Dean & Mianna

You will survive it!

Az örök gyerek. Nagyjából ezzel a jelzővel tudtam volna illetni Deant, amit a kezelések alatt vontam le róla, mióta hozzám járt. A szakember, az orvos, azt mondta legbelül, hogy talán még nem volt képes igazán feldolgozni a gyermekkori traumát amit a szülei halála okozott, és azt hiszem ez volt a második olyan dolog, amibe menekülni tudott abból is, hogy ilyen fiatalon rá maradt gyakorlatilag teljesen egyedül egy óvodás korú gyermek nevelése. Ezzel még sok harmincas, nagyobb élettapasztalattal rendelkező férfi sem tudott volna mit kezdeni, nemhogy egy huszonéves egyetemista. Próbáltam neki segíteni és komolyan nagy erőfeszítésembe került odafigyelni rá, mert két véglet között mozgott a mi kapcsolatunk mióta csak elkezdődtek a kezelések. Eljutottunk a laza "flörtöljünk a doktor nénivel" életérzéstől odáig, hogy "ne faggasson, hagyjon békén" kicsit magába forduló, majd ebből a másik végletbe forduló, nagy poénkodásokba rejtett dolgokig. Szóval Dean tökéletesen bemutatta az érzelmi hullámzás minden árnyalatát, és az igazság az volt, hogy bármelyiket is láttam teljesen magával tudott ragadni. Mindegyik oldalamat. A nőt, az orvost és úgy általában kicsit az anyát is. Azt hiszem ha összegeznem kellett volna miért kedveltem, hát valószínű pont ezért. Az volt meg benne ami nagyon sok emberből hiányzott. Szeretett élni, és volt is célja az életének. Nem volt a klasszikus depresszáns beteg és amikor megérkezett az ajánlásokkal és átfutottam a kartonját nem is értem miért van erre szükség. Láthatóan jól van, csak amikor elkezdődtek a kezelések, a két órás időintervallumok alatt jöttem rá, hogy egy dolog hiányzik az életéből, egy dolog amire mindenkinek szüksége van és amit azt hiszem én is elvesztettem egykor és amelyet azóta sem találok: kapaszkodó, biztos támasz. Mint valami héliumos léggömb tekergett ez a fiú az ég felé, és csak egy kéz kellett amely a kötőféket tartja, hogy visszafogja, hogy ne engedje őt megzabolázatlanul csak repülni a semmibe. Lehettem volna én ez neki? Mint orvos feltétlenül, mint nő....nos erre a kérdésre azt hiszem sokkal bonyolultabb a válasz semmint az a két órás alkalmakon kiderülhetett volna. A betegem volt, és még ha ilyen kóbor gondolataim támadtak is volna vele kapcsolatosan ( márpedig támadtak, mert csak a vak nem vette volna észre a külsejét) akkor is kötött az orvosi etika. Ezt a határvonalat pedig nem fogom átlépni, még akkor sem ha olyan leplezetlenül bámul időnként végig rajtam. tehettem volna úgy mint aki nem vette észre, vagy legalábbis próbálhattam volna megjátszani magam, de ebben sosem voltam jó, az őszinteségem és a szókimondásom kíváncsisággal párosult és ez nem mindig hatásos, de felettébb zavarba ejtő kombináció. Hogy őt mégsem sikerült ezzel sem megfogni? Nos, az már más lapra tartozik, és talán hosszabb beszélgetéseket igényelne. Az én rendelőmben nem volt ágy, sem kanapé, sem pedig olyan bútorzat amelyen a pácienseim elfeküdhettek volna. A praxisom elején a legkedvesebb professzorom tanította, hogy ha igazán érdekel az emberi lélek, akkor kényelmes bútorokkal körül vehetem magam, de olyan amin el lehet feküdni, amely olyan mint egy ágy, az kerülendő. Az azoknak az orvosoknak való, akik szeretik begyűjteni a kezelések után járó összeget, és cserébe hagyják, hogy a páciens szundikáljon azalatt az idő alatt amíg az lett volna a dolguk, hogy beszélgessenek vele, hogy szóval tartsák, hogy megértsék miért vált olyanná amilyen volt. Hát ezért nem volt nálam, csupán fotel, és lábtartó, rengeteg szobanövény, viszont nem volt zene. Nem véletlenül. Elvonja a figyelmet, illetve tudat alatt befolyással van ránk. Az érzelmeinket gyakran éri behatás a zene által, attól függően éppen milyen lelkiállapotban vagyunk. Szóval az ilyen alkalmakon szerettem ha a pácienseim rám, és csak rám figyelnek, meg saját magukat, a belső hangra, a letisztult érzelmekre, és mindenre amit fontosnak vélnek. Dean ilyen szempontból is kilógott a sorból. Gyakran tett fel olyan kérdéseket amiktől tátva maradt a szám, és amitől úgy éreztem elemez engem. Hé, itt én voltam az orvos és ő a beteg, nem pedig fordítva. De néha tennünk kell engedményeket. Ha bizalmat akarunk, akkor azt nem kiharcolni, hanem kiérdemelni kell, és ez nem volt másképp vele sem. Ha azt akarom, hogy megnyíljon nekem jobban kicsit nekem is meg kell. De minden esetben tudnom kell hol a határ. Azt például tudta rólam, hogy gyűrűt viselek, tehát férjnél vagyok, azt viszont nem, hogy özvegy. Valahányszor George került szóba jött a homlokráncolás, amiből tudta, hogy túl messzire ment a kérdéseivel. Én nem fizetek neki azért, hogy meghallgasson, ő viszont ezt teszi, és ilyenkor nem én vagyok a fontos, hanem ő. Tudta, hogy nem él velem a férjem és valószínű zavart is okoztam benne azzal, hogy mégis viselem a gyűrűt, ahogyan talán azzal is, hogy bármikor is vetette fel ( mintha mellékes lenne, pedig nem volt az) jóindulatúan valami olyasmit, hogy esetleg velük tarthatnék családi napra, állatbemutatóra, vagy bárhova....szóval udvariasan hárítottam el. Hogy lett volna kedvem az nem kétséges, hogy ez mennyire volt összeegyeztethető a mi kapcsolatunkkal mint orvos és betege az már sokkal inkább az volt. Így aztán, még ha nyilvános helyen is, de nem mutatkozhattam vele. Többek között Lisa miatt sem. Ő még csak egy gyerek, és ha csak pár órát vagyok is velük, akkor is nyomot hagyok benne, és kérdéseket fog elindítani, amiben nem voltam biztos, hogy Dean képes lenne megmagyarázni. Helyette azt hiszem szépen lassan azt próbáltam elérni, hogy a fiú járjon el időnként, még azt is felajánlottam, hogy Trudy szerez neki remek céget, ahonnan gyermekfelügyelők szolgáltatásait tudja igénybe venni. Akár angolt is ha szükséges. Ez volt a másik dolog ami összekötött bennünket, és emiatt engedtem talán csak egy egészen picikét közelebb, és ezért volt az, hogy több kérdésére is választ kaphatott, amelyeket másoknak elutasítottam volna. Az otthon, ahonnan származtunk, ahol felnőttük és amit magunk mögött hagytunk más-más indokból ugyan de mégis. Dean Carter tehát több volt mint a betegem, de mindenképpen kevesebb mint bárki akit be tudnék engedni az életembe. Néha esténként eljátszottam a gondolattal, hogy ha esetleg nem ilyen viszonyban állnánk egymással akkor esetleg lenne esély? Azt hiszem a választ már nem akartam még legbelül sem hallani....túl nyilvánvaló volt.
Szinte egyszerre pillantottunk fel Trudyval, amikor valami pohárral a kezében belépett a rendelőmben. Valóban késett és valóban a szokásosnál többet. Viszont legnagyobb megkönnyebbülésemre csak az a pohár volt nála, amit kifejezetten díjaztam. Máskor süteménnyel, pitével vagy éppen egy komplett salátás tállal állít be. nem haragudtam rá, szórakoztató volt ahogyan evett....bár ő mindig evett...majdnem mindig. És jött a szokásos elnézés kérés, amit én mosolyogva fogadtam.
- Természetesen semmi gond Dean, és nyugodtan igya meg azt a...- kezemet felemeltem és körkörösen forgattam meg a levegőben a pohara felé mutogatva.
- Azt amit éppen meg kell innia, és ha végzett akkor jöhet, odabent várom.- összecsaptam a naplót és Trudy asztalára tettem, majd egy laza mozdulattal közelebb toltam Dean-hez a papírzsebkendős dobozt, amiből egy darab rózsa illatú papír kandikált ki, csak egyszerűen ki kellett húzni.
- Azt hiszem Trudy csodatörlőit már jól ismeri, nyugodtan szolgálja ki magát, viszont a poharat nem hozhatja be, ahogyan máskor sem, ugye ismeri a szabályt Dean?- ráncoltam meg tréfásan a homlokom, majd még egy futó pillantást vetettem Trudyra és besétáltam a szobába. Az asztalomról magamhoz vettem a könyvemet és azzal helyezkedtem el a fotelben, keresztbe raktam a lábaimat, hátradőltem és az ölembe húztam a könyvet. Amíg Dean megérkezik átfutottam a legutolsó beszélgetésünk feljegyzéseit. Volt néhány kulcsszó amit felírtam magamnak, és ezeket most szerettem volna vele átbeszélni. És jött megint az a mozdulat amelyet valahogyan olyankor alkalmaztam a leggyakrabban, amikor ő jött hozzám. csak tudnám miért? A tollam ezüst végével ajkaimat simítottam át többször ahogyan a könyvet olvasgattam, és amikor belépett a szobába kicsit talán átszellemülten pillantottam fel rá, ekkor hagytam abba a játszadozást a tollal és azzal intettem a szemben lévő fotel felé.
- Foglaljon helyet Dean, remélhetőleg ma sikerül tovább jutnunk azon a témakörön, hogy miért vonzódik a hosszú combú lányokhoz - lepillantottam a jegyzeteimbe és elmosolyodtam
- Hogy miért nem tud ellenállni az almás pitének, vagy úgy egyáltalán bárminek, és miért érzi azt, hogy ez az egész így ahogyan van nem jó...mindig eddig jutunk Dean, és remélem ezúttal kicsit tovább merészkedünk.- néztem rá biztatóan, remélve, hogy ezeken az apróságokon túljutva végre komolyan veszi ezt az egészet. Segíteni szerettem volna neki, de ez nélküle nem fog menni.




×

Dean & Mianna

You will survive it!

