Bár a szavai édesek és simogatók, a hangsúlyon nagyon is érzem, hogy épp az ellenkezőjére játszik. Ezt pedig az a szemtelen kis mosoly is híven szemlélteti, ami szinte azonnal felpiszkál bennem valamit. A szemeim szűkülnek egy kicsit, a tekintetem pedig még inkább ragadozóvá válik.
- Talán nem nézed ki belőlem, hogy elbírnék velük? – Nem tagadom, tény, hogy hergeli a büszkeségem. Apró, ártalmatlannak tűnő, de jól irányzott simításokkal borzolja a férfilelkem, és mielőtt hatástalaníthatnék egy ravasz tapintást, már jön is a következő. Provokál, de attól, hogy belesétálok a csapdába, már csak az a rosszabb, ha hagyom, hogy puhánynak tartson. A leghalványabb gyanúját sem vagyok hajlandó eltűrni, sem elviselni. Elvégre én kötöttem meg az egész üzletet, én lavíroztam a távoli, halovány ígéretek és a konkrétumok között, én altattam el a kételkedésüket nem kevés rizikót vállalva, és vettem rá őket, hogy végül bólintsanak rá egy olyan vételre, amiről csak fantomképük van. Minden sínen ment, amíg bele nem piszkáltak, és nem lett szükséges ez a nyomorult vacsora a végkifejlethez.
Egyre nagyobb a késztetés, hogy bebizonyítsam neki, mennyire veszélyes is tudok lenni, ha akarok, és hogy mennyire esélytelen megpróbálni ellenállni nekem. Itt áll előttem, alig pár centire tőlem, és a testéből csak úgy árad a forróság, tudom, hogy kíván, még ha nem mondaná ki, akkor is. Ez a tudat pedig engem is felhevít. Már ami hevítésre még szükség van a ruházata és a mozdulatai mellett. Puha ujjbegyei nem mulasztanak el végigsimítani a mellkasomon, a hasamon, egyre csak lejjebb kanyarodva, de aztán újabb görbét véve ismét felfelé veszik az irányt. Az ereimben csordogáló vérnek azonban esze ágában sincs visszakanyarodni vele, a maga útját járva, lassan de feltartóztathatatlanul halad tovább lefelé.
- És ha azt mondom, itt az ideje? – mormogom, és bal kezem az övére siklik. Vagy talán kifejezőbb, ha azt mondom, elkapom, megragadom, levadászom a hasam felé kószáló kezét, néhány pillanat erejéig fogva tartom, és a szemébe nézek. Hány hónapja is kerülgetjük már egymást? Nagyon is itt az ideje végre, hogy az ágyamban találja magát.
Miközben tekintetét szuggerálom, foglyul ejtett kezét, ha hagyja, felkormányozom magamhoz, de nem sietem el a mozdulatot. Hagyom, hadd mozgassa a fantáziáját, hogy vajon mire is készülök vele.  Mutatóujja hegyét belemártom a jobbomban szorongatott whiskys pohárba, majd tovább emelem, fölfelé, az arcom irányába. Az ajkaim előbb csak lágyan súrolják, majd puhán és forrón közrefogják vékony ujjbegyét, és egy lassú csókot lehelve rá, megízlelem róla a whiskyt.
A szorításom, ami eleinte határozott volt, mostanra lehelet finommá gyengült, ha akarja, bármikor elhúzhatja a kezét tőlem. A választást meghagyom neki. Elégedetten látom viszont, hogy nyelve hegyével ő is megnedvesíti felső ajkát, talán épp a szárazság miatt? Vagy ez inkább egy üzenet? Esetleg egy újabb mézes madzag?
Hátat fordít nekem, és az ágyra telepedik. Hát persze, hogy követem, szinte automatikusan. Térdeim alig érintik az ágy szélét, az ujjai máris megint rajtam kalandoznak, de ezúttal még pikánsabb a helyzet. Az arca ínycsiklandóan közel kerül a derekamhoz, ajkaim pedig enyhén szétnyílnak a bőrömön végigsöprő kellemes, de annál őrjítőbb érzéstől, ahogy forró leheletét megérzem a nadrágom vonala fölött. Nagy a késztetés, hogy engedjem felé mozdulni a csípőm, nem is tudom, honnan kaparok össze magamban annyi önuralmat, hogy megakadályozzam.
Főleg, mikor a gombot is kioldja, az agyam már sokkal előrébb jár, mint a jelen idejű cselekvések.
- Azt hiszem... az már világossá vált, hogy az ízlésünk nagyon is... hasonló – nedvesítem meg újra az ajkaim, hogy kimondhassam a mondatot, de meglepetten érzékelem, hogy a beszéd, mint olyan, egyre kevésbé érdekel, és ezzel párhuzamosan egyre több erőltetett koncentrációt igényel. A hangom is csaknem olyan mély és fojtott, mintha egy kútból beszélnék. A zipzár megadó hangja kellemesen visszhangzik a fülemben, és azon kapom magam, hogy játék ide vagy oda, azt kívánom, hogy gyorsítson a mozdulatain, és szorgoskodó ujjai jussanak el végre a célponthoz, de nem adja meg nekem ezt az örömet.
