Kedvenc helyem, persze, van, Dubaiban. Meg Athénban, de azt hiszem, ezek egyike sem olyan, amit le mernék írni a papírra, Central Cityben is szeretek egy kedves kis éttermet, ami még épp hogy nem zárja ki a kevésbé tehetős vendégek betérését sem, de közel sem lepukkant, itt viszont semmit sem ismerek. Már hiába csóválom a fejem, mert el is siet, de attól még megtörténik, és el is húzom a számat, mert kissé tanácstalan vagyok, de a vizsgálat megköszönte azért megmosolyogtat. Kétlem, hogy ilyen aprósággal le lehetne kötelezni bárkit, de úgy tűnik, Leonard a nagy szavak embere, ami igazából addig nem zavar, amíg a legcsekélyebb mértékben is, de szórakoztatónak találom a dolgot. Ha írtam anyának, feltúrom majd a netet valamiféle helyért, ahol ehetünk, legalább akkor választhatok olyat, ahonnan nem néznek ki farmerban. Atya ég, de borzasztó csórónak lenni, még úgy is az lehet, hogy sosem volt pénze az ember lányának, hát még így, hogy igazából pont hogy nélkülöznöm nem kellett igazán egyszer sem.
”Szívesen.”
Csak ennyit írok rá, a többi már nem tűnik oly lényegesnek, azt jobb nem firtatni, hogy igazság szerint valóban pont úgy néz ki, mint aki hajlamos az ő igényei szerint formálni a szavait is, márpedig ha nem akar orvoshoz menni, én aztán keresztre is feszülhetek előtte, akkor sem fog. Sebaj, megpróbáltam, ez a lényeg.
Anya végül szerencsére gyorsan válaszol, én pedig már próbálom is a keletkezett szakadékot valamiképp áthidalni, így születik meg az üzenetem, ami pillanatokon belül Leonard kezében landol, kissé feszülten várom a válaszát, annyira kínosnak érzem, hogy ennyi segítséget vagyok kénytelen kérni egy valósággal idegentől. Sajnos rá vagyok szorulva, és még mindig jobb egy idegen előtt előadni mindezt, a némaságommal és siketségemmel, minthogy Central Cityben és egy ismerősöm előtt magyarázkodjak arról is, mi történt velem. Bizonyos szempontból még könnyebb is. Végül megkapom a papírfecnit, és valósággal felragyog az arcom a megkönnyebbüléstől, amiért kisegít. Ez az a pont, ahol a történtek előtt gond nélkül nyomtam volna egy gyors puszit az arcára, ám most eszembe sem jut, csak olvasok tovább, és a gondolataimba merülve keresem a választ a feltett kérdésre, de nem lelem. A végén pedig más reakció nem érkezik egyelőre, csak zavartan birizgálom szabad kezemmel a hajam végét, mert ez már tényleg túlzás lenne tőlem, nem lehet így rátelepedni valakire, bár eddig úgy tűnt, hogy különösképpen nem zavarom a köreit, és nem csak illedelmességből tesz ilyen ajánlatokat.
”Köszönöm. Őszintén, fogalmam sincs, lévén amint látod, jelen pillanatban semmi sincs nálam, és még én sem tudom, hogy ezután mi és hogyan lesz az életemben.”
Húzom el a számat, nem teszek felelőtlen ígéreteket, hogyha esetleg megoldódnak a dolgaim, megkeresem én, mert nem vagyok benne biztos, hogy megtenném, már csak azért sem, hogy ne sodorjam bajba. Fura kellemetlen szorongás jár át, mert azt hiszem, bánnám, ha soha többé nem látnám, mikor végül kisétálok majd az ajtaján, de van, hogy két embernek csupán ennyi szerep jut egymás életében. Az biztos, hogy én sosem fogom elfelejteni, és hálás leszek a segítségéért, azt már nem tudhatom, hogy ő miként lesz ezzel, de nem is szükséges, hogy így legyen.
”Ezt még meggondolom, de értékelem a felajánlást.”
Nincs arról szó, hogy nekem bajom lenne a társaságával, néha roppant zavarba ejtő, de ezt még bírom, legalább nem tolakodó, és nem feszegeti a határaimat, hisz azok jelenleg roppant szűkre szabottak. Visszamegyek a géphez és bepötyögöm anyának a számot, egyúttal megkérem arra is, hogy tiltsa le az összes létező eszközömet, bankkártyámat, és bankon belül emelje át a pénzemet az ő számlájára, aztán majd lesz, ahogy lesz. Ha kell valami meghatalmazás, akkor írjon, legalább ezer helyen talál otthon aláírás mintát tőlem, bár ezt konkrétan nem írom le neki, anyám okos asszony, meg fogja oldani.
Utána már mehetünk is. A taxiban nekem is eszembe jut a tegnapi, de hála az égnek, nem pörgök rajta annyit, mert legalább most nem alszik be, és nem kell megint ébresztgetnem. Inkább azt nézem, merre haladunk el, hátha megakad a szemem egy éttermen, ami elég pofásnak tűnik, de nem túl puccosnak. Az utcán már kissé aggodalmasan pillantgatva körbe karolom át magam, és dörzsölgetem a felkarjaimat. Nem épp szépek az emlékeim, de valahogy kárpótol, a pillanat, amikor Leonard újra egyesül a járgányával. Igen, kétségtelen, hogy nagy a szerelem, ami igencsak megmosolyogtat, és nem vagyok rest hasonlóan lelkesen beülni a kocsiba, bár olyan terepre nem tévedek fantáziám útvesztőjében, hogy bármiféle randizós-elbűvölős dologról szó lehetne, és jobb is, mert akkor megint elkezdenék feszengeni. Ez csak egy ebéd. Én nem randizom, nagyon-nagyon sokáig eszemben sincs ilyesmit művelni.
”Láttam egy barátságosnak tűnő helyet út közben, csak menjünk vissza arrafelé, majd mutatom.”
A nevét sem tudtam megjegyezni, annyira a küllemére koncentráltam, de valahogy tényleg kellemesen otthonosnak tűnt, remélem, nem fog nagyon feszengeni benne, és talán önző vagyok, hogy olyat választok, ami nekem tetszik, de ő mondta, hogy találjam ki, és ha már az orvos téma nem jött be, ebből nem engedek. Isten lássa lelkem, komolyan akárhova elvihet majd ebédelni – amennyiben akarna -, ha lesznek ismét normális ruháim, és nem kell úgy éreznem magam, mint valami lepukkant kis takarítónőnek mellette, vagy valami hasonló.
Aztán kényelmesen elnyúlok az ülésben, kikönyöklök az ablakon, és hosszú pillanatokig gondtalanul, mosolyogva élvezem a szél simogatását, nekem fel sem tűnik, hogy kicsit talán túlzottan is átadtam magam a pillanatnyi szépségek egyikének, amik megadatnak az életben, de így működöm, ezekből töltődöm fel.
Végül megleljük az éttermet, és eltöltünk némi kellemes időt is odabenn, bár semmi különös nem történik, éhes sem vagyok igazán, de mivel úgy érzem valamiért, hogy nem tetszene neki, ha csak itt ülve asszisztálnám végig, amíg eszik, ezért rendelek, nem vagyok az a salátát falatozó nőszemély, szóval valami kiadósabb főétellel beérem, és utána egy kehely fagyival, mert azért élek-halok. Olykor úgy tűnhet, hogy a legegyszerűbb dolgok okoznak nekem örömet, az autóban a szél játéka, az étteremben egy kanál az eperfagyiból, de nem tehetek róla, újabban "csak" ezek jutnak nekem, így ezeket kell kiélveznem, és ez nekem így pont jó. Sem a fagyi, sem pedig a lágy szellő nem fog bántani.
