D ühös embernek nem igazán ajánlatos azzal érvelni, hogy dühös vagy. Csak még egyet húz rajta. Valami ilyesmi történik velem is. Amúgy is megpiszkált egómat nem éppen simogatja, hogy azzal szembesít, nem tudom kezelni az indulataimat, sem a helyzetet. És ezáltal nem vagyok érdemi társalkodója. Egy frászt! - Akkor gondollak elmebetegnek, ha elmebeteg módra viselkedsz – artikulálom nagy elánnal, és a szemeimből csakugyan süt, hogy a düh beszél belőlem. – Eljátszod a saját halálodat, azonosíttatsz velem valami idegen hullát, majd elvárod, hogy hónapokig gyászoljunk... most meg csak betoppansz, és azt várod... – itt megállok, mert rájövök, hogy magam sem tudom, mit vár. Miért jött el hozzám? Mármint azon túl, hogy a testvérem, és... - Nem akarok hozzászokni! – pattan el a gondolatom, ahogy folytatja. – Nem akarok hozzászokni, mert ez csak egy fedőszöveg. Ismerlek, jobban, mint márki más – és éppen ezért hergel annyira, hogy kiszúrt velem az azonosításnál –, ne gyere nekem azzal, hogy csak csalódást tudsz okozni. Hülyeség. – Csak sosem hallgatott rám. Pedig sok mindenre képes lenne, ha egy kicsit is hajlandó lenne kompromisszumot kötni a világgal. Ha olykor úgy is tűnt, valójában sosem vettem le róla teljesen a szemem. Sokat lógtunk együtt. És úgy gondolom, értettem, hogy mi okozza számára a nehézséget. Próbáltam olyan munkát keresni neki, amiben legálisan kiélheti az adrenalin éhségét, és amire ne unna rá két hét után, csak hát, egyik munka sem csupán ennyiből áll. Ezt a részét sosem sikerült a fejébe vernem. Ettől függetlenül én tényleg bíztam benne, valahol mélyen még most is bízok, de kell egy kis idő, míg tisztán látom azt az egészet. Ezúttal tényleg nagyon messzire ment. Az első pofon, ami kimozdít egy kicsit ebből a furcsa állapotból, akkor érkezik, amikor látom, mennyire mélyre ívódott benne a pánik. Egy pillanatra belém hasít, hogy talán túlságosan szigorú voltam vele, és szertébb oszlik egy kicsit a köd a szemeim elől. Gyorsan kell cselekednem, mert ismerem magam, tudom, hogy nem fog sokáig tartani. Újra mond valamit, amin felhúzom magam, és megint robbanok... ez még csak afféle felszínes, átmeneti nyugalom. Elsődlegesen a pánikot próbálom meg feloldani benne. A kanapéhoz kísérem, biztosítom róla, hogy segítek, és arról is, hogy itt biztonságban van. De ennél többre jelenleg képtelen vagyok. Érzem, hogy türelmetlenül dörömböl bennem a sürgetés, hogy valamivel feloldjam a saját feszültségem. Túlságosan csábító az éjszaka. Még mielőtt indulnék, készítek neki egy teát, egy kis kotorászás után találok némi altatót a szekrény rejtekében, méghozzá az erősebb fajtából. Nem mintha alvásproblémákkal küzdenék egyébként, világjó alvó vagyok, de nagyon ritkán, ha túlteng bennem a feszültség, élek ilyen szerekkel. Persze a legnagyobb titokban. Nem véletlenül dugdosom ennyire, ha a húgaim kiszúrnák, ki nem magyaráznám, hogy inkább lusta, semmint klinikai eset vagyok. Most viszont külön jól jön az ilyen kincs, nyugodtabban hagyom itt, ha tudom, hogy közben pihen, a jelek szerint amúgy is ráfér, és legalább addig sem csinál semmi zűrt. - Idd meg ezt, nyugtat rajtad egy kicsit – adom a kezébe az italt, látszatra tényleg sima tea, és hogy megbizonyosodjak, tényleg megissza, mégis mellé ülök egy kicsit. - Kitalálunk valamit, megígértem – nézek a szemébe. – Minden rendbe fog jönni, oké? – teszem a tenyerem a térdére, megvárom, amíg kortyol párat az italból, de a gondolataim ezer felé járnak, nem tudok sokáig ülni. - Ki kell szellőztetnem a fejem – akasztom le a kabátom, és markolom fel a kulcsokat. Többet nem ígérhetek neki. Kinyitom az ajtót, ám mielőtt ki is lépnék a küszöbön, még visszafordulok. - El ne merj tűnni megint. - a szemeimben aggodalom csillan, még ha a hangomon szándékosan éreztetni is akarom, hogy figyelmeztetésnek is vegye. Nincs több bonyodalom. Elég lesz ezekkel megbirkózni.
//szerintem ez ide most záró, köszönöm a játékot! bátyó kikészült xDD :11: //
Vendég
it's where my demons hide
Vendég
dc universe
heroes vs villains
Tárgy: Re: nappali Vas. Dec. 13, 2015 1:59 am
leo & lenny
Ez az egész rettenetesen fáj nekem. Még akkor is, ha ő nem érzi át ezt az egészet, mert a sértődöttség és a düh tört benne felszínre. Az egész elmúlt időszakban a fájdalom volt, ami folyamatosan jelen volt az életemben. Ebben az egy dologba tudtam kapaszkodni, mert biztos voltam benne, hogy soha nem veszíthetem el és részben azt hiszem, hogy jól gondoltam. Mármint ez az egyetlen dolog, ami biztos volt, ami csak az enyém volt. Senki nem tudta volna ezt elvenni tőlem, mert egyszerűen annyira felhalmozódott, hogy egy ember sem lett volna képes segíteni rajtam. Most pedig hozzáfordultam ezzel veszélybe sodorva őt, amikor ezt akartam a leginkább elkerülni. De mentségemre szóljon nem volt más választásom. Plusz azt hiszem, hogy nélküle az egész családot magammal ránthatom az őrültségembe. Ezért van rá szükségem. Nem magam miatt. A Renier család összes tagjai miatt. Még akkor is, ha igazán közel csak Leo-hoz állok. Talán, mert könnyen megértettük egymást. Nem tudom. – Tudom, hogy dühös vagy rám és azért mondasz ilyeneket, de nem tudom, hogy milyen elmebetegnek gondolsz még így is engem. Mármint, szerinted élvezem mások fájdalmát? Mintha nem lenne elég a sajátom! Igen, titeket tartottalak, téged szem előtt. De igazán hozzászokhattál volna, hogy nem értek máshoz, mint a csalódás okozáshoz. Ez az egy, amiben jó vagyok. Nem így akartam. De ez volt az egyetlen módja annak, hogy biztosra menjek. Nem sokkal az incidens után történt a baleset, amiben a lány, akinek a testét láttad meghalt.. Ez volt a legbiztosabb megoldás arra, hogy ti életben maradjatok. – Rengeteg áldozatot hoztam érte, még akkor is, ha ő ezt most nem is látja annyira tisztán, ahogyan én. Nagyon sokat jelent a számomra. Talán ez az egész kellett ahhoz, hogy észhez térjek és megpróbáljak felelősséget vállalni a tetteimért. De elsősorban elbuktam. Ez még nem azt jelenti, hogy állandó bukásra vagyok ítélve. Legalábbis nagyon, de nagyon remélem, hogy nem. Mindig én voltam a család feketebáránya. Úgymond az egyetlen, aki nem vitte semmire és csak pusztítani volt képes. Nem is értem, hogy minek számított annyira a temetésem. Mármint soha nem gondoltam volna, hogy egyáltalán örülnek annak, hogy élek. Mert semmi okot nem adtam arra, hogy büszkék legyenek rám, vagy bármi ilyesmi. Állandó szégyenfoltja voltam a családnak. Semmi nem érdekelt, egyedül a szórakozás hajtott és az adrenalin. Most pedig ez hozza a vesztemet, de olyan szinten, hogy lelkileg teljes mértékben kikészít. Szinte megfojt. Mikor pedig szükségem van a bátyámra hátat fordít nekem egy ostoba döntés miatt. Pedig, én mennyire nem így akartam ezt az egészet. Tényleg nem ezt akartam. De most már nem pörgethetem vissza az időt, nem tudom megváltoztatni a múltat. Csak a jelenen tudok dolgozni. Elfordulok tőle, mert nincs mit mondanom. Ha számíthatok rá akkor is idő kell neki. Addig is visszatérek a barátomhoz, az utcához, habár már sokkal kevésbé barátságos, mint pár hónapja volt. Hideg is van és ennek tetőfokában most már ketten is keresnek. Vagyis sokkal inkább tudják, hogy életben vagyok. Ami talán sokkal rosszabb. Mert így most már tényleg ők is a céltáblára kerülnek. Habár nem értem, miért nem mondta el Esther, hogy életben vagyok. Miért? Hát nem maradtam ott válaszra várva. Valahogy a pánik eluralkodott rajtam és menekülőre fogtam. Ahogyan most is. Olyan gyorsan értem földet, hogy szinte hihetetlen. De amilyen gyorsan, olyan némán. A gyakorlat teszi a mestert. Én pedig határozottan gyakoroltam. – Tudod, hogy erről nem beszélhetsz senkinek, érted? Nem, amíg ki nem találunk valamit. Nem akarok még ennél is több embert veszélybe sodorni.. És hová mész? Muszáj menned? Nagyon vigyázz magadra! – Bele is őrülnék, ha valami baja lenne. Főleg Andrew után. Nem hiszem, hogy képes lennék még egy ehhez hasonló csapást elviselni.