Nem érint meg. Csak végigszánkázik a lábaimon, a térdemtől indulva, a combjaimon keresztül egészen a derekamig, ahol beakasztja ujjait a nadrágomba, és ajkait huncutul beharapva kezd megszabadítani a pokol fenekére kívánt anyagtól, ami jelen esetben az egyetlen dolog, ami elválaszt vágyaim beteljesülésétől.
Ezzel egyidőben azonban felismerem a veszélyt, hogy ha nem vigyázok, ennél a pontnál könnyedén kiszaladhat a kezeim közül az irányítás, hiszen tény, hogy én vagyok kedvezőbb pozícióban élvezetek terén, de stratégiailag nagyon is nála az előny.
Élvezem a látványt, ahogy a whisky-cseppek végigszaladnak a kulcscsontján, és engem megelőzve utat törnek maguknak a selyem anyagú melltartóba. Kiiszom az utolsó kortyot, majd anélkül, hogy egy millimétert is mozdulnék, leejtem a poharat. Nem törik szét teljesen, de hallom, ahogy reccsen, ez viszont jelenleg a legkevésbé sem érdekel.
A pohár hűvösét megörökölve, jobb kezem ujjait végigfuttatom az állán, majd vágyakozón végigcikornyázok a nyakán, és végül meg is érkezem a vállára, hogy lesimogassam róla a melltartó pántját. Az anyag könnyen enged az akaratomnak. Jelenleg cseppet sem a vacsora jár a fejemben...

- Hát persze. – hagyom rá, akár egy jó feleség – ami nyilvánvalóan nem vagyok és nincs is a terveim között eme szerep felvállalása – és mégis van a hangomban valami provokáló, valami incselkedő úgy. Pontosan olyan, mint amilyen kis mosoly is játszik az ajkaimon.
Most azonban nem érzem azt, hogy továbbra is erre kellene még egy szót is fecsérelnünk, hiszen van még egy kis időnk a vacsi kezdéséig, amit egyelőre én sem mondtam le. Még meglátjuk.
Sosem voltak naiv elképzeléseim azt illetően, hogy nincs elég ágymelegítője, úgy a hét minden napjára egy. Vagy akár kettő is. És, ahogy ez a gondolat végigfut az agyamon, eszembe jut egy aljas kis játék, amit lehetséges, hogy a ma este folyamán feldobok. Kíváncsi vagyok, mennyire is akar engem. Vajon meddig lenne hajlandó elmenni a kis játékunkban?
Őszintén meglep, hogy mekkora önuralmat is gyakorlunk mindketten. És közben pedig van egy olyan érzésem, hogy ő pont olyan élvezettel tépné le a falatnyi fehérneműt rólam, mint amilyen lelkesen én is az ő nadrágját. Érzem a bőrömön a belőle sugárzó, vágytól fűtött feszültséget és azt hiszem én is pontosan ugyanilyet sugárzok felé. Persze, hogy akarom, tegyen végre valamit, de nincs azaz ég, hogy ezt így meg is mondjam neki.
- Te nem? – felelek kérdéssel az övére, bár koránt sem biztos, hogy nem kijelentésnek szánta inkább, amit mondott. Legyen akárhogyan is, az egészen biztos, hogy ennél egyenesebb válaszom nincs, hiszen nem akarom elveszteni a kettőnk kis játékában ezt a meccset. Elvégre mégis én merészkedtem az oroszlánbarlangba és eszemben sincs buja idomárból behódoló préda lenni.
- Ha itt lesz az ideje, fel fogom fedezni… – búgom és természetesen lefelé kezdek szánkázni a mellkasán. Tudja csak, hogy sejtem merre is kell keresnem azt a bizonyos bizonyítékot. De ettől még eszemben sincs rohanni. A lassú várakozás édesebb és élvezettel telibb. Ráadásul mocskos módon élvezem figyelni, ahogy kéklő íriszei egyre inkább elsötétülnek attól, amit művelek vele. Már az is izgató, hogy látom, milyen hatással vagyok rá. Simogatja a hiúságomat is ráadásul.
- Mon chéri, ezt a táncot ketten járjuk. – akkor is, ha eddig nemet mondtam neki. Tagadhatatlan tény, hogy nem kis hatással van rám, így arra is, hogy mire mit lépek. Az adok-kapok nagyon jól működik, de azt hiszem ezt ő is tudja.
Nyelvem hegyével megnedvesítem a felső ajkamat, leginkább a neki kínált látvány miatt. Meg, mert kedvemre van a látvány, hogy mit is hozok ki belőle.
Átvándorlok az ágyára és kényelmesen elhelyezkedem ott, várva arra, hogy ő mikor követ. Amint megteszi pedig, újra megérintem a bőrét, szeretem érezni, ahogyan a kemény izmok ott húzódnak alatta.
