nem, erre nem is akarok gondolni, nem akarom még csak feltételezni sem, hogy ilyen felszínes lenne.
"Elég lesz a bankhoz, utána már boldogulok."
Mivel nem tudom, hová mehetnék, egyelőre fölöslegesnek látom az állomásra menni, majd meglátom, talán még a városban maradok pár napot, valahol magam nyalogatva a sebeimet. Milyen hivatalos, milyen száraz. Vajon ez most miért zavar? Miért fáj? Képtelenségnek tűnik már az is, hogy kiigazodjak magamon. Csak sóhajtva nézem a betűket percekig, míg végül én is odaírok még pár fölöttébb lényegtelen szót.
"Jó éj! Athina."
Mit mondhatnék? Megremeg a toll a kezemben, miközben leteszem. Miért van ennek olyan keserű szájíze? Komolyan nem értem. Alig három nap, s mégis mennyi mindent megmozgatott bennem, bár nem úgy tűnik, de nem fogom élvezni, hogy el kell mennem, csak épp tudom, hogy semmi értelme megsebezett kismadárként vergődnöm. Ő hattyút érdemelne, ami most nem vagyok, de talán majd jut neki egy másik. Valaki, aki tökéletes lesz a számára, egyszer, ha ő is akarja. Most még szerintem nem, inkább élne bele a világba, élvezné minden ízében, s ez így is van jól, én is ezt tenném, ha nem ütöttem volna meg így a bokámat.
Elpillantok az ajtó felé… keserű, hangtalan nevetéssel csóválom meg a fejem. A régi Athina, akiben nem volt félelem, és szikrázóan ragyogott minduntalan, örömmel vetette volna bele magát bármibe. Utána ment volna, hogy kiengesztelje, testével rebegve bocsánatot a történtekért. Ő már nincs. Én vagyok, én pedig egy pohár víz után besétálok a vendégszobába, hogy ágyba bújjak magam is. A tömböt magammal vittem, szükségem van rá, nem tudom miféle indíttatásból, de írni akarok pár sort neki úgymond búcsúzóul. Végül ez ringat álomba, bár abban sincs semmi köszönet.
Valahol az éjszaka közepén válik az egész végtelenül nyomasztó, fullasztó rémálommá. Záporozó ütések, jól irányzott pofonok, szétfeszített lábak, diadalittas röhögés. Ám néma marad a nyöszörgés, a sikolyokat nem képes hang világgá kürtölni, csak forgolódom, összeizzadom a lepedőt, pedig semmi hasonló nem történt az elmúlt két napon. Csak az arcát látom magam előtt, azért, akit egyszer szerettem, és mégis olyan csúnyán tönkretett. Vajon meg fogok valaha szabadulni ezektől a képektől?
A reggel túl gyorsan jön el, fáradtabbnak és nyúzottabbnak érzem magam, mint mikor lefeküdtem. Könnymaszatos arcomat a párnába törlöm, muszáj embert faragnom magamból, így senki szeme elé nem kerülhetek, bár a tegnapi után azt hiszem, nem sok vizet zavarna a jelenlétem Leonard szemében sem. Nem tudom, mit tettem, csak azt, hogy bánt az egész, de okosabb ma reggelre sem lettem. Nem számít… Már nem, nem szabad, hogy számítson. Semmi értelme. Egyszerűen alig van bennem élet, ahogy kikászálódok a fürdőbe a megszáradt ruháimért. Annyira szánalmas, hogy ezek vannak rajtam napok óta, esküszöm, első dolgom lesz venni új göncöket. Nem vagyok alapvetően ennyire felszínes, viszont igényes igen, és most határozottan nem érzem magam nőnek. Zsongó fejjel, és csalódottan még úgyse.
Pár perc múlva hét, lefőzök egy adag kávét, abból jut majd a házigazdának is, ha kér, aztán… nos, úgy döntök, nem fogok többet főzőcskézni, nincs semmi jogom hozzá, nem vagyok sem a barátnője, sem a szeretője, hogy kicsit is otthon érezzem magam. Kicsit kanalazok a lasagneből, reggelire, mi az nekem, majd megvárom, míg ő is előkerül, ha ugyan nem előzött meg. A tegnapi estéből kiindulva az utolsó pillanatban fog előkeveredni, de bármikor is teszi, én készen állok indulni, addigra a tömböt is visszatettem a helyére, kivéve persze a kitépett lapokat. A levél még a zsebemben van, valószínűleg csak az utolsó pillanatban nyomom majd a kezébe, mert magamból indulok ki, én nem bírnám kivárni, míg elolvashatom

Érzem és tudom, hogy abban a pillanatban bármire hajlandó lennék. Már ha nem lenne a sisak a fején, és nem szállna el a pillanat a tüsszentéssel. Ha nem lenne fáradt, nem romlott volna el az esti hangulat, és nem utasítaná el a közeledésemet.
Ám mindez igenis megtörténik, és bármennyire is hazai terep is lenne nálam a folytatás, tisztán látom, hogy ezúttal minden összeesküdött ellenem. Nem tehetem meg. Maximum a játék kedvéért felkaphatom, és egy sejtelmes mosoly mögé bújva eljátszhatom, hogy mindent így terveztem, én is így akarom, és nem vagyok csalódott.
Pedig mennyire, hogy az vagyok. Elbuktam a meccset, ez pedig egyszerre bosszant és szomorít el, még akkor is, ha tudom, én voltam a hülye, hogy beleéltem magam. De hát, nyerni csak így lehet. Ha úgy indultam volna neki, hogy úgyis bukott menet, eddig sem jutottam volna el.
Ez a gondolat viszont most nem derít jobb kedvre.
Miután beérünk az ajtón, kikapálózza magát a kezemből, én pedig nem ellenkezek. Hagyom, hogy kicsússzon a kezeim közül, és a saját lábára álljon, ha már egyszer annyira ezt akarja. Ő is, és valószínűleg a sorsnak is ez a terve, nekem pedig most már kedvem sincs tiltakozni.
Legyen.
Míg elszöszölök a zárral, a cipővel és egyéb apróságokkal, a szemem sarkából látom, hogy birtokba veszi a fürdőszobát. Én pedig, míg zuhanyzik, a nappaliba sétálok, a kulcsot és a sisakot ledobom az egyik fotelba, majd a bárszekrényhez lépve töltök magamnak egy kis whiskyt. Jeget nem kutatok bele, jó ez így most, bele is kortyolok rögtön, majd hosszan ízlelgetve visszakóborlok a konyhapulthoz.
Ott találom a jegyzettömböt, amit még indulás előtt hagytunk magára. Nagyon röviden végigpillantok rajta, de kár volt. Valahogy nem tudom kizárni az újabb csalódáshullámot, ami az itallal együtt végigégeti a torkom.
A pohár alja hanyagul koppan a pulton, amit a füzetlapok csattanása követ, ahogy felemelem, lapozok, és új, üres oldalt nyitva újra visszaejtem. A toll akadály nélkül kanyarog a papíron, engedelmesen levési, amit diktálok neki:
„Holnap elviszlek a bankhoz és az állomáshoz” – aztán meg is áll a kezem, megtorpan a kezdeti lendület. Megforgatom a tollat, ahogy próbálom felidézni, mit is mondott, hová is tart, vagy hová vigyem. De abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán említette. Lehet, túl sok információnak gondolta, hiszen nem akarja, hogy megkeresem.
Megint csak elhúzom a szám, és kanyarintok egy gyors befejezést a lapra.
„Vagy oda, ahonnan indulni szeretnél. Nyolckor mennünk kellene.
Jó éjt.
Leonard”
A toll a pulton landol, helyet cserélve a pohárral, aminek kellemesen hűvös üvegfala a tenyeremhez simul. Belépkedek vele a szobámba, és becsukom az ajtót, jelezve, hogy aludni tértem. Ám valójában inkább csak az ablakhoz sétálok, villanyt sem gyújtok, csak bámulom egy kicsit az éjszakai várost, és elfogyasztom a pohárban várakozó italt.
Gyűlölöm a vereség ízét.