Szerintem a kis túránk után már bőven lehet olyan négy óra felé is, mire visszakeveredünk a lakásához, aminek egyébként megjegyeztem a címét, arra készülvén, hogy esetleg elájul nekem, de semmi ilyen nem történt, még csak rosszabbul sem lett, szóval az orvos is ugrott. Ennek nem örültem, de nem csinálok popsit a számból, szóval nem erősködöm tovább. Ahhoz viszont ragaszkodtam, hogy hálából főzzek neki valamit, úgyhogy hacsak nem volt tökéletesen elutasító, akkor berángattam egy közértbe is, hogy hát, csúnya szóval élve, vetessek vele ezt-azt, mert ahogy nézelődtem nála, nem nevezhető a főzni szeretők paradicsomának a készlete.
Mi tagadás, végül kicsit feltöltődve, sokkal közelebb a valódi önmagamhoz libbenek bele immár másodízben a lakásába, és a cipőimet lehúzva már a laptophoz is sietek, hogy megnézzem, mit írt anya. Azzal nyugtatom magam, hogy csak ezért akartam visszajönni, de igazság szerint összességében meglepően kellemesen érzem magam Leonard társaságában, és bevallom, most egy kicsit nehezemre esik mindezt elengedni, főleg úgy, hogy felajánlotta, maradhatok. Most még feszengeni is elfelejtek miatta.
Még üzenet is vár anyától, szóval végül mosolyogva dőlök hátra a kanapén, és kezdek újra firkálni.
"Anya átutalta a pénzt, most már csak ki kell várni, hogy megérkezzen, és köszönöm a délutánt, nagyon kellemes volt."
Azzal feltérdelek a kanapéra, ha addig nem jött oda, s hasammal a háttámlának dőlve nyújtom felé a papírt. Egyértelműen elevenebbnek tűnök ma, és majdnem sietek a konyhába, hogy kipakoljam a vásárolt dolgokat, de nem otthon vagyok, így ennyire azért már végképp nem merem elengedni magamat.

Zavarba ejtő belegondolni, hogy milyen hatással volt rá az, hogy megérintettem, főleg a nyakát, és ez olyan információ, amit szeretnék kizárni a tudatomból. Nincs szükségem rá. Makacsul ragaszkodom ahhoz az elképzeléshez, hogy ha nem is soha többet, de nagyon sokáig nem szeretném, hogy közöm legyen férfihoz intim módon. A gondolattól is mérhetetlen feszültség lesz úrrá rajtam. Egyedül abba tudok csak kapaszkodni, hogy ő is hasonlóképpen érzi magát, máskülönben nem nézne félre. Kellemes érzés tudni, hogy nekem is sikerült ezt elérnem nála, még akkor is, ha eszemben sem volt megtenni. Ám nem tart sokáig az érintés, megkönnyebbülhet ő is, én is, s mehet tovább a világ a maga kis körforgásában. Nem történt semmi különös. Ez nem biztos, hogy igaz, de szeretnék úgy tenni, mintha így volna, elvégre, én csak megpróbáltam rájönni, fenn áll-e a fertőzés veszélye, semmi egyéb cél nem vezette a mozdulataimat.
Emlékszem, hogy szerette ő is, hogy hányszor simítottam végig a bőrén puha ujjaimmal, hányszor hintettem csókot oda, hol feltüzelhettem a vágyát, ismertem minden porcikáját, ő is az enyémet, mégis könnyedén dobott el mindent, hogy rongyként vessen oda a lábai alá, biztosítsam csak az utat a céljai felé. S amit aztán nem akartam adni, ő elvette. Minél inkább tiltakoztam, annál rosszabb lett. Soha… soha többet. Míg visszapakolok a dobozba, sikerül némileg összeszednem magam, és nem engedem a felszínre törni keserű csalódottságomat a közelmúltam okán. Ő nem tehet semmiről, igazán nem érdemli, hogy rajta csapódjon le az egész, még csupán annyiban sem, hogy elsírom magam előtte. Azzal a férfiak nem tudnak mit kezdeni, én pedig egyébként sem szeretnék róla beszélni, inkább felejteném el, mondjuk úgy örökre.
Nem tetszik, hogy megmosolyogja az orvos feliratomat, nyilvánvalóan ezt is buktam, mert szemlátomást ugyan szeret a nagy szavakkal bólogatni, de mikor valóban kérek valamit, akkor nemes egyszerűséggel félvállról veszi a problémát. Vagy én túl komolyan. Esetleg mindkét helyzet egyszerre áll fenn, ám jelen pillanatban ez nem is számít, csak figyelem ahogy ír valamit a papírra, aztán mikor felém tartja, a döbbenettől résnyire ugyan, de tátva marad a szám. Eszement módon szemtelen. Vannak olyan momentumok az életünkben, amikor annyira haragudni szeretnénk, hogy azt nehéz volna szavakba önteni, de tudjuk, hogyha ránéznénk a másikra, máris esélytelenné válna a dolog. Ez történik most is, felnézek rá, és az a huncut mosoly előcsalogat egy vigyort, amit határozottan el akarnék titkolni, mert ez igenis komoly, de nem igazán bízom abban, hogy képes vagyok uralni a vonásaimat, így hát inkább csak tüntetőleg elfordítom a fejem, karjaimat pedig összefonom mellkasom előtt. Nem kifejezetten érdekel a szépségem, eddig csak átoknak bizonyult, nem másnak, de persze ezt nem tudhatja, és nem is szeretném megosztani vele. Mégis mi lehet olyan nagy dolog abban, hogy meglátogat egy orvost? Szerintem semmi a világon, persze ki tudja, talán volt valami problémája korábban velük, akkor viszont érteném, de a sötétben tapogatózva meglehetősen nehéz megérteni a helyzetet.
Mikor megint megkapom a papírt, felsóhajtok egyet, eszméletlen, hogy mindig talál valamit, amivel kibújhat a lényeg alól, és a nyakam tenném rá, hogy úgysem mondaná el, ha rosszabbul lenne. Kezd olyan érzésem lenni, hogy ennek a pasasnak úgy alapvetően bármit illetően borzasztóan nehéz nemet mondani, én pedig eleve nem vagyok egy kifejezetten kardoskodó típus, úgyhogy velem még különösképpen nehéz dolga sincsen. Végül röviden írok csak a lapra, és felé nyújtom.
”Oké, de kérlek, ne kamuzz… Nem az én egészségemmel játszol. Hol ebédelünk?”
A lelkiismeretére bízom hát a dolgot, döntse el ő maga, mennyire érdemes szembeállítani a büszkeséget az egészséggel, mert elképzeléseim szerint innen fúj a szél. A kérdésre még megvárom a választ, mert tudnom kellene, talán egyszerűbb lenne úgy lerendeznem az anyagiakat, ha rögtön tudja az illető, hogy hová kell jönnie. Már ha egyáltalán ismernek valakit errefelé, aki ki tud segíteni. Ha nem, akkor kénytelen leszek szívességet kérni Leonardtól, megint, és azt valahogy nem szeretném. Egyszerűen tartozni sosem jó.
Leülök a gép elé, mikor kimegy a szobából, tollászkodással én úgysem fogom tölteni ezt a húsz percet, lévén nincs mit átvennem, és nem éppen női piperecuccokkal felszerelt a fürdője, tehát még a hajammal sem tudnék komolyabban mit kezdeni, de legalább egészen normálisan néz ki akkor is, ha nem teszek keresztbe két szalmaszálat sem.
Szerencsére tudom anya mail címét, és a sajátomba is be tudok lépni, bár ez a privát, nagyon kevesen ismerik, nem véletlenül, ez még a telefonommal sem volt soha összekapcsolva. Gőzöm sincs, kit mennyire foglalkoztatott, hogy eltűntem ennyi időre, mindenesetre most majd legalább anya intézkedhet azt illetően, hogy megvagyok, de egyelőre még nem érzem késznek magam arra, hogy megmutassam magam az ismerőseim előtt. A kollégiumba nem is merek visszamenni, fogalmam sincs, hogy vajon nem figyeli-e.