Felpillantok rá, ajkaimon ott húzódik egy kis csücsörítő mosoly és úgy helyezkedek, hogy az ágy szélére üljek. Így pedig alig pár arasznyi választ már csak el tőle. Leheletem forró párája bevonja a hasát és a saját ujjaimon is érzem, ahogy a gombbal babrálok.
- Előétel… főfogás… desszert… ennél lejjebb nem adom. – és most határozottan nem a vacsoráról beszélek. Én nem érem be kevesebbel és remélem, hogy ebben osztja a véleményemet.
- Jó megfigyelés, nagyfiú. – duruzsolom és a gomb ebben a pillanatban adja meg magát nekem. Majd a slicc is, ahogy finoman és lassan húzom lefelé és egyre inkább megnyílik előttem a gyönyörök forrása. Mégsem érek a férfiasságához. És ezzel együtt megérzem, ahogyan a whisky a kulcscsontomon landol és utat tör magának felforrósodott bőrömön. Elégedett kis fél mosoly játszik ajkaim szegletében, amikor megint felpillantok rá. És míg ő az alsó ajkát nedvesíti meg, addig én beharapom sajátomat. Ujjaim végigszaladnak a nadrág anyagán a derekáig és ott beléjük akasztom őket, hogy szépen lassan elkezdjem lehúzni róla a feleslegesnek tűnő ruhadarabot.

A mondata hallatán egy kicsit megforgatom a nyelvem a számban. Hogy megijedtem a vacsorától? Én? Milyen abszurd gondolat.
- A bátorságom? – Enyhén fel is vonom a szemöldököm. Valóban meglepett ez a konklúzió levonás, és annyira nem is tetszik, hogy ezt gondolja rólam.  – Szó sincs róla, ha akarnám, egyedül is végigcsinálnám, csakhogy a legkevésbé nincs hozzá hangulatom.
Még hogy inamba szállt a bátorságom... nem ismersz te még engem, cicus – húzom össze egy kicsit a szemeimet, ahogy őt fürkészem. Ettől sokkal nagyobb halakat is kijátszottam már.
- Nem panaszkodom – tudom le ennyivel a kérdését. Tény, hogy csak akkor alszom egyedül, ha úgy akarom, de ahogy annyi minden másban, itt sem a mennyiség számít. Habozás nélkül beáldoznék jó néhány hódítást, ha csak egyszer is megkaphatnám őt. Amellett, hogy izgatja a fantáziám, hiszen első ránézésre is olyan nő, ami nem terem minden bokorban, az is birizgálja a csőröm, hogy csak játszadozik velem. Dacol velem, pedig tudom, hogy ő is akarja. Akarnia kell. Tudom, hogy így van.
Most is látszik a szemén, hogy szinte a tekintetével kóstolgatja végig a testem. Tetszem neki, azt sem tudja megállni, hogy ne érjen hozzám, ha már ilyen lengén öltözve feszítek előtte. Érintésének minden vibrálásában benne érzem a visszafojtott vágyat, vagy inkább a sajátomat érzem újra feltámadni? Jelenleg képtelen vagyok eldönteni, az viszont tény, hogy a figyelmem sikerül ismét az érzékeim felé terelnie.
- Szóval azt hiányolod, hogy tegyek valamit... – Nem is tudom, hogy kérdésnek vagy kijelentésnek szánom-e a mondatot, de úgy hagyja el az ajkaim, mint aminek egész biztosan lesz folytatása. Méghozzá tettleges. A keringőre hívást nem szoktam visszautasítani. Egyelőre azonban úgy döntök, kivárom, mi lesz ebből.
- Nem tartom titokban. Csak nem jó helyen keresed a bizonyítékot. – Pimasz? Talán megfelelő korona az ő húzásaira. A mellkasom is láthatóan élvezi a kényeztetést, de van egy terület, ami még ennél is nagyobb örömmel és látványosabb eredménnyel fogadná a figyelmet. Ha arra gondolok, hogy tervei szerint hamarosan a nadrágomtól is megszabadít, nem tudom, mennyire leszek képes tovább türtőztetni magam.
- Remélnéd? – ragadom ki a kontextusból a számomra legkedvezőbb szócskát. – Áruld el, kin múlik a dolog, ha nem rajtad? – Én már rég kijátszottam a lapjaim. Mármint azt a részét, ami a reményeimet illeti. Tudja, hogy akarom. Ó, de mennyire tudja. És azt is, hogy nem vagyok olyan típus, aki könnyen feladja. Ha kell, akkor meg is fogom szerezni magamnak. Idő kérdése... idő, amit már egyre kevésbé van idegzetem kivárni.
Úgy tűnik, nem igazán érdekli, mi lesz a vacsorával, de ezek szerint ezzel most már ketten vagyunk így, mi több, javasol egy sokkal jobb megoldást, mit kezdjünk így a fennmaradó időnkkel.