Vendég
it's where my demons hide
Vendég
dc universe
heroes vs villains
Tárgy: Re: nappali Kedd Dec. 08, 2015 7:57 pm
Lenny & Leonard
--- Welcome home ---
A mennyire örülök neki az elején, miután megbizonyosodtam róla, hogy nem csak tűnő látomás előttem, annyira mérges is leszek rá, miután kiderül, hogy mit is csinált pontosan. Átvert és gátlástalanul hülyét csinált belőlem, sértett öntudatom kezdetben csak ennyit lát. Elvégre én voltam az, aki beazonosította a holttestet, én mondtam ki biztosra, hogy ő az, hogy csakugyan meghalt. És a többiekkel is én közöltem a hírt. Én láttam, ki hogyan reagált, és most azzal kell szembesülnöm, hogy csak játék volt az egész, amibe akaratomon kívül belekényszerített. - Pedig lett volna látnivaló – vágom oda morgósan, indulattól elmélyült hangon, de igyekszem visszafogni magam. Nem bántani akarom, de sok ez így együtt, egyszerre. Túl sok feszültség, és ellentétes érzelem mozog bennem. - Nem akartál belerántani? – kérdezek vissza, fújtatok – majdhogynem nevetek – a tehetetlen egyet nem értéstől. – Mert így aztán nem rántottál bele. Szúrok. Tudom, hogy megsebzem a szavaimmal, a hangsúlyommal, a tekintetemmel, az egész reagálásommal, ahogy afelől sincs kétségem, hogy neki is rossz volt. Egész biztosan az volt. Sőt, minden bizonnyal neki leginkább. De attól függetlenül, hogy az eszem tudja, az érzelmeim jelenleg háttérbe szorítják mindezt. - Hát megóvtál. Köszönjük – szögezem le érezhetően szkeptikusan, már-már ironikusan. Feltűnik, hogy figyelmen kívül hagyja a kérdést, hogy mibe keveredett pontosan. De talán tényleg feldúltabb vagyok most annál, hogy végig tudjam hallgatni a történetet folyamatos megszakítások nélkül. Értem, hogy nem akart nekünk rosszat, de azt nem, hogy erre mért csak utólag jutott eszébe gondolni. Mert még ha meg is hozta ezt az áldozatot, hogy egy időre eltűnt a színről – minket is rákényszerítve, hogy meghozzuk a magunk áldozatát –, valójában nem rajta múlt a család békessége. És egyelőre fogalmam sincs, hogy akkor min is pontosan. - Hogy miért?! – szakítom ismét félbe annál a résznél, hogy miért keresnék a családot, ha ő elviekben halott. – Mert talán megfordulhatott a maffiózó fejükben, hogy a kamionnal való összetalálkozásod előtt elmondhattad valakinek, amit láttál. Mert hát mégis. Ha az ember lányát efféle sokk éri – azt mondta a szeme láttára lőttek le valakit –, és bujkálni kényszerül, az a kézenfekvő, ha a családjánál keres menedéket. Csakugyan bárkinek kiönthette volna a szívét, akár telefonon, akár személyesen, csodálkozom is, hogy nem tette meg. Egy fél pillanat erejéig nem tudok nem elismeréssel adózni ennek a tettnek, és nem arra gondolni, hogy Renier vér csorog az ereiben. Ám azt nem tudom megbocsátani, hogy veszélybe sodorta a húgainkat. És azt sem tudom elképzelni, hogy ezek után mi lesz. - Nagy kár, hogy ez az egyetlen, amire rájöttél – ingatom a fejem a pulton támaszkodva. De végre egy jó döntés. Hogy idejött, hogy úgy dönt, beavat. Ám jelenleg képtelen vagyok nyugodtan végiggondolni ezt az egészet. Érzem magamon, hogy csak még tovább rontanám a helyzetet, ha ezt folytatnánk. A távozási szándéka mégis megijeszt. Hirtelen megérzem annak a súlyát, hogy ha most kilép az ajtómon, és újra eltűnik, talán soha többé nem látom viszont. Utána mozdulok, de mielőtt odaérnék, már katapultálta magát a padlóra. Zavartan, fürkészve pillantok rá, majd ki, hogy mit láthatott. Mivel bérházban lakom, a sokadik emeletről nehéz pontosan lelátni az épület előtti kiskertre, de miután jobban nekiveselkedek, látom, hogy az egyik lakó szarakodik odakint. - Lenny – guggolok le hozzá, és a kezem a hátára simítom. Most esik le igazán, hogy miben is élhet az utóbbi időben, ha ilyen mértékben uralkodik rajta a félelem és a paranoia. Netán üldözési mánia, ami bizonyára koránt sem teljesen alaptalan. - Csak a szomszéd vitte le a szemetet. Megállt egy cigire, mert a felesége nem engedi odabent rágyújtani – magyarázom hosszasan, hogy megnyugtassam, talán ezért láthatta gyanúsnak, esetleg megfigyelőnek, de már az is durva, hogy ilyen magasról ilyen hamar kiszúrta. Nagyon beléívódhatott, hogy résen legyen. - Gyere – hívom, hogy álljon fel, és a kezemmel is rásegítek, ha nem akarna mozdulni. Felültetem, és felé nyújtom a kezem, hogy felsegítsem, és a kanapéhoz vezessem. Közben a pillantását keresem, de nem szólok semmit, csak ha leültettem. Jó sok mindent rázúdítottam, ezzel tisztában vagyok. - Jól tetted, hogy idejöttél. Sokkal hamarabb is megtehetted volna – egyszerűen nem tudom magamban tartani, pedig most már szeretném. – Segíteni fogok. Kitalálunk valamit, rendben? Megoldjuk – nézek a szemébe, de nem ülök le mellé. Helyette a fogashoz lépek, és leveszem a kabátom, majd a kulcsokat is felmarkolom a szekrényről. - Vedd úgy, hogy ez a lakásod. Itt biztonságban vagy. Mindent találsz, amire szükséged van. – Én viszont menni készülök. Képtelen lennék most nyugton ülni. Friss levegő kell. Sebesség. Adrenalin. Ital – akármelyik. Ki kell eresztenem a gőzt.