”Szia Anya!

Először is, nem kell tovább aggódnod miattam, jól vagyok, ha egyszer találkozunk, elmesélek majd mindent, de most nem alkalmas sem az idő, sem a mód. Nem fogom tagadni, tényleg bajba kerültem, bár bizonyára te is erre a következtetésre jutottál, hiszen máskülönben jelentkeztem volna. Röviden és tömören, a rossz emberbe szerettem bele, és csak most sikerült megszöknöm. Viszont menekülök előle, és nincs semmim a világon. Segítségre lenne szükségem, elsősorban anyagiakra, születési anyakönyvi kivonatra, minden fontosabb papírra, ami szükséges ahhoz, hogy igazoljam magamat, és ha elcsendesednek a dolgok, akkor rád is. A bankkártyámat nem merem használni, félek, hogy a nyomomra bukkanna… Van valaki, akit ismersz Starling Cityben, és meg tudna előlegezni némi összeget neked? Akkor foglalhatnék valahol szállást, és oda elküldhetnéd a papírokat.
Kérlek, ne szólj apának, és mihamarabb válaszolj, mert nagyon sürgős!

Szeretlek Édesanyák Gyöngye,
Legdrágább Kincsed!”
Tudom, hogy azon a kattant okostelefonon mindig rajta lóg ő is, az enyém ott maradt, őszintén, semmi kedvem sem volt visszamenni bármimért is, nem láttam értelmét, de most nem is ez a lényeg, hanem hogy elméletileg hamar látnia kellene. Három perc múlva az egyik eszelős frissítésemnél már fel is villan az új üzenet gomb. Nem kevés anyai aggodalommal fűszerezve sajnálkozik afelett, hogy senkit sem ismer itt, de amint mondok neki egy címet, vagy inkább bankszámlaszámot, orvosolja a problémát, de úgy egyébként azonnal indul, legkésőbb szerdán itt lesz, és meg se próbáljam lebeszélni. A fejem halkan koppan az asztalon, és párszor ütemesen még bele is verem. Miért nem alakul úgy semmi, ahogyan szeretném? Mi az istent csináljak szerdáig? Hova menjek? Itt nem maradhatok, pénzem nincs, láthatatlanul eltengődhetnék bárhol, de nem igazán bír el a lelkem több bűncselekményt.
Gyorsan firkantok pár sort a papírtömbre, és elindulok utána, hogy halkan kopogtatva a szobájának ajtaján nyújtsam át.
”Tudom, hogy sok lesz már a rovásomon, de segítségre van szükségem. Anya tud pénzt küldeni, de nincs hová. Lehetne szó róla, hogy a te számládon landoljon a pénz, és úgy jusson el hozzám? Komolyan, annyiszor ebédelek veled, akárhányszor csak akarod, de akármennyire töröm a fejem, nem jut eszembe más megoldás.”
Sóhajtok fel, és talán könnyelmű kijelentést tettem, illetve, meglehet, bíznom sem kellene benne, de elég kellemes körülmények között él, és eddig csak segített, bár nem kevés szemtelenséggel fűszerezve, szóval nem hiszem, hogy átverne és lenyúlná a pénzemet. Ha mégis, nos, megérdemlem, hogy megint ekkora idióta voltam. Ha kapok számot, akkor némileg kevésbé gondterhelten mászok vissza a laptophoz, és írom meg anyának, egy nyomatékos könyörgöm, ne gyere még ide kíséretében, aztán felállok, és a kanapé másik oldalára lépve, a háttámlának dőlve várakozom. Az utalás is csak hétfőn érkezne meg, de legalább nem szerdán, némileg kevesebb nap, amit át kell vészelnem valahogy. Ha nem kaptam számot, akkor erőteljesen törnöm kell még a fejem azon, hogy hogyan is legyen.
Mikor kiérkezik, és megmutatja a papírost, csak egy röpke bólintást eszközölök, és már indulok is a bejárat felé, hogy belebújva a cipőimbe indulhassunk is. Értem én, senki se próbáljon egy férfi és az autója közé állni, nem mellesleg vélhetőleg abban is vastagon benne vagyok, hogy nincs meg az autó. Nem mintha olyan állapotban vezethetett volna egyáltalán, de ez most egészen mellékesnek tűnik. Részemről indulhatunk is, nekem az ebéd sem olyan fontos, ő ragaszkodott hozzá… Vinnem nincs mit, egyedül a jegyzettömb és a toll az, ami nálam marad, hogyha kell, akkor kéznél legyen, mégiscsak kényelmesebb, mint a mobiltelefonon pötyögni, nekem legalábbis biztosan.

Annyira nem fájhat neki, mint amennyire hittem, különben sokkal érzékelhetőbb lett volna, hogy megpróbál kitérni a tovább szadizás elől, a hangját sajnos nem hallanám, szóval nem tudom, valami felszisszenés féle történt-e. Mindenesetre azt tudom, hogy attól még, hogy valaki el akarja esetlegesen rejteni a fájdalmát, a teste elárulja, egyszerűen reflexszerű, hogy megkíséreljük elkerülni a fájdalmat. Én már egy hirtelenebb mozdulattól is képes vagyok összerezzenni, hiába nem akar épp senki bántani. Kissé most összezavarodtam, talán tényleg csak eltúlzom. Vajon ragaszkodnom kellene ahhoz az orvoshoz, vagy onnantól kezdve, hogy én kifejtem a véleményem, hagyjam majd rá a dolgot? Elvégre, felnőtt férfi, nem vagyok az anyja, hogy megmondjam neki, mit csináljon, csak el tudja dönteni, hogy rendben van-e vagy sem. Még, ha makacs öszvér is valaki, előbb-utóbb be kell látnia, hogy segítségre van szüksége, szakértő segítségre, nem pedig az enyémre.
Megmosolyogtat, ahogy összerezzen, sajnálom, hogy nem tudok szólni előre, hogy mit fogok csinálni, de minden legalább tízszer annyi ideig tartana, ha írásban le akarnék kommunikálni minden lépést, szóval kénytelen elszenvedni kellemetlen meglepetéseket is. Igyekszem finom lenni, és csak addig macerálni, amíg feltétlenül muszáj. Duzzadtnak érzem, de épphogy, talán nem lesz belőle nagyobb baj, de én nyugodtabb lennék, ha látná egy doki, ám azt is tudom, hogyha valaki nem akar valamit, arra jó eséllyel lehetetlen rávenni. Milyen jó, hogy nem tudok gondolatot olvasni, menten elfüstölnék zavaromban.
Érzékelem a libabőrt a nyakán, egy pillanatra lehunyom a szemeimet, nem, nem akarom felfogni, hogy ez mit jelent, kizárom, mert ha nem, akkor megint megriadok, akár egy kismadár, és nem tudom befejezni, amit elkezdtem, és ezt nem szeretném. Nyelek egy aprót, s amint megvannak a nyaki nyirokcsomók is, már el is emelem róla a kezeimet, és pár röpke pillanatra lesütött pilláim rebegik el bocsánatomat a vélhetőleg nem illő mozdulatért. Nem szerettem volna kellemetlenségeket okozni neki, illetve, sejtem én, hogy nem erről van szó, de jobb erre gondolni, mint beengedni azon információt az elmémbe, hogy igencsak érzékeny a nyakára. Azt hiszem, zavarba hoztam, s ha nem lennék én is abban, talán elmosolyodnék, és egy cseppet, egy egészen picit büszke lennék rá, hogy visszanyalt a fagyi, és megfizettem a kölcsönt ilyen téren, ráadásul úgy, hogy nem is akartam megtenni. Attól még valamilyen szinten jól esik, és ha tudnám, mennyire ritka ez nála, még inkább így érezném. Kósza, pillanatnyi elégedettség.