Hátrasétál az ágyhoz, méghozzá olyan pózban és tekintettel, ami arra késztet, hogy ne ácsorogjak tovább az ajtóban, nagyon is ideje beljebb merészkednem a saját hálószobámba, amit időközben birtokba vett. Éppenséggel jól mutat benne. És azt a helyet is megtalálta, aminek a legszebb éke lenne.
- Mert a főfogásra várakozok – felelem sejtelmes ábrázattal, ahogy elé lépek, közvetlenül az ágy mellé. A tekintetemet egy pillanatra sem veszem le róla, még akkor sem, amikor ujjai ismét a hasfalamra tévednek. Tény, hogy az utóbbi pár nap nem voltam senkivel. Ez pedig talán picit az ő malmára hajtja a vizet. Ahogy a keze megállapodik a nadrágom gombján, érzem, hogy már megint bevetésre készen állok.
- Mert nő vagy. Méghozzá a legravaszabb fajta. – Úgy döntök, ennyi elég lesz magyarázatnak, nem akarok most belekezdeni hosszabba firtatni a kérdést. Pedig tudnám. Talán szakmai ártalom, hogy ennyire bizalmatlan vagyok.
Most azonban nem szavakkal és felesleges beszéddel akarom elütni az időt. Azt akarom, hogy továbbmenjen végre. Minden idegszálam a gombot körberajzoló ujjaira koncentrál, még ha ezt próbálom nem is mutatni felé.
Az a kívánsága, hogy avassam be, mit tervezek vele? A jobb kezemben tartott poharat kissé megbillentem, és néhány kövér csepp whisky landol a kulcscsontján, ami máris kivételes mohósággal tör utat magának a melltartója felé. Ha magam elé képzelem, milyen érzés lehet, ahogy a hideg folyadék éppen végigsöpör megkeményedett mellén, nagy a kísértés, hogy ajkaim közé vegyem, és úgy engeszteljem ki az alattomos tettért. A gondolat pedig olyan intenzívre sikerül, hogy kénytelen vagyok végignyalni az alsó ajkamon. Szinte feszíti a szárazság. Nedvességre vágyik.

- Nos igen. Valóban nem számoltam azzal, hogy inadba száll a bátorságod egy vacsorától. Lehet tévedtem. – tudom én, hogy piszkálom, ez a cél. Van egy olyan sejtésem, hogy nem a bátorságának vagy annak hiánya a lemondása oka, de attól még nem én lennék, ha nem kockáztatnám meg, hogy kicsit provokáljam. Az már persze más kérdés, hogy mellre szívja-e vagy hagyja, hogy úgy lebegjen a dolog közöttünk, aminek szánom; játéknak. Kissé pimasznak, kissé kihívónak.
- Még neked sem lehet folyton karácsony, mon chéri. Mondd, van olyan egyáltalán, hogy valaki nem melegíti az ágyadat? – pimaszsági gól kettő. Amúgy meg semmi közöm hozzá, ezt én is nagyon jól tudom és nem is várom el, hogy megválaszolja. Felnőtt, egészséges hím, aki azt csinál, amit akar. És én ezt tiszteletben is tartom, esetében és máséban is. Az már persze egy kicsit más kérdés, hogy amiben én is érintett vagyok, azt szeretem a saját szám íze szerint intézni, lásd a szóban forgó vacsora. Így viszont a saját magam érdekeit, szempontjait és igényeit helyezem mindenki másé elé. Hát lehet ezért hibáztatni?!
- Akár még az is megtörténhet nagyfiú. Egyelőre ne szaladjunk ennyire előre. Azért a dorombolásért tenni is kell. – mert csakúgy akkor sem adom meg, ha én magam is akarom. És esetében, ohóó, de még mennyire, hogy akarom, viszont, ha csakúgy elkezdenék dorombolni neki, azzal elismerném, hogy megnyerte a háborúnkat. És azt nem engedhetem meg neki. Na meg persze magamnak sem.
Már épp venném a levegőt, hogy rávágjam, még szép, hogy azt szeretném! Mi több, akarom. De megválaszolja a kérdést helyettem, így csupán egy csábos-sunyi mosolyt kap, jelezvén, hogy pontosan beletrafált a lényegbe.
Elégedetten szemrevételezem, hogy a pózba vágásomnak megvan a maga eredménye. Vajon meddig engedi még húzni magát, és mikor jön el az a pillanat, amikor elege lesz ebből a kis játékból. Kacérkodok vele és több, mint kétértelműen beszélek és mocskos módon élvezem, hogy megtehetem. Rossz vagyok. Naaagyon rossz…
Érintésembe beleborzong, érzem, látom, és roppantul tetszik.
- Vagy akár el is árulhatod. – na azért nem minden az én dolgom, hagyok neki is ezt-azt. Bár nem mondom, szívesen deríteném ki, még többet is, ami azt illeti. De ennek a késztetésemnek megint és újfent nemet mondok. Lassan magamat is őrületbe kergetem, de előbb őt.