xxx | |

Már-már valóban sikerülne elszenderedni, de akkor kacsázik a motorral párat, nem tudom, mi történhetett, biztos valami kiugrott elénk, vagy esetleg egy autó váltott rosszul sávot, szándékosságot én abszolút nem feltételezek. Ettől eltekintve is összerezzenek kissé, s ijedtemben ösztönösen közelebb húzódom, nem is eszmélve arra, hogy ezt talán nem kellene, vagy éppen a melltartónak kellett volna maradnia, bár őszintén, azzal sem lenne kisegítve, ha a folyamatos hideg anyag érintéstől félreérthetetlenül átütnék ruhámat keblem ékei. Nem tudom, talán mindenhogy rendkívül ostoba ötlet volt, hisz ne parádézzunk fehérneműben azelőtt, aki előtt levetni már nem lennénk hajlandóak őket. Olyan vagyok, mint aki kelleti magát, pedig istenem, dehogy, le kell vetkőznöm ezt az ösztönösséget, mert ha valaki félreérti, aki nem ennyire tapintatos, ismét bajba kerülhetek miatta.
Valahol mégis nagyon zavaró a tudat, hogy mindez nagyon másként alakulhatott volna, ha nem vagyok ennyire félresiklott állapotban lelkileg, ha nem történt volna az a sok szörnyűség, és nem lettem volna fogságban hónapokig. Számomra a testem egyelőre csak teher, semmi olyan, ami jót is ígérne, csak szenvedést, ez dühít és kétségbe ejt egyszerre. S még csak elmagyarázni sem tudom neki, hogy miért van így ez az egész. Talán az sem szép, hogy így bújok hozzá, nem, valóban nem fair, de egyszerű azzal takarózni, hogy félek a motoroktól, holott inkább arról van szó, hogy jól esik a közelsége, és még ha nem is vagyok igazán tisztában vele, próbálom nagyon finoman bontogatni a saját falaimat, az én tempómban, nem úgy, ahogy mások elvárják tőlem. Ehhez pedig hatalmas segítség az, hogy nem nyomul, és tiszteletben tartja a helyzetemet. De vajon meddig? Vajon nála elszakadna valaha a cérna, és azt mondaná, elég? Nem fogom megtudni, hisz holnap elmegyek. Még nem tudom hová, és mit fogok kezdeni magammal, de az biztos, hogy egy ideig egyedül nyalogatnám a sebeimet, mert másként nem érzem úgy, hogy képes lennék ezt elfogadni. Csak csendesen, a négy fal között megbarátkozni azzal, hogy sosem fogok már hallani, s beszélni.
Elbóbiskolok gondolataim terhe alatt, talán a sebesség és a szél is megteszi, vagy csak túlságosan hosszú volt ez a nap is, és a kimerültség uralkodik el rajtam, olyannyira, hogy kis híján felnyalom az aszfaltot, amikor megállunk, és le kellene szállni, azt sem tudom, hol vagyok, csak az jut el a tudatomig, hogy hirtelen fázni kezdek, persze, már nem melegít azzal, hogy hozzábújok. A sisak még csak le sem kerül rólam, legalább a fejem védve lenne. Egyedül ennek köszönhető, hogy a közelsége okán, érezvén körülöttem a karjait, nem ragadtatom magam valami őrületes ostobaságra. Egy csók van, hogy csak egy csók, van, hogy semmit sem jelentene, de érzem és tudom, hogy ez olyan lavinát indítana el, amire nem vagyok kész. Hála istennek, hogy fizikai akadályba ütközik az elgondolásom, és így nem szelhetem át azt a röpke távolságot, ami közénk feszül. Ahogy ránézek, olyan sok minden jut eszembe, és tudom, hogy ha nem most találkozunk, örömmel landoltam volna a karjaiban, tettem volna meg mindent, ami csak eszembe jutott vele kapcsolatban a napokban. Ám most… ennél pocsékabb időzítés egyszerűen nem is létezhetne. Vajon meddig fogom sajnálni, hogy nem történhetett másként?
A sors másképp is közbeszól, mert képes vagyok tüsszenteni egyet, tökéletesen telibe rúgva a pillanat áthatolhatatlan varázsát, de szerencsére a sisaknak köszönhetően ő megússza az apró kellemetlenségeket. Aztán már nem is tudom mikor, valahol menet közben leoperálom magamról a sisakot, és a mellkasom előtt ölelem át, így legalább egy szuszra képtelen vagyok átkarolni a nyakát, ami megint intimebb testhelyzet lenne, mint amivel meg tudok birkózni, és átmenetileg az sem ingerelheti esetlegesen, hogy nincs rajtam melltartó, bár az bennem még nem tudatosult, hogy ezt már rég buktam. Akkor bizony szénné égnék.
Csak mosolygok, bár nem állítom, hogy nincs bennem némi félsz, hogy mi az a félmosoly az arcán, de úgy vagyok vele, hogy úgysem bántana, vagy tenne olyat, amit én nem szeretnék. Így hát nem mocorgok, csak annyit, hogy elveszem a sisakot, aztán már csak akkor, mikor felérünk, ajtón belül, és ott azért már megpróbálok kikeveredni a karjaiból, mert az nem biztos, hogy jól venné ki magát, ha ágyig vinne. Egy gyors zuhany úgysem ártana, hogy lemossam magamról a sós vizet, s mivel a hajam is nedves, azt is át kell mosni, esküszöm, nincs annál borzalmasabb, mikor a sótól összeáll az ember haja olyan kezelhetetlen, formátlan izévé. Nem mellesleg, biztos, hogy némileg kijózanító hatással lenne rám.

Az este szerencsére nem kifejezetten hűvös, bár mi tagadás, a menetszél gyorsan megszárítja rajtam a könnyedén átnedvesedett ruhákat. Talán fáznék is, ha eszembe jutna, és nem pörögnének folyamatosan a gondolataim.
Míg hazafelé robogunk, újra és újra lejátszódik előttem a kisfilm a ma esti vizes mulatságról, szétszabdalom, boncolgatom, latolgatom, hol lehetett volna másképp alakítani. Sehogy sem tudom kiszorítani a fejemből.
Az utána történtek mintha színüket vesztették volna, szürkés-maszatos sejtelemmé olvadtak volna össze valahol a tudatom peremén. Emlékszem rájuk, mégsem tudom élesen felidézni. Csak elnagyolt foltok rémlenek: ahogy az ujjai az állam alá osonnak, ahogy az övébe mélyesztem sokatmondó tekintetem, a mosoly, amivel talán visszazökkenteni próbál.
Sehogy sem tudom, hogyan keveredtünk a motorra, de az már biztos, hogy itt vagyunk. Szerencsére. És hamarosan kialusszuk ezt az egészet. Jót fog tenni. Habár... ennél jobb programot is ki tudnék találni az éjszakára...
Az utolsó éjszakánkra. Pedig elvileg művész lelke van... az ilyesmi meg szokta ihletni a művészeket, nem?
Viszont az előbbi után már úgy-ahogy beletörődtem, hogy a ma este magányosan fog elszenderegni. Legalábbis én megpróbáltam. És talán sikerült is volna, ha nem simulna most is ilyen szorosan hozzám... Ahogy a hátamnak dől, a vékony, kissé nedves anyag szinte egy az egyben érezni engedi testének karcsú vonalait, nőies domborulatait. Ez pedig egy egészen másfajta irányba tereli a hangulatomat.
Talán ráhúzható, hogy gonoszság, vagy visszaélés a helyzettel, de nem tudom megállni.
Főleg, amikor érzem, hogy a lapockáimnak dönti a fejét. Nem, nem akarom, hogy máris elálmosodjon. Még túlságosan sok idő van reggelig.
Hogy egy kicsit kizökkentsem ebből a nyugalmi állapotból, olykor-olykor kacsázni kezdek a motorral. Nem lengünk ki veszélyesen, de ahhoz talán elég, hogy még szorosabban hozzám bújjon.  
Ha ez megtörténik, kúszik is egy sunyi mosoly az arcomra. Egészen pontosan addig, amíg rá nem jövök, hogy miért más az érzés, mint amikor a part felé tartottunk. Hát persze. Nincs rajta melltartó.
Ezután a sunyi mosolyt valami egészen más váltja fel.
Már csak a gondolat is elég lenne, hogy feltüzeljen, hát még, hogy ilyen tapinthatóan érzem. Valahogy egész hétvégén sikerült visszafognom magam, de most nem megy, érzem, ahogy felpezsdül a vérem, és ahogy az érzés a sebesség mámorával párosul, csak még jobban kívánom.
Őt. A csókját. Hogy meztelen testét az enyémen érezzem. Hogy elmerüljek benne és az élvezetben, amit az együttlétünk mindkettőnk számára nyújtani tudna.
Ha most fordított helyzetben ülnénk, azt hiszem, ő is érezné, hogy mit indított el bennem. De a neheze igazából csak most jön. Most kell lefékeznem, lehámozni a sisakot, és lekászálódni a motorról. És most kell bekísérnem a hálószobájába, lehetőleg úgy, hogy ezt követően távozzak is az ajtón.
Ám ahogy megfordulok, hogy elvegyem tőle a sisakot, ő már zuhanórepülésbe kapcsolt. Nem sokon múlik, hogy el tudom kapni. A közelsége ezernyi szikrát szór el a testemben. A karjaim köré fonódnak, és néhány pillanatig megtartom, mintha egy kis időre mindketten mozdulatlanná válnánk. A tekintetem keresi az övét, bár nem tudom, fel mer-e pillantani rám. Mintha érezném, hogy minden ezen a néhány másodpercen múlik.