Vendég
it's where my demons hide
Vendég
dc universe
heroes vs villains
Tárgy: Re: nappali Vas. Nov. 29, 2015 11:03 pm
leo & lenny
Az, ahogyan magához ölel az életem elmúlt időszakának a legjobb pillanata. Nem is tudom elmondani, hogy mennyire szükségem volt erre. Olyan elveszettnek éreztem magam azt hittem már, hogy semmi remény nincs a számomra ő most mégis képes volt nekem megmutatni, hogy nincs minden elveszve. Még akkor is, ha ez az egész nem tartott olyan sokáig, mert az igazság, amit el kellett mondanom.. Erre nem lehetett felkészülni. Nincs olyan ember, aki erre fel tudna készülni. A halottnak hitt testvére visszatáncol a halálból és még akkor sem azt mondja, hogy véletlenek sorozata volt az egész, hanem ő maga döntött úgy, hogy kisétál az életedből. De engem tényleg a jó szándék vezérelt. Meg akartam őket védeni, de úgy néz ki még ebben is tökéletes analfabéta vagyok. – Nem vagyok ennyire elcseszett, hogy elmenjek a saját temetésemre! Nem akartam látni, hogy szenvedtek Leo! De inkább szenvedjetek, mintsem halottak legyetek. Sajnálom, hogy inkább azt választottam, hogy megpróbállak titeket a saját szarságomtól elszakítani, mintsem belerántsalak titeket is valamibe, ami a saját hülyeségem volt. Egyáltalán nem élveztem! Szerinted nekem mennyire volt szar, hogy fogalmam nem volt hol fogok éjszakázni, vagy éppenséggel, hogyan fog kinézni a holnapom? Vajon mennyire tettelek titeket tönkre lelkileg? Mindez ott volt velem, szóval egy percig se hidd azt, hogy ez nekem olyan rohadtul könnyű volt. – Megértem, hogy nehéz volt a számára ez az egész, de nekem sem volt egy leányálom az egész. Magam mögött kellett hagynom a családomat, szinte megforgatni egy kést a szívükben és elsétálni úgy, hogy vissza se nézek, de anélkül, hogy visszanéztem volna éreztem azt a keserűséget és bűntudatot, ami még álmomban is kísértet. Már, amikor képes voltam aludni. – Csak meg akartalak óvni titeket. Miattatok csináltam az egészet. Nem azért, mert ilyen kedvem volt. – Milyen egyszerű lett volna, ha az egész egy hülye tréfa. Bár elég durva lett volna tréfának és, akkor meglenne az okuk haragudni rám – na nem, mintha így nem lenne -, de mégis itt most tényleg nekik akartam jót. Mert inkább képesek legyenek egyszer újra találkozni velem és elfeledni mindazt a fájdalmat, ami az életükbe költözött, mintsem meghalljanak kínok között valami miatt, amibe én keveredtem bele. – Azért csináltam hogy senkinek ne legyen baja! Mert, ha én nem vagyok, akkor semmi okuk utánatok jönni. Egyedül azért jöttek volna ide, hogy engem keressenek, de miért keresnének engem egy gyászoló családnál? Azt nem állítom, hogy nem figyelhettek titeket egy darabig, hogy tényleg igazi-e az egész, de a lényeg, hogy most nincs itt senki. Többször körbejártam a környéket és nem láttam itt senkit. Ezért mertem idejönni, hogy beszéljek veled.. Mert én csak folyamatosan mindent elrontok. – Elegem van abból, hogy én vagyok a család fekete báránya, aki semmire nem viszi, egyszerűen csak arra képes, hogy mindent elrontson. Mert azt hiszem az ő szemükben csak ez voltam. Egy szerencsétlen, aki egész életében arra számít, hogy valaki majd eltartja. Bevallom tényleg nem tudom, mit akartam az életemtől, de valahogy ez az egész helyzet elérte nálam azt, hogy egy kicsit értékeljem azt, amim van. Ez pedig nálam úgy gondolom, hogy nagy szó. – Rendbe akartam hozni a dolgokat, mikor rájöttem, hogy egyedül nem vagyok rá képes idejöttem hozzád remélvén, hogy megérted ezt az egészet, de az egyetlen dolog, amire rájöttem az, hogy hiba volt idejönnöm. – A legrosszabb az egészben az, hogy ez a szituáció nem csak erre a pillanatra volt igaz. Soha nem térhettem volna vissza az életemhez a megvető pillantások nélkül. Soha nem felejtette volna el senki, hogy mit tettem.. Nekem itt már ebben a családban egyáltalán nincs helyem. Hátat fordítok neki és elindulok ugyanúgy a hátsó kijárat felé, ahonnan jöttem, de éppen, hogy odaérnék megpillantok egy alakot a hátsókertben mozgolódni, ami miatt automatikusan a földre vetem magam. Ezt nem hiszem el.
Vendég
it's where my demons hide
Vendég
dc universe
heroes vs villains
Tárgy: Re: nappali Szomb. Nov. 28, 2015 5:47 pm
Lenny & Leonard
--- Welcome home ---
J ól esik magamhoz ölelni a húgom. Akit hosszú hónapok óta halottnak hiszek. Jól emlékszem arra a pillanatra is, amikor elért hozzám a halálhíre. Épp akkor toppant be újra az életembe Nanu, mintha egyfajta bizarr és látszólagos egyensúlyra törekedett volna az élet. Egyet elvesz, egyet visszaad. Sajátos ez az igazságérzet. Mintha ezzel bármit is jóváírna. Még mindig hihetetlen, hogy csakugyan Lennyt szorítom magamhoz, de most már eszembe sem jutna kételkedni benne. Hallgatom, hallgatom a magyarázatot, egyre kerekebb szemekkel, nagy nehezen kezd derengeni csak, hogy miről is van szó. Úgy hat rám, mint akit lendületből fejbe vágtak. Újfent. Annyira abszurdnak találtam, hogy bármiféle szándékosságról lett volna szó, hogy mindeddig fel sem merült bennem a gondolat. Nehezen lépek túl rajta. Nem várom meg, amíg befejezi. - Szándékosan hitetted el a halálodat? – ráncolom a homlokom, az arcomon továbbra is megütközés és hitetlenség ül, mint aki nem akarja érteni, amit hall. És egy harmadik érzés is kezdi befúrni magát a többihez, ez pedig a legmélyebb, fojtogató csalódás, amit valaha éreztem. A fejemben kérdések sorozata kering. Miért? Mire volt ez jó? Felfogta egyáltalán, hogy mit művelt? Vagy hogy mivel járt ez az egész? - Képes voltál elhitetni velünk, hogy meghaltál? És a háttérből kényelmesen végignézni, ahogy eltemetünk és meggyászolunk? – érzem, hogy egyre inkább felhergelem magam, a sértett öntudat pillanatok alatt felszítja a dühöm. – Na és tetszett a műsor? Remélem, jól szórakoztál a beszédemen. Legközelebb átírhatok benne néhány sort, ha esetleg újra játszadozni támadna kedved – vágom oda, ahogy elfordulok, és ingerülten a hajamba túrok. Abszolút és teljesen hülyét csinált belőlem. És nem csak belőlem: mindnyájunkból. – Remélem, azt is páholyból figyelted, hogy anyánk majdnem melléd ájult a sírgödörbe. A hirtelen lángra kapó indulat teljesen elborít. Messzebb is megyek tőle. A tenyereim megtámasztom a konyhapult tetején, és mereven bámulom őket. Bár a közepéből még szivárog, a seb szélein már kezd megkeményedni a vér. Tudom, hogy meg kellene nyugodnom, most nagyon is tiszta fejre lenne szükség, ez azonban nehezen megy. Arra viszont ki tudja használni a pillanatot, hogy folytassa a történetet. - Mibe keveredtél? – ejtem ki halkan, megrendülve a szavakat, a tekintetem azonban éles. Visszafojtott feszültség vibrál a szavaim mögött. A „szemem láttára lőtték le" és a „mind meghalunk” túlságosan serkentően hat a képzelőerőmre. Lenny mindig is önfejű volt, pontosabb talán, hogy öntörvényű, ez ugyan ránk, Renier-kre egyaránt jellemző, azzal a különbséggel, hogy mi ismerjük a határt. Nála sosem tudtam eldönteni, hogy a baj keresi őt, vagy ő kutatja fáradhatatlanul a veszélyes helyzeteket, ám a vége mindig ugyanaz volt: így vagy úgy de megtalálták egymást. Ezúttal pedig, úgy tűnik, túlságosan nagy céltáblára lőtt. - Az eszedbe se jutott, hogy ezzel mindenkit veszélybe sodorsz? – ugyan félig-meddig háttal vagyok neki, a hangomból jól érződik az értetlen szemrehányás. Szeretem a húgom, nagyon is, de ahhoz egyszerűen nincs joga, hogy a szeszélyei miatt a többieknek essen baja. És itt nem magamra gondolok. Frissen szembesülve vele, milyen érzés elveszíteni az egyik királylányom, összehúzza a gyomrom a gondolat, hogy esetleg Lynn-nel, Bells-szel vagy Galával is történhet valami. - És ha valaki tényleg meghalt volna? Mikor nősz már fel, Lenny? Mikor érzel végre egy kis felelősséget a tetteidért?! – Nem megy. A tenyereim mozdulnak a pulton, és egy ingerült mozdulattal lesodornak mindent, ami az utamba akad. A hangom dühös és zaklatott, de nem kiabálok vele, épp ezért kell, hogy máshogy adjam le a felgyülemlő feszültséget. Dühít ez a helyzet, amibe került. Hogy egyáltalán belemászott. De leginkább a felette érzett tehetetlenség. Amikor kishúgom volt, gond nélkül ki tudtam húzni a bajból, most viszont... a helyzet jóval bonyolultabb. Az utolsó mondatai, a kérlelése nyugtat rajtam egy kicsit. Érzem, hogy nagyon lassan és nagyon apránként, de kezd múlni egy kicsit a belső feszítés. Szeretem őt, épp ezért fáj, hogy ilyen helyzetbe kényszerít bele.