- Monsieur, én inkább azt remélném, hogy egymásnak esünk, ha már hónapok óta minden alkalommal elutasítottalak. De ha már nem erre vágysz, csak tudatnod kell… – megint emelem a tétet. Még mindig nem kimondva, de már több, mint célozgatva teszek utalást, ha ajánlatot nem is. Játék ez is, bár tény, minél nagyobban játszunk, annál veszélyesebben is. Én legalábbis, mert azt kockáztatom, hogy mikor is veszítem el az irányítást. De még ezzel együtt is, mi értelme az életnek kockáztatás nélkül? Főleg egy ilyen férfival…
- Talán így lesz, talán nem. – sóhajtom és lebiggyesztem az ajkaimat kissé, de a tekintetem inkább arról árulkodik, hogy egészen éles elképzeléseim vannak azt illetően mi is lesz annak a következménye, ha nem megyek el. És mi lesz annak, ha a francia sem jön el.
- Hát miért hagyod éheztetni? – búgom érzékeket végigborzoló hangon miközben pillogok rá és egy ravaszkás kis mosoly szeli ketté ajkaimat, ahogyan helyet foglalok az ágyán.
- Miért is nem? – hiszen abban egyetérthetünk, hogy eddig még nem csaptam be. A hazugság és a kecsegtetés azért nem ugyanaz, ráadásul ő éppen annyira teszi ezt velem, mint én ővele.
- Kérnem kell? – emelem meg ismét az egyik szemöldökömet és a kezem továbbra is ott maradnak a nadrág derekán, valahol a gomb magasságában.

- Ez nagyon úgy hangzik, mintha meg sem fordult volna a fejedben, hogy én esetleg kimaradnék a buliból. Pedig nem is tudom, melyikünk lehet elégedettebb a partnerével. – küldök felé egy élesebb pillantást.
- Legalább egy meseszép arcú, kínai porcelánbabát kapnék... – álmodozom hangosan, persze szándékosan rájátszva. De ehelyett egy meleg pasassal kellene eltrécselnem az időt, amitől nem is értem, miért olyan meglepő, ha viszolygok egy kicsit. Ezt viszont a világért sem közölném vele. Nem számít okos dolognak az ellenség tudtára adni egy ilyen gyengeséget.
- Hát akkor dorombolj nekem inkább – válaszolok a tekintetemet rajta nyugtatva, épp úgy, mintha közben nagyon is megelevenednének előttem a dorombolás eshetőségei. Ó, mennyire szemernyi ártatlanság sincs ezek mögött a kéklő szemek mögött.
- Szóval azt szeretnéd, ha a te forgatókönyved szerint játszanánk, igaz? – kérdem incselkedve, de nem sokkal utána magamtól hozzáteszem. – Hát persze, hogy azt szeretnéd. – Ebben a válaszban pedig implicit benne van az én véleményem is a témáról. A hangsúlyomon félreérthetetlenül érződik, hogy azért nekem is lesz még ehhez egy-két szavam ehhez. Nem igazán olyanfajta embernek tartom magam, akit könnyen meg lehet kerülni döntéshozás terén. Különösen, ha az én bőröm felett hozzák azokat a döntéseket. Én pedig nem adom könnyen a beleegyezésemet, még egy ilyen szépen doromboló cicának sem.
Pedig leírhatatlanul tetszik, és csábít ez a pimasz póz, amibe pillanatokon belül vágja magát a szekrénynél. Tudnék vele mit kezdeni, akár most azonnal is. Már legalább háromszor vissza kellett tartanom magam, hogy odasétáljak hozzá, ösztönösen húz hozzá valami, kerülgetném, mint kandúr a forró kását, de nem. Maradok szépen a helyemen, elvégre most éppen regenerálódási szünetet tartunk, vagy nem? Nekem legalábbis kétségkívül van mit hűteni magamon, ami tekintve ezt a kis elmepárbajt nem is megy olyan rosszul. Ha érvelnem kell, vagy harcba szállni valamiért, a vér roppant könnyen visszaszivárog a fejembe, ezzel csak az a baj, hogy a fordítottja is igaz. Ha egyszer úgy dönt, hogy inkább visszakúszik lefelé, azt a koncentrációm is megsínyli.
- Ha akarod, kiderítheted... – csúszik végig a pillantásom a hosszú combjain, ahogy a kabát megfeledkezik a takarásáról, ő pedig már úton is van felém.
A szavaiban elveszem egy kicsit, a hangsúly, ahogyan kiejti a szavakat, és az a provokatív tekintet hozzá... mind-mind azt az érzetet keltik bennem, hogy voltaképp nem is a vacsoráról beszél. Ez pedig elég csábító gondolat. Ahogy végül elém ér, és az ujjai olyan kivételesen gyengéden végigcirógatják a mellkasomat, csak még tovább mélyíti ezt az asszociációt. Ebben az egyszerű mozdulatban, annyi rejtett ígéret van, hogy szabályszerűen beleborzong a testem.