De amint megtörik a pillanat, úgy döntök, ha már egyszer a kezeim közé került, nem is eresztem ki onnan: felkapom. Ha kapálózik, kapálózik, ha nem, nem, felsikítani úgysem fogja a szomszédokat. Aljas, játékos félmosollyal lépkedek vele a lakáshoz, mint aki épp a nászéjszakájára készül. Talán azért is bolondozom el, mert érzem, hogy szükség van valamire, ami feloldja kissé a ma este többszörös szempontból ingatag hangulatot.

xxx | |

A játék folytatása itt olvasható:
https://heroes-vs-villains.hungarianforum.com/t1044-tengerparti-etterem#5737

xxx | |

Annyira szívesen koppintanék szavakkal az orrára, hogy ne viselkedjen már így, ez csak egy egyszerű kis kötés az ő érdekében, nincsen benne semmi rossz, nem lesz tőle kevesebb, és nem is látja senki. Igazán nem mondhatja, hogy csorba esik férfiúi sármján, vagy tudom is én, miért olyan borzasztó a szemében ez az egész. Talán ha évtizedekkel öregebb lennék, sem érteném, miként működik az ellenkező nem. Akkor viszont majdnem megbánom a szándékomat, amikor leveszi az ingjét. Komolyan nem igazság. Miért pont most kellett találkoznom vele? Miért nem akár egy éve, vagy mondjuk egy év múlva? Amikor talán már rendbe rakom magam annyira, hogy ne akarjak egy férfi közelségétől kiszaladni a világból? A gondolataim ellenére mégsem habozok, elvégre minél gyorsabban végzek, annál kevesebb kell abban a tudatban leledzenem, hogy meztelen felsőtesttel ücsörög előttem. Így hát serénykedek, de óvatosan csinálom, a fájdalomokozást még mindig szeretném elkerülni. Szerencsére azonban erről szó sincs, nem összevarrni kell, avagy bármi hasonlót, egyszerűen csak párszor átmenni rajta a betadinnal, aztán lekötözni. Még azt sem kell átvészelnie, hogy leoperálom róla a korábbi kötést. Hamar kész vagyok hát, és mehetünk is, ha tehetném, szóban is bevallanám, milyen izgatott vagyok, bár a csicsergésemből hamar rájönne azt hiszem. Ám nem fejezhetem ki magam úgy, ahogyan szoktam, de talán nem is baj, így nem olyan éles a váltás a megfagyás tekintetében, amit a közeledő kezei láttán produkálok. Némán dorgálom magam, hogy ugyan, semmiség, kibírom, embereljem már meg magamat. Végül nem menekülök el fülem-farkam behúzva, és kibírom, ami azt illeti, nem nagy áldozat, nagyon is finoman csinálja, de az utóbbi hónapok berögződései nem eresztenek könnyedén. Vajon milyen lehet azoknak, akikkel évekig, évtizedekig csinálják ezt? Megemésztik valaha? Én képes leszek rá? Elereszteni a történteket? Sajnos fogalmam sincsen.
Az a mosoly… mondom én, hogy nem fair, hogy ilyen férfiak léteznek, olykor, halovány pillanatok erejéig borzasztóan nagy pazarlásnak érzem nem belekeveredni ebbe a rendkívül csalogató hálóba. Talán nem is létezik, talán nem tudatosan fonja körém, de én határozottan érzem, hogy valami történik, aminek itt és most, s talán soha nem szeretnék engedni. Megijeszt. Nem az, amit tesz, ahogyan viselkedik, inkább az, hogy mennyire természetesnek tűnik minden a közelében, mennyire érzékborzolóan kellemes várni, ahogy egy apró gondolatmorzsát kapjak tőle, vagy mennyire borzalmasan zavarba ejtő fehérneműben látni, esetleg ráeszmélni, hogy néz. Úgy néz, ahogy férfi néz nőt, mégsem tesz semmit, bizonyosan olvasott a jelekből, nem nehéz. Komolyan hálás vagyok, tisztelem érte, s talán csak még jobban kedvelem. Ennek nem örülök, haragudni jobban szerettem volna, abban a hitben élni tovább, hogy a férfiak szemetek, nem érdemesek arra, hogy bárki is egy szó fecséreljen rájuk, holott sosem voltam az általánosítások rabja. Távol akartam tartani magam tőlük, erre itt van Leonard, aki a mintha egyszerűen a bőröm alá kúszna, hogy képtelen legyek szabadulni tőle.
Talán hamarabb szokom meg a sebességet, mint a hanghatások kíséretében tenném, valamire süketségem is megfelelő, következésképpen kisvártatva már lazul a szorításom, és tudok arra figyelni, merre is haladunk, bár talán fölösleges, hisz egyáltalán nincs arról fogalmam, mi merre van ebben a városban, így hát tippjeim sincsenek, hová vihet, csak a bizsergető kíváncsiság maradt.
Egész sokáig megyünk, fura percről-percre egyre inkább megszokni a közelségét, levetkőzni a kényszeres távolmaradásomat, bár tudom, talán csak a helyzet szüli, de könnyebb így, mint minduntalan azt figyelni, mikor kell hátrálnom pár lépést, mert sértve érzem a személyes teremet. Ez a határ most igencsak kitolódott, túl könnyű elriasztani, de ez a fajta szabadság szinte szárnyakad ad, és ennek őszintén örülök. Valamelyest könnyebb lesz tőle a lelkem.
Amikor meglátom a tengert, hamarjában felbuzog bennem a lelkesedés, és remélem, hogy valami hasonló program jut mára, ha nem is benne, hát mellette. Szeretem a vizet, a tengert, és bár a hullámzását, morajlását nem hallgathatom, de az emlékeimben még ott él, és a lábamat nyaldosó víztömeg mindenképpen kellemes élmény önmagában is. Könnyedén feledkezem hát meg magamról, amikor leszállunk a motorról, és sietve indulok el a víz felé, hamarjában dobva le magamról a cipőmet, és hagyva valahol el a zoknimat is, hogy mire a vízhez érjek, már felhúzott nadrágszárral gázolhassak bele. Ajkaimon, könnyed, boldog mosoly honol, megannyi csodás, boldog nyár emléke, ahogy anya kerget a homokban, vagy épp Nanu gyűr le az iszapban, hogy aztán szürke legyek a fejem búbjáig. Talán percek is eltelnek, mire rájövök, hogy Leonard valószínűleg az éttermet célozta meg, aminek épp a mólója lábai közt ténfergek, mintha mi sem lenne természetesebb, felé pislogok hát, feltéve, ha utánam jött, és egy bocsánatkérő mosolyt villantok, majd megemelem mutatóujjam felé, jelezve, hogy csak egy percet kérek még, utána megyek. Remélem, nem neheztel rám ezért, de egyszerűen olyan jól esik, márpedig nekem most minden morzsára szükségem van, hogy tovább tudjak menni az utamon, hogy egyáltalán akarjak menni, és ne hagyjam, hogy elsüppedjek a mélybe, ami oly szorgalmasan le kíván rántani.
A helyet egyébként kétségkívül lenyűgözőnek találom, festői lehet például a naplemente is, talán lesz módunk megnézni. Bár lehetséges, hogy ennek ígérete csak engem képes ennyire magával ragadni, nem tudhatom.
Ha esetleg közelebb merészkedik, még arra is vetemedek, hogy egy kis vizet rúgjak felé a lábammal, nem sok, alig érheti el pár csepp, apró szelete annak, aki voltam, aki legbelül még vagyok, csak épp nehezen szökik a felszínre, mert félek attól, hogy megint megsebeznék, s ha eltűnne ez a részem, tényleg fogalmam sem lenne, hogyan tovább.