Odanyújtom neki az eszközöket, aztán türelmetlenül várom a választ, de megint elsuhan egy kósza mosoly árnya vonásaimon, nem értem, miért nem az asztalon ír. Azt hiszem, tényleg „jól” sikerült a manőver, ha akartam volna, biztos nem tudom zavarba hozni. Mindenesetre amint végzett az írással, megnézem, mit írt, csak előtte egy kapcsos zárójellel kiemelem azt a részt, amire még nem válaszoltam, és mögé biggyesztek egy csillagot, hogy ne felejtsem el. Ekkor üti meg tekintetemet az ebédmeghívás is, de egyelőre azt figyelmen kívül hagyom, most épp próbálok roppant meggyőző lenni az orvos kell témakörben, de kicsit nehezen megy, ha megint vörösödni kezdek. Inkább nem futtatom felfelé a tekintetem, hogy elolvassam, ami még kimaradt, hanem lefelé kutat pillantásom, és rögtön el is húzom a szám. Nem tehetek róla, de amolyan durcás kislányokat megszégyenítően teszem csípőre a kezeimet, és pillantok fel rá fejcsóválva. Nem vesz komolyan, noha enélkül is biztos voltam benne, hogy ki akar majd bújni az orvos látogatása elől.
Kissé kapkodva leülök a kanapéra, és az asztal felé hajolva kezdem el írni a választ.
”Én nem vagyok orvos, és szerintem te sem.”
Legalábbis szerintem, mert ha az lenne, akkor halálosan ciki, hogy én itt doktor néniset próbálok játszani, szóval iszonyatosan remélem, hogy nem tévedek.
”Mert vörös, be van dagadva, melegebb a bőröd is körülötte. A nyirokcsomóid kicsit duzzadtak, és…”
Ekkor veszem el a lázmérőt is a kezéből, nehogy elsunnyogja nekem az eredményt, de mikor meglátom, már megint úgy érzem, hogy tökéletesen idiótát csináltam magamból. Egy mély sóhaj kíséretében emelkedik meg a mellkasom, majd süllyed vissza, és lemondóan fejezem be a mondatot.
”…nincs még hőemelkedésed sem. Én ezt nem értem. Akkor sem vagyok nyugodt.”
Tompa mozdulattal visszacsúsztatnám a papírost, de még időben jön az isteni szikra, és ravasz mosollyal ajkaim szegletében húzom vissza, gyorsan átfutva azt is, ami kimaradt. Azt nagyvonalúan nem fogom lereagálni, hogy mennyi rossz történt velem, nem szeretnék róla értekezni egyelőre senkivel, valamelyest magamban kellene elrendeznem a dolgot, de azt azért ő sem gondolja komolyan, hogy mások orrának betörése engem jobb kedvre derítene. Nanut, na őt tuti, szerintem össze kellene ismertetnem őket, biztos jól kijönnének.
Leápolni a kopottságot, őszintén, fogalmam sincs róla, hogy ez lehetséges-e, ám jelenleg nem is szeretném kideríteni, túl frissek a sebek, és nem kifejezetten akarok ragyogni, hogy mások is szemet vessenek rám, és kihasználják szelíd, naiv természetemet. Végül inkább csak arra reagálok, ami miatt visszahúztam a noteszt, és mi tagadás, egy csöppet nyeregben érzem magam, mert ha mással nem is, remélem, ezzel sarokba szorítom, legalább egy kicsit. Légyszi…
”Meghívhatsz ebédre, ha utána elmegyünk egy orvoshoz.”
S most már olvashat ő is, én pedig némileg diadalittasan dőlök hátra a kanapén, mint aki jól végezte dolgát, bár érzéseim szerint nem fog sokáig tartani a dolog, pedig szerintem elég korrekt üzlet. Igazán nem önző érdekek vezérelnek, én csak azt szeretném, hogy ne legyen komolyabb baja.

A nappaliban egyrészt több természetes fény van, kiváltképp így dél tájékában, így adja magát, hogy inkább ott próbálkozzak utánajárni, mennyire is piros az a seb. Én ugyan annak láttam, mikor fürdeni ment, de ez még nem jelent igazából semmit, akár érzéki csalódás is lehetett, odaképzeltem, mert aggódom, vagy valami hasonló. Mindenesetre igyekszem nem túllihegni, lehetséges, hogy semmi baj sincs, csak én reagálom túl, és bár értem, miért teszem, attól még talán nem kellene.
Amikor elmosolyodik, felmutatott hüvelykujjammal jelzem, hogy okés a helyzet, nem leszek kénytelen seprűvel bekergetni a nappaliba, sem panaszt benyújtani, mert nem tesz a kedvemre, ahogy azt ő elméletileg szeretné, máskülönben miért is engedné, hogy én dirigáljak. Egyébként, nem vagyok éppen ilyen fajta, a balett révén igen sok alázatot és önfegyelmet szívtam magamba, az egykori édesen dacos büszkeségemet pedig lavinaként söpörte el az életemre árnyékot vető.
Vélhetőleg az állbirizgálás az új keletű önértékelési gondomnak szól, de nem tehetek róla, az utóbbi időben csak azt tapasztaltam, hogy bármit csinálok, némi szorongatást akkor sem úszok meg, és akkor még nem is olyan pofonoktól beszéltem, amitől egy napig cseng a fülem, vagy éppen a fülembe lihegett kéjenc élvezettől. Ha jobban belegondolok, nem is igazán bánom, hogy nem hallok. Ez ostobaság, hisz mellette nem bánnám, most zavar. Hallani szeretném, ahogy serceg a toll a papíron, ahogy az asztallapon landol a kiürült narancsleves poharam, a máskor olyannyira bosszantó galambok zajongását, a felharsanó dudaszót, a székcsikorgást, a lélegzetvétel halk selymességét, s igen, a hangját is, kíváncsi vagyok rá, milyen hang jutott egy ilyen férfinak, de sejtéseim szerint szemernyit sem ront az összképen, sőt. Sokkal inkább tűnik szárnya szegett madárnak így, hogy nem a hangjával fejezi ki magát, hogy másként kell viselkednie, mint ahogyan szokott.
Leírja a válaszait, de most mélyen egyet kell értenem azzal, hogy ráér, elvégre fontosabb a háta, legalábbis számomra mindenképpen, noha kíváncsi vagyok, de prioritások akkor is akadnak, szóval hasznos után a kellemes. Vagy valami ilyesmi. Mély levegőt veszek, egy hátban nincs semmi, és nem is ő ér hozzám, hanem fordítva, ennek mennie kell, a cél szentesíti az eszközt. Halkan motoszkálok a dobozban, felhúzom egy kesztyűt, a biztonság kedvéért muszáj, és már fel is csippentek egy steril gézlapot, hogy némi betadint felitassak vele, de amikor a sebére nézek, akkor igencsak hamar változik morcossá az arckifejezésem, nekem ez határozottan nem tetszik. Sőt, mintha látnék is benne valami kis darabkát, lehet, csak alvadt vér, gőzöm sincs róla, nem vagyok orvos, elsősegély tanfolyamon is csak a jogsi miatt vettem részt, de betadinnal leápolni egy sebet mindenki tud. Nem látom rendesen, szóval finoman ráfogok a vállaira, ott még póló van, és kicsit jobb felé irányítom, hogy több fény jusson rá, én pedig leülök a kis asztalra, azt hiszem, elbírja a súlyom, ha beszakad alattam, már tényleg kénytelen leszek elásni magamat.