* *
Vendég
it's where my demons hide
Vendég
dc universe
heroes vs villains
Tárgy: Re: nappali Hétf. Nov. 23, 2015 1:09 am
leo & lenny
Felfordul a gyomrom önmagamtól, ahogyan végignézek rajta. Mindezt én tettem vele. Miattam ilyen. Képtelen elhinni, hogy itt vagyok és ez talán csak még jobban tönkreteszi. De az, ha megtudja az igazságot, akkor talán hátat is fordít nekem. Mégis nem érzem úgy, hogy bármi jogom lenne arra, hogy ne mondjam el neki. Megérdemli, hogy tudja. Tisztában kell legyen vele. Hiszen mi értelme van annak, hogy elhallgatom előle? Idővel rájön. A problémám megoldásához pedig kénytelen vagyok őt a teljes igazságba beavatni, bármennyire is fájdalmas az egész. Az, ahogy óvatosan megfogja a kezemet, majd a keze a nyakamra siklik és végül átölel olyan jó érzéssel tölt el, hogy azt akkor sem tudnám megmagyarázni, ha pisztolyt szorítanának a fejemhez. A legrosszabb ebben a nyomorult hasonlatban, hogy az utóbbi időben tényleg úgy éreztem, hogy egy pisztolyt szorítanak a fejemhez, hogy nincs menekvés. Ebbe az egészbe pedig őt is belerángatom, lehúzom magammal a sötétségbe, de nem tehetek mást, mert különben úgy találja meg újból a holtestemet, hogy nem is tudta, hogy mindvégig életben voltam, hogy lett volna lehetősége elbúcsúzni. Olyan dolgokat a fejemhez vágni, amit addig a napig, míg eljátszottam a halálomat nem tettem meg. Azon sem csodálkoznék, ha akkor inkább haragot váltanék ki belőle, mintsem bánatot. Hiszen addigra már egyszer meggyászoltak volna. Mégis érzem rajta, hogy a gyász időszak koránt sem ért véget. Talán még pont időben jöttem ahhoz, hogy megmentsem a menthetőt. Mert nélküle.. Könnyedén halott lehetek. Bármelyik pillanatban. – Te is hiányoztál nekem, Leo. Jobban, mint azt gondolnád. – Nem telt el nap, hogy ne gondoltam volna rá, hogy ne ostoroztam volna magam amiatt, hogy ilyen kegyetlen módon elárultam. Mert hátat fordítottam neki, fájdalmat okoztam neki. Szándékosan. Még akkor is, ha azt mondtam, hogy ezzel csak őt védem. Azt hiszem ő ezerszer szívesebben kockáztatta volna az életét, minthogy meg kelljen gyászolnia. De nem kérhettem volna ki a véleményét, mert akkor talán már egyikünk sem lenne életben. Azzal pedig határozottan képtelen lennék együtt élni. Most is megpróbálom a lehető legtávolabb tartani a tűztől még akkor is, ha én fogom meg a kezét és kérem, hogy jöjjön egy kicsit közelebb. – Leo.. Kérlek értsd meg. Nem volt más választásom. Nem engedhettem, hogy utánatok jöjjenek azért, hogy előcsalogassanak. Mert, ha így van akkor mind meghalunk, de azt hiszik, hogy halott vagyok eszük ágában nincs a családomat zaklatni. Láttam valamit, amit nem kellett volna, de ha halott vagyok nem adhatom tovább. De módot akartam találni arra, hogy megússzam ezt az egészet, hogy visszatérhessek a régi életemhez és már kezdtem feladni a reményt, hogy ez valaha is sikerülni fog.. Aztán kiderült, hogy annál az embernél húzom meg magam, akinek az apja holtan akar engem látni, úgyhogy nem tudtam mit tegyek és hozzád jöttem.. Én sajnálom, hogy nem fordultam először is hozzád, de nem akartalak belerángatni ebbe az egészbe. A saját fejem után mentem és szokásomhoz híven csak még mélyebbre ástam magam. Kérlek ne haragudj rám.. Leo.. Kérlek. – Amit tettem.. Megbocsájthatatlan. Nem várom, hogy megbocsásson, mert a helyében én nem tudom, hogy mit csinálnék. Igaz számomra az egész családból ő jelenti az univerzumom közepét. Talán pontosan ezért lenne számomra ez nagyobb csapás, de.. Nem tudom milyen indokok lennének elegendőek ahhoz, hogy ne érezzem magam elárulva.. Hogy ne lobbanjon fel bennem a düh lángja.