Van valami bizsergető abban, hogy nem veszi észre a közelmerészkedésem, talán az is közre játszik, hogy én is érzem, egy picikét tilosban járok, hiszen ha valamivel elárulnám magam, nem kétséges, hogy kis híján szívrohamot kapna ültő helyében. Ez pedig nagyon nem lenne szép tőlem. Sőt, talán el is rontanék vele mindent, amit eddig felépítettem. Jobban mondva talán inkább le. Próbáltam kissé lejjebb vinni az olyannyira élesen meghúzott határait, amivel persze rendre kudarcot vallottam, de annál diadalmasabb volt, mikor néha – talán többnyire inkább véletlenül, mint az én érdememből – de mégis összejött egy-egy röpke másodpercre.
Élesen emlékszem rá, milyen érzés kerített hatalmába, amikor a nyakam vizsgálta. Talán a köztünk lévő fizikai kontaktus hiánya csak még inkább felerősítette az élményt, talán csak azért ért hozzám annyira finoman és libabőr csalogatón, mert az lebegett előtte, hogy egy sérült szervezetet molesztál, és ugyanezért merte meglépni a legapróbb zavar és visszakozás nélkül. Mindezek együttes jelenléte okozhatta, hogy sikerült meghátrálásra késztetnie a vadászt. Még magamnak is furcsa bevallanom, hogy zavarba jöttem. Én. Egy ilyen semmiségtől. Mert semmiség volt, ez nyilvánvaló... csupán teljesen érthetetlen.
És lényegtelen is, nem is értem, miért foglalkoztat még mindig. Bizonyára észre sem vette. Legalábbis nagyon remélem, hogy így van, nem szándékszom rögtön az elején lerombolni előtte a presztízsemet. Az az egy azonban biztos, hogy akkor sok mindenre hajlandó lettem volna... a kedvvért. A folytatás kedvéért, ha felidézem magamban az érintését, akár akkor, akár a taxiban, akár amikor a lázammal küzdött, a bőröm vágyakozik, hogy még többet kapjon. Talán csak még rosszabb így, némi délibábszerű előkóstoló után.
Ha tudná, mennyire zavarja a radarjaimat, hogy ő viszont egyáltalán nem epekedik semmi ilyesmiért. Ritkán szembesülök vele, hogy egyetlen kósza, elkalandozó pillantást sem tudok kiváltani egy nőből, nem tudok beférkőzni a gondolatai közé, nem tudom magamra vonzani a figyelmét, melyből érdeklődést csiholhatnék. Nem vagyok hozzászokva ekkora érdektelenséghez, még akkor sem, ha valahol megértem, mi okozza ezt nála. És ez vigasztalón meg is simogatja kissé az egómat. De attól még elvesztett meccsnek számít, amit akkor sem lennék hajlandó elfogadni, ha a bokámnál fogva lógatnának ki valahonnan. Nem. Ez nem az én formám.
Nem tudom, dac, vágy vagy a büszkeség sajtolja-e ki belőlem, de érzem, hogy nem fogok megnyugodni addig, amíg nem sikerül kicsalnom belőle valami szignót, egy jól fogható jelet, hogy nem vagyok hatástalan rá. Kihívásnak éppenséggel tökéletes.
Mikor visszatér a fürdőből, immár ismét a saját ruháiban, indulnék is az ajtó felé, de sietve meglobogtatja előttem az orvosi tarisznyát, jelezvén, az ő memóriája bizony nem szelektálta ki ezt az apróságot. Ebből itt ma kötözés lesz. Akár akarom, akár nem.
Vonakodva adom meg magam, bár valójában eszem ágában sincs tiltakozni. Most azonban ing van rajtam, azt nem tudom egyszerűen csak felhúzni a hátamon, meg kell várnia, amíg végiggombolom az anyagot, és halvány bőrű, csontosan lekerekített vállaim előbukkannak, hogy a hátam mögött a két karomon végigszaladjon kék borításom.
Ezúttal a kanapé kartámlájára ülök, hogy mögöttem gond nélkül hozzáférjen a sebhez, akár le is csüccsenve hozzá. Miután lehámoztam magamról az inget, az ölembe húzom, azért odafigyelve, hogy ne nagyon gyűrjem össze, de leginkább csak a mozdulataira koncentrálok. Az érintései lágyak, figyelmesek, és gyorsabbak is, mint tegnap. Komolyan elgondolkodom azon, áldás vagy átok-e a férfiak számára, hogy nem doktornőnek ment. Bár a biológus, ha azt vesszük, olyan nagyon távol azért nem esik ettől az iránytól. Vajon gondolkodott rajta valaha is, hogy orvos, vagy ápolónő legyen? Vajon szívesen teszi ezt velem? Mármint... fordított esetben nem tudom elképzelni, milyen lenne, ha egy esztétikus, félmeztelen női testet kellene ellátnom, munkakörileg, nap mint nap. Abból nem hinném, hogy bármi jó is kisülne, mosolyodom el erre a gondolatra.
Igaz, hogy eddig én siettem, mégis, sokkal hamarabb végez, mint szeretném. Miután jelez, hogy készen vagyunk, felállok, és vissza is öltöm az ingem, csak ezután fordulok vissza hozzá.
A bukósisak körülbelül úgy áll a kezében, mintha az én markomba nyomott volna egy pár balettcipőt. Muszáj elvigyorodnom rajta, de ezzel együtt oda is lépek, és vigyázva, nehogy megijesszem, óvatosan a fejére kormányozom a szerkentyűt. Utólag azért megdicsérem magam, hogy ilyen észnél voltam, lehunyt szemei, és megfeszült izmai arról árulkodtak, hogy valóban kényes manővert hajtottam végre. A siker viszont önbizalommal tölt el, és ez meg is látszik azon a magabiztos félmosolyon, amit küldök felé, miután végeztünk, és újra felnyitja élénk kék tükreit.
A motorra pattanva aztán átkarolja a derekam, nem tudom, milyen illúziók mozognak benne, de a testem pontosan leköveti minden apró rezdülését. Érzem, ahogy az első, bizonytalan kapaszkodás, hogyan vált át pillanatokon belül szoros, ragaszkodó ölelésbe, ami immár arról is gondoskodik, hogy tökéletesen hozzám lapuljon.
Nem hiszem, hogy részleteznem kellene, mennyire élvezem a helyzetet. Az első útjára való tekintettel nem megyek annyira gyorsan, ahogy már megszoktam, és igyekszem nem sorozatos szabálytalanságokkal tarkítani az élményt, bár fogalmam sincs róla, hogy tud-e vezetni, ezáltal felismerné-e, ha vétek egy-két apróság ellen. Mindent persze így sem sikerül betartani.
Azt is egyből megérzem, amikor már kezd beleszokni, a derekamhoz való ragaszkodás enyhül, hátrébb viszont már nem igazán tud húzódni tőlem. Nézelődés közben bizonyára kiszúrta már, hogy merre tartunk, gondoltam, ha lúd, akkor már legyen kövér. Ha motoros programot terveztünk mára, akkor nem csak holmi tíz-húsz perces belvárosi távra adtam a fejem, kicsivel több, mint fél óra múlva már a Starling City széléhez közelítünk, mintha nemes egyszerűséggel le akarnánk robogni a térképről.
A célom ugyanis vízhez vezet minket, ha már strandra nem vállalkozott, a tenger lustán csobbanó, csillogó, narancskék hullámai kellemes kiegészítést nyújtanak majd az elköltendő vacsoránkhoz. A hely, ahol végül lefékezek, és elegáns ívben leparkolok, egy tengerparti étterem a víz fölé enyhén benyúló, hatalmas teraszos résszel, nem sokkal a kikötő szomszédságában. Mondhatni gyakran kijárok ide, a hangulata minden évszakban más miatt vonz ide. Tavasz vége, nyár eleje lévén, ha egy kicsit jobban leszáll az est, itt minden telis tele lesz fiatallal.
Leparkolás után Athinát is lesegítem a motorról, ha igényli, és miután egyértelművé tettem, hogy ide készülünk, előre engedem, és kedve szerint hagyom bámészkodni, helyet váalsztani.