Csak eztán nyúlok balommal finoman a bőréhez, hogy míg a jobban megkísérlem kitisztítani, addig valamelyest az ellenkező irányba húzzam a sebszéleket. A fenébe is, ezt még tegnap kellett megcsinálni, átkozom is magam rendesen, mert ez így nem lesz jó. A bőre is melegebbnek tűnik nekem a normálisnál, kiváltképp a seb körül, noha nem tudom, milyen hőfokon szokott izzani úgy általában, de szerintem nem az igazi. Figyelem közben a reakcióit is, ha fájdalmai vannak, akkor próbálom óvatosabban csinálni, de muszáj leápolnom, nehogy rosszabbra forduljon a helyzet. Elég hamar szép sárga lesz, bár továbbra is úgy gondolom, hogy ez pirosabb, mint lennie kellene.
Felsóhajtok, nos, lehet, hogy fájni fog, de legalább kideríthetem vele, hogy tényleg van-e baj, vagy csak túlaggódom, szóval továbbra is a gézzel, de megnyomkodom kicsit a seb széleit, hogy vajon a piros rész fáj is, vagy csak ijesztő. Vélhetőleg ennek következtében kellene majd elmozdulni a továbbiakban, mert ha ez elfertőződött, akkor orvost kell hívni, bármennyire is hadakozzon ellene. Én elhiszem, hogy egy férfiben tombol a kényszer, hogy erősnek és sebezhetőnek látszódjon egy nő előtt, de valahogy kénytelen leszek a fejébe verni, hogy ha nem hív orvost, az én lelkemen fog száradni, ha komolyabban megbetegszik, és nem hiszem, hogy az jelen pillanatban elbírna több kellemetlenséget.
Végül sikerrel járok az ecsetelés tekintetében, és még nem gennyedzik, következésképp talán nem annyira előrehaladott a dolog, ám ettől nem érzem jobban magam. Kötszert helyezek rá, hogy ne ingerelje semmi, amíg nem ér ki orvos, mert holt biztos, hogy én ebből nem fogok engedni, de azért még megnézek valamit. Lehúzom a kesztyűket, de azonnal be is ejtem őket egy zacskóba, ki kell dobni, mert fertőzhet, és mivel fel van húzva a pólója, ezért először, talán meglepő módon, de megtapogatom a hónaljánál a nyirokcsomókat, nincs-e beduzzadva, aztán ha ezzel megvagyok, nemes egyszerűséggel megajándékozom ugyanott egy lázmérővel, majd ráhajtom a karját, és lehúzom a hátán a pólót. Utána elé sétálok, nem tűnik éppenséggel vidámnak az arcom, és most alig érintve arcának bőrét, a fülei mögé nyúlok, hogy ott is kitapogassam a nyirokcsomókat, majd utána megismétlem a mozdulatokat a nyaka esetében is. Most nem érzem zavarban magam, hiszen erre szüksége van, és nem szeretném, hogy a velem történtek miatt legyen másnak rosszabb. A lágyékát viszont nem fogom piszkálni, az még nekem is sok lenne, és szerintem ennyiből is egyértelmű, hogy nem kerek a dolog. Utána már nyúlok is le a papírért, és egyelőre nem olvasom el az ő sorait, mert csak egy szót akarok ráírni, és azonnal felé fordítani.
”ORVOS!”

Fura, fogadni mertem volna, hogy nem az a kifejezetten mosolygós alkat, mégis, mióta a közelében tartózkodom, igen sokat műveli, azt hiszem, le kell tennem arról, hogy megtippelgessem magamban, ki, milyen ember, mert a jelek szerint gyatra vagyok benne. Mindenesetre, örülök, hogy még ilyen állapotomban is képes vagyok ezt elérni, apró örömök az életben, kellenek, mint egy falat kenyér. Próbálom keresni a jót, muszáj, hogy megtegyem, különben elsorvadok, belesüppedek az önsajnálat mocsarába, és ezt nem engedhetem meg magamnak. Nem szeretem feladni, mindig is elég kitartó voltam, és bízni szeretnék abban, hogy képes vagyok legyőzni a démonaimat. Csak idő kell, és nyugalom, és őszintén szólva, jelenleg ott tartok, hogy segítség is. Meg kellene keresnem Nanut, mellette nagyobb biztonságban érezném magam, de nem vagyok meggyőződve arról, hogy jól járna velem, talán a fejére is csak bajt hoznék.
A jó nagy pohárra pillantok, majd ahogy észreveszem rajta a narancsot is díszítőelemként, végképp csak hálás pillantással tudok felpillantani rá, némi kettősség alakul ki bennem vele kapcsolatban. Egyrészt eddig nagyon is kedves volt velem, másrészt ott vannak azok a kis pikánsnak vehető megjegyzések, amiknek igazából minden flörtölni vágyó nő örülne, csak hát… én nem. Ez zavar, mármint, szeretnék én üdén, frissen, fitten szórakozni, flörtölni, hülyeségeket csinálni, hisz fiatal vagyok, de ha csak erre gondolok, máris görcsbe rándul a gyomrom, és erőszakkal kell távol tartanom magamtól a kellemetlen emlékeket. Megkeseredett vénasszonynak érzem magam, és ezt gyűlölöm. A narancslevet viszont nem, elégedetten bele is kortyolok, mikor befejeztem a mondandómat, és visszatoltam hozzá a paksamétát, majd hogy ne ácsorogjanak itt az üressé vált tányérok, összeszedem őket, és a serpenyővel együtt a mosogatóhoz viszem. Amennyiben van mosogatógépe, - kövezzen meg, de nem tudom elképzelni mosogatni, legalábbis szerintem ha szokása is, nem nyilvánosság előtt teszi – akkor abba pakolom be a tányérokat és evőeszközöket, a serpenyőt viszont gyorsan elmosom, mert én bizony rendkívüli módon rühellem az eszközökre száradt tojásrántotta maradékot, kész gyötrelem utána lepucolni. Túlzásba persze nem viszem a serénykedést, mást nem mosok el, nehogy még az legyen a baj, hogy túlzottan otthon érzem magam.
Utána a nappaliba sétálok az elsősegély ládikával, szavak és betűk nélkül is kommunikálva felé, hogy immár tényleg nem ismerek viccet ezzel kapcsolatban, és szeretném megnézni a sebét. Nem szeretném a bűntudat terhét, ha valami komoly baja esne miatta. Mikor aztán befejezte, szinte már ácsingózva a szavai után nyúlok a papírokért, és ha már annyira a tekintetemet akarta, most róla a nappali felé vándorol, szelíd jelzés arra, hogy lesz szíves oda fáradni. Közben én olvasok, és isten bizony, felkuncognék arra, hogy írta, én vagyok a parancsnok, és épp az imént dirigáltam egy sort. Azt hiszem, ez pipa.
A női érzékenység és a veszélyesség a férfiakra nézve némi komorságot csal a vonásaimra, na, hát az esetemben ettől ugyan nem kell félni, én nem akarok senkire veszélyesnek lenni, nem is lennék rá képes, ellenben fordítva… Összeszorított ajkakkal konstatálom a satírozást, és azt hiszem, ez is olyasmi, ami mögött ott kellene lennie annak a pikáns élnek. Ott is van, még így is, de komolyan értékelem, hogy erőt vesz magán, és másként fogalmat, így hát végül el is mosolyodom. Nem biztos, hogy nem vall tökéletes naivitásra így érezni, de úgy hiszem, szerencsém van, hogy ő mentett meg az erőszakoskodó alaktól. Rég éreztem, hogy valaki ennyire tojáshéjakon lépkedve próbálna közeledni, s mikor megroppan a héj, csak még óvatosabb lesz.
Nagyon belejött a smiley használatba, és gőzöm sincs, miért támadna kedvem megint kuncogni, amikor a szomorú verzióját használja. Nem vagyok én buta lány, de a fordított pszichológia a legtöbbeknél még akkor is bejön, hogyha tudják, hogy alkalmazzák rajtuk. Én is sejteni vélem, hogy ezzel kíván hatni rám, bár azt őszintén nem értem, miért szeretné, hogy maradjak. Kíváncsi vagyok rá, a kérdés csak az, hogy lesz-e merszem megkérdezni.