- Gondolod, kibírnánk ennyi ideig összezárva, anélkül, hogy egymásnak esnénk? – És ezt kivételesen sikerül minden apró, árulkodó mosoly nélkül prezentálni. Már csak a játék kedvéért is. Nem árul el semmi, hogy voltaképp mire is gondolok ezzel, de hogy ő mire gondol elsőre, azt máris hamarosan megtudom.
A következő mondatára viszont nem tudok nem elmosolyodni egy kicsit.
- Naná, hogy én kapom – csillan meg egy pillanatra a szemem, nem is próbálom megjátszani, hogy nem hizlalná a hiúságom, tisztában vagyok a képességeimmel –, de a helyzet az, hogy ígyis-úgyis, virágszál. Viszont ha nem mész el, Florian nem rám lesz dühös.
Az önérzetemmel csak az újra feltornászóban lévő vágyakozásom vehetné fel a harcot, ami ujjai gondos játszadozásának köszönhetően most már nem szunnyadozik olyan zavartalanul. Többet akarok. Most – simogatja körbe gondolataimat ez a sóvár idea.
- Ami azt illeti, az enyémet sem, pedig percről percre jobban éhezik. – Ahogy kimondom, abban a pillanatban belém költözik a gyanú, hogy arra megy ki ez az egész csábításban jeles huzavona, és az idegeim ármányos próbatétele, hogy a végén – mikor már önmagamon is alig uralkodok – megkapjam az ultimátumot: ha nincs vacsora, nincs folytatás sem.
Ez pedig elég logikus gondolatnak tűnik a jelen helyzetben, de akkor meg miért is indulok utána? Ezt már kevésbé tudom megmagyarázni magamnak. A teste, ami most ismét kitárulkozik előttem, és maga az ágy jelenléte is, a maga csábító lehetőségeivel, azt hiszem, túl nagy csalogató tényező ahhoz, hogy makacsul ellenálljak a hívogató tekintetének.
Meg hát... tudom magamról, hogy én vagyok a vadász, tökéletesen bízom magamban, és elhiszem, hogy képes vagyok a kezemben tartani az irányítást. Még ha eddig látszólag át is engedtem neki, az csak taktikázás volt. Itt az ideje, hogy kicsit visszább rántsak azon a zsinóron.
- Mindegy, mit ígérsz, úgysem hinnék egy mézédes szavadnak sem – mondom már-már suttogva, ahogy elé érek, és megkínálom a whiskyvel. Lényegében itt is mindegy, hogy elfogadja-e vagy sem. Maga a gesztus és a tekintetem jelzi, hogy tőlem milyen ígéretre számíthat.
- Adhatok belőle egy kis ízelítőt, mademoiselle, ha szeretné – búgom ismét visszatérve a kissé mélyebb tónushoz, de ez nem még csak nem is szándékos. Az ujjait ismét a testemen érzem, és mikor megállapodnak a nadrágom gombjánál, a vér ismét mozgolódni kezd a cipzár alatt. Túlságosan beindítja a fantáziámat ez a jelenet, ezek a pózok, az arca közelsége, és a körülöttünk vibráló feszültség.
Nem tagadom, sokkal jobban szeretném, ha inkább ő adna ízelítőt abból, hogy mihez kezdene velem, ha itt maradnánk.

- Így történt volna? Upsz. – sunyi kis mosollyal az ajkaimon pillantok rá. Pontosan tudom, hogy ezt eddig nem közöltem vele, nem hittem volna, hogy különösképpen kell. Tulajdonképpen azzal sem igazán számoltam, hogy nem akar eljönni.
- Nem is hinnéd mennyire. – ha egy nő képes arra, hogy minden finomságával együtt, megtartva a lehető legnőiesebb vonásait, ám mégis apró ajkaira varázsoljon, egy semmivel sem összetéveszthető farkas vigyort, akkor az én vagyok.
Tudom mennyire kis aljas húzás volt tőlem, amikor beszerveztem kedvenc franci(c)ámat és a meleg ügyfelet, de hát, aki engem ajánl oda egy üzlet megkötése mellé bónusznak – akkor, ha csak egy vacsora erejéig – az számítson arra, hogy viszonzom a kedvességet.
- Ó kandúrom, nem morgok én. Dorombolni egyébként is nagyobb kedvem van. – sóhajtok, akár egy ártatlan kislányka, de a tekintetem semmiféle ártatlanságról nem árulkodik.
- Azt hiszem, nem számít már kinek az ötlete volt, mert az estét előre átírtam. – pillogok rá. Mindegy, hogy miért és minek is indult ez az egész, ideje alkalmazkodni az újonnan felállt helyzethez, mert még szép, hogy átrajzoltam a szabályokat. Valahogy számomra is kényelmesség kellett tennem a helyzetet, és semmi sem ígérkezik annál kényelmesebbnek és kellemesebbnek, minthogy a kerítő is jelen legyen az eseményen.