xxx | |

Egészen belemerülök a firkálásba, ez az egy szerencséje, már amellett, hogy nem hallok, s nem veszem észre, hogy mögöttem kukucskál. Így szívbajt sem kapok, mert az bizony nem maradna el, hogyha észlelném a jelenlétét. Ez azonban jelenleg nem így esik, az illata is csak aztán csapja meg az orromat, hogy ellép mellettem, és elgondolkodva nézek fel rá egy kis ideig. Komolyan mondom, ez a férfi szerintem nem is igazi. Mármint… hogy lehet valaki ennyire… vonzó? Biztos megvesznek érte a nők, és gondolom bőségesen akad választéka is, bár amilyen kaliberű pasas, szerintem jobb szeret ő vadászni, ha tálcán kínálja magár a falat, legyen bármilyen finom is, az közel sem olyan vonzó. Ezen a ponton eltűnődöm azon, hogy vajon rólam miként gondolkodhat, de hamar elhessegetem a kérdést, ezt nem kell tudnom, sem most, sem máskor. Azért egy kicsit érdekel, mert hát, én aztán biztosan semmi jelét nem adtam, hogy majd megfeszülök érte, mint szerintem normális lenne egy magam korabeli fiatal szőkeségtől. Vajon zavarja? Gőzöm sincs, igazából csak találgatok vele kapcsolatban, annyira egyáltalán nem ismerem, hogy tudjam, mennyire szeret hódítani. Tippelni tudnék, ha kellene, de épp annyi az esélye a tévedésnek, mint annak, hogy igazam van.
Amíg olvas, addig elkészülök én is, bár holt biztos, hogy ennél tovább tartana alapesetben a dolog, legalább egy kis szájfény, és némi figyelemfelkeltő illatú kellemes parfümfújás után, csak módjával, azt nem szeretem, ha Kínáig érzik az illatom. Most azonban egyik sem áll rendelkezésemre, de sokan úgy tartják, hogy a saját bőrünk illata egyébként is sokkal kellemesebb, csak elnyomjuk minden borzalommal. Úgyhogy én lekörözöm készülődésben, hamarabb kész vagyok, mint ő volt, de nem verseny, és nem is érdekel különösebben. A legtöbbet a hajammal szoktam bíbelődni, de most azzal sem tudok mit kezdeni, nincsenek hozzá eszközeim.
Mikor kifelé lejtek, azonban már a kezemben van az elsősegély dobozka is, amit jelzésértékűen leteszek elé, jelezvén, hogy ideje megint hátat villantani. Téved, ha abba a hitbe ringatta magát, hogy én ezt majd elfelejtem, mert nem vagyok az a típus. Mindenesetre most már sokkal gyorsabb a művelet, mert nem tapogatom a sebszéleket, és a nyirokcsomóit sem ingerlem, csak betadinnal megajándékozom a sebet, aztán leragasztom, hogy biztonságban, békében regenerálódhasson alatta. Ugyanolyan finom és óvatos vagyok persze, mint tegnap, de hamar végzek, tekintettel arra, hogy egyébként is nagyon mehetnékje van, és nem is szeretnék az agyára menni az állandó ápolgatási kényszeremmel. Nincs nekem olyan, de még mindig magamat okolom a sebe miatt, számomra természetes, hogy gondoskodom róla.
Célzás egyébiránt nem lapult a soraim mögött, legalábbis tudatosan aligha olvastam volna bármit a fejére, lévén nem gondolom, hogy bármely ígéretét megszegte volna, inkább csak élt a kiskapuk nyújtotta lehetőségekkel, ami szintén nem a legkorrektebb dolog, de üsse kavics, férfiból van. Úgyhogy ez igazán elnézhető neki. Egyszerűen csak nem fogalmaztam elég óvatosan, de az én ifjonti, zavarodott szívemmel, ez nem lehet túlságosan nagy csoda.
Ha tudnám, mire gondolt Párizs kapcsán, valószínűleg jót szórakoznék a dolgon, és valahol nagyon is hízelgőnek találnám, hogy bepótolná ezt a kis hiányosságomat, de az teljesen biztos, hogy nem érezném épp szívbiztosításnak vele járni Párizs utcáit. A magamfajta naiv, érzelmes leányzók könnyen esnek abba a hibába, hogy olyasmit kezdenek el remélni, s feltételezni, ami nem létezik, s akkor nem marad más, mint bezárkózni a boldogtalanság komor falai közé, az összetört szív darabkáit rakosgatni.
A garázsban aztán megszemlélem a motorját, és bevallom, némi félszben azért tobzódok, fogalmam sincs, mennyire fogok kiakadni tőle, de bízom benne, hogy nem fog megijeszteni a dolog, elvégre elég kellemesnek és élvezetesnek gondolom, már csak a szél belekap a hajba kép miatt is, szeretem a száguldást, szóval nem hiszem, hogy ebben hiba lesz. A sisakokkal együtt megyek utána a járdásra, és megvárom, hogy elvegye a sajátját, a másikat meg elkezdem nézegetni, hogy vajon hogyan is kell magamra applikálni. Az eleje megvan, de olyan furán kicsinek tűnik. Belefér ebbe egyáltalán a fejem? Kissé kétségbeesetten pillantok rá, akkor látom, hogy épp engem néz, talán pont segíteni akar, szóval bólintok is gyorsan. Ettől függetlenül kissé megfeszülök, mikor látom közelíteni a kezeit, félszegen harapom be az ajkaim, egyikről nézek a másikra, és komolyan erőt kell vennem magamon, hogy egyet se lépjek hátra. Hiszem, hogy nem akar bántani, de az elmúlt félévben nem kaptam olyan érintést, aminek nem fájdalom lett a vége, nehéz legyűrni a félelemérzetet.
Inkább lehunyom a szemeimet, talán, ha nem látom, jobb lesz. A szívem mégis majd kiugrik a helyéről, mintha várnám, hogy a simító mozdulat mikor fordul pofonra, de ez nem történik meg, finoman, óvatosan bánik velem, és egy részem szeretne zokogni a mélységes hálám okán, de szerencsére legyűröm az érzelmi hullámvasutam ezen völgyét. Nem látom a szemeit, félek, attól megint csak megijednék, de érzem, hogy a mozdulatai mögött nincs rossz szándék, és ezért szépen lassan, de megszokom, és a feszült testtartásom helyett normálissá válik a testbeszédem.
Csak akkor ragyognak fel ismét a kékjeim, amikor már rajtam a sapka, és egy köszönömnek beillő mosollyal biccentek felé. Túléltem, és nem akartam eltűnni a föld színéről. Nincs ebben semmi rossz, ugye? Csak néhány ártalmatlan mozdulat. Kár, hogy eleinte vele is csodálatos volt, aztán mi lett belőle… Amilyen naiv vagyok, képes lennék megint belesétálni ugyanabba a csapdába, bármennyire is nem feltételezem róla, hogy tudna ártani nőnek.
Fújok egy nagyot, mikor rám kerül a sor, hogy üljek fel, de végül lendületet veszek, és könnyedén landolok mögötte a járgányon, másodízben olyan közel hozzá, hogy az már egészen arcpirító a szememben. Próbálok nem tökéletesen rásimulni, és úgy kapaszkodni, hogy na facsarjam ki, mint egy narancsot, ami egészen addig sikerül is, amíg el nem indulunk, ám onnantól kezdve bizony úgy tapadok rá, és karolom át deréktájon, mintha az életem múlna rajta. Szerintem flexxel sem lehetne leoperálni róla, egy ideig legalábbis semmiképpen sem. Beletelik pár percbe, míg merek nézelődni, forgatni a fejemet, de onnantól kezdve már egészen élvezem a dolgot, kicsit lazább is lesz a szorításom, bár még mindig a hátának simulok, és fura mód nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy most vagyok hozzá a legközelebb röpke ismeretségünk során, és ennél közelebb soha nem is leszek. Csak tudnám, ez miért foglalkoztat, nem kellene, holnap búcsút intünk egymásnak, és mindenki éli tovább a saját kis világát. Ez az élet rendje. Hamar el is hessegetem hát a dolgot, és inkább azt figyelem, merre járunk, kíváncsi vagyok, hová visz.