”Tényleg nem fogok visszaélni vele. Nem is tudhatod. Lehetnék akármilyen számító szuka angyalbőrbe bújva, nemde? Nyilván nem vagyok, de… áhh, néha annyira utálom, hogy ennyire egyértelmű vagyok. Igen, igen, én vagyok a parancsnok, remélem, ezt már a kanapén olvasod, különben kénytelen leszek kérvényt benyújtani az érzékletesnek hitt pillantásaim helyett. :P”
Történetesen a nyelvemet ki tudnám nyújtani rá, de egyrészt jelen pillanatban nem értené, másrészt pedig egyelőre ez olyan határt feszeget, amit nem vagyok képes átlépni. Akad bennem szemtelenség is, csinos adagnyi, de mostanság kissé úgy érzem magam, mint akinek letépték a szárnyait, s megkopott a fénye ezáltal, ha már angyalbőrről értekeztem az előbb. Hú, de szerénytelen voltam így visszaolvasva, na most már mindegy, ennyi sort csak nem húzok át.
”Az én női varázserőm igencsak megkopott, szerintem már nincs is, és inkább rám veszélyesek fegyverek a férfiak önmagukban, és nem fordítva.”
Nem tudom, miért vagyok ennyire őszinte, de azt hiszem, jól esik, hogy ennyire kedves, és hajlandó leküzdeni azért a megszokásait, hogy én jobban érezzem magam. Erre azért elég kevesen hajlandóak. Az biztos, hogy az egykor volt könnyed magabiztosságom sehol sincs, és szemernyit sem ragyogok, talán erre az állapotra mondják, hogy árnyéka önmagának. Az vagyok, a saját árnyékom. Talán nem véletlenül jutott nekem a láthatatlanság.
”Erre csak azt tudom mondani, hogy köszönöm.”
Az áthúzott szócska fölött szemet hunyok, bár inkább megmosolyogtat még mindig, minthogy megsértődjek rajta.
”Szó sincs róla, hogy elüldöztél volna, bár szerintem ezt te is tudod, csupán van az a pont, amikor már egy vendégnek tudnia kell, hogy ideje lelépni. Nem ismerlek, szóval fogalmam sincs, nálad mikor érkezik el a kívül tágasabb effektus, bár, talán egyszerűen közölnéd.”
Remélem legalábbis, mert utálnék a terhére lenni.
”Miért szeretnéd, hogy maradjak?”
Leírtam, aztán azonnal át is húztam, nem kérdezhetek ilyet, ugye? Végül vállat vonok, nem érdekel, akkor is megkérdezem, maximum ködösít majd, a semminél az is több, szóval újra odaírom, és mi tagadás, elég ostobán néz ki egymás alatt ugyanaz a mondat, amiből az egyik át van húzva. Éljenek a szőke nők. Igazából, ez ennél sokkal mélyebb, de sosem zavart, ha bárki ostobának néz a hajszínem miatt, a szeretteim, és én is tudom, hogy nem üres a kobakom, és ez nekem elég.
”Miért szeretnéd, hogy maradjak?”
A laptopot illetően megint csak a köszönöm szót tudnám használni, ám mivel már leírtam, nem ismétlem magam, viszont ekkorra már reményeim szerint a nappali világosabb terében vagyunk, így hát felpillantok rá, és már előre elvörösödöm attól, amit leírok.
”Felhajtanád a hátadon a pólót?”
Inkább nem írom, hogy vegye le, abból elég volt tegnap. Végül a kezébe adom a jegyzettömböt, és a ládához nyúlva készülődöm neki a fertőtlenítésnek, bízom benne, hogy nem késtünk még el vele, nagyon utálnám, ha lerobbanna miattam.

Valamilyen szinten kényelmesebb szavak nélkül, félreérthető, vagy rosszul megválasztott hangsúly nélkül, egyszerű, és kicsit talán mélyebb is, elvégre, ilyenkor valóban figyelnie kell rám, ha olvasni akar az apró jelekből. Nem tudom, másokkal milyen, hogy nem ennyire egyedi helyzetben miként viselkedik, hogy miben rejlenek az erősségei, de sejtem, hogy ezzel az egésszel nehezére esik mit kezdeni. Nem csodálom, én is így vagyok vele, szörnyű, hogy nem beszélhetek, hogy nem hallok, s ezeknél csak a tudat még rosszabb, hogy többé nem is tehetem majd meg.
Mivel én is eszegetek, eszembe sem jut, hogy tapintatlan lenne, amiért ő megteszi, pláne úgy nem, hogy tulajdonképpen én kértem meg rá az imént, szóval igazán nem lehet okom panaszra, amiért valaki azt teszi, amire kértem. Bal kézzel ír a jelek szerint, nem sok bal kezest ismertem életem során, volt egy lány, de ő kész zseninek és különlegesnek tartotta magát emiatt, nos, én ezt a legnagyobb jóindulattal sem fedeztem fel benne, szerintem semmiben sem különbözött az átlagtól. Azt hiszem, náluk az agyféltekék szerepei felcserélődtek, vagy valami ilyesmi, kicsit talán másként gondolkodnak, de az, hogy valaki kimagaslik-e a tömegből, szerintem nem ezen múlik.
Miután levéstem a mondandómat, csak félve pillantok fel rá olykor, remélve, hogy nem engem néz, hanem a papírt. Azelőtt nem mozgatott meg ennyire mélyen, ha zavarba jöttem, de most ez is más, valahogy túlságosan sok, kiváltképp akkor, ha ilyen pikánsnak, mögöttes tartalommal rendelkezőnek vélem a szavakat. Nem hiszem, hogy félreértettem volna, gondolom az egoját simogatta kicsit, hogy megnéztem, miközben besétált a fürdőbe, bár nem olyan célzattal, hogy kocsányon lógjanak utána a szemeim. Nem mintha nem lenne min, egyszerűen ilyen téren mindenről az jut eszembe, hogy egyszer habarodtam bele egy férfiba, és odaadtam neki mindent, aztán alig pár hónap csoda után előmászott belőle az ördög, és tönkretett minden lehetséges módon.
A gondolataim tovarebbenéséből a jegyzet felbukkanása rángat ki, el is kezdem olvasni rögtön, de mire a nem nézek rá részhez érek, már felállt, nyilván adja magát, hogy némi bűntudattal fűszerezve odapillantsak, nem szándékoztam büntetni, de szörnyű, hogy így érzi. Sosem bántanék senkit tudatosan. A narancs láttán elmosolyodom, és még az ajkaimat is megnyalom, noha ennek nem vagyok tudatában, egyszerűen imádom a frissen facsart narancslevet. Amikor viszont a teát mutatja, megcsóválom a fejem, s amíg ő ténykedik, addig elkezdek írni. Egész szépen telik a jegyzettömb, és még mindig a közelében sem vagyunk annak, amennyit én beszélni tudok, ha éppenséggel van hangom és belemelegszem.
Szóval szereti a meglepetéseket, akkor ez gondolom jó, mert a jelek szerint én állandóan meglepem, pedig nem is próbálkozom. Persze nem nehéz, hiszen a csökevényes érzékszervi képességeim okán sok dolog másként működik velem. Mosolyogva kezdek el írni végül, mert elég viccesnek tartom, hogy ilyet le mer írni. Talán ennyire lesír rólam, hogy a légynek sem tudnék ártani? Vagy épp kihasználni valaki jóindulatát?
”Micsoda nagylelkű kijelentés. Azt hiszem, ezzel igen sokan képesek lennének visszaélni, de nem vagy egy tárgy, hogy rendelkezni lehessen veled, és én senkinek sem szoktam „megmondani”, hogy mit tegyen. Ettől még értékelem a gesztust.”
Ha csak egy kicsit is romlottabb lennék, nagyon félre tudnám érteni, de tekintettel arra, hogy ez nincs így, pikáns gondolatok nem fordulnak meg a fejemben.