Trudy nélkül fogalmam sincs mire mentem volna. Nem csupán a titkárnőm volt, hanem kicsit a soha nem létezett nővérem, az anyám, a barátnőm és az életemre vigyázó őrangyalom. Amit fogalmam sincs hogyan tudott összeegyeztetni a családjával, a hobbijával és egyáltalán bármivel. Sosem kérdeztem meg tőle miért érzi azt, hogy feltétlenül része kell, hogy legyen az életemnek a munkán túl is. A barátságunk valahogyan magától alakult ki, és azt hiszem ha létezik előző élet, amiben időnként szerettem hinni, azt gondoltam, hogy nekünk közünk volt egymáshoz. És talán még ezen elgondoláson tovább haladva kicsit azt is éreztem, hogy George is visszatér majd valamilyen formában, és ha kegyes hozzám Isten, akkor találkozni fogunk még, az út amely egykor együtt haladt, amin együtt mozdultunk talán valahol a távolban egy későbbi életben keresztezi majd egymást. Ahogyan abban is bíztam, hogy ez majd így történik ezzel a fiúval is, itt a szobában, aki láthatóan nem tud még mindig feloldódni a közelemben, nem tud úgy beszélni magáról és a múltjáról, hogy ne iktasson közbe valami terelő momentumot, valamit amivel megpróbálja a figyelmemet kibillenteni, és megpróbál rólam többet megtudni. Azonban mint mindig most is át fog lépni egy bizonyos határt, amit én sosem vettem tőle jónéven és ezt ő is tudta. Mégis örökké próbálkozott, és engem már nem az bosszantott, hogy megteszi, hanem az, hogy miért csinálja? Egyértelműen testi vonzalomról volt szó, amit álszentség lenne tagadnom, hogy kölcsönös, de a hormonokra adott viszontválasz még nem jogosít fel bennünket arra, hogy megszegjünk néhány íratlan szabályt. A kezelések alkalmával szinte kiszámíthatóan csinálta újra és újra ugyanazokat a dolgokat: beszél, flörtöl, poénkodik, aztán pofátlanul belemászik a személyes aurámba, faggat és kérdezősködik. Én egy ideig tűröm ezt, illetve megpróbálom az egészet visszaterelni az orvos és betege közötti viszony kontextusába, ami tekintve Dean kissé szétszórt és alapvetően gyerekes viselkedését nagyon nehéz. Tudtam, hogy miért ilyen, és azt is tudtam, hogy ez nagyjából negyed óráig tart nála, utána talán beszélgetni is el tudunk kezdeni. Lassan helyeztem vissza a tollat az asztalra és haloványan elmosolyodva simítottam végig az ezüstös felületen, majd összefűztem az ujjam, és a könyökömre támaszkodva az államat ráhelyeztem. Így figyeltem a fotelben fészkelődő fiút és ahogyan máskor, most is ott maradt ez a lassúdad mosolyféle az arcomon, egyszerűen mert ezt váltotta ki belőlem. Sosem szerettem megjátszani magam, sosem szerettem másnak tűnni mint amilyen voltam.
- Hugh Jackman?- vontam fel a szemöldököm és láthatóan remekül szórakoztam valahol legbelül, legalábbis azt hiszem ez lehetett az arcomra írva.
- Maga most burkoltan azt próbálja megtudni milyen a férfi ideálom, Dean? Jó rendben legyen a sármos, kocka hasú, szőrmók Hugh, bár én jobb szerettem őt a Kardhal-ban. Csakhogy a férfi ideál után képet kapjon a filmes ízlésemről is.- ujjaim még mindig táncoltak a tollamon, azt hiszem én kicsit így vezettem le a feszültséget, bár továbbra is szórakoztatott ahogyan megpróbálja saját magáról és a feltett kérdésemről elterelni a témát. De nem fogom magam ilyen könnyen hagyni, és ezt ő is tudta azt hiszem. Amikor azonban a férjemet említette a mosolyom szinte másodpercek alatt leolvadt az arcomról, a vonásaim láthatóan megkeményedtek, a kezem megállt a levegőben a mozdulat félbemaradt és komor, sötéten örvénylő szemekkel pillantottam Deanre. Egy érzékeny pontot érintett és tudtam, hogy ezzel ő is tisztában van, mert egy párszor már kértem, hogy a házasságomat vagy éppen a családi állapotomat ne firtassa, de úgy látszik nem értett a szóból. Kedvem lett volna válaszolni neki, talán még üvöltöttem is volna a fájdalomtól ami megtelepedett rajtam pusztán George említésére, hogy belevágjam az arcába, hogy ne viccelődjön olyasmivel amiről fogalma sincs. Helyette csak leejtettem a kezem az asztalra és egy mély sóhaj kíséretében dőltem hátra, és megdörgöltem az orrnyergem. Nem válaszoltam neki, nem mondtam semmit, hagytam, hogy játszon tovább, hogy szórakozza ki magát ahogyan szeretné, ami pedig bennem történt, nos azt hiszem azt az én dolgom rendben tartani. Talán túlreagálom, hiszen nem tud semmit nem tudhatja azt, hogy mi történt, hogy miért nem találkozik sosem Mr Winterberry-vel, hogy miért nem beszélek soha róla, hogy miért komorodik el az arcom valahányszor csak szóba hozza. Nem az ő bűne volt, hogy nem vagyok képes túllépni a gyászomon, hiszen ő sem tud a sajátján. Csakhogy neki én segítek, nekem viszont senki, és azt hiszem azért mert nem hagyom. Azt gondolom, hogy lélekben vagyok annyira erős, hogy ezen túl legyek, hogy majd egyedül én fogom ezt a harcot megvívni. Ostoba egy elgondolás, mert vannak a léleknek olyan terhei amelyet nem tudunk és nem is kell egyedül cipelnünk. Csak el kellene fogadni a segítő kezet, csak egyszerűen, olyan könnyű lenne. Azt hiszem a sors egyik legcsúnyább tréfája, hogy egy apró kis reményt éppen egy gyászából kimenekülni próbáló páciensemben látom, akivel még csak gondolati szinten sem lehetne foglalkoznom. Még mindig komor és felhős tekintettel néztem rá, nem volt bennem szinte semmi ebben a pillanatban, a szavai mintha viharos szélként kiseperték volna a gyászom egy apró kis darabkáját, mintha most nem is a rendelőmben lettünk volna, hanem valahol máshol, egy egészen másfajta dimenzióban amelyben azt hiszem jobban megnyílt nekem, ahogyan én is szerettem volna neki. Talán az én veszteségem, ha elmondanám, ha tudna róla talán...kapcsolatot teremthetne kettőnk között. Ha tudná, hogy én is ismerem az igazi veszteséget, talán éppen úgy ahogyan ő. Jegyzetelni kezdtem a könyvembe, és egy gondolatot írtam fel: "ételfüggőség=traumatikus viszony az anyához". Letettem a tollat és újra felpillantottam azt hiszem mostanra már sikerült annyira rendbe szedni a gondolataimat, hogy nem voltam olyan komor mint az előbb. Amikor arról kezdett beszélni, hogy milyen a külsőm alig hallhatóan felnevettem. Ezt a játékot már annyiszor eljátszottuk, és próbáltam a lehetőségeimhez mérten visszafogottabb ruhákban megjelenni, de ő még így is meg tudta találni azt a pontot ahol valami megjegyzést tehet rám. Talán vennem kellene néhány nadrágkosztümöt...ha nem éppen csadort kerítenem, hogy valahogyan megakadályozzam az udvarlásait. De őszintén szólva neki is jól esett ez az egész és én sem tiltakoztam túlzottan. Ő volt az egyetlen férfi betegem aki az orvosi álca mögött meglátta a nőt, és ezt szóvá is tette. Még mindig nem beszéltem, még mindig nem mondtam neki semmit, hagytam, hogy elmondjon mindent amit csak szeretne, és az első megszólalásom a költözés kapcsán történt meg, amikor arról beszélt, hogy ki kellene mennie Lisával a temetőbe. Nyeltem egy nagyot. Azt hiszem kicsit tartottam tőle, hogy ott esetleg összetalálkoznánk, ami kérdéseket eredményezhet. De nem is tőle, hanem a kislánytól, egy gyereknek pedig képtelen vagyok hazudni, ők valahogyan megérzik az ilyesmit. Túl nyíltak és tiszták még a világ mocskával szemben, és azt hiszem arra kellene törekedni, hogy ez a továbbiakban is így maradjon. Persze lehet könnyebb is lenne, hiszen valahol  végre megtudná az igazságot, még ha közvetve is, mert én valahogyan nem tudom neki elmondani, képtelen vagyok még beszélni róla anélkül, hogy el ne gyengülnék.
- Tudja Dean, azt hiszem ezt egy jó ötletnek tartom. Mármint, hogy Lisával gyertyát gyújtsanak a szeretteiknek a közös emlékműnél. Amelyik egy óriási márvány angyalt ábrázol a kezében az igazság pallosával, pontosan a temetőkert közepén. No igen, már évek óta törekszik felfelé rajta a vadborostyán és a lila akác egymásba tekergőzve. És ha az akác virágozni kezd nagyon jó illata is van. Mindig rengeteg gyertya szokott az angyal lábánál lenni, apró lángjuk mint megannyi lélek sóhaja- óvatos és nagyon finom utalás volt ez a részemről a temetőt illetően, hiszen honnan tudhattam volna a szoborról és arról miképpen is néz ki, ha nem jártam még sosem ott?
A jegyzeteimet nem rejtegettem előle, hiszen róla szóltak, joga van hozzá, hogy tudja. Sosem értettem azokat a kollégákat akik a betegeik számára nem engednek bepillantást ezekbe a dolgokba, hiszen nem volt titok, hogy mit gondolok róluk?
- Igen Dean, de a gyerekes fogalma nagyon sok mindent takar. Én megértem, hogy egy négy éves kislány nevelése szakadt a nyakába. Hiszen más az amikor egy nagybácsi bohóckodik a hugival néha vasárnaponként, elviszi vidámparkba, vesz neki lufit meg vattacukrot, és megint más amikor a napi teendők rá hárulnak a bevásárlástól kezdve egészen odáig, hogy az a barna hajú fiú megint meghúzta a copfját. Szóval önnek most át kellett venni egy olyan szerepet a családban ami más feladata lenne, ezért az önben rejlő nagy gyereket, aki igazából soha nem lehetett valahol máshol kell levezetnie. És ezt olyan helyen teszi meg, ahol biztonságban érzi magát, ahol úgy érzi, hogy nincs mitől tartania. A gyerekes kifejezés ez esetben semmiképp sem pejoratív még ha ön ezt annak is gondolja. Ez számomra pozitív jelentéssel bír, mert ez estben úgy gondolom, ön nálam, ezeken az alkalmakon jól érzi magát. Még akkor is, ha néha úgy mászkál a szobában mint egy mérgezett egér- mosolyodtam el, majd eltoltam magam az asztaltól és felálltam. Megkerültem azt és a csípőmet nekitámasztottam, karomat a mellkasom előtt összefontam és kicsit félrebillentettem a fejem.
- A combomra tett megjegyzésére válaszolva...csakhogy egy klasszikus filmből idézzek: Most hosszabbíttattam meg, így egészen a csípőmig ér. Komolyra fordítva a szót Dean, ne magát hibáztassa ami a szüleivel történt. Az autó magának egyfajta bűntudat levezetés, ezért ragaszkodik annyira hozzá, mert azt gondolja, így könnyebb lesz. Nem így lesz könnyebb. Úgy lesz könnyebb ha maga is akarja, ha végre hajlandó lesz beismerni, hogy egy része lezárult az életnek, hogy valami új kezdődhessen.És ebben az életbe tartozik bele Lisa, ebbe tartozik bele az, hogy együtt kezdjenek magukkal valamit. Első körben mozduljon ki, ismerkedjen! De ne úgy, hogy rázúdítja a teljes életét az illető hölgyre. csak egyszerűen érezze jól magát, legyen olyan amilyen...- az ég felé emelve a szemeimet próbáltam keresni a megfelelő kifejezést, de elég nehezen találtam, végül felfelé görbülő ajkakkal pillantottam vissza rá
- ...amilyen velem szokott. Pofátlanul lehengerlő és vicces...és olyan aki jól tud bókolni és egyáltalán csak egyszerűen legyen....gyerekes. A többi pedig majd jön magától. Ha valakire rögtön egy fél életet zúdítanak rá, az menekülni fog, higyje el nekem.- és ezt komolyan is gondoltam, hiszen a korábbi kapcsolatom pontosan egy miatt ért véget. George emléke egyszerűen még mindig kísértett s amíg nem találok valakit aki kiemel innen addig ez így is lesz.