Míg válaszolgat, magam is ellátogatok a fürdőbe, ejtek egy gyors borotválkozást, tüskétlenített bőröm rituálészerűen alávetve az eztán következő arcszesz csípő-égető, ám annál kellemesebb illattal átitató munkálkodásának.
Ugyan ma nem portyázó szándékkal készülök elhagyni a szerény hajlékot, a külsőm elegáns, makulátlan elrendezgetése attól még ugyanolyan fontos, mint máskor. Nem vagyok egy pepecs fickó, és rejtett feminin hajlamokkal sem büszkélkedem, egyszerűen csak megszoktam, hogy adok magamra, és az ápoltságot nem hinném, hogy bárki is egy férfi szemére vethetné. Habár, vetett már össze a sors olyan nőkkel, akik a csapzott külsőt, erős testszagot, és a mindezt időnként erélyes, sörszagú böfögéssel megkoronázott viselkedést tartották lehengerlően férfiasnak. Elvégre mindenkinek szíve joga, hogy mit választ magának. Ki mire indul be, nem igaz?
Felső hangon tízperces elkészültem után a szobámba kullogok, magamra kaptok egy halványkék inget és egy sötétebb farmert, a kezembe kormányozom a napszemüvegem, és már be is sétálok a konyhába, Athina mögé sunnyogva, és a vállai mögül belelesve az irományába.
Nem hajolok nagyon közel, nem akarom megriasztani, de kihasználva, hogy bizonyára nem hallotta, hogy visszatértem, tenyereim a karfára támasztva nem viaskodtam sokáig a késztetéssel, hogy lopva beleszippantsak frissen mosott, szénaarany hajkoronájába. A kellemes illat pedig jólesően simogatja végig orrjárataimat. Belém költözik a kósza vágyakozás, hogy szívesen meg is érinteném a hosszú selyemszálakat, ujjbegyemet a hűvös zuhatagba mártva, de hamar elvetem a kívánkozó ötletet. Talán már így is tiszteletlen vagyok.
Még vetek egy pillantást a nyaka vonalára, ahogy az oldalra simított hajszálak látni engedik törékeny ívét, ami végül kecsesen eltűnik az ingem gallérja alatt. Majd ha észrevett azért, ha nem, azért lépek el mögüle, hogy ottlétem ne is leplezzem le semmi meggondolatlansággal.
Elsuhanok mellette, és ha kész az írással, magam felé kormányozom az iratot, és a pultnak nekidőlve olvasgatni kezdem, hagyva, hogy ő is készüljön el nyugodtan. Sorait futtatva már az első mondat után fanyar mosoly szökik az arcomra. Szóval ironizál, mi több, élcelődik rajtam. A kis láz és az ágynak döntött ellentmondása már kapásból ingerlőn hat a férfibüszkeségre, nem még a senkinek sem árulom el cukkolása. Felpillantok rá, ahogy a fürdő felé táncikál, pillantásomban pedig egy kis felcsigázott, játékos bosszúvágy csillan.
De amint becsukja maga mögött az ajtót, a figyelmem vissza is vándorol a papirosra, csak a félmosoly marad az arcomon konstans kísérőként. Én aztán egyáltalán nem bánom, ha újra bekötözi a sebem, ha jobban magamba tekintenék – amit természetesen nem teszek –, talán arra utaló nyomokat is felfedeznék, hogy szándékosan műtöttem le magamról az amúgy is lemállani készülő védőburok utolsó, bőrömhöz ragaszkodni kívánó erőtartalékait.
Azt, hogy egyébként igaza van, és a begyulladt, kórokozókkal kommandózó sebnek csakugyan nem tesz jót az irritáció, másodlagos pályára helyezem. Talán, mert röpke ismeretségünk alatt máris ösztönösen belémívódott, hogy ő nem fogja elhanyagolni ezt a kérdést.
Ezt azonban már feledem is, ahogy a pillantásom a következő mondatát is magába kebelezi. A mosoly kiszélesedik az arcomon. Hát még én micsoda kártérítést fogok követelni az elmaradt élvezetért! Csak találkozzunk még egyszer.
Érzem, hogy a testemben vibrálni kezd valami, a visszafojtott energiák úgy szaladoznak a bőröm alatt, hogy lehetetlenségnek érzem, hogy ebből a környezetem ne érezzen semmit. Muszáj, hogy rá is átragadjon valami ebből az izgatott várakozásból, az izmaimat nyaláboló energia lángocskákból. Mintha minden csak arra biztatna, hogy lépjek ki végre ebből a visszafogott állapotból, de tisztában vagyok vele, ha engedem átszakadni a gátamat, azzal őt csak elriasztom. Vajon hogy piszkálhatnám fel benne is egy kicsit a felszabadultságot?
Ha ezt még nem is tudom, abban biztos vagyok, hogy a motorozás jótékony hatással lesz rá. Ezt tapasztalatból tudom. Legyek akármilyen lehangolt, fáradt, gondokkal teli, amint rápattanok a járgányra, és amint megérzem az arcomba szökő szelet, a vérem pezsdülő morajlását, klasszisokkal könnyebb lesz a lelkem. Talán épp ez az, ami a függőség tárgyát képezi nálam.
Elégedett mosollyal nyugtázom, hogy szereti a meglepetéseket. Amíg a közelemben van, ezt nem is kell nélkülöznie, hízelgek az önkultuszomnak, bár kétségkívül nehezítő tényezőnek számít az idegenkedése, szűkös határai, és hogy szokásos stílusomnak csak töredékét engedhetem átfényleni a számára megnyugtató udvariasság résein.
Szemöldökeim kissé megemelkednek az alatta meglapuló sor láttán, a hangsúlyozott „én” szúróssága pedig töprengésre késztet. Ígérem neki olyasmit, amit nem tartottam volna be? Orvoshoz ugyan nem mentem, de emlékeim szerint nem is tettem rá ígéretet, csak arra, ha az ebédet követően rosszabbul érezném magam, kénytelen-kedvetlenül hallgatok a javaslatára. Erre viszont nem volt szükség, akkor még nem mutatkoztak a láz elgyengítő tünetei.
Ígértem, hogy aznap azt teszem, amit ő akar, és bár ez talán tényleg nagy hangzatú felelőtlenség volt, a lényeget a kedveskedő szándék hordozta. De valóban igyekeztem a kedvében járni, így hirtelenjében nem jut eszembe olyan, amit rákényszerítettem, vagy kizsaroltam volna belőle. Persze az örök orvosos kivétellel, de hát javaslatmódosítással azért nagy ritkán élhet az ember, nem? – enyhülnek meg újra vonásaim, és bár még mindig nem tudom hová helyezni a célzást, hagyom, hogy továbbfusson a figyelmem.
A vészmegoldás ott lebegő drasztikussága gyorsan maga mögé utasítja a többi mondatot, fogalmam sincs, hogy mire gondol vele, és már most tudom, hogy erre rá is fogok kérdezni, amint arra alkalmas helyre, időbe érkezünk.
Úgy látszik, kitaláltam, hogy rejtőzik némi görög a vonásaiban, de hogy Párizsban nem járt, az megbocsáthatatlan bűn. Hirtelen kedvem lenne felültetni a motoromra, és elsuhanni vele egész a városig, lényem minden darabkája rajong azért a tenyérnyi helyért Európa szívében. Sok helyen éltem már életem során, de mindig is csak Párizst tudtam otthonomnak tekinteni.
Az élettörténetemet, azt hiszem, nem most fogom elmesélni neki, de talán a mai nap sor kerül még az utolsó kérdésére is. Mikor azonban kilép a fürdőből, az ingemtől sajnálatos módon megszabadulva, már siet is az ajtó felé, én pedig egy csuklómozdulattal az asztalra fordítom a kezemben tartott füzetet, belelépek a cipőimbe, és már nyitom is előtte az ajtót.
A lenti garázsban aztán a kezébe nyomom mindkét bukósisakot, majd kivarázsolom a járgányt a járdára. Ha ezzel megvagyok, ismét odalépek hozzá, a pillantásom pedig kérdőn feszül rá, megpróbálva kisilabizálni, hogy fel tudja-e tenni egyedül a sisakot, bár ha most ül először motoron, elég nagy az esélye, hogy ilyet se műtött még magára.
Lassan felemelem a kezeim, és a feje felé közelítem a mozdulatot, szándékosan nem sietem el, hogy legyen ideje lekövetni, mire is készülök. Ha nem mozdul el előlem, az ujjaim a homloka mellett két oldalt a hajára futnak, és finoman a füle mögé simítják hosszú tincseit. Vigyázva mozdulok, mintha porcelánnal dolgoznék, leheletnyi érintésem épp hogy súrolja a fejbőrét és fülei kanyargós vonalát, én pedig csak magamban adózom némi örömmel, hogy ha részben is, végül mégis beteljesült az előző kívánságom.
Ezután szétnyitom ujjaimat, és összegereblyézem vele a vállán vagy a nyakán ragadt elkószált tincseket, és hajgumiszerű markolattal összefonom hátul. A pillantásom közben végig hol a műveletemen, hol az előttem fénylő tekintetében időzik, hogy megkíséreljek egy kis bizalmat ébreszteni benne, és láthassa, nincs ebben semmi ijesztő, semmi hátsó szándék, csak egy lassított rutinművelet.
Ha csakugyan sikerül eljutnom idáig, akkor végül kiveszem a kezéből a sisakot, és óvatosan a fejére illesztem, egy félmosollyal megkeresve a szemeit a nyíláson keresztül, ellenőrizve, hogy minden rendben van-e.  Ha igen, a saját kobakomra is rányomom a ketyerét, és már pattanok is a motorra, sebtében beindítva azt, majd felé fordulok, jelezve, hogy ülhet is mögém.