”Nem haragszom, igazság szerint azt hiszem, én vagyok érzékenyebb a szokásosnál is, de erről nem te tehetsz.”
Nos, valóban, máskor talán csak nevettem volna rajta, előtte, és talán, nem, még tőlem is kapott vissza valami kis finomságot, mondjuk olyasmit, hogy gondolom, élvezi ama tényt, hogy utána lestem. Szeretném visszakapni a régi önmagam, de fogalmam sincs, ez lehetséges-e.
”Sajnálom, nem volt szándékos, csak a szemeid”
Satíroztam ki, nem tudom, milyen sikerrel, talán nem olvasható, de fogalmam sincs, vélhetőleg a következő oldalra is átütött így, de talán nem tartja majd lényegesnek, fogalmam sincs, hogy működik. Az a rossz az írásban, hogy sokszor előbb vés az ember, minthogy átgondolja.
”nehéz tartanom a szemkontaktust, hogyha zavarban vagyok.”
Bár ez szerintem mindenkivel így van, mindenesetre nekem ez a mentségem a viselkedésemre.
”Megpróbálom minimalizálni a dolgot.”
Nem mintha úgy egyébként szeretném egész nap nézegetni, volna rajta mit, ez kétségtelen, de csak arra emlékeztet, hogy mi az, amitől rettegek, hogy mi az, amit talán már soha nem leszek képes elvenni akkor sem, ha egyébként megkaphatnám. Ennyi pofon után a simogató kéztől is tart az ember.
”Ellátom a sebedet, aztán szükségem lenne még egy kis segítségre. Van esetleg laptopod?”
Szeretnék írni anyának, hogy küldjön pénzt, de ehhez több mindenre lenne szükségem, a saját bankkártyám ki tudja hol van már, a koli szobában a helyem talán már meg sincs, és az is lehet, hogy a cuccaimat lefoglalta a rendőrség, viszont nekem szükségem van némi pénzre, hogy ne érezzem ennyire meglőve magam. Viszont ehhez meg kénytelen leszek elég nagy szívességet kérni, elvégre csak úgy működne, ha anya az ő számlájára utalná, de tekintettel arra, hogy szombat van, ez lehet, hogy nagyon bajos lesz így. El is vörösödöm, nem kérhetek ilyet… Nyilván nem zavarnám a köreit még napokig, hiszen ez biztos nem normális a számára, és én senki terhére nem szeretek lenni. Talán van anyának valami ismerőse erre, akitől kérhet szívességet, hogy az átutalásig előlegezzen meg némi pénzmagot. Igen, így nem leszek Leonard terhére még ezzel kapcsolatban is.
”És persze nem szeretnék visszaélni a vendégszereteteddel, szóval szerintem hamarosan elmegyek. Bár tudom, hogy azt írtad, egész nap „rendelkezhetek” veled, de nem tudom, ebből mennyi az udvariasság, szóval nem feszegetném a határaidat.”
Sóhajtva teszem oda a pontot, majd tolom át az asztal másik oldala felé, hogyha befejezte az italok készítését, lássa, hogy van mit olvasnia.

Számomra természetes volt, hogy a rumlit, amit okoztam, én is takarítsam fel, sosem viselkedtem elkényeztetett hercegkisasszonyként, még akkor sem, amikor anyagi helyzetünk megengedte, hogy mások pakoljanak, takarítsanak utánunk. Meg aztán, pár éve igen sokat fejlődtem az önállóság területén, és azóta sikerült rájönnöm arra is, hogy szeretem, ha rend van körülöttem, nem vagyok eszelősen rendmániás, más után sosem pakolok, de saját magam után igen.
Egész sokat mosolyog rám, ez jó, kicsit jobban érzem tőle magam, kevésbé tűnik sötétnek az életem, és ezért kimondatlanul is hálás vagyok neki, jól esik. Nem is vagyok rest viszonozni, kicsit furcsa, és talán rendkívül naiv gondolat lenne, hogy végre jut egy kis jó nekem is, hiszen eddig végig nagyon kedves volt, és számomra jelenleg mindegy, miért teszi, próbálok nem arra gondolni, hogy akkor is így kezdődött, de még egyszer nem engedem, hogy egy letaglózó szempár, egy férfias kiállás szinte pillanatok alatt elcsavarja a fejemet. Annyira én sem lehetek naiv, hogy kétszer essek ugyanabba a hibába.
Úgy tűnik, valami nem kifejezetten nyerte el a tetszését, mert kerüli a pillantásomat, de ennyi baj legyen, addig is én falatozom a rántottából egy keveset, irkálás közben legalább nem áll fenn a teli szájjal beszélés veszélye. Ebből a szempontból nem is olyan kellemetlen, hogy a hangomat elorozták tőlem.
A szélesebb mosolyát látván el sem tudom képzelni, miféle mondandója akadhatott, ami ezt váltotta ki belőle, szóval mikor megkapom az irományát, kíváncsian falom a sorokat, és természetesen a várt reakciót produkálom, mikor a végére érek, tehát annak rendje és módja szerint ismét pír önti el az arcomat. Fel sem pillantok rá inkább, jobbnak látom, ha nem szembesülök megint a sunyi vigyorával. Úgy tűnik, meglehetősen nyeregben érzi magát, bár engem nem nehéz sarokba szorítani, nem vagyok egy vérmes nőszemély.
”Szóval szereted a meglepetéseket? Legyen, akkor így veszem, remélem, inkább a kellemes kategóriát erősítem.”
Ki tudja, sokan nem szeretik, ha idegen van az otthonukban, én kifejezetten feszengenék, azt sem bírtam sosem, ha mondjuk a pizza kihordó fiú a küszöbön ácsorgott, vagy éppen egy szerelő végezte a munkáját. Annak örülök, hogy éhes, nem hiába csináltam rántottát, amiből már egész nyugodtan falatozhat is. Ennél sokkal értékelhetőbb dolgokra is képes vagyok a konyhában, de másnaposan tapasztalataim szerint az egyszerűbb dolgok jobban bejönnek az embernek. Egyébként a kollégiumban visszafejlődtem kicsit ilyen téren, és szerencsére a fogva tartómnak sem árultam el, hogy tudok főzni, szóval ezt legalább nem utáltatta meg velem. Majd ha úgy alakul, felelevenítem a dolgot.
Közben azon agyalok, mit írjak az utolsó mondatára. Persze, hogy utána pillantottam, hiszen ez valahogy ösztönösen jön részemről, és legalább hátulról kevésbé tűnik félistennek. Jellemző, a lányok nagy része már a bugyijába olvadt volna egy ilyen pasastól, én meg úgy érzem magam, mintha kőből lennék, és a zavaromon túl nem igazán mozgat meg bennem olyasmit, amit kellene. Mert kellene, nem? Az lenne a normális, ha arra gondolnék huszonegy éves fejjel, hogyan érhetem el, hogy ágynak döntsön, nemde? Határozottan, de még attól is rettegek, hogy esetleg véletlenül hozzámér. Ez így nagyon nem kerek.
”Igen, aggódtam a sebed miatt. Igazság szerint, még mindig aggódom, szerintem nincs minden rendben vele.”
Nem szeretném én belebeszélni, hogy valami baja van, de pirosabbnak tűnik a normálisnál.
”De nem válaszoltál, megnézhetem majd?”
Adja neki az ég, hogy erre ne azt válaszolja, hogy bármit szívesen mutogat nekem magán, mert akkor aztán végképp leborulok a székről. Van az a pont, amivel már nem tudnék mit kezdeni azt hiszem. Fura belegondolni, hogy alig egy éve még egész könnyedén reagáltam volna az ilyen dolgokra, és talán pontosan olyan vége lett volna, mint amit a hozzá hasonlóak remélnek a nőktől. Azt hiszem, nem szép tőlem, hogy beleraktam egyből a nőcsábász dobozba, de valahogy így kerek a kép, és ezzel nincs is semmi baj, bizonyára nagyon sok nő összetenné a két kis kacsóját, hogy a figyelme rájuk irányul. Én jelen pillanatban kifejezetten feszengek, és már épp nyújtanám vissza a tömböt, mikor legyőzve a zavaromat, mégis visszahúzom, hogy odafirkantsak még valamit.