×

Dean & Mianna

You will survive it!

A gyerekes jelző mellé azt hiszem nyugodt szívvel biggyeszthetném még oda Dean esetében a pofátlanul őszinte jelzőt, ahogyan azt is, hogy tökéletes érzékkel tenyerel bele mindig olyan dolgokba aminek még a közelében sem kellene lennie. Próbáltam én időnként elterelni a beszélgetéseinket bizonyos témákról, vagy olyanról amit nem vele akartam megbeszélni, ahogyan voltak az életemnek olyan momentumai, amelyek Dean-re, a betegemre nem tartoztak. Ha nem lett volna az, bizonyosan készséggel megosztom vele az információt, így azonban csak az maradt, hogy kerültem a témát, de az ő esetében még ez sem volt egyszerű. Ha egy kérdést az egyik irányból kikerültem, akkor szinte biztos lehettem abban, hogy néhány perc, vagy akár egy negyed óra elteltével jön majd a következő oldalról másféle módon. Olyan volt mint a gyerek, aki mindenképpen meg akar tudni valamit és addig nem nyugszik amíg ezt el nem éri. Az örök miért és hogyan...és persze ott volt még az a pillantása, amivel rám nézett szinte szemrehányóan követelve a válaszait a kérdésekre. És ha a szívemre tettem a kezem tényleg és őszintén szerettem volna neki mesélni neki, de nem itt és nem most. Most róla kellett beszélgetnünk, az őt foglalkoztató kérdésekről, az érzéseiről és a gondolatairól, amelyek benne voltak amelyek folytonosan nyugtalanították. Néha nem tudtam eldönteni, hogy felmondjam esetleg a közöttünk lévő kezeléseket, irányítsam át valaki máshoz és próbáljak felé én is nyitni mint ember mint magánember és nem mint orvos? De tudtam, hogy ez egy önző viselkedés lett volna részemről, mert akkor talán úgy érezte volna lerázom és cserbenhagyom. Így viszont nem engedhettem közelebb bármennyire is szerette volna ő is és én is. Valami furcsa kis játékot játszottunk mi ketten mióta csak betette a lábát a rendelőmbe az első naptól kezdve. Más betegeimből nagyjából tíz perc után ömlött  panasz, de Dean nem ilyen volt, ő a hullámzó viselkedésű volt, az aki beszél egy ideig, aztán kérdezget, aztán megint beszél, közben szórakozottan mászkál a szobában. Nem szorongott, azt észrevettem az első perctől, belakta a helyet, ha lehet ezzel a kifejezéssel élni. Itt volt teljes lényével. Ám ami most történt azt hiszem még napok múlva és foglalkoztatni fog, és úgy fog bekerülni a naplómba, mint különös és megmagyarázhatatlan események a fiú körül. Tudom, hogy nincs rá magyarázat, ahogyan azt is tudom, hogy egy pillanatra még a szívem is kihagyott néhány ütemet annyira figyeltem. Apróság volt de tudta, hogy észreveszem, ahogyan én is tudtam, hogy miatta történik. Amikor feltette a kérdést, hogy elveszítettem esetleg valakit összerázkódtam, ő rám emelte a tekintetét, és a szobában szinte tapintható csend állt be. Csak a ruhájának diszkréten halk suttogását lehetett hallani ahogyan hátradől a fotelben. Oldalra billent a fejem, és  a szemeimmel sűrűn pislogtam rá, a szám penge vékonyra húzódott aztán beharaptam az alsó ajkaim és visszafogtam a kibukni kiszülő válaszomat. Akkor, abban a másodpercben el akartam neki mondani, ki akartam ejteni a megváltoztathatatlant, hogy az imádott férjemet veszítettem el, hogy elveszítettem az álmaim egy részét, a lehetőséget egy olyan életre amit együtt álmodtunk meg és amelyet most újra kellene gondolnom, újra kellene terveznem. Mint egy elromlott GPS amelynek fogalma sincs a helyes irányról és össze-vissza navigálja a lelkem az elmém a szívem és minden álmom. Éreztem a csendet, azt a fajtát, amely messze űzte még a madarakat is és ahogyan erre a fiúra néztem szinte tapintható volt a pillanatban itt hagyott fájdalmas magánya, az, hogy nem tud magával mit kezdeni, hogy fogalma sincs ebben a családban neki most mi is lenne a szerepe, és ezt támasztották alá tökéletesen a szavai is. Ebben a nyugalmas némaságban oda szerettem volna lépni hozzá,megrekedni ebben a kegyetlenül szótlan és néma itt hagyott időtlenségben. Átölelni...nem akartam mást vagy legalábbis nem akartam másra gondolni, csak arra, hogy magamhoz vonom, hogy osztozunk kicsit ebben az egészben, hogy a fájdalmat majd együtt fogjuk messze űzni, mert ketten erősek lehetünk. Vonszoltuk magunk után a halált és a veszteséget, de nem akarom elhinni, hogy az élet csupán ebből állna, hogy nem jut számunkra semmi több csak minden nap annyi, hogy a problémákat megoldjuk, hogy túljutni ne tudjunk, hogy örökké a gyászunk felett vergődjünk mint két törött szárnyú madár. Összerezzentem, ahogyan ő is mozdult és a világ újra éledt. Egy láthatatlan erő mozdult meg körülöttünk és ekkor vettem egy mély és hatalmas lélegzetet, mint a fuldokló aki most szabadult fel a víz tetejére, nem vettem észre, hogy még azt is elfelejtettem...hogy még levegőt sem vettem. Mi volt ez az egész? Nem is nagyon maradt időm még feleszmélni sem, mert úgy tűnt Dean is hamar túllép rajta, de nekem nem ment egyszerűen. Ilyenben azelőtt még soha nem volt részem. Odakint  a kertben a tavasz első madarai olyan némák voltak az előző pillanatokban, mintha egy láthatatlan karmester intette volna csendre őket. Kutatón pillantottam a betegemre, de nem láttam rajta semmit, egyszerűen....egyszerűen csak megtörtént ez az egész.
- Mindannyian veszítünk el olyanokat az életünk során akik fontosak nekünk.- válaszoltam röviden a firtató kérdésre, és kifejezetten hálás voltam, hogy újra magáról beszél, és nem az én dolgaim vannak terítéken. Egyre nehezebb volt kitérnem a nyilvánvaló kérdései elől, főleg azért mert orvos voltam ugyan, de ember is, és még nem fordult eddig elő, hogy valamelyik betegem irántam érdeklődött, ha egyszer lefektettük a játékszabályokat. Dean merészsége meglepett és imponált is egyszerre és elbizonytalanított. Ez volt az egészben a legveszélyesebb. Ha engedek akkor oda a praxisom ha kiderül, ha nem engedek, akkor talán az utolsó olyan lehetőségem veszítem el, hogy túl tudjak lépni az egész gyászomon. De használhatnám ezt a fiút ahhoz, hogy túléljem a sajátomat, miközben magammal vonszolom az övét is? Úgy éreztem képesek lennénk kioltani a másik fájdalmát. Kétségek gyötörtek, és minden mondatával egyre jobban táplálta ezeket bennem. Fogyott az erőm az ellenállásra de még kitartottam. Leginkább azzal első körben, hogy őrzöm a közöttünk lévő fizikai távolságot. Még mindig az asztalnak dőltem és bólogattam a szavaira, egyelőre fejben jegyzeteltem.
- Mi lenne, ha az autót először is arra használná, hogy elmenjen velük valahova és nem arra, hogy ott...- elhallgattam és azt hiszem a szokásosnál is leplezetlenebbül elmosolyodtam, mert eszembe jutott milyen kifejezést használt Dean.
-....merítsenek ihletet. Akkor mondhatná azt, hogy a plüssök az unokahugához tartoznak. Nem kell rögtön elmondani mindent. És ezzel még csak nem is hazudna. Tudja, elvinni őket randizni vagy sétálni. Egy parkba, vagy egyszerűen csak valami nyugalmas helyre. Vidámparkba, vagy tudomisén...maga állatorvos. Vigye el őket Állatkertbe, csónakázni. Az autót meg hagyja meg arra amire való.- most komolyan randi tanácsokat adok a betegemnek? Végülis az orvosa vagyok, miért ne tehetném? De akkor mélyen legbelül miért esnek olyan rosszul a saját szavaim? Azt hiszem azért mert tudat alatt azokat a dolgokat sorolom neki, ahogyan én elképzelem....nem vagyok objektív pedig annak kellene lennem.
- Próbálkozzon Dean, jót fog tenni meglátja és a sok próbából talán belebotlik egy megértő és kedves lányba, aki még Lisát is elfogadja. Az aggályait az egyedülálló anyukákat illetően pedig teljes mértékben acceptálom. Hogyan is lenne képes más gyermekét elfogadni, amikor még a nővére kislányának a nevelését sem volt képes feldolgozni. De egy anya mintára idővel szüksége lesz Lisának. Éppen ezért nem mindegy ki az akit maga mellé választ. Tudom, hogy nincs egyszerű helyzetben Dean, de maga helyes, kedves és remek humorérzékkel megáldott fiatalember. Megvan önben minden, csak az önbizalmával vannak problémák. Amit nem is értek, mert nálam eléggé oldott szokott lenni. Oldottabb mint amit normál körülmények között engednék.Persze, hozom a vizet.- jelentettem ki, és az asztalom melletti kis szekrénykéhez léptem amelyen egy kancsóban friss ásványvíz volt és négy leborított kristály pohár. Trudy mindig gondoskodik arról, hogy a vízben legyen friss citrom is, könnyebben oltja a szomjat. Megtöltöttem az egyik poharat és odasétáltam vele hozzá, hogy átnyújtsam. No igen a klasszikus és szinte törvényszerű mozdulat nem maradt el, pedig tudom, hogy nem direkt csinálta, ahogyan én sem, hogy hozzáértem a kézfejéhez, ahogyan a poharat átnyújtottam és egyetlen pillanatra összeakadt  a tekintetünk. Most nem az orvost látta bennem, ahogyan én sem a beteget, de már akkor megbántam, hogy engedtem ezt az egészen röpke pillanatot, hogy láthatta a bennem amikor a szemeimbe nézett, hogy nem volt számomra sem közömbös az érintés, de szerintem erre rájött az előbb is amikor ránéztem. Nehéz volt, egyre nehezebb. Talán mégis át kellene őt adnom Dr Greenberg-nek, fel kellene hívnom én erre nem leszek képes, egyszerűen nem megy. De abban sem voltam jelen pillanatban biztos, hogy ha megszűnne közöttünk az orvos és beteg kapcsolat akkor fel akarnám vajon hívni, tudni akarnám vajon mi van vele? Nem tudom....én tényleg nem tudom.
- Én a férjemmel költöztem ide Londonból...az exe pedig. Azt szoktam mondani, hogy mindennek megvan az oka, talán ez sem véletlenül történt önnel, mármint...az, hogy...sajnálom ami történt.- hátrálni kezdtem miután átadtam a vizet neki, nem tudtam a közelébe maradni, a távolságot újra fel kellett vennem, így aztán az íróasztalom mögé menekültem és újra leültem. Felvettem a tollamat és azzal kezdtem játszani, és valamennyire már összeszedettebben néztem vissza rá, biztos távolságból.
- Mondja Dean miért kérdezget állandóan a férjemről? Mit akar tudni róla?- nem tudom miért lettem hirtelen ennyire ingerült de az lettem. Nem szabad így beszélnem vele. Nem tudhatja, nem ismerheti az én fájdalmam....de valamiért most szakadt el bennem a gát, amikor a kérdést újra feltette, és a végén az a mondat, az a sok feltételes mód.
- Nézze Dean, maga valóban a betegem. Én pedig férjnél vagyok....voltam.- határozott és éles pillantást vetettem rá. Ha most ezt kimonom, talán az utolsó ellenállást is feloldom azt illetően, hogy beszéljen nekem a saját fájdalmairól a saját múltjáról a szülei haláláról, hogy miért érzi magát miatta felelősnek. Be kellett áldoznom hát magam teljesen. És megtettem.
- A férjem másfél éve meghalt. Özvegy vagyok.- tompán koppantak az utolsó szavaim a lakkozott parkettán, és a végére az erőteljes felszakadó sóhajomat elnyelték a puha szőnyegek.