Megállok a szekrényében való kutakodásban és lusta, lassú mosoly terül szét ajkaimon. Rápillantok, felé is fordulok és pár másodpercig csupán élvezem a látványát és talán a tekintetét is. És, hogy emeljem a hangulat fényét, megkapaszkodok a gardrób ajtajában valahol a fejem feletti magasságban, másik kezemet pedig a csípőmre teszem, úgy, hogy elhúzzam a kabátot a látvány útjából. Egyik hosszú combomat valamelyest a másik elé csúsztatom és az egész testsúlyomat a hátul maradt lábamra helyezem.
- És vajon mennyire érdekellek? – kecsesen vonom feljebb az egyik szemöldökömet, ajkaim megint egy apró és csücsörítő mosolyba váltanak.
Elengedem a szekrényajtót és kiveszem az öltönyt, amivel odalépdelek hozzá.
- Ha úgy vesszük, mégis azt tetted. Egy vacsora tarthat nagyon-nagyon-nagyon sokáig. Akár hosszú órákon át is… és akkor még a desszertet meg sem említettem… – mintha nem is a vacsoráról beszélnék, úgy ejtem ki a szavakat, süt belőlük a kétértelműség és közben mulasztom el megérinteni a mellkasát, végigsimítani a feszes bőrén, ami alatt ott húzódnak kemény izmai. Már a látványa is ínycsiklandó, hogy a tapintásáról már ne is beszéljek.
- Valóban? Tehát ha elegyek, akkor én kapom a kézfogásokat és a hátba veregetést és elismerést, hogy az üzlet sikeresen megköttetett, és még véletlenül sem te, aki letárgyaltad az egészet? – emelkedik meg enyhén az egyik szemöldököm a homlokomon és azért van némi irónia és szarkazmus is a hangomban, de éppen csak annyi, hogy megfűszerezze a hangszínemet. Mert ugye hárítja azt, hogy neki tennék szívességet, de azért valahol mégis így lenne egy kicsit.
Érzem és látom is, ahogy ujjaim érintése nyomán libabőrössé változik a bőre, nem kis megelégedésemre. Melyik hiú nőnek ne tetszenek, hogy csupán ujjbegyei finom tapintására ezt váltja ki egy férfiból?!
- Miért is ne akarnék? Sosem tagadtam, hogy telhetetlen vagyok és nem könnyű kielégíteni a vágyaimat. – harapom be ismét alsó ajkamat. Naná, hogy vetkőztetném még, akár egész nap is, újra és újra, bár ez utóbbit nem kötöm az orrára.
- Miért, mit akarsz monsieur, mit ígérjek? – pillogok rá buja tekintettel, hát halljuk, mit is szeretne. Nem mintha nem sejteném, de hallani egészen más azért.
Az ágyon kényelmesen helyezkedek el, könyörögni nem fogok neki és vesztesen sem kijönni ebből az egészből. Az nem éppen rám vallana. Így inkább a maradás lehetőségét vetem fel. Ám ebben az esetben ugrik a vacsora.
Végig a tekintetemmel kísérem a mozgását, azt, hogy közelít felém, akár vadász a zsákmányához. Felém nyújtja a poharát, én pedig automatikusan nyúlok, de nem a pohár után, hanem izmos hasfalához. Mutató ujjaim kacskaringós utat rajzol bőrére egészen a nadrág derekáig, íriszeim pedig követik a mozdulatomat és csak akkor nézek fel rá ismét, amikor a gombot érintem meg.
- Az attól függ, hogy mihez is akarsz kezdeni…velem. – és, hogy kinek is csábító a maradásom ajánlata, az már egy egészen más kérdés, mert jelen esetben számomra ugyanannyi izgalommal lehet kecsegtető, mint számára.

- Ezt az apróságot csupán velem felejtetted el közölni – vonom fel a szemöldököm, ahogy végre megosztja velem, hogyan is kerültem a vacsora-képletbe. – Hízelgő, hogy ennyire ragaszkodsz hozzám.  
Nem is tudom, hogy milyen a hangom, egyszerre ironikus, de játékos is. Az arcomon pedig inkább egy kis mosolyféleség hever.
Értem én a helyzetét, és azt is, hogy morcos a macska. Bizonyára én sem örültem volna neki, ha hirtelen megtudom, hogy szinte üzleti ajándékként ígértek oda, masniba csomagolva az egyik díszsegg ügyfélnek. És erről az oldalról nézve még talán jogos is a „kérése”, hogy én is tartsak vele. Csakhogy.