Vendég
it's where my demons hide
Vendég
dc universe
heroes vs villains
Tárgy: Re: nappali Vas. Nov. 22, 2015 12:09 pm
Lenny & Leonard
--- Welcome home ---
V olt segítsége? Mégis mit jelenthet ez? Miben? Mihez? Továbbra sem állnak össze a szavak, mondatok, amiket megpróbál eljuttatni hozzám. Zavarosan beszél, én pedig túlságosan feldúlt vagyok. De ahogy telnek a percek, egyre inkább kezdem megszokni a jelenlétét. Hát igaz lenne, hogy mégis életben van? Egyelőre meg sem fordul a fejemben az, hogy eljátszotta volna a saját halálát, vagy bármi ilyesmi. A segítséggel kapcsolatban is inkább arra gondolok, hogy a beleset során nyújthatott valaki segítséget, vagy azóta, vagy tudja a fene, de úgy tűnik, hogy valahogy tényleg megúszta. Most pedig itt áll előttem, alig pár karnyújtásnyira. Hirtelen elfog a késztetés, hogy megérintsem, talán nem is azzal kellene foglalkoznom, hogy mindez józan ésszel hogyan felfogható, hanem csak odamenni, és a saját kezemmel tapintani a valóságot. Ahogy közelebb lép, végre én is rászánom magam, hogy elinduljak felé. Nem sietem el. Megállok előtte, és a sérülésmentes kezemet lassan mozdítom, a tekintetem követi az ujjaimat, nem tudatosul bennem, de még a lélegzetemet is visszatartom, mielőtt lágyan megérinteném a kézfejét. Óvatosan siklik tá a tenyerem, mintha bármelyik pillanatban szétporladhatna az érintésem alatt. De a bőre meleg, ezen felbátorodva, az ujjaim mohón feljebb futnak a karján, tenyeremet puhán a nyakára illesztem. Itt már kétségbevonhatatlanul érzem, hogy szaporán lüktet benne az élet. Szusszanva fújom ki a visszatartott levegőt, mint aki az utolsó, mázsasúlyos kételyétől is megszabadul. A hüvelyujjam simogatva végigsiklik az álla vonalán, ahogy a szemébe nézek. Majd magamhoz ölelem. Szorosan, átfonva mindkét karommal, hogy minden porcikámmal érezzem. Az állam a feje búbjára illesztem, ujjaimmal beletúrok a hajába. - Te jó ég... – mormogom félhangosan, nagy levegőt veszek, és érzem, hogy átjár az öröm. – Hiányoztál – mosolyodok el, a szívem még mindig kalapál, de most már nem az ijedségtől, hanem az izgatottságtól. – El kell mesélned mindent. Mindent tudni akarok. Nem szívesen engedem el, de egy hosszú percnyi szorongatás után mégiscsak távolabb vonom magamtól, ám nem eresztem el. Látni akarom az arcát. Még egyszer. - Ez nagyon rossz vicc volt – mondom még mindig mosolyogva, az arcához illesztve a tenyerem; a sorsra értem, hogy ilyen kuszán szőtte a szálakat. Nagyon igazságtalan volt ez az utóbbi pár hónap a család minden tagjára nézve. És akkor még nem is tudom, hogy ő mit élhetett át. De a jelen pillanatban ez nem is számít annyira. Éltben van. Még szoknom kell a gondolatot. Bár nagyon erősen furdal a kíváncsiság, nem gondoltam, hogy most azonnal belekezd. Előbb leültettem volna, hoztam volna teát, egy whiskyt, vacsorát, fogalmam sincs, mi tenne most jobbat. Nem tudom, mi lehet vele. Ránézésre azonban nem annyira biztató a helyzet. De bizonyára régóta nyomhatja már a lelkét, ami történt. Figyelek tehát és hallgatok. A férfitestnél kissé furcsán nézek rá, de igazán csak a "becsempésztük" résznél kezd derengeni, miről is beszél valójában. A pillantásom megváltozik, a mosoly apránként visszahúzódik, az arcom egyre jobban tükrözheti a meglepettséget, ami röpke negyed órán belül másodszorra is fejbe kólint. Most már a segítség mibenléte is egyre világosabb. A végét már csak elhűlve hallgatom, egyelőre szólni sem tudok. Emésztek. Megint csak rengeteg fajta érzelem kezd mozgolódni bennem. A kezem elveszem az arcáról. - Várjunk csak... te, ezt az egészet csak eljátszottad? – talál vissza az övébe a tekintetem. Élesebb, mint eddig, de még benne van a remény, hogy valamit csak rosszul értettem. – Szándékosan? – hangsúlyozom ezt az egy szócskát, ami ha igaz, minden egy kicsit másabb színezetet kap. A kezem ellátására vonatkozó szavait kapásból kiszelektálom. A figyelmem teljesen az előbb feltett kérdésre összpontosul, lassan csöpög csak el hozzám az infó. - Nagyobb bajom? – kérdezek vissza, de úgy, mint aki magát a kérdést firtatja. A hangomban már csendül némi vészjósló tónus.
*bocsi a kis csúszásért *
Vendég
it's where my demons hide
Vendég
dc universe
heroes vs villains
Tárgy: Re: nappali Vas. Nov. 15, 2015 11:25 pm
leo & lenny
A bűntudat elkezdte megfertőzni minden egyes porcikámat. De nem engedhetem, hogy ez felemésszen, mert ha átengedem magam ennek, akkor soha nem leszünk képesek előrébb lépni. Tudom, hogy rengeteg dolgot meg kell magyaráznom, de ha most átadom magam az önsanyargató érzésnek, ami a lelkemet kínozza, akkor nem kapja meg azokat a válaszokat, amikre szüksége van ahhoz, hogy elfogadja életben vagyok. Nem haltam meg. Csak kegyetlen módon eljátszottam a halálomat, hogy meneküljek valami elől, amitől ő mindig is óvni akart. De mentem a saját fejem után és úgy éreztem, hogy ezeket a saját bőrömön kell megtapasztalnom és most ez lett az eredménye. – Ez eléggé bonyolult, de volt segítségem.. Ami azt hiszem már elég sokat elárul.. – Nem is tudom, hogy hol kellene kezdenem. Vagy miképpen. Az egész egy pillanatnyi agyszülemény volt mégis képes voltam hosszú hónapokat eltölteni így. A legrosszabb az egészben az, hogy teljesen haszontalanul. Mert semmit nem tudok jól csinálni. Képtelen vagyok arra, hogy valamit véghez vigyek hibák nélkül. Hogy lehettem annyira ostoba, hogy tulajdonképpen pont az ördög barlangjába sétáltam be? Egyáltalán mekkora volt az esélye annak, hogy pont a lányának a lakásába török be? Vagy ez az egész végig tervben volt? A tudatom alatt irányítottak, hogy pont azt a házat nézzem ki? Már magam sem tudom, hogy mi a valós, mi az, ami nem. Egyben viszont biztos vagyok. Nem tudom ezt az egészet tovább csinálni. Egyedül csak még nagyobb bajba sodrom magam. Szükségem van a bátyámra. Még akkor is, ha számára ez nehezen megemészthető lesz. – Annyira sajnálom. Sajnálok mindent, amin keresztül kellett menned miattam. A holtest nem volt más, mint egy alig felismerhető nő. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy akár férfi is lehetett volna abból adva, ahogyan kinézett. Nem én voltam. Volt egy kis segítségem. Egy ismeretlen lány, akihez becsempésztük az én irataimat így téged értesítettek. Te pedig beazonosítottál engem, mert abból amit láttál könnyedén lehettem volna én magam is. De nem én voltam. A helyzet az, hogy túl mélyre ástam magam olyan ügyekben, aminek a közelébe se kellett volna mennem. Jasper, aki próbált segíteni rajtam.. A szemem láttára lőtték le és engem is meg akarnak ölni.. Nem kockáztathattam, hogyha engem nem találnak titeket vesznek célpontba ezért inkább eljátszottam a halálom, amit amúgy is meg akartak ejteni így pedig reméltem, hogy nem jönnek utánatok.. Én tényleg nem akartalak bántani. – Annyira ramatyul érzem magam azért, amit tettem. Elég csak ránéznem és bukfencezik a gyomrom. Olyan sápadt és rémült.. Gondolom nem akarja elhinni, hogy itt vagyok. Pedig élek. Hosszú hónapokat töltöttem az árnyékban, de most itt vagyok. Nem várhatom el, hogy úgy fogadjon vissza, mintha meg sem történt volna, mert igenis úgy döntöttem, hogy neki át kell élnie mindezt a fájdalmat, ha pedig ezért gyűlölni akar, ha nem akar többé látni engem.. Fogalmam nincs, hogy mihez fogok kezdeni, mert ő az utolsó reményem. – Kérlek engedd meg, hogy csináljak valamit a kezeddel, mielőtt nagyobb bajod lesz. – Kérleltem őt, mert őszintén aggódtam. Innen pár lépés távolságból elég csúnyának tűnik a seb.