×

Dean & Mianna

You will survive it!

Sokszor belegondoltam, mióta Dean hozzám járt, hogy talán könnyebb lett volna, ha olyan betegem ő, aki pontosan a nagy könyvben leírtak szerint viselkedik. Tökéletesen alkalmazkodva ahhoz, hogy a megfelelő terápiát alkalmazhassam rajta. Beszélgessek vele, de valójában  ne is mondjak magamról többet csak annyit, amennyit szükségesnek érzek a kezelések alatt. Ám ő szépen lassan lopózott be az életembe, kihasználva tökéletesen ezeket a két órákat a héten két napon, hogy az életem olyan részévé váljon akiről időnként még álmodom is. Lehetett volna azt mondanom, hogy ez csupán azért van, mert lelkileg a vele történtek olyan sután egyformák az én életemben történtekkel. Lehetett volna bebeszélnem, hogy együtt érzek vele, ami igaz is volt, de éppúgy igaz volt a többi betegemre is. És még rengeteg olyan dolgot lehetett volna mondani, ami kifogásként tökéletesen megállja a helyét, ám valódi indokként vajmi keveset. Dean egyszerűen hatással volt rám...mióta is? Azt hiszem úgy az első két alkalom után. Akkor kezdtem többet látni ebbe a fiúba mint amit szabad lehetett volna, és a legutóbbi alkalommal kezdett először foglalkoztatni a gondolat, hogy valaki más gondjaira bízom, és nem engedem, hogy az életem közelébe jöjjön. Nem én féltem tőle, hanem őt féltettem magamtól. Attól, hogy a saját gyászom alatt roskadozva, még mindig képtelen leszek elszakadni George emlékétől és egyáltalán...voltak a múltamnak olyan részletei, amelyekbe őt semmiképp sem akartam beavatni. Az ég szerelmére, ő csak egy fiatal férfi volt, akinek a nyakába szakadt az unokahúga nevelése, és nem hiányzott még egy bonyodalom, személyemben az életébe. Én sem voltam egyszerű eset, kivált azzal, hogy a világ előtt megjátszottam az erős és kitartó asszonyt, miközben esténként ott ültem a szobámban az ágy szélén, arcomat a kezembe temettem és igyekeztem úrrá lenni a rám törő zokogáson. Még mindig nem tudtam feldolgozni a férjem elvesztését, miközben erősnek kellett maradnom, mert a betegeim ezt várták tőlem. Lelkileg talán ez volt a legnehezebb. Néhanap rettentő fáradt voltam, amit azzal próbáltam tompítani, hogy koncertekre, vagy színházba jártam. Mi lehet vigasztalóbb mondjuk egy Csehov vagy egy Ibsen darabnál? Azt hiszem én sem vagyok teljesen normális ha azt gondolom, hogy ez megoldás lehet, ahogyan az sem lehet megoldás, hogy hétvégente bezárkózom ide, vagy a rózsáimmal bíbelődöm a kertben. A virágokat a férjem mindig is kedvelte, azt hiszem miatta maradtam meg ennél a hobbinál, ahogyan miatta hallgattam időnként Chopin-t is. George remekül zongorázott, és valahányszor egy darabot meghallok mindig elfog a kétségbeesett vágyakozás, és már szinte rám törnek hallucinációk is azt hiszem, hogy ott látom hajnalonta a nappaliban, ahogyan az elfolyó árnyak között ül és játszik nekem. Nem tudom, azt hiszem kezdek becsavarodni, talán néhány hét szünet jót tenne nekem, de egyszerűen képtelen vagyok elszabadulni innen. A betegeim iránt érzett felelősségem mindennél erősebb. És talán ez az oka annak is, hogy Dean még mindig hozzám jár, holott tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy mit gondolok róla, hogy milyen érzések kezdenek megfogalmazódni bennem valahányszor a közelemben van. De ma elhatározásra kell jutnom, és talán tudat alatt ezt magam is éreztem, pont ezért öntöttem tiszta vizet a pohárba az általa mindig tudakolt férjemet illetően, ahogyan azt hiszem a ridegségemmel, és az asztalhoz való vissza telepedésemmel magam akartam távolságot felvenni közötte és közöttem. Mert így éreztem helyesnek. De valóban az volt a jó döntés amely álláspontra végül jutottam? Ó nem tudtam volna megmondani, de már abban a pillanatban éreztem, hogy ha ez a fiú nem jön többé, az egy újabb veszteség lesz nekem. De jogom van vajon ahhoz, hogy csupán azért akarjam látni, mert nekem is jól esik? A betegem, segítenem kell rajta, nem pedig a saját életem megoldását látni benne. Persze azért ilyenkor abba is belegondoltam, hogy mi van akkor ha ez a kettő egy és ugyanaz, hogy talán egymás számára lehetünk menedék, hogy a múlt eseményeit éppen ez a találkozás oldhatja fel? Hogy csak a társadalmi elvárásoknak akarva megfelelni nem merjük ezt az egészet vállalni. Bármi is legyen az oka, megvoltak a szabályok amiken következetlenség lenne változtatni. Ám az is tény, hogy egyetlen korábbi betegem sem váltotta ki ezt az egészet nálam,  ahogyan nem váltotta kis senki a férjem halála óta. A sors részéről ezt bizony nagyon gúnyos tréfának véltem, és azt hiszem nem is nagyon akartam elfogadni. Küzdöttem ellene, holott magam tudtam a legjobban, hogy az érzések amelyek bennünk vannak, csupán egy ideig elnyomhatóak, ha nem dolgozzuk fel, olyanok lesznek mint a mélyben lappangó gejzír a legváratlanabb pillanatokban törnek elő. Ha most nem tisztázom magamban a saját érzéseimet, hanem csak elodázom és elnyomom, akkor a későbbiekben felbukkannak majd és olyankor nem biztos, hogy lesz előlük menekvés. Sőt az esetek többségében nem volt.
Már akkor megbántam az ingerültségem, amikor a szavaim elhagyták az ajkamat...ott volt az arcán a döbbenet, a keserűség és a megkönnyebbülés, valami különös egyvelege. Láttam rajta és szinte szíven ütött ahogyan ott ült és fogalma sem volt mit is mondjon a szavaimra. Én ostoba...nem kellett volna, vagy legalábbis nem így. De annyit kérdezett a férjemről, hogy valamiért ezt váltotta ki belőlem és elvesztettem a fejemet. Talán ha kíméletesebb vagyok....de vele nem tudtam. Egyszerűen olyan érzelmi többletet hordozott magában már a puszta jelenléte, hogy teljesen megbolondított engem is. A fejét felemelve pillantott rám, és éreztem, hogy az óra ketyegése a sarokban megáll, mintha egy láthatatlan kéz az idő homokóráján is megakasztotta volna a homokszemeket, mintha minden megdermedt volna körülöttünk, mintha nem létezne a világon semmi más, csak az a szempár amely kutatón tekint rám, benne tengernyi kérdés feszül még, de nem meri feltenni mert valami olyat lát rajtam amit azelőtt még soha: félelmet, elutasítást és menekülési vágyat, éppen tőle, akihez a lelkem másik fele őrült módon futna. Olyan kétségbeesett voltam mint azelőtt még soha, és ebben a dermedt nyugalomban a csend, mint kéretlen látogató, markolta meg a torkomat és nem engedett megszólalnom. Pedig kellene, neki kellene , hogy mondjak valamit. Tekintetem a karjára markoló kezére siklott, az idegesség egy apró jele, ahogyan az én kezemben is megállt a toll, már nem játszadoztam vele, egy tompa koppanással ejtettem vissza az asztalra.
A szavai hidegzuhanyként értek, és azt hiszem most kezdtem el felfogni úgy igazán miért hátrálok mindig előle, hogy miért nem engedtem közelebb magamhoz, és ennek már semmi köze nem volt az orvos és betege kapcsolathoz, ez már régen arról szólt, hogy a félelem görcsösen markolt, masszív falakkal bástyáztam körül magam és még őt sem engedtem oda. Pedig csak egy mozdulat lett volna, csak egy apró lépés, hogy kinyújtom a kezem és magamhoz vonom. Szerettem volna most felállni az asztaltól és gondolatban ezerszer végigjátszottam az egészet, hogy odalépek és a fejét magamhoz vonva átölelem. Semmi többet nem gondoltam bele a mozdulatba, de annyira magától értetődő lett volna. De azt is tudtam, hogy valahol mélyen legbelül sokkal erősebben elnyomva még ott pihen egy érzés, egy gondolat, hogy az ujjaim mohón simulnának az álla alá, és felemelve a fejét a sajátomat lehajtanám, hajam függönyének feketéjében rejtőztetnék el azt a lopott csókot. Megráztam a fejem, és összeszorítottam az ajkaim...te jó isten mi  a csudákon jár az én agyam? Nem kérdés, amin mindig is járt valahányszor ez a fiú átlépte a rendelőm küszöbét, és ezt tagadhatom a végtelenségig attól még igaz. Ha lett volna valaki aki a gondolatokat visszhangozza, ha lett volna valaki, aki képes arra, hogy visszhangként szinte másodpercnyi eltéréssel a gondolatinkat megjelenítse, elhalóan csendes hangján juttassa el a vallomást, akkor most hallhatná, szinte a sajátjával egy időben, hogy nem akarom, hogy a betegem legyen...őt akarom megismerni. Nem a gondjait csupán, hanem ŐT magát, a mosolyát a vidám pillanatait, a gondjait, vagy éppen a különös dolgait, ismerni akarom azokat a titkait amit még önmagának sem vall be. És már nem orvosként akarom mindezt hanem nőként. Miközben mindezek ezerszer is átfutottak rajtam, a másik oldalon ezeregyedszer is átgörgettem magamon, hogy ostoba vagyok, továbbra is egy futóbolond, hogy mindezt gondolom, hogy orvosként nem vagyok képes túllépni egy érzelmi hullámzáson, és azt is próbáltam magamnak bemagyarázni, hogy a hasonlóság teszi...a külsőségek. Mindig ezzel nyugtattam magam, hogy ez a srác annyira hasonlít George-ra akivel akkor az egyetemen találkoztam és aki azonnal elvarázsolt, aki Shakepeare-t szavalt, aki kívülről fújta a gazdasági mutatókat és aki fantasztikus úszó volt. Tökéletes. Hogy lesz valaki aki valaha a nyomába ér? Nem tudom, csak egyszerűen próbáltam nem párhuzamot vonni, hiszen Dean sok tekintetben pedig annyira más volt, és annyira....szenvedélyes. Igen ezt a szót kerestem, és ez volt az amely az én tökéletes férjemből hiányzott egykor, amit azt hiszem megláttam ebben a fiúban és azt is gondolom, hogy pont ez volt az amely vonzóvá tette, vonzóbbá mint bárkit mióta megözvegyültem. Eddig azt hittem tudom ki vagyok és hova tartok, most már nem voltam biztos semmiben, legfőképpen abban, hogy valóban küzdenem kellene a saját érzéseim ellen
*„A vágyak sohasem mértékletesek annyira, hogy a beteljesüléssel megelégedjenek. Ez csak lépcsőfok szokott lenni a nagytól a legnagyobbhoz.”
Össze kell szedni magam nem engedhetem meg, hogy többet gondoljak ebben az egészbe amint ami valójában volt. De ha lehunytam egy másodpercre a szemeimet, amíg az ablakhoz sétált, újra láttam azt a pillanatot, azt a megdermedt pillanatot, amikor a szemeimbe nézett és láttam őt, ahogyan ő is engem. Ez volt az a másodperc amelyet az ember később is emlegetni szokott és amit mi valószínű majd egy átkozott kis titokként fogunk rejtegetni egymás előtt, mert nem lehet másképpen. Mikor újra kinyitattam a szemeimet az ablaknál állt, nekem háttal. Megfeszültek az izmai, éreztem, hogy most úgy viselkedik mint egy ketrecbe zárt vad és kitörni vágyna. Nem tarthattam vissza, eddig sem lett volna jogom, csak egyszerűen jól esett, hogy a közelemben van. Viszont most volt az a pillanat, hogy esélyem van rá, hogy megnyílik nekem, és ha tovább tekintek az önző érzéseimen akkor látnom kell, hogy ha fájdalmasan is de megérkezett amire mindig is vártam mióta a kezelőorvosa voltam. Megnyílt a lelke, és nem....most nem engedhetem elmenni. Szinte vele egy időben álltam fel az asztaltól.
- Maradjon Dean!- a hangom gyenge volt, de határozottan csendült, még ha halk is volt. Megköszörültem a torkom, és finomítottam a mondaton
- Most még maradjon. Ezt az egy órát szánja rá, hogy őszintén beszélgessünk. Ha úgy érzi mindezek után másik orvosra lenne szüksége én nem fogom az útját állni, nem is tehetném....- miért érzem, hogy miközben ezt mondom egy gombóc születik meg a gyomromba és a torokom felé tart. Piszok nehéz beszélnem, de folytatom.
- Ha úgy érzi nem tudja velem folytatni a kezeléseket, akkor Trudyval holnapra elkészíttetem a kartonját és adok önnek néhány nevet, akik remek specialisták a szakmájukban, és akkor elköszönünk egymástól. De ezt az egy órát még szánja rám, és meséljen nekem, kérem.- tudtam, hogy a következő kezelést talán már nem nálam fogja tölteni, így az utolsó órához úgy ragaszkodtam, ahogyan egykor tettem volna George-al, ha megadatik. Ha nem a kávéval szerencsétlenkedem a konyhában, hanem vele vagyok, ha ott vagyok mellette. Egy óra....még egyszer nem szalaszthatom el az alkalmat, mert lehet, hogy ennyi jutott és nem több...Vele!