xxx | |

Alig veszem el a füzetet, és kezdem olvasni, már nyúl is érte, hogy odavéssen még valamit, ami a jelek szerint nem várhat, csak aztán nyúlok utána megint, és elolvasom az utolsó sort. Egyetértően bólogatok, jelezem ezzel azt is, hogy vettem, és hogy amint lehet, felöltözöm. Azt sejtem, hogy neki ez annyira nem tetszik, nyilvánvaló a smiley nélkül is, de nekem kényelmesebb lesz a saját gönceimben, bár mi tagadás, örülnék a Dubaiban tartózkodó ruhatáram nagy részének. Szerintem el fogom küldetni anyával, ha kitaláltam, hogyan tovább. Egyelőre viszont maradok a válaszolgatásnál, mire megleszek, talán a program is lejár és a tea is elfogy. Remélem, nem semmisül meg addig a tűkön ülés következtében, kár lenne érte. Nem is értem, miért jutnak eszembe ilyen zagyvaságok.
”Ne aggódj, senkinek sem árulom el, hogy egy kis láz ágynak döntött. Egyébként meg, ez bárkivel megeshet, nem hiszem, hogy ennyire nagy tragédia lenne.”
Férfiak és az ő egójuk, vagy micsoda, ez az, amin szerintem sosem leszek képes kiigazodni, de különösképpen nem vagyok érintett az övével kapcsolatban, ha szerinte ettől életképtelen, hát lelke rajta, az én véleményem határozottan más.
”Nem ártana, jobb lenne, ha még a póló anyaga sem háborgatná, ha nem gond, tennék rá egy másikat.”
Ha már megkérdezte, igazán nem olyan, mintha én erőszakolnám rá, ugye? Remélem, hogy nem veszi így, mert nem áll szándékomban, de legalább ennyi legyen, ha már a doki ki van zárva. Azzal inkább már nem is próbálkozom, rendkívül fölösleges próbálkozásnak hatna.
”De ha netán mégsem, akkor kártérítést fogok követelni az elmaradt élvezetért.”
Nekem őszintén nem esik le, hogy ezt bizony nagyon csúnyán félre lehet érteni, de mentségemre legyen mondva, tényleg nincs mögöttes gondolatom, talán alapesetben elvigyorodnék a mellékzöngén, de most teljesen gyanútlanul írom le a szavakat, az már más kérdés, hogy ő miként fogja lereagálni, bár valószínűleg akkor sem jönnék rá, hogy miért hökken meg esetlegesen, vagy vigyorog mint a tejbetök.
”Nem gond, én is szeretem a meglepetéseket.”
Tényleg nem zavar, hogy nem árulja el, bár szeretném tudni, de ha úgyis odamegyünk, akkor ebben nem lesz hiba, fölösleges azért kardoskodnom, hogy ugyan árulja már el. Ez nem jelenti azt, hogy nincs felcsigázva a kíváncsiságom, csak éppen én meg tudok maradni a gatyámban. Párdon, Leonard gatyájában. Hú, na ez még gondolatban is nagyon arcpirítóan hangzott, még jó, hogy eszemben sem volt leírni.
”Ez szuper, alig várom, hogy kiderüljön, mi az.”
Reménykedem benne, hogy nem valami puccos hely, mert akkor problémás lesz a ruházatom, de ha mégis, akkor maximum majd kívülről szemlélem a kedvenc helyét, az is jobb, mint a semmi.
”Én be szoktam tartani az ígéreteimet.”
Nem vések mellé kettőspont zárójelet, mert ezzel nem viccelek, nem ismer annyira, hogy tudja, nekem az ígéret szent, és soha, semmilyen körülmények között nem tagadnám meg a kimondott szavaim azzal, hogy nem váltom őket valóra. Nem mintha komolyan látnék reális esélyt rá, hogy valaha még találkozunk, de ha a sors úgy akarja, hát igazán belefér egy strandolás is, nemde? Kész extázis lehet mellesleg álló nap fürdőgatyában szemlélni, szerintem nem fair a női nemmel szemben, hogy ilyen férfiak léteznek. Most komolyan… álmunkban sem tudunk tökéletesebbet faragni. Itt van előttem, és tudom, érzem, hogy elég lenne egy apró jelet adnom, már nyúlhatnék is érte, és elvehetnék mindent, amit nem szégyellek, de félelmetes, mennyire irtózom a gondolattól, hogy intim viszonyba keveredjek bármelyik férfival is. A francos francba.
”Sajnos nincsenek, nem vettek fel a művészeti suliba, talán megpróbálom majd újra, ha kicsit összeszedtem magam, mert arra még mindig jobban vágyom, mint a vészmegoldásomra.”
Megpróbáltam, nem jött össze, de teljesen még nem mondtam le róla, bár azért az idő némileg szorít, és jelenleg nem vagyok benne biztos, hogy át tudnék adni bármilyen érzést is tánc közben, aztán ki tudja, lehetséges, hogy pont az rántana valamelyest helyre. Ezt azonban valószínűleg már sosem fogom megtudni, zene nélkül roppant nehéz táncolni, nem lehetetlen, de azért egész más. Erre némileg elkomorodom, de igyekszem nem mutatni, bár talán rájöhetett már ezekből arra is, hogy nem vagyok születésemtől fogva süketnéma, és valószínűleg értené, hogy mi ezzel a problémám. Csak megmagyaráznom ne kelljen, az nem menne… az igazságot nem írhatnám le, és egy napra elég egy hazugság.
”Én sosem voltam Párizsban, csak anya francia, de én már Görögországban születtem. Igazi vándormadarakból áll a famíliám. Pedig nagyon szeretném egyszer látnia az Eiffel-tornyot. Te hogy keveredtél ilyen messzire a gyökereidtől?”
Nem kellene megkérdeznem, egyre személyesebb irányba haladunk, ami nem feltétlenül jó, még a végén tényleg elkottyintok valamit, ami alapján megtalálhat, ha úgy akarja, márpedig erre tényleg nem szeretnék esélyt adni neki. Őszintén nem tudom megmagyarázni az okát, de nem tehetek róla, valami miatt nagyon zavar, hogy tulajdonképpen nem zavar. Mármint sem ő, sem a jelenléte, és ez megijeszt. Olyasmi, amiről jelen pillanatban nem szeretnék tudomást venni, mert félek, hogy mi lehet a következménye. Tudom, hogy a távolságtól, a gondolattól, hogy többé nem látom, mindez majd szétfoszlik a semmiben, s ettől máris megnyugszom egy kicsit.
Odatolom neki a papírokat, aztán felállok, és elszaladok átöltözni, ha már ennyire mehetnékje van. A tányérokat ezúttal nem pakolom el, úgy vagyok vele, hogy ráér, ha már senki sem lesz itt a lakásban, akinek piszkálhatja szeme világát a látvány. Az enyémet szokta, de nem vagyok rendmániás, szóval ha nem vagyok otthon, nem érdekel.
Tekintettel besózottságára sietek, a ruháit a szennyesbe dobom, ha már rajtam volt, bármily keveset is, nem hiszem, hogy normális lenne, ha viselni, az alsót legalábbis semmiképp sem, de akkor már az inget sem hajtogatom össze, úgyis meggyűrődött kicsit, mosás után pedig könnyebb kivasalni. Alig két perc alatt felkapkodom a ruháimat, és már sietek is ki, de egyből az ajtó felé megyek, hogy belebújjak a cipőimbe. Remélem, hozza a füzetet, bár ki tudja, hová megyünk, annak is van egyfajta varázsa, ha egy szó sem esik két ember között, úgyhogy úgy döntök, ha nem teszi el, nem szaladok vissza érte, lesz ami lesz. Élj a mának, ahogy mondani szokás…