✻ imádlak ✻
Vendég
it's where my demons hide
Vendég
dc universe
heroes vs villains
Tárgy: Re: nappali Vas. Nov. 15, 2015 4:01 pm
Lenny & Leonard
--- Welcome home ---
N em halt meg. És nem is képzelgek. Állítja a húgom, akit néhány hónapja azonosítottam, meggyászoltam és a földbe tettem. Most mégis itt van előttem, nagyon is élve, lélegezve, hozzám beszélve. Hogy lehet ez? Vajon épelméjűnek mondhatom magam, ha a biztosnak hitt tények helyett a szememnek és a fülemnek hiszek? Képtelenség. - Lenny...? – szökik ki ajkaim közül a neve. A hangom tapogatózó és bizonytalan, egyelőre ízlelgetem csupán. Meg voltam győződve róla, hogy soha többé nem lesz alkalmam kimondani ezt a nevet. - De... hogyan? Nem is nagyon tudok egyelőre többet mondani. Még mindig úgy szorítom a pult széleit, hogy lassan az összes vért kipréselem a kezeimből. Lassan, apránként kezd múlni a mellkasomat szorító érzés, miszerint egy különösen kegyetlen horrorfilm kellős közepébe csöppentem, amiből voltaképp már csak az hiányzik, hogy a halott húgom egy groteszk vigyorral felvegye a kést, amit felé repítettem, és egy hideg, gerincborzoló kacajjal felém induljon vele. Nyelek egyet. A pulzusom olyan szaporán lüktet, hogy minden tagomban érzem a dobbanásokat. Biztos vagyok abban is, hogy falfehér az arcom. - Hogyan lehetsz életben? – kapaszkodok a logikába, a hangom még értetlen és bizalmatlan, amíg nem ad rá valami első hallásra is logikus magyarázatot, bizony nehezen fogom felfogni, amit látok. Viszont nem tudom levenni róla a pillantásom, attól félek, ha megteszem, ha csak egy másodpercre is pislogok, vagy lehunyom a szemem, eltűnik, semmivé foszlik. Az elhadart, összefüggések nélküli válaszából viszont akárhogy próbálok, semmit nem tudok kihámozni. Nem értem. Nem értek semmit. Csak azt tudom, hogy sikerült mindent felkavarnia bennem. Minden, amit eddig biztosnak hittem, most kimozdult alólam. Fogalma sincs, hogy milyen tonnányi sziklatömbökkel gurigázik a szívemen. Nem merem még biztosra venni, hogy tényleg életben van. Mert ha kiderül, hogy mégsem... minden porcikám tiltakozik ellene, hogy még egyszer átéljem. - Láttam a holttested. A saját szememmel láttam, hogy halott vagy – bukik ki belőlem a elemi tiltakozás. Egyáltalán nem kiabálok, a hangom inkább csak feldúlt és fojtott dühtől vibrál. Dühtől, mert erőszakkal sem tudom helyre rakni a puzzle-darabokat. - Eltemettelek... – süpped bele a levegőbe a legsúlyosabb érvem. Szinte már felrovom neki, hogy akkor mégis hogy lehet most itt a szemem előtt. Miért csinálja ezt velem? A feszültség összehúzza a mellkasomat. Szeretném elhinni, hogy tényleg életben van, de egyelőre még nem tudom. Közelebb lép, de én nem mozdulok. Nem akarok, nem tudok. Még nem. A vérző ujjaimra sem reagálok. Ez most őrülten másodlagos.
* *
Vendég
it's where my demons hide
Vendég
dc universe
heroes vs villains
Tárgy: Re: nappali Pént. Nov. 13, 2015 10:35 pm
leo & lenny
Nem lennék itt, ha lenne más lehetőségem. De a kezeimet most már végképp megkötötték és be kell látnom, hogy egyedül képtelen vagyok megküzdeni azokkal a kihívásokkal, amit az élet elém gördít. Mégis valahol mélyen reménykedtem abban, hogy egy kicsit nyugodtabb körülmények között lesz alkalmam arra, hogy felfedjem a jelenlétem. Azt, hogy életben vagyok. Tényleg hittem abban, hogy ki tudom húzni magam abból a bajból, ami már maga alá temetett. De ez az igazság, hogy még mélyebbre püföltek. Pedig már azt hittem, hogy mélyebbre nem tudok zuhanni, de mégis sikerült elérnem. Most pedig a frászt fogom hozni a testvéremre azzal, hogy megjelenek, de már tényleg kétségbe vagyok esve és fogalmam nincs, hogy mit kellene tennem. Egyszerűen ötletem sincs. Csak rá számíthatok. Legalábbis remélhetem, hogy nem gyűlöl teljesen azért, amit tettem. Nem akartam neki fájdalmat okozni azzal, hogy eljátszottam a halálom. Sokkal inkább védeni akartam őket. Még akkor is, ha ők nem így látják. Nem akarom letámadni, nem akarok ijesztő lenni, de mégis úgy jött ki az egész helyzet, mert sikeresen megvágta az ujjait, amitől beindul bennem a segítő kényszer, de ennél erősebb az önvédelmi reflexem, mert hamarosan a kés a lábaim előtt landol. Tudom, hogy nem volt szándékos mégis egy kisebb szívrohamban volt részem. – Én vagyok az Leo.. Itt vagyok.. életben vagyok. Nem haltam meg és nem is képzelegsz mielőtt még azt hinnéd. – Egy lépést közelítek felé, de aztán megállok. Annyira fájdalmas ez az egész. Soha nem voltam azaz érzelgős típus, de most ölni tudnék egy ölelésért. Mégis félek, hogy nem lenne túl pozitív véleménnyel róla, mert haragszik rám, amiért ilyen kegyetlenül átejtettem. Talán még gyűlöl is. Megvan rá az oka. Egyáltalán nem hibáztatnám, ha így lenne. Hogyan tehetném? Hónapokig kellett együtt élnie azzal a tudattal, hogy halott vagyok. Azon csodálkoznék, ha ez nem váltott ki volna belőle semmilyen negatív érzést az irányomba. Hiszen én döntöttem úgy, hogy nem avatom őt be ebbe az egészbe, mert az elvesztésemet nem hiszem, hogy képes lett volna színlelni. Amúgy sem az érzelmeinek a kimutatásáról híres.. Hogyan is tudná eljátszani, hogy elveszített? Bár talán fel sem tűnt volna az embereknek. De nem rakhattam akkora terhet a vállára, hogy csak ő lett volna tisztában a helyzetemben és végignéznie, ahogy a család többi tagja szenved. Még akkor is, ha az egész családban hozzá állok legközelebb. – Bajban vagyok és.. Nem láttam más kiutat, de csak még jobban elrontottam.. Annyira sajnálom, hogy ezt csináltam.. Én nem akartam fájdalmat okozni.. Egyszerűen csak nektek akartam jót. Mármint nem egészen.. Mert ez minden csak nem jó. Egyszerűen csak meg akartalak óvni titeket. Az én hibámból fakadt az egész és én azt hittem ez jó megoldás és egyedül megtudom oldani, de tévedtem.. – Tekintetem a vérző ujjaira vándorol és akaratlanul is előtérbe tör az emlék, ahogyan Jasper a saját vérében úszik, mikor utoljára láttam. Mély levegőt veszek és még egy apróbb lépést közelítek felé. – Jobb lenne, ha azt rendbe tennénk.. – Bökök az ujjaira. Annyira gyűlölöm magam. Őt látva most már tisztán látom, hogy mekkora káoszt hagytam magam mögött egyetlen egy tettemmel.