* Seneca



×

Chris & Mianna

Egy különleges páciens

Gyönyörű volt a reggel amire ébredtem és őszintén szólva a legkevesebb hajlandóságot sem mutattam arra, hogy az ágyból felkeljek. Szórakozottan készítettem el a reggelit, a teám első cseppjei a hálópólómon végezték, de valahogyan ez sem volt képes a mai szokatlanul jó hangulatomat elrontani. Hogy mitől is volt jobb a kedvem? Talán az előző esti apró kis e-mailtől. Titok volt ez, egy nagyon mélyre temetett titok, ami ha kiderülne, azt hiszem a diplomámat is elveszíteném nem csak a praxisomat, és ami kellő lelkiismeret furdalást okozott nekem, de talán nem olyan erőset, hogy ellenálljak a kísértésnek. Olyan vékony volt a jég amin táncoltam, de nem tehettem róla, ha egyszer olyan gyönyörű volt ez a tánc. Beletúrtam kissé összekócolódott hajamba, és a croissant kettétörve megcsapott a fahéjas forró alma áthatóan édeskés, ugyanakkor kesernyés illata, ami megint tengernyi gondolatot indított bennem útjára.Megráztam a fejem és megint előre törtek a rossz érzések, azok az ambivalens apróságok, amelyek megnehezítették számomra, hogy egy bizonyos ponton túllendüljek és azt is megnehezítették, hogy a kezelést más valakire bízzam. Tegnap éjjel többször is átpörgettem az ujjaim között Dean anyagát, néztem a saját kézírásom a kartonok közötti jegyzetekben, néztem mit írtam hónapokkal ezelőtt, a saját betűim árulták el egyetlen történetté sűrűsödve hogyan is juthatott el idáig ez az egész. Nem tudtam megmagyarázni, ahogyan nem tudtam akkor sem megmagyarázni, amikor pár nappal ezelőtt a temetőben járva leültem a férjem sírja melletti apró padra. Lerúgtam a lábamról az apró topánt és hagytam, hogy a talpamat végig simogassák a selymes, éppen csak életre kelő fűszálak. A természet ringatózó melegsége simogatott és én mesélni kezdtem a márványnak, a hűvös, szótlan márványnak az éréseimről, a gondolataimról. De nem várok rájuk feloldozást, talán már igazán válaszokat sem akarok kapni arra miért történhetett mindez és miért most történt. Egyszerűen jól esett beszélni róla, még akkor is, ha csupán a szél futott át titkon a sír felett magasodó vadeper fa lombjai között, hogy aztán pár apró kis levelet a vállamra sodorjon. Hogy ez jel lett volna nem tudom. Ahogyan még az ajándékokat sem tudtam teljesen feldolgozni amit Drew-tól kaptam. A csomagokban az utazások emlékei, de valahogyan éreztem mindegyik hozzám vezet vissza, kötődik. Még mindig erősen, hogy fontos vagyok neki,hogy elengedne de nem tud, ahogyan én sem. Megkönnyíteném ha tudnám a módját, de ezek az apróságok régi emlékeket idéznek, egy olyan korszakból amit már nem tudunk visszahozni. Én vagyok aki túl sokat rágódik a múlton n vagyok az aki innen merít erőt, aki nem tud olyan egyszerűen tovább lépni, és akinek minden nappal meg kell küzdenie a múltja démonaival. Építeni akarnék, de csak rombolni tudom azt ami értékes. A temető látogatások az utóbbi időben ritkultak pedig mindig megfogadtam, hogy újra annyit fogok oda járni amennyit csak lehetőségem lesz, ez valahogyan nem sikerült. Pedig ha jobban belegondolok csak ez a fekete márvány volt akinek beszélhettem, mégis éreztem, hogy George itt van és hall engem, és talán nem hibáztat semmiért amit mostanában teszek. Boldognak akarna látni még akkor is ha tudja, hogy a valódi boldogság ő volt a számomra. Még akkor is ha tudja, hogy igazán soha nem tudtam túllépni azon amit éreztem Drew iránt és iránta egyszerre. Tudom, hogy tudta én viszont fuldokoltam a saját tehetetlen békétlenségemben. A hallgatás amibe szinte beleőrültem, ahogyan később abba is, hogy megosztottam magam.Amikor kiderült a férjem betegsége, akkor pedig úgy éreztem nincs jogom ahhoz, hogy vele legyek, árulásnak éreztem a saját tiszta érzelmeimet iránta.Árulásnak mert nem csupán neki volt helye a szívemben, igaz nagyon igyekeztem, hogy a másikat elnyomjam. És a mai napig igyekszem, de tudom csak úgy menne, ha nem találkoznék többé vele, ha nem keresném, ha nem akarnék minden nap átszaladni hozzá, semmiségekre hivatkozva, csakhogy láthassam. És George helyét mégsem ő vette át...milyen furcsa az élet, mert olyan helyzeteket produkál időnként, hogy ne legyen könnyebb a teher, sőt mintha nehezíteni próbálná. Így is nehéz volt.
Lassan kortyoltam a teába, és a saját gondolataimat és érzéseimet igyekeztem háttérbe szorítani. Fél óra múlva megérkezik az új asszisztense, Sean. Kedves fiú, bár még mindig értetlenül álltam a konzulensi felkérés előtt, ugyanakkor megtisztelőnek is éreztem egyben. Az ablakon vékonyan leengedett gyékényen a lusta napsugarak utat törtek maguknak és tompán csillantak meg az ezüst konyhai edényeken a falon. Elmosolyodtam és a maradék almás croissant is eltüntettem az ajkaim között leöblítve  tea maradékával, és kényszerítettem magam, hogy kezdjem el a mai napot, különben soha nem készülök el, amíg megérkezik a legújabb betegem. Furcsa eset volt, Dr Silber ajánlotta be nálam, és bár nem nagyon szoktam kizárólag családi esetekkel foglalkozni, a férfiről készült tanulmánya felkeltette az érdeklődésem, végül igent mondtam. Poszttraumás stressz, kísérletekből visszamaradt emlékek, rémálmok, és kusza, zavaros gondolatok. Halálvágy egyelőre nem került a képbe, ahogyan nem találtam arra utaló jelet, hogy bárki tudna segíteni a férfinak az egész feldolgozásában. Mire végre elkészültem, immáron felöltözve és csinosan sétáltam át  a lakásomból a rendelőbe, ahol Sean pontosan és fitten, mosolyogva üdvözölt. Éppen a számítógép előtt ülve jegyzetelt. Azt hiszem a két nappal korábban átbeszélt esettanulmányon ügyködött. Értékeltem a kitartását, a céltudatosságát, és kicsit valahol mindig magamat láttam benne, amilyen egykor voltam a tanulmányaimat illetően. És abból ítélve, hogy néha lányok is keresték a vezetékes vonalon, méghozzá különböző hangú lányok, azt is gondolom, hogy hasonlóan spontán és viharos magánélete is lehet amilyen az enyém is volt, amíg kissé le nem csillapodtam a higgadt és megfontolt férjem mellett. Megkértem, hogy amint Christopher megérkezik, vezesse be a rendelőbe én ott fogom tölteni a fennmaradó fél órát, ami hátra volt az érkezéséig, addig is olvasom az anyagát, amit kaptam. Egy vékony, vajszínű karton volt, alig voltak benne feljegyzések, azoknak a zöme tárgyilagos és orvosi volt. Gyógyszeres kezelés az őt ért kisérletek negatív élményei miatt kizárt, amúgy sem voltam az orvosságok híve. Én a szavak erejében hittem és persze a zenéében. Voltak helyzetek, amikor magam is alkalmaztam regressziós hipnózisok során a kettőt együtt, és elég sokszor be is vált. A hangom, a zene, a helyzet amelyet együtt teremtettünk a beteggel nagyon sokszor segítettek. Van akinél azonban más módszerek segítettek. Dean-nél például a szabad ég, az, hogy másképpen kezeltem mint a többi beteget...Dean, na igen ő különlegesebb volt mindenkinél. Az asztalomon illatozó halványsárga rózsacsokorra pillantottam és elmosolyodtam. Sean megint gyorsabb volt nálam, én el is feledkeztem róla. Ő azonban tudta, hogy szeretem, ha itt vannak az asztalomon. Azokról a tövekről származtak, amiket még a férjemmel hoztunk Angliából az ideköltözésünkkor, és ilyenkor mindig úgy éreztem, hogy kicsit itt maradt velem. Nyugalmat adott, ellazított. A telefonközponton villogott a piros gomb, a váróteremből volt az Sean, hogy Mr Leghton megérkezett. Kértem, hogy engedje be, én közben felálltam az asztaltól, leraktam a kartonját, és az asztalom elé sétáltam, csípőmet nekitámasztottam és vártam, hogy legújabb betegem belépjen az ajtón.
 