Mindketten tudjuk, hogy nem fog ide költözni, és hogy ez mennyire nem is lenne jó ötlet. Elpoénkodni viszont jó vele. És belegondolni sem utolsó... tudnék vele mit kezdeni, azt hiszem, ezzel egy percig sem lenne probléma.
A türelmemmel és az önfegyelmemmel viszont már annál sanszosabb, hogy igen. Vajon meddig tudnám tétlenül elnézni, hogy ilyen pofátlanul fiatalon, gyönyörűen és kívánatosan mozgolódik a közelemben? Mint egy édesen illatozó, hamvas héjú gyümölcs, ami talán tudtán kívül, talán nem, de magához csalogatja az ízére áhítozókat. Mekkora kísértés még így is, hogy minden játéktól, kétes megjegyzéstől, csábos pillantástól azonnal elhatárolódik, hát még ha viszonozná őket... talán nekem is képes lenne elvenni az eszem. Vagy mégsem?
Olyasmire sosem vetemednék, aminek az emlékét a testén lapító foltok őrzik. Ez eredendően idegen tőlem, viszont, hogy mit hozna ki belőlem, arról halvány fogalmam sincs. Már az is furcsa, hogy ez egyáltalán eszembe jut, hiszen eddig mindig csupán az foglalkoztatott, hogy én mit hozhatok ki a kiszemeltjeimből. Mennyi energia és befektetés szükséges ahhoz, hogy behódoljanak nekem, és engedelmesen felkússzanak a listámra, amit olyannyira nagy becsben tartok, és ami férfiúi egóm és büszkeségem szilárd alapját képezi.
Most azonban erről szó sincs, és ez már önmagában óriási paradoxon. Mert az érzékeim kíváncsiak, élénkek, mocorgósak, a gondolataim álló nap körülötte forognak, vágyom arra, hogy megkóstoljam, ám megtalálta a legjobb védekezést ellenem. Ez pedig a sebzettsége. Ami olyan belső akadályt hoz létre bennem, ami már a próbálkozásokat is leblokkolja. Neki még csak tennie sem kell semmit. Képtelen lennék ugyanis egy férfiak által bántalmazott nőt az ágyamba erőltetni.
Az már megint más kérdés lenne, ha ilyenféle vigasztalásra lenne szüksége. Azt készséggel megadnám neki. Ha az erőszak után gyengédségre vágyna, jó emlékekre, olyan éjszakát tölthetne velem, amit biztosan nem felejtene el, de minden jel arra utal, hogy ő még nem tart itt. Még egy apró érintés is megriasztja, amit módfelett sajnálok. De be kell látnom, hogy ebben az esetben nem tudok mit tenni.
A feladás pedig nem az én szokásom. Talán, ha sikerülne kicsalnom belőle valami konkrét információt, ami alapján később megtalálhatnám...
A holnap tehát pipa, irányítom figyelmemet inkább a soraira, ami kérdéses még, az sokkal inkább a ma este, és az előttünk álló délután. Ennyi esélyem van, hogy elérjem, akarjon velem még találkozni. Nem több.
„Ha megint lázas leszek, inkább fojts meg egy párnával. Ennyire nem lehetek életképtelen.:-)” – ingatom a fejem halovány mosollyal, de tényleg, nem lehetek ma is lázas. Elég volt a múlt éjszakát átszenvednem vele. Ki van zárva és kész.
„A zuhanyzásnál megadta magát” – írom automatikusan, csak ezután csillan fel előttem a lehetőség, amit nem kellene veszni hagyni. Nagyon is szívesen átélnék még egy olyan vizsgálatot, amit tegnap eszközölt rajtam. Itt ránézek, a tekintetemen talán látszik, hogy vacilálok, végül mégiscsak leírom. – „Gondolod, kellene rá egy másik?”
A következő során elégedetten elmosolyodom. Szóval szeretne motorozni. Helyes. Az igazán jó mulatság lesz. Pláne, ha még sosem ült ilyesféle járgányon. Szinte már most érzem formás testét a hátamnak préselődni, és a kapaszkodástól szorosan rám simuló kezeit.
„Akkor ma azzal közlekedünk. Élvezni fogod, higgy nekem” – ha arra gondolok, hogy már az autóban mennyire tetszett neki, az arcát körülsusogó szél, és a sebesség mámorító szabadsága, motorozás közben ezt csak még intenzívebben átélheti.
„Az természetesen meglepetés” – még szép, hogy az. Ne is várja, hogy előre elárulom. Én már csak ilyen titkolózós fajta vagyok, túlságosan szeretem élesben csekkolni a reakciót. És az sem szokott zavarni, ha érzek a másikon egy kis jótékony izgalmat. Persze ez most nem olyasmi, ami izgalmat válthatna ki, hiszen csak egy szórakozóhelyről van szó, de az elv, ami a szokásom mögött húzódik, most is ugyanaz. Imádok az emberek kíváncsiságával játszani, és igyekszem minél nehezebben felkelthetővé edzeni az enyém. A munkámból adódóan jól tudom ugyanis, mennyire egyszerűen manipulálhatóak vagyunk, ha valaki ügyesen rásimít erre a gyengepontra.
„Akkor meg is van a mai program” – merthogy máris pontosan tudom, hová fogom vinni. Ezen pedig el is somolygok, míg a többi közlendőre is válaszolgatok. Kíváncsi vagyok, hogy mit fog szólni a helyhez.
„Ígéretek, ígéretek... higgyek is nektek?:-)” – Begyűjteni azért szép számmal begyűjtöm őket, jól fognak még jönni egyszer. Már ha minden úgy alakul, ahogy tervezem.
Ahogy a táncról ír, a lelkesedése és a szavain átsugárzó kötődés, már-már szeretet, megpiszkálja a gondolataim. Előkelő családból származom, és mint ilyenben gyerekkorban kötelező elsajátítani a különféle művészetek iránti érdeklődést, rendszeresen megjelenni társasági eseményeken, azt persze senki nem kéri, hogy művészi érzéked is legyen, de úgy tenni általános elvárás. Konyítok tehát minden ilyesmihez, jártam táncórákra, színházba, operába, tanultam zenét, vizuális ábrázolást, de azt messze nem mondanám, hogy sikerült megkedveltetniük velem. Mióta a magam ura vagyok, nem is igazán járok ilyen helyekre, viszont...
„Fellépéseid is vannak?” – az talán jó pont lenne a szemében, ha elmennék egyre. Az ő előadásán talán még nem is unatkoznék annyira. Már ha nem is sikerül annyira a művészet mélyére tekintetem.
A biológia őszintén szólva meglep, nem ezt gondoltam volna róla, sokkal inkább valami művészeti tárgyat, főleg a tánc után. És rá is fogok még kérdezni, de talán ideje lenne lassan indulni, ha odaértünk úgyis tudunk még beszélgetni.
A nevét viszont örülök, hogy elárulja. Azért ez már egy fontos lépcsőfok. El is mosolyodom, ahogy válaszul odakanyarintom az enyém.
„Leonard Renier. Látom, a francia gyökerek közösek. Párizs?” – már csak az Athinát nem igazán értem, a csengése nem éppen franciás, sokkal inkább egy görög névre hasonlít. Bizonyára az egyik szülője onnan származik.
Mikor visszaül az asztalhoz, át is nyújtom a füzetet, remélem, nem vette észre, hogy ez most sokkal tovább készült, mint az eddigi válaszok, hiszen amíg előttem sétálgatott, nehéz volt az irományomra koncentrálni. Egyáltalán nem bámultam feltűnően, de azok az izmos hosszú combok magukra vonzzák a férfiszemet. Ha akarom, ha nem, a pillantásom egy idő után mindig ott köt ki, különösen így, hogy mindössze egy ing takarja a többi látnivalót – oké, a boxerről most inkább feledkezzünk meg –, és azzal a bosszantó tudattal a háttérben, hogy az illető hölgy reménytelenül és teljesen mértékben tabu a számomra. Murphy ugyebár, hogy annál nehezebb lemondani róla. Hát persze.
Röpke gondolkodás után megfejtem, hogy a tíz, valószínűleg a percekre utal, így a fürdőből kifelé jövet. Így azt is feltételezem, hogy hamarosan indulhatunk. Nagyon mehetnékem van már.
Ha már elkezdte olvasni az előbb átnyújtott soraimat, ha nem, kinyújtom a kezem, és mosolyogva elhessegetem a kezét a papírról, mintha egy döngicsélő méhecske lenne, és visszalopom a jegyzettömböt.
„Ha felöltöztél ( :-( ), akár indulhatunk is. A paripa startolásra kész” – feledkezem meg tökéletesen az esetleges sebkötözésemről, de már annyira be vagyok sózva a menéstől. Az apró türelmetlenség talán át is hatol a vonásaimon, de nem feszültségtől van szó, sokkal inkább lelkesedésről, és arról, hogy végre kiszabaduljak a lakásból. Ez az éjszakai tortúra kicsit sem volt rám jó hatással, menni, menni, menni akarok.

xxx | |