✻ imádlak ✻
Vendég
it's where my demons hide
Vendég
dc universe
heroes vs villains
Tárgy: Re: nappali Pént. Nov. 13, 2015 1:43 pm
Lenny & Leonard
--- Welcome home ---
V annak olyan helyzetek, amikor bár igazából lenne, gyakorlatilag még sincs választásod. Ilyen az, amikor a főnököd behívat, nyomatékosan rád néz, és érdeklődést színlelve felteszi a kérdést: szeretnél-e végigszenvedni egy órát a céggel szerződésben álló pszichológussal. Az állad finoman megfeszül, nem válaszolsz rögtön. Íratlan szabály a vállalatnál, hogy ha valakit közeli haláleset vagy valami komoly trauma ér, élhet ezzel a lehetőséggel. Elvégre nekik fontos a lelki nyugalmad, annyira, hogy személyesen foglalkoznak az ügyeddel, te pedig hamar leszűröd a lényeget: Hát persze, hogy szeretnél. Ez a leghőbb vágyad. Kifelé menet még meg is köszönöd neki a figyelmességet. Na, ez a bige tömte tele a fejem egy rakás marhasággal. De sajnos abba a típusba tartozott, akit inkább hallgattam, mint néztem. Egyvalamiben viszont talán mégis igaza volt. Azt mondta, a veszteségérzet az első nagy, felkavaró hullámok után visszább húzódik, mert ilyenkor még nem érezzük igazán az illető hiányát, a második kritikus pont majd csak két-három hónap után jelentkezik. Mikor már nem tudod ráfogni, hogy olyan, mintha csak elutazott volna. Amikor már nem csak tudod, de kezded is megérteni, mit jelent az, hogy soha többé nem látod viszont. Olykor még álmodok Lennyvel. Gyerekkori emlékek, kusza fantáziakreálmányok keverednek a szemeim előtt, de a vége általában mindig ugyanaz: az a kép, amit az azonosításkor láttam. Nem vagyok egy rossz alvó, sőt, de erre még mindig felriadok. Tömören és röviden ez magyarázza, mit keresek hajnali egykor a nappaliban, hanyagul felkapott nadrágban és pólóban, bort iszogatva, és egy kis halk zene mellett halpástétomot kutyulászva a konyhapulton. Ennyi húg mellett sosem tanultam meg rendesen főzni, de épp ez a titka a konyhai tudományomnak. Hobbi, amire soha sincs időm. Épp a Lynntől tanult – jó-jó, leginkább sunyiban ellesett – aprítási technikákat próbálgatom a kivégzésre szánt paprikákon, alig várom, hogy lássam az ábrázatát, amikor majd előállok vele. Kezdek is ráérezni az ízére: bár nagyon kell koncentrálnom, már-már elégedett vagyok a gyorsaságommal, amikor is a hátam mögött valaki furcsán-rekedtesen elsuttogja a nevem. Még az ütő is megáll bennem. Hirtelen fut meg a kés a kezemben, két ujjamba is elég mélyen belevágva, de a fájdalmat felülírja a megugró pulzusom és az előtolakodó kérdés: mégis ki a franc van a lakásomban ilyenkor?! Azt hittem, egyedül vagyok. Lynn nézett volna be? Esküszöm, leverem rajta, ha képes volt... - Jézusom! – kiáltok fel, és dobom el reflexszerűen a kést, ahogy hátrafordulok, és a látómezőmbe beúszik Lenny alakja, nyúzott, könnyáztatta arca. A kést alacsony szögben dobom ahhoz, hogy kárt tegyen benne, de az ő irányába repül, bizonyára valahol a cipői felé landol. Ösztönösen és ijedten lépek hátra amennyit csak tudok, tenyereim a tőle legtávolabb eső konyhapult széleire tapadnak, összevérezve a műanyagot, de a fájdalmat még mindig nem érzem. - Ki... ki vagy te? – nyikkanok, a szemeim olyan tágra nyíltan bámulják, hogy még egy kaméleon is megirigyelhetné. A kérdés persze értelmetlen, hisz’ látom, hogy ki ő, csakhogy ez fizikai képtelenség. Megőrültem volna? Szellemeket látok? Sebtében megdörzsölöm a jobb szemem, sikeresen elmaszatolva egy kis vért a halántékomon, egyáltalán nem tűnik fel. A Lenny-látomás viszont még mindig előttem áll. Teljes életnagyságban. - Mi a fene folyik itt? – a hangom még mindig bizonytalan, rosszat sejtek, nagyon rosszat. Elvégre egyik opció sem túlságosan rózsás: egy – bekattantam és gumiszobába küldenek, kettő – szellemszállás lett a lakásom, és három – nincs három. Ez teljes képtelenség. Az agyam még mindig nehezen fogadja be, hogy a több hónapja halott húgom látogatott meg.
Vendég
it's where my demons hide
Vendég
dc universe
heroes vs villains
Tárgy: Re: nappali Szomb. Okt. 31, 2015 10:33 pm
leo & lenny
Olyan ostobának érzem magam. Mégis, hogy hihettem, hogy valaki befogadna, vagy elviselne engem anélkül, hogy különösebb magyarázatot adnék arra, hogy mégis miért nincs saját lakásom, vagy miért nézek ki úgy, mint aki napok óta nem aludt. Nem tudom, hogy mit hittem, de egyet tudtam, hogy nem maradhatok ott. Nem maradhattam vele. Főleg azok után nem, hogy rájöttem, hogy ki is ő. Egyenest besétáltam az oroszlán barlangjába és még csak észre sem vettem. Annyira ostoba vagyok. Egyszerűen már nevetséges, hogy nem vettem észre előbb. A józan ész ellen szólt az, hogy ő csak úgy befogadott, mintha semmi nem történt volna. Én pedig el akartam hinni, hogy most végre nem kell menekülnöm, hogy egy kicsit van lehetőségem megpihenni. Tévedtem. De még mekkorát. Azt hittem képes leszek ezt az egészet egyedül megoldani, de rá kellett jönnöm, hogy nem fog menni. Egyedül csak még mélyebb sírt ások saját magamnak. Először a saját hülyeségem sodort engem ebbe a helyzetbe aztán pedig vakon belesétáltam a legközelebb álló csapdába. Bármennyire is szerettem volna ezt egyedül véghez vinni anélkül, hogy belerángatnám a szeretteimet nem tudom ezt egyedül csinálni. Nem bírom tovább. Remeg minden egyes porcikám és úgy kuporgom a sötétben, mintha minden ellenem lenne. Tanultam már egy-két dolgot, amire nem kellene büszkének lennem, de ennek köszönhetően vagyok még mindig életben. Mondhatni én magam is bűnöző lettem. Vagyis elég közel állok hozzá. Elhitettem a családommal, hogy halott vagyok. Hogy védjem őket. Most mégis hozzájuk kell fordulnom. Pontosabban a bátyámhoz.. Bár nem hiszem, hogy nagyon ki fog ugrani a bőréből, amiért nem fordultam hozzá legelőször. Nem gondolkoztam tisztán. Muszáj volt cselekednem és, ha halottnak hisznek eszükbe sem jut kopogtatni az ajtajukon. De most már jó pár hónap eltelt azóta, hogy megjátszottam a halálomat így talán nem figyelik őket. De a biztonság kedvéért többször is kerülgettem a házat, hogy még véletlenül se kövessen valaki, vagy éppenséggel észrevegyem azt, ha valaki figyeli. Nem hiszem, hogy feladták volna a keresésemet, vagy rögtön elhitték volna a halálhírem, de talán a Renier família reakciója eléggé meggyőző volt a számukra. De eddig bírtam. Úgy érzem, hogy megfulladok és a lábaim egyre nehezebbek lesznek ezért nem kerülgetem tovább belopakodom a lakásába. Rémisztő, hogy mennyire egyszerűen megy ez már a számomra. Az éjszaka leple alatt járni-kelni. Olyan természetes. A nappaliból hallok kiszűrődő hangokat és egy mély levegő után elindulok abba az irányba. Ha a lépteim hangtalanok is a szívem olyan hangosan dübörög, hogy szinte kívülről is hallani lehet. Megpillantom őt, de mindössze hátulról mégis egyfajta melegség önti el a bensőmet és a keserűség sem haboz tovább, hamar előtérbe küzdi magát. Mi mindenen kellett keresztülmennie csak miattam.. Annyira ostoba voltam. – Leo.. – Fogalmam nincs, hogy mit mondhatnék, hogyan kezdhetnék neki anélkül, hogy ráhoznám a frászt ezért egyszerűen csak a nevét suttogom rekedt hangomon és gyorsan megtörlöm kicsit a könnyáztatta arcomat.