×

Chris & Mianna

Egy különleges páciens

Annyiszor megállapítottam magamban, hogy a reggeleket két dolog miatt kedvelem olyan nagyon: amikor felkel a nap, mindig benne van az, hogy más lesz ez a reggel mint az összes többi, hogy másképp fogjuk megélni az életünk egyetlen óráját, másképp fogjuk megélni a rutinszerű dolgokat is. Ha sikerül elcsípni azt a pillanatot, amikor álmunkban még szépen mosolyogtunk mert szép volt, mert különleges volt, és ez a mosoly az arcunkon ragad, lenyomataként egy pihentető alvásnak, és nem úgy tekintünk a világra mint egy hely amit túl kell élni. Hanem úgy, mint egy hely amelyben egy újabb napot kaptunk arra, hogy valami jót cselekedjünk, hogy valamit megváltoztassunk, hogy szebb legyen. Azt hiszem a ma reggelem ilyen lehetett, hosszú idő óta az első amikor nem keserűen bámultam ki a spaletták között. Édesebb volt a tea, zamatosabb a péksütemény, melengetőbb a reggel, dallamosabbak a madarak, a kertben beinduló, időzített locsoló ritmusos permetezése, pedig mint egy tánclépés első pár kísérő taktusa. Felhőtlen hangulatomat aztán talán csak az árnyékolta be, hogy ma még rengeteg elintézni való várt rám, és bosszantott az is, hogy két rózsatövemet is ismeretlen kórokozó támadták meg. A kertész szerint meg lehet őket menteni, de elképzelhető, hogy idén nem fognak virágot bontani, kell egy év pihenés nekik. Más számára talán nem bírt a dolog akkora jelentőséggel, hiszen az emberek problémái éppen olyan égetőek semmint két rózsabokor miatt aggodalmaskodni, de számomra nem voltak barátok, nem nagyon volt senki és semmi amihez kötődhettem volna, kizárólag a temetőben hűvösen ásítozó márvány meg a kertemben a rózsatövek, amelyeket még együtt ültettünk a férjemmel. Ezek maradtak kizárólag, és ha valamelyiknek baja esett az számomra igenis fontos volt. Vigyázni akartam rájuk ameddig csak lehetett. Amíg várakoztam a mai első és legújabb betegemre az anyagában olvasottak jártak a fejemben, magam mellett a vázában a rózsaszirmokon futtattam át többször is az ujjaimat és kissé gondterhelten ráncoltam a homlokomat. Azon kezdtem el gondolkodni, hogy mi lehet az oka annak, hogy Dr Silber éppen hozzám irányította. Azt tudtam, hogy ő inkább skizoid panaszokkal foglalkozik, Chris esete pedig határozottan egy múltban elszenvedett esemény következtében kialakult szorongás, vagy már attól is több. Minden bizonnyal emiatt a plusz miatt, a meg nem értett dolgok miatt került hozzám, ahogyan egykor mások is. Ha egyszerű katonai poszttrauma lett volna, akkor nem nálam landol a kartonja, hanem egy másik kollégánál, aki egykor a hadseregben is dolgozott. Remek szakember volt, csak leszerelték, mert részegen beverte egy felettese orrát. Hogy mennyire jogosan? Az elég jogos indok, hogy az illető pedofil volt? Igen azt hiszem elegendő indok, de a függelem sértést akkor sem magyarázta meg, így aztán magánpraxist nyitott és szinte velünk együtt települt át maga is Európából. Valószínű a múltját akarta maga mögött hagyni, ahogyan mi George-al azokat az emlékeket amik a ködös Albionhoz kötöttek. Hogy hiányzott nekem a szülőföldem? Igen, rettenetesen, ahogyan minden ami odakötött. A szüleim sírját egy évben kétszer látogattam meg, karácsony előtt és nyár derekán, ahogyan teszem majd idén is. Ilyenkor bejárom gyermekkorom helyeit, ellátogatok Skóciába, és olyan helyekre ahol már korábban is sokat jártam, és amelyek mágnesként vonzottak magukhoz, vagy magukhoz vissza.Felülök majd a London Eye-ra és amíg körbefordul velem addig termoszból kortyolva a teát végig gondolom az életem legfontosabb éves eseményeit, és azt, hogy ezek milyen irányba mozdítottak el. Egy ideje már csak egyik irányba billentem és ez nem a jó irány volt, valahogyan vissza kellene találnom az egyensúly felé, ha nem vagyok eléggé a magam ura, akkor a munkámat sem leszek képes idővel rendesen ellátni. Szóval az új betegem minden bizonnyal azért nálam kötött ki mert ahogyan már korábban is végiggondoltam a gyógyszeres kezelés kizárt az ő esetében, de hogy meg tudjam állapítani melyik módszerem a legideálisabb beszélgetnem kell vele. Ezek mindig a legnehezebbek, mert nagyon sokan bejönnek. Már a leülés is problémát jelent náluk, és sokan talán nem is sejtik, hogy a szoba bútorzata, a székek és egyéb tárgyak elrendezése sem véletlen itt. Ez volt a másik módszerem, hogy látni mit választ ha hellyel kínálom. Volt ott kényelmes karfával rendelkező fotel, puha és csábító huzattal, vidám rózsa mintával, aztán ott volt a kanapé, hasonlóan hívogató, rengeteg párnával körbepakolva, hogy azt válasszon mindenki amit szeretne. Székek, különféle formával és huzattal, háttámlával illetve anélkül.Ujjaim még mindig szórakozottan simogatták a mellettem lévő rózsacsokor apró kis szirmait, óvatosan mintha csak valami különleges anyag lenne, lágyan hajolt meg z érintésem alatt a halvány sárga gyönyörűség. Szolíd mosoly ült az arcomon mikor végül nyílt az ajtó és belépett rajta a legújabb betegem, Mr Leighton. Nem szűnt meg felé a kedves arckifejezésem, és láttam, hogy ő is viszont mosolyog, bár ez mindig az első pillanatokban szokott így lenni, amikor megpróbálnak úgy tenni, mintha igazából nem is kellene nálam lenniük, mintha nekik nem lenne szükségük szakember segítségére, és ezek mögé a kedves mosolyok mögé rejtik magukat, onnan kiáltanak segítségért. Én már meghallom ezeket, mert ezekre figyelek, meg persze arra ahogyan besétálnak az ajtón és körülnéznek. A férfiban talán az volt  a különleges, hogy a tartásából csak egy csöppnyi bizonytalanságot láttam, azt is inkább az ismeretlen, számára ismeretlen terep okozta, nem is annyira én magam. Mindig igyekeztem a betegeim felé megnyugtató és összeszedett benyomást keltve állni, és ezért is indítottam a napomat már jóval azelőtt, hogy megérkeztek volna hozzám, valami olyannal ami segített ebben. Az utóbbi időben jógáztam. Tudom, ez olyan divatos bolondságnak tűnt, de én hinni kezdtem benne, és a napjaimból ellopva magamnak reggelente egy órácskát, sikerült a lelkemet kitisztítani, mielőtt átmentem a rendelőbe. Hatással volt rám, és nem is értettem miért nem kezdtem már el hamarabb. A kissé durvább, feszültség levezetős sportok távol álltak tőlem, igaz egy kedves betegem nyolc éves fia időnként hozott magával ilyen fekete dobozt. Hozzá tartozott két irányítós holmi amin gombokat lehetett nyomogatni és küzdeni egymással. Másokkal ellentétben nem tartottam veszélyesnek ezeket a videójátékokat, mert segít a gyerekeknek a feszültség levezetében. Mindenkinek szüksége van rá, nekik is, és minden korosztálynak másra van ehhez szüksége. Csak az addikciót kell kerülni, mert ennek is fennáll a veszélye, de azért vannak a felnőttek, hogy ezt kontrollálják.
Ujjaim közül lassan siklott kis a rózsaszirom, és hullott a földre végigcsúszva a ruhámon, amikor végül ellökve magam az asztaltól a betegem felé indultam és kinyújtottam a kezemet.
- Igen, a nevét már tudom. Hogy szólíthatom? Mr Leighton? Christopher? Chris?- érdeklődtem mindjárt ez első nagyon fontos kérdést feltéve. Volt aki ragaszkodott a távolságtartóbb megszólításhoz, vlt aki a bizalmasabb formát kedvelte.
- A betegeim általában Miannának hívnak, de ha jól esik akkor nyugodtan szólítson Dr Winterberry-nek.Vagy akár felváltva.- a Miát szándékosan nem mondtam mint lehetséges opció, azt kizárólag olyanok használták, akikkel bizalmasabb viszonyt ápoltam, vagy a barátaim voltak. Amennyiben kezet fogott velem érezhettem, hogy határozottan teszi, a mozdulatai erről árulkodtak végig. Viszont tudtam, hogy néhány beszélgetés, és ez az álca lehullik. A végtelenségig senki nem tud belebújni valami más szerepébe. ideig vagy óráig el lehet hitetni a külvilággal, de aztán történik valami és újra felszínre szökik a valódi személyiség. Hogy megtudjam mi lehet a gond ennél a férfinál, ahhoz nekem oda kellett eljutnom a valódihoz, és látnom kellett ki rejtőzik legmélyen benne.
- Foglaljon kérem helyet, ahova csak szeretne.- mutattam körbe kinyújtva a kezemet, hogy válasszon, van hova leülni és kíváncsian figyeltem melyik mellett dönt, majd visszasétáltam az íróasztalom mellé, hogy magamhoz vegyem a kartonját. Kinyitottam, belelapoztam és felsandítottam picit, úgy figyelve őt, hogy hova ül le.
- Nos, megkaptam pár leírást önről, illetve a problémáiról. Mielőtt rátérnénk, meséljen nekem a saját szavaival pár dolgot magáról. Nem sokat tényleg csak a lényeget, hogy mégis jobban feloldódjunk egymás társaságában. Mint egy kellemes délelőtti társalgás kezdetén.- biztatósan mosolyogtam rá és még bólintottam is a nyitott karton mögül, majd felvettem azt a pozíciót, amiben a belépésekor voltam a csípőmmel az asztalnál. Nem ültem vissza mögé, nem akartam vele távolságot éreztetni. Azt akartam, hogy bízzon bennem, ahhoz pedig nem szabad elbújnom tőle.