”Direkt csinálod, ugye?”
Természetesen a megjegyzésre értette, és annak zavarba ejtő tartalmára, lehet, hogy sokaknak ez semmi, nekem nem, nehezen tudok csak mit kezdeni az egésszel. A fülem mögé tűrök pár kósza tincset, miután visszatoltam a papírtömböt, és szabaddá váló bal kezem az ölembe ejtettem, úgy legalább nem szalvétát buzerálok vele. Már az is zavar, hogy zavarban vagyok, hát ez isteni.

Egy bocsánatot ugyan formáznak ajkaim, de azt hiszem, a történések hurrikánjában aligha egy ilyen alig észlelhető apróság lesz az, ami felkelti a figyelmén, engem meg pillanatokkal később már a darabkák összeszedése foglal le, és igyekszem nem túlságosan sietni, mert az tényleg nem hiányzik, hogy még meg is vágjam magam. Egyébként, nem tartom bunkónak, otthon én is flangáltam olykor alsóneműben, ha kétségbeesetten szaladgáltam anya és a gardróbszekrényem közt, hogy mit vegyek fel, vagy egy szál törülközőben, nekem kifejezett mániám nem rendesen megszárítani magam, hanem addig mászkálni a frottírban, amíg meg nem száradok magamtól. A hajszárítót is utálom, szóval relatíve gyakran megesett, csak éppen mióta kollégiumban éltem, erről le kellett szoknom.
Mindenesetre hamarosan egyedül maradok megint, így viszonylag nyugodtabb körülmények közt sikerül összesepernem, bár ahogy távozott, még felpillantottam, amolyan ösztönös ez, ha kimegy valaki a helyiségből, ahol vagyunk, általában kikísérjük a tekintetünkkel, én legalábbis. Rögtön össze is szalad a szemöldököm, mert szerintem pirosabbnak tűnik, mint kellene lennie, úgyhogy amint a szemetesben landoltak a tányérok romjai, már neki is láttam elsősegély dobozt keresni. Ugye van? Legalább betadin legyen, de ha az sincs, hát alkohol holt biztos, hogy van minden valamirevaló agglegény lakásában, az is megteszi, aztán lehet jobb lenne orvost hívni.
Összességében, mire megjön, már sikerült épségben eljuttatnom a tányérokat az asztalra, de úgy határozottan sokkal könnyebb, hogy senki sem jelenik meg előttem alsónadrágban, olyan mellkassal és hasfallal, ami alapján kockás füzetet lehetne rajzolni. Ez tuti valami újabb arculcsapás a sorstól, vagy nem is tudom, mintha csak arról próbálna valami felsőbb erő meggyőzni, hogy a világ nem olyan pocsék hely, mint amilyennek éppen gondolom. Kár, hogy még távolról sem vagyok képes csodálni, mert jön a pipacs effektus, és tojást lehetne sütni az arcomon. Nem hogy bármi egyéb még csak gondolatmorzsák formájában is megnyilvánuljon bennem. Ha meg is történne, úgyis csak arra lennék képes gondolni, hogy mi kötődik még hozzá számomra. Egyetlen emberrel szűrtem össze a levet ilyen téren, és eleinte a legcsodálatosabb dolognak tartottam a világon, szerelemmel fűszerezve, aztán az egészet durván kiszakította belőlem, és a helyére ültetett valami szívfacsaróan torz tükröt, hogy semmit se olyannak lássak ezzel kapcsolatban, amilyen, vagy amilyen lehetne.
Rántotta. Azt turkálom a villámmal, amikor észlelem a szemem sarkából, hogy közeledik, és kényszerítem magam, hogy ne forduljak megint oda, elvégre a fürdőszobából jön ki, vajon mi lehet rajta… Hát ehhez nem kell zseninek lenni. Sóhajtok egy nagyot, harapdálom az ajkaimat, ha így megy tovább, még a vérem is ki fog serkenni. Azt hiszem, nem ártana lassan eltűnnöm, nem szeretnék a kelleténél tovább zavarni, láthatóan befurakodtam az életterébe, és nincs ehhez hozzászokva. Mikor ismét eltűnik, felpattanok, hogy megnézzem a fürdőt is, mert csak ott nem kerestem eddig a dobozt. Szerencsére itt már nyert ügyem van, meg is könnyebbülök kicsit, mert legalább nem alkohollal kell locsolgatnom a sebét, amit miattam kapott. Áhh, néha úgy érzem, hogy minden igyekezetem ellenére csak bajt hozok mások fejére, épp ezért igyekszem állandóan vidámságot adni cserébe, de most… képtelen vagyok rá. Jobban érzem ugyan, mint tegnap, de szemernyit sem lettem pozitívabb a helyzetemet illetően, a véraláfutásaim még mindig láthatóak, és az érzékszerveim valószínűleg örökre felmondták a szolgálatot, s még ha ez nem lenne elég, ott van a nemezisem is, aki vélhetőleg most tombol, amiért volt pofám megszokni. Pár pillanatig szemlélem az elmosódott tükörképem, és nem tudom, mi vesz rá, de a még párás tükörre rajzolok két szemet, egy kis orrot, és egy mosolygó szájat. Nem tudom, fel fog-e tűnni neki valaha, talán csak magam miatt csinálom, hogy emlékezzek, egy mosoly sok mindent megold. Utána már ki is megyek gyorsan, bár addigra már ő is visszaért, és már írt is nekem valamit egy a jegyzettömbre. Az elsősegély ládika addig az asztalon landol, majd elveszem az irományt, és a tollért is odanyúlok, mert akármit is írt, nekem is van mondandóm. Elmosolyodom a szavakon, és rögtön el is kezdek írni, apró, kicsit rendezetlen betűkkel, távol áll tőlem a gyöngybetűs szépírás, de szerencsére az olvashatatlantól is messze van.
”Kérlek, ne szabadkozz, ez a te lakásod, én vagyok itt a potyautas, nem csodálkozom rajta, hogy elfeledkeztél rólam. Nem szükséges kiengesztelned, épp eleget tettél már értem.”
Megszokott mozdulat, ahogy ajkaimhoz emelem a toll végét míg gondolkodom, de nem kapom be, vagy nyálazom össze, épp hogy hozzáér csupán, majd hamarjában fűzöm is tovább a szavaimat. Illetve, mivel immár ő is tegezett, magam sem ragaszkodom a merevebb formulához, elvégre, alig léptem be a felnőttkorba, nekem sokkal könnyebb így.
”Illetve, mégis van valami. Szeretném kicsit rendbe tenni a sebedet, nem tűnik túl szépnek. Jól érzed magad? Már a másnaposságot kivéve. Nem vagy lázas esetleg?”
Remélem, hogy nem, de érthető módon nem szeretném még a homlokát sem megfogni, a tegnapira épp eléggé élénken emlékszem még ahhoz, hogy tudja, még ennyitől is kényelmetlenül vagyok képes érezni magam, pedig ebben pláne nincs semmi. Elég pocsék érzés rádöbbenni, hogy már nem ott húzódnak a határaim, mint régebben.
”Ohh, meg azzal is, ha megeszed a rántottát.”
A papírtömb után végül a rántottát is elé tolom, és annyi engedményt azért adok, hogy előbb megegye, s csak aztán szadizom majd meg a betadinnal, meg aztán, nekem sem árt ennem mást is a narancson túl, mert a végén még kész koncertet generál a gyomrom a korgásaival.