Miért van nekem olyan érzésem, hogy ez a ma este teljesen más lesz, mint egy átlagos üzleti vacsora szokott? A hangjában annyi ígéret és incselkedés bújik meg, hogy van okom komolyan venni a „fenyegetést”, amit voltaképp ő maga jelent. Furcsa, már egy éve dolgozunk együtt, vagy ha nem is együtt, érintőlegesen, ugyanannál a cégnél, de még sosem vacsoráztunk együtt, valamilyen jó kis ürügyre hivatkozva. Bár talán nem kell hozzátennem, hogy nem rajtam múlt a dolog. - És azt is tartsd ébren... észben – korrigálok rögtön, ó, hol kalandoznak már a gondolataim –, hogy feltétlenül közém és a meleg kínai közé foglak ültetni. Nem vagyok hajlandó túlságosan közeli ismeretséget kötni azzal a fickóval – pillantok rá ismét, hisz’ ez az ő sara. Fogalmam sincs, hogy miket mondhatott rólam, vagy hogy mire kellene készülnöm. És azt sem mondom, hogy nincs bennem egy árnyalatnyi menekülési vágy. De koránt sem ez az egyetlen vágy, ami jelenleg dolgozik bennem. Mikor immáron teljesen kihámoz a nadrágomból, és megérzem gyengéd, de mégis határozott fogását a farkamon, már biztos vagyok benne, hogy élvezettel teli húsz percnek nézünk elébe. Eleinte lassan csúsztatja rajtam az ujjait, a tenyerét, marokra fog, majd elereszt, és az ujjbegyével, hol a nyelvével játszik, azon kapom magam, hogy még bele sem kezdett igazán, az ujjaim máris úgy szorítják a kormányt, mintha valami autóversenyző lennék, és életem futamára készülődnék. Nem akarok túl sok akusztikus elemet produkálni, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy képes vagyok minden hang nélkül tűri, amit odalent művel velem, különösen amikor a nyelvével érint, amit aztán szorosan körém tapadó ajkai forró és nedves ingerlése vált fel. Ó, egek... ahogy fokozódik bennem a gyönyör, kényszerítenem kell magam, hogy a forgalomra (is) figyeljek. Fél szemmel azt keresem, hol tudnék gyorsan leparkolni valahol néhány percre, hogy zavartalanul átadjam magam a kezelésnek, de pontosan tudom, hogy ebben az esti órában ez majdhogynem teljesen lehetetlen. Ahogy fokozatosan gyorsít a tempón, és a türelemszaggató mozdulatokat mélyebb akciók is tarkítani kezdik, ölem nem bír nyugton maradni, apró, de annál lelkesebb mozgásokkal jelzi, hogy a kéj kezdi átvenni az uralmat józanságomon. Nem telik bele sok idő, vágyittas agyam mindössze öt percre saccolná, máris érzem, hogy készen állok egy elsöprő orgazmusra. A köd már kezd ráereszkedni a tekintetemre, az ajkaim nagyobb adag levegő után kapva szétnyílnak, ám mielőtt elérhetném, a kontaktus megszakad. Felmordulok, és értetlenül bámulok az előttem haladó kocsisorra. A csípőm továbbra is mozog, de csak a levegőhöz ütközik. - Ó, fuck! Ne hagyd abba. Már majdnem... – buknak ki belőlem a követelő, sietős szavak, mielőtt még végig tudnám gondolni, hogy mi lehet a probléma forrása. De mikor aztán újra megérzem játékosan könnyed mozdulatait, kiszalad belőlem egy nyögés, ami mindkettőnket arról biztosít: végre megértettem, hogy mire is megy ki a játék. Felsóhajtok, megnedvesítem az ajkaim, és azért is összeszorítom az állkapcsom ama elhatározással, hogy belőlem ugyan nem húz ki több bizonyítékot arra vonatkozóan, mennyire hatásos, és egyben idegszaggató, amit odalent művel. Ám nyelve ismét szorgos munkálkodásba kezd rajtam, ujjai pontosan tudják, hogyan érintsenek, ajka melege pedig épp olyan őrjítő, mint az előbb; hamar világossá válik, hogy esélyem sincs betartanom büszkeségem sanyargató akaratát. De hiába érek ismét a bűvös határ közelébe, a végeredmény ezúttal is ugyanaz marad. Mikor másodszorra is magára hagyja lüktető férfiasságom, kiáltani tudnék. Válogatott káromkodás szalad ki ajkaim közül. Nem is egy. És a legőrjítőbb, hogy semmit nem tudok tenni ellene. A tenyerem hiába siklik meztelen hátára - mindössze ennyi, amit elér -, hiába markolom, és éreztetem rajta a nyomást, amivel ajkait újra mozgásba kényszeríteném, nem történik semmi. Mikor harmadszor is szemtelenül újra kezdi édes tortúrám, tudatom még jelen lévő része őrületes bosszút esküszik. Egyelőre azonban az ő játékszere vagyok, amit tehetek, mindössze annyi, hogy kihasználva a ruha adottságait, jobb kezem a hátáról olykor a szövet alá siklik, és meg sem áll, míg nem veszi birtokba tenyerembe feszülő melleit, vagy ha éppen nem őket markolom, masszírozom, az ujjaim a másik irányban is egészen mélyre képesek eljutni. Kínzó vágyamon azonban nem segít sokat, mikor felfedezem, hogy egyáltalán nem visel fehérneműt. Mire az étteremhez érünk, szabályszerűen zihálok, és olyan erővel szorítom a kormányt, hogy az ujjaim teljesen elfehéredtek. Nem tudom, milyen lehet az arcom, mikor végre felemelkedik, de abban biztos vagyok, hogy ilyennek még sosem láthatta. Komolyan fontolgatom, hogy itt esek neki, nem törődve az arra járókkal, és a díszvilágítással, és ha nem nyitja ki az ajtót, még az is lehet, hogy engedek a kísértésnek. Így viszont kénytelen vagyok mérgesen fújtatni egyet, rendbe hozni magam, és miután nagy nehezen elcsomagoltam kielégülésért visítozó ékszereimet, én is kiszállok utána a kocsiból. A pillantásom meg tudná fojtani egyetlen kiskanál vízben. - Ezért még számolunk – morgom felé olyan villámokat szóró tekintettel, hogy biztos lehet felőle, na most aztán nagyon felborzolta az alvó oroszlánt.
Hihetetlenül élvezem a pillantásait, amit az út és a forgalom figyelése és természetesen a mozdulataim követése között oszt meg. Mi tagadás, tetszik, hogy lelkes szemlélője a műsoromnak, amelyet kizárólag neki tartogatok ma estére. - Igyekszem észben tartani. – hangom incselkedő és játékos. Nem a kínaiaknak akarok ilyen és ehhez hasonló meglepetésekkel előrukkolni, hanem kifejezetten neki, még ha nincs is ezzel tisztában. Ujjaim a nadrágjának derekához siklanak és ki is bontom őt a szövet fogságából. Hallom azt a mormogással és halk sóhajjal vegyített ”ó, igen”t elhangzani, ami az én érzékeimet is tovább borzolja. És, ha belegondolok, hogy mily édes és élvezettel teli lesz a kis bosszúm, az még tovább fokozza az én várakozásaimat is. Elégedetten szemlélem meg időközben ismét merevvé vált hímtagját – kifejezetten gyönyörűséges látvány egyébiránt – és természetesen meg is fogom, ujjaim szelíd határozottsággal fonódnak rá. Végig húzom rajta a kezem, előbb lassan, de intenzíven ingerelve őt és apró csókot is lehelek rá. Nyelvemmel érintem, előbb csak éppen alig, számtalan néma ígéret nyomát hagyva, majd pedig hamarosan végignyalok rajta, hogy aztán végül ajkaim közé vegyem és így folytassam a megkezdett és ínycsiklandó kis játékot. Élvezettel és elégedetten hallgatom a sóhajtást, hümmögést és elégedettségének minden egyes kis apró hangját, amit hallat. Nem sietem el a dolgomat, szépen lassan és alaposan, olykor pedig igen mélyrehatóan játszadozom vele és hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem élvezem, amit művelek. Mert ami azt illeti, nagyon is. Főleg, hogy magán az aktív részvételen túl még azaz édes érzés is adott, miszerint az irányítás jelen pillanatban teljes egészében az enyém. És éppen eléggé szemtelen vagyok ahhoz, hogy vissza is éljek vele. Édes a bosszú, nemde bár?! A finom és lassú mozdulatokat és kényeztetést felváltja a gyorsabb és intenzívebb mozgás és a nagyobb hullámban keletkező, remélhetőleg őt elöntő ingerek, ám amikor azt érzem, hogy a gyönyör határának mezsgyéjén jár, hirtelen leállok, ezzel szabályozva azt, hogy bizony az orgazmust még ne kapja meg. És ahogy ezt elérem, kezdem az egészet elölről. Megint felizgatom, elviszem a tűrőképesség határáig, de nem engedem átszakadni a gátat, ami megadhatná neki a kielégülés édes és élvezettel telt érzését. Húsz gyönyörűen izgató és fájóan befejezetlen percig csak az enyém az irányítás, kivéve, ha szándékosan le nem állít, bár ebben az esetben sem következik be az édes-ködös mámor. Mikor megállunk – remélhetőleg az étteremnél – egy forró és utolsó csókkal búcsúzom el férfiasságától, az öltözködést pedig rá bízom. Visszahelyezkedem az autó ülésén és buja, huncut, ravasz tekintettel pillogok rá, miközben beharapom alsó ajkamat. - Ideje lenne csatlakoznunk a vacsorapartnereinkhez, nem gondolod? – ejtem ki a szavakat úgy, mintha az iménti bő negyedóra meg sem történt volna, és természetesen nem keltettem volna fel kellőképpen mindennemű érdeklődését. És remélhetőleg az étvágyát is…
*
✻