×

Chris & Mianna

Egy különleges páciens

Nem azért szoktam az ülőalkalmatossággal tesztelni a betegeimet, mert lenéztem volna őket, vagy esetleg kevesebbre tartottam volna bármelyiküket, hanem egyszerűen azért, mert tudnom kellett miképpen közelíthetem meg őket. Ki az aki sokkal zárkózottabb, ezáltal másféle bánásmódot igényel. Ők többnyire valamelyik széket választották, szorosan összeszorított térdekkel, egyenes szinte már-már merev tartással. Ott voltak a bizonytalankodók, akik se itt sem ott nem voltak, akik számára még nem jelentett elég biztonságot a kanapé, de a széket sem találták tökéletesnek, ők voltak akik a fotelekben foglaltak helyet, és többek között Dean is ebbe a kategóriába tartozott.Chris azon kevesek közé tartozott akik egyből a puha párnákkal körbebélelt kanapét választották, és ez egy halovány mosolyra késztetett, miközben végignéztem miképpen ül le és helyezkedik el kényelmesen.Én továbbra is ingázó tekintetemmel közte és a dosszié között, miközben próbálom az írásokból és Dr Silber lejegyzéseiből meg persze a jelenleg velem szemben helyet foglaló férfi külsejéből összerakni milyen ember is lehet ő, és vajon mit művelhettek vele, és mégis ennek ellenére valami ösztönös és kellemes vidámság áradt belőle. Ahogyan leült a párnák közé, megcsapott az élet iránti szeretete. Valahogyan ott volt benne, és egy másodpercre azt gondoltam, hogy talán én innen az asztal mellől nem vagyok feljogosítva arra, hogy vigaszt vagy éppen feloldozást adjak az érzéseire és a gondolataira. Talán nem is rám lenne szüksége, talán nekem lenne szükségem pihenésre, sokkal több pihenésre mint amennyit megengedek mostanában magamnak. Igaz az is, hogy az utóbbi időben többet mosolyogtam, valahogyan előjött belőlem a régi énem, akire még jellemző volt a szertelenség, a kislányosan egyszerű vidámság, az a fajta ártatlan báj, amit elveszítünk az évek során, és minden bekövetkező esemény egyre többet és többet lop el belőle, míg a végén már csak a keserűség barázdálja át a vonásainkat. Én küzdöttem ellene mióta George magamra hagyott, és előtte a szüleim és gyakorta elgondolkodtam rajta mennyivel másabb lett volna az életem, ha hely jut benne egy testvérnek, vagy éppen született volna gyermekem. Vannak dolgok amiken nem tudok változtatni, vannak azonban olyanok amiken megpróbálok. Nem állítom biztosan, hogy sikerül, de igyekszem mindig egyre erősebben. Álltam az asztalnál és hallgattam a megnyerő külső mögött meglapuló ember szavainak könnyed rezdülését. Nem feszengett, úgy ült ott a világ legtermészetesebb módján, és ami azt illeti a leírtakkal ellentétben egyáltalán nem éreztem befelé fordulónak, persze ez sajátja lehetett az olyan embereknek, akik a világ felé, a keserű mosolyt mutatják, mert azt gondolják, hogy másra senki nem kíváncsi. És valóban a társaságban hamarabb észrevesznek egy harsányabb és jókedvűbb embert, semmint a sarokban magában rostokoló alakot. Persze nem mindenki, kinek mire áll rá a szeme. Én megszoktam, hogy őket keresem, a csendjükbe temetkezőket, de megszoktam azt is, hogy az efféle jókedv mögé lássak, amelyet Christől tapasztaltam. A szavainak súlya volt még akkor is ha ott csücsült a szemében a mososly utolsó búcsú kis csillogása. éreztem, hogy több van ezek mögött, hogy a hivatása az élete, hogy ha nem dolgozhatna, ha nem segíthetne másokon, akkor bizonyosan nem érezné, hogy lenne célja. Bólintottam lassan és megértően, nem vágtam közbe, csak éreztettem vele, hogy megértem őt, hogy tudom min megy keresztül, hogy én is ugyanígy vagyok vele. Éppen ezért bizonytalanodtam el mostanában. Igaz nálam azért ettől egy kicsit árnyaltabb volt a helyzet, mert nekem volt választásom. De milyen kegyetlen az élet, aki olyan választás elé állít, hogy vagy azt a kezdődő szerelmet hagyom magam mögött amit a betegem iránt érzek vagy a hivatásomat? Egyiket sem voltam képes, és éreztem, minél tovább hezitálok, annál kevésbé leszek képes dönteni...azt sem tudtam, hogy egyáltalán akarok e dönteni, pedig kell...kellene. Kicsit összeráncoltam a homlokom és amikor egy kis szünetet tartott közbevágtam, mert a kartonjáról olvastam egy bekezdést amit Dr Silber írt fel nekem.
- Bocsásson meg, hogy közbevágok Chris, de itt az szerepel, hogy már nem dolgozik mentősként...ha nem túl nehéz beszélnie róla el tudja nekem mondani, hogy miért, és milyen érzés ezt megélnie most önnek? Azt mondta az előbb, hogy ez az élete, hogy ez a célja. Ha elveszik az embertől a céljait és nem talál helyettük újakat, az olyan mintha egy szobában leoltanák a villanyokat és a sötétségben maradna.- egyetlen másodpercre sem vettem le róla a tekintetem, az utolsó arcrezdülését is látni szerettem volna, bár időnként belesandítottam a dossziéba, ahol volt még a doktor részéről néhány kiegészítés, miszerint empatikus talán túlságosan is. Ezen azért elgondolkodtam mert volt valami amiről ha úgy gondoltam nem lehet eleget adni, vagy éppen nem lehet belőle túl sok és az az empátia. Nem hiszek abban, hogy az ilyesmi túl sok lenne bárkiben is. Felpillantottam és jeleztem, hogy nyugodtan fejezze be a gondolatait amit elkezdett.
- Folytassa, kérem! Elnézést, hogy közbevágtam- bólintottam biztatóan még hozzá és a mosolyommal bátorítottam volna, de úgy tűnik picit sikerült kizökkentenem a kérdésemmel abból a gondolatmenetből amelyben olyan nagyszerűen magára talált, amelyben megmutatta nekem magát. Olyan lett pillanatok alatt mint a szirmát záró virág, én meg megfedtem magam gondolatban, hogy miért nem hagytam, hogy befejezze, hiszen így most átmentünk tárgyilagosba. Valahogyan oldanom kellett azt a fajta távolságtartást amit öntudatlanul is magára öltött, és hiába mosolyodott el a végén, éreztem, hogy ez most mégis másabb mint akkor amikor olyan egyszerűen meredt maga elé, amikor a munkájáról beszélt, amikor arról, hogy mi élteti, hogy mi fontos számára az életben. Azt a pillanatot szerettem volna újra elcsípni.Eltoltam a csípőmet az asztaltól, összehajtottam a dossziét és csendesen helyeztem magam mellé az asztalra aprókat paskolva rá a tenyeremmel, mintha azt mondanám, bármi is van ott legbelül megtudtam mindent amit akartam, ahogyan azt is, hogy sokkal nehezebb lesz hozzá eljutnom, mint az elsőre tűnik. Odasétáltam mellé és leültem a kanapé másik oldalára, kényelmesen helyezkedve el. Lesimítottam a ruhámat, a lábaimat srégan húztam magam alá, ahogyan mindig szoktam és a felső testemmel felé fordultam. Tenyerem a combomon pihent, az egész művelet mindössze két percig tartott, ezalatt a csend telepedett meg közöttünk. De nem az a fajta amiben az ember feszeng, hanem amelyben az utat keresi a másik felé. Én pedig éreztem, hogy mellé kell telepednem. Ugyanis a kanapét nem csupán azok szokták választani, akik a kényelemre vágynak, hanem azok is akik társaságra. Különben miért maradna ott a másik oldalon az a szabad hely, ahova most én is leültem, megadva számára azt amit a testbeszéde is elárult, és amiről tulajdonképpen a munkája is szólt. Az emberi közelség.
- Nem az érdekelt, hogy mi a kedvenc színe. Illetve az is amennyiben ez az ön számára valamiért fontos. Engem inkább az érdekel amit nem mond ki hangosan. Amiről úgy érzi nem teheti meg. Ám ahhoz, hogy tudjam miért nem mondja ki ezeket, hogy miért a mosolyával álcázza, még akkor is ha roppant kedves az a bizonyos mosoly- bólintottam mellé magam is hagyva, hogy ajkaim felfelé görbüljenek, hiszen Chris vonásai szinte rántották magukkal az embert.
-...szóval ehhez először azt kell tudnom miért nem mondja ki. Mitől fél? Vannak félelmei igaz? Azon kívül is, hogy nem tud valakit megmenteni. Hiszen a célja az élet védelme, akkor a kudarca az lehet, ha ez nem sikerül. Hibásnak érzi olyankor magát. Miért érzi magát annak? Történt valami ami miatt így gondolja?- rengeteg kérdésnek tűnhetett amit feltettem neki, de abban is biztos voltam, hogy szelektálni fog közülük. Vagy ha nem, ha netán mindegyiket megválaszolja, akkor abból tudunk tovább lépni. De előbb az kellett, hogy én feltegyem a kérdést amit ő is feltett magának. Némán, és csendesen és én most kimondtam helyette. Ez a dolgom, ezért van itt. Hogy feltegyem a kérdéseket és elérjem, hogy válaszoljon rájuk. Nem annyira nekem, mint magának.




×

Chris & Mianna

Egy különleges páciens

Nem mindig tökéletes az amit éppen teszek és nem mindig úgy ahogyan azt kell, főleg az utóbbi időben, de abban biztos voltam, hogy minden esetben a betegeim érdekét tartom szem előtt. Hogy volt olyan aki esetében ezek a határok elmosódtak, hogy hovatovább már nem voltam képes kontroll alatt tartani sem önmagamat sem a gondolataimat az érzéseimet meg még kevésbé, az annak volt köszönhető, hogy túl sok hasonló párhuzamos érzés ébredt fel bennem. Éppen ezért ha ilyesmit tapasztal az ember, hajlamos számot vetni vele és hajlamos tengernyi kérdéssel bombázni még önmagát is. Egy tanárom egykor azt mondta az egyetemen, hogy addig kell a feleletekre újabb kérdéseket feltennie, amíg el nem jutunk a probléma gyökeréig. Viszont én azt is gondoltam, hogy ez nem minden esetben jelent egyúttal megoldást is. Mert ha ismerem honnan indult az egész az még nem vonzza feltétlenül magával azt, hogy a megoldás is ott lesz mindennek a kezdetén. Talán még korábban kezdődött az egész, talán sosem találjuk meg a forrást, talán azt hisszük megleltük és csupán később válik világossá, hogy délibáb volt, egy illúzió, amiről agyunk hitette el velünk, hogy a valóság. Az én esetemben lehetett volna okokként hozni a magányomra a férjem halálát, hogy nem vagyok képes túljutni azon, hogy George már nincs velem, hogy képtelen vagyok együtt élni a gondolattal, hogy nem volt képes senki megmenteni őt. Miért? Miért nem tartunk még ott, hogy a betegségeket gyógyítsuk, miért nem tartunk még ott, hogy a test szenvedéseit képesek legyünk megszüntetni, miért nem tartunk még ott, hogy a fájdalmat ne könnyes szemekkel kelljen végignézni? Vagy éppen azt ahogyan ott fekszik a férjem az ágyban, a reggeli napsugarakban fürdőzve hatalmas erőkkel próbálja leküzdeni az egyre többször rátörő fájdalmakat. Kemoterápiás kezelések, depresszió, reménytelenség, lemondás és a végén az áldozatvállalás, ahogyan azt szeretné, hogy majd nélküle folytassam. Hogyan tudnám nélküle amikor számomra ő volt a minden? Hogyan tudnám, amikor az egyetlen barátomat hagyom az életemből kisétálni, pusztán önző okokból nem keresni, csak azért mert nem tudok önnön bűnösségemmel megbarátkozni, hogy egykor iránta is éreztem valamit? Hogy megosztottá váltam a saját életemben, és ha azt vesszük ez ismétlődik folytonosan, mint az életem szövetén ejtett sorminta? Azt gondoltam, hogy aki egyszer már megjárta a poklot, aki egyszer már megtapasztalta a halál ujjának jeges simogatását, és a nyomában maradó csendes magányt, az képes lesz másoknak is vigaszt nyújtani. Pedig csak egy silány utánzata vagyok az egykor remek jövő előtt álló szakembernek, aki mostanra inkább valamiféle lelkei szemetesládává vált. Szeretnék ebből kitörni, szeretnék újra az lenni, aki lehettem volna, akivé válhattam volna ha hagyom, ha nem süllyedek el az önsajnálat egyre jobban magába rántó mocsarába. Elsüllyedtem és már akkor elvesztettem a harcot, amikor hagytam, hogy az egyik betegem közelebb kerüljön hozzám. Pszichológus vagyok, de éppen olyan gyarló és sebezhető mint bárki más. Mégis nap nap után fel kell öltenem ezt a láthatatlan páncélt, felvértezni magam vigasz szavakkal és megértéssel és kimerészkedni a világba. Képes vagyok rá, egy ideje érzem, hogy képes, csak magam mögött kell hagynom a saját keserűségemet is. Most, amikor Chris belépett azon az ajtón, és magával hozta a saját életének apró kis szilánkjait melyeket mégis olyan könnyedén dobott a hátára és mutatta meg számomra is, hogy így is lehet. Hogy nem kell feltétlenül keserűen szemlélni a dolgokat még akkor sem, ha adott pillanatban nem találjuk benne a helyünket, ha azt érezzük a sötétség mindennel együtt a lelkünket is elnyelni, azt akik vagyunk, kivé váltunk az idők során. Ha újra rálelünk ha fényre, ha elhisszük, hogy van számunkra remény, akkor a szemünk előbb vagy utóbb megszokja a beálló sötétséget, megszokja és alkalmazkodik hozzá, és nem kell vakon tapogatózni. Mi magunk leszünk a fény. Ujjunk érintése, a hangunk, akik vagyunk, mi magunk. Bármi is történt. Én segítek neki, segítek ha akarja, és mindig,minden alkalommal úgy érzem a betegeim mellett, hogy valahányszor én adok neki magamból egy keveset, akár azzal, hogy emberként kezelem őket, és nem valami elemzésre váró alanyokként, akkor ők azt sokszorosan viszonozzák. Ahogyan egy kollégám mondta, aki gyermekekkel foglalkozott, hogy az ilyen sebzett emberek visszatalálnak gyermeki énjükhöz: ugyanannyi szeretetet és törődést igényelnek mégis ha csupán egy kicsit közvetlenebb vagy velük ezerszeresen kapod tőlük ugyanazt vissza. Adni annyi, mint sokszorosan visszakapni. Ezt akartam én is alkalmazni Chrisnél és csak abban bíztam, hogy eredményes lesz. Ezért voltam vele közvetlenebb. A mosolya volt ami tulajdonképpen kimozdított az asztal mellett álló pozíciómból és ez volt ami közelebb vonzott hozzá, hogy odaüljek és éreztessem vele, nem csupán az orvosa vagyok, hanem egy hely egy sziget bármi amit csak szeretne, ahol azt a zsákot, amelyben a keserűséget cipeli, legyen bármennyire is könnyű, nálam leteheti. Itt vagyok és ezért vagyok itt, pontosan ezért.Ültem a kanapén és figyeltem, hallgattam őt figyelmesen, és egy darabig nem is szólaltam meg. Bólintottam, hümentettem, ujjaimat összefűzve az ölemben néha lepillantottam a földre, hogy aztán újra megkeressem a tekintetét, és figyeljem miképpen reagál a szavaimra, vagy a saját szavai belőle magából milyen reakciókat váltanak ki. Néha hagyni, kell, hogy a szemkontaktus megszakadjon mert ilyenkor önmagába fordul az ember és az őszinteség még inkább a felszínre kívánkozik. Én is így voltam vele, pontosan ezért hagytam a pillantásommal időnként magára őt. Mielőtt a szavaira bármit is reagáltam volna meghagytam telepedni közöttünk azt a fajta csendet amelyben visszhangként táncoltak az előbb kimondott legbelsőbb gondolatai és félelmei. Hagyni kell ezt is egy kicsit, hagyni, ahogyan a folyó amely meglódul hordalékát lepakolva kicsit játszadozva csendüljön tovább apró kis fodraival a simára gyalult kavicsokon. Elmosolyodtam és bólintottam, majd sóhajtva magam is kényelmesen hátradőltem és kényelmesen pakoltam át egymáson a lábaimat azért még a jóízlés keretén belül. Karomat az egyik nagyobb méretű rózsás párnán megtámasztottam és onnan néztem figyelmesen a betegemet.
- Tudja Chris, miért nem jegyzetelek le semmit abból amit nekem mond? És nem csak ön, hanem bármelyik betegem. Mert hiszek abban, hogy nem csupán itt dőlnek el a dolgok- kocogtattam meg szabad, nem támaszkodó kezemmel a halántékomat, aztán lesiklott a fejemről és rásimult tenyerem a mellkasomra, jobb oldalon, ahol a szívem volt
- ...hanem itt is. Igaz, be kell vallanom, hogy egy-egy beszélgetés után készítek jegyzeteket magamnak, de amikor beszélgetek az olyanokkal is mint ön, akiknél rémálmok jelentkeznek valamilyen múltban elszenvedett dolog miatt, akkor nem a betűkre figyelek, hanem a hangokra. Nem akarom, hogy bármi elvonja olyankor a figyelmem, tudja. Kérem, meséljen nekem az álmairól, miről szokott pontosan álmodni? van esetleg valami visszatérő motívum, valami ami az önt ért...traumához köthető - szándékosan kerültem a kísérlet szót, ebben a szobában minden szónak különös jelentősége van, és azt is tudtam, hogy minden szó a maga nemében fájdalmas is egyben, azt hiszem. Lassan ráztam meg a fejem, nem értettem vele egyet tökéletesen abban, hogy bizonyos dolgokat nem mondhatunk ki.
- Tudja azt gondolom, hogy bizonyos dolgokat egy ideig dédelgethetünk magunkban, gondolhatjuk, hogy nem lehet kimondani, hogy jobb lesz ez így, de nem lesz jobb. A szavak szétfeszítenek belülről, míg aztán egy éjjel arra ébred, hogy mondaná, csak éppen nincs kinek, mert egyedül van, olyan egyedül, mint  a lassan elhaló gyertyaláng a feltámadó koraesti szélben.- tapasztalatból beszéltem, és ritkán nyílok meg ennyire betegnek, de ez a férfi...átment valamin ami magányossá tette, és ebből a szempontból azt hiszem nagyon kevésben különböztünk egymástól.
- Éppen ezért, hogy soha ne érezze magát a csonka gyertya lángjának, itt vagyok én, hogy meghallgassam.- tettem hozzá szelídebben, majd néztem még őt egy darabig, végül egy különös ötlettől vezérelve felálltam a kanapéról, és az asztalom mögötti komódhoz sétáltam ahol egy cd lejátszó volt. Miközben őt hallgattam korábban azon gondolkodtam milyen zene lehet ő, mi az ami hozzá a legjobban illik, amelyben megláthatom, amely kinyitja nekem. A zeneterápia kutatója voltam immáron öt esztendeje, volt némi gyakorlatom, bár nem mindig sikerült tökéletesen eltalálnom.
- Ugye nem bánja?- pillantottam biztatóan és mosolyogva a hátam mögött vissza a férfira, majd a lemezeim között előkerestem azt amiről úgy gondoltam nagyjából tíz perc után, hogy ez az alapvetően pozitív gondolkodású ember tökéletesen elrejtőzhetett benne és eltakarja előlem a fájdalmát. Chopin. Az ő zenéiben a fájdalom mindig a gyönyörű melódia mögött rejtőzik. Elindítottam a zenét, és egy szolíd mosoly után ültem vissza mellé a kanapéra újfent felvéve az előző pozíciót, kényelmesen hátradőlve és a párnán megtámaszkodva. A zene mindig segített oldani a hangulatot, főleg, ha olyat találtam ami illett az adott betegemhez.


- Tudja Chris aki mosolyt ajándékoz, az nem mindig mosolyt vár cserébe, hanem kérdéseket, megértést, türelmet. A mosoly sokszor megelőlegezett fizetség azért, ha valaki meghallgat bennünket. De én most szeretném megszolgálni az ön mosolyát, szóval beszéljen kérem az álmairól, arról amiről úgy gondolja, hogy eddig még senkinek nem tudott. Ezért vagyok itt önnel hogy meghallgassam. Bármit is szeretne mondani. A zene pedig segít, hogy ezt könnyebbé tegye az ön számára.- fejeztem be végül  majd teljesen felé fordultam és magam is hagytam, hogy a gyönyörű muzsika magával ragadjon.





×