Ez az egész nem az én gonosz, kreatív agyam szüleménye. Vagyis csak részben. Az ajánlatot az ügyfél tette meg, én pedig nem voltam abban a helyzetben, hogy elutasítsam, ahogy abban sem, hogy türelemre intsem, és előbb kimenjek egyeztetni a kedves kolleginával. Valamivel marasztalnom kellett, hogy megtartsa a rendelést, miután kiderült, hogy egy másfél órás tárgyalás után olyan terméket adtam el nekik, amivel nem is rendelkezünk. Ez a hiba pedig a lehető legkevésbé sem húzható rám. Én csak a moderátor voltam, aki mindent a lehető legjobb irányba terelgetett, de csodára azért én sem vagyok képes.
Mindazonáltal, azt nem tagadom, hogy nem élveztem a kis bosszút, amivel előállhattam Médea előtt. A kis macska-egér játékunkba igazán belefért, és amúgy is én jöttem volna már egy húzással.
- Ne rám morogj, cica, sem a tévedés, sem a vacsorameghívás ötlete nem tőlem származik.  Még akkor sem, ha ezzel deheroizálom magam a szemedben.
Az apró mosoly még mindig ott virít a képemen. Ő pedig úgy keresgél a szekrényemben, mintha csak otthon lenne. Csak tudnám, mit kutat ennyire. Végül egy sötétkék öltönyt nyakon fogva, visszaindul felém.
- Pontosan tudom, hogy nem vagy könnyű eset, de ha az lennél, talán nem is érdekelnél. – Kimondtam. Még nem tudom, hiba volt-e, vagy inkább taktikai előny, de a lényegen nem változtat. Mellesleg igaz is.
- Ha azt hiszed, éjszakára adtalak el, akkor tévedsz – teszem hozzá, ahogy elém érkezik, és a pillantása máris a szememben kutat. Persze, a fickó nyilván szeretné, de a döntés az övé marad.
- Nem nekem teszel szívességet azzal, ha elmész, hanem Floriannak, átvitt értelemben pedig a cégnek.... – Valahol ekkor érint meg, és ezzel egy csapásra elvágja a szavaim. Inkább őt figyelem, azt, amit mond, és amit csinál. Az érzésre, amit okoz vele. Az ujjai nyomán bizsereg a bőröm, és legszívesebben azt kívánnám, hogy ne csak ilyen óvatosan ingereljen.
Az érintés mégis jól esik, és ezt a testem sem tudja eltitkolni. Merő libabőr vagyok, mire végez, és az ujjai megállapodnak a nadrágom szélénél. De akkor sem szakítom félbe, azon töprengek, miért akarja ennyire, hogy én is vele tartsak. Illetve, miért pont én? Lehet, ez is a játékhoz tartozik, amit kitalált?
Erről árulkodnak a szavai is.
- Csak most vetkőztettél le, máris duplázni akarsz? – kortyolok ismét a whiskyből. Úgy érzem, rám is fér, de a tekintetem nem veszem le róla.
- Túl homályos ez az ígéret. – Nem fogom megbánni. Mégis honnan tudja, hogy mit bánnék meg és mit nem? Egyetlen dolog van, amiről sejtheti, az pedig a kettőnk között húzódó játszma megnyerése. De ezt nem hiszem, hogy felrakná tétnek. Abban mindenesetre igaza van, hogy becsapni még a szó szoros értelmében nem csapott be. – Akkor inkább úgy mondom, hogy még nem győztél meg róla maradéktalanul, hogy megérné veled tartanom.
Erre sarkon fordul, és az ágyamra telepedik. Nocsak.
- Itt maradsz? – fut a magasba az egyik szemöldököm. – Az is lehet, hogy ez még csábítóbb ajánlat – szögezem le, majd finoman ellököm magam az ajtókerettől, és felé sétálok. Ha már ilyen szép szögben ledobta magát, bűn lenne nem megközelítenem. Megállapodok előtte, a lábaim szinte az ágy szélét érintik, és a tekintetét tartva lassan felé nyújtom a poharam. Talán neki is jól esne egy korty, de ha felé nyúl is, nem eresztem el csak úgy, hogy hátradőljön és visszavonuljon vele. Hamar rájön talán, hogy azt akarom, hogy itt igyon belőle, amíg még a kartávolságomon belül van, a kezem pedig csakúgy a poháron, ahogy az övé.

Úgy nyúlkálok a ruhái közé, mintha nem először tenném ezt nála. A gondolat viszont abszurd, sem ő, sem pedig én nem vagyunk azok a fajták, akik csakúgy együttélésre adnánk a fejünket, így aztán aligha válogathatok férfi göncök között otthonosan mozogva egyébként. Pláne nem az övéi között.
- Milyen igaz. – sóhajtom úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, holott egyáltalán nem az.
- És mégis… úgy egyeztem bele – a hátad mögött, ahogyan azt te is megtetted az enyém mögött –, hogy nélküled nem veszek részt rajta. – azt hiszem az elejétől kezdve érdekli, hogy vajon, hogyan és mivel is vettem rá a perverz fejű ügyfelet arra, hogy mondjon le a meghitt vacsoráról.
Bármily meglepő, még mindig nem vagyok kurva, főleg nem a cégé és pláne nem a monsieur-é. Így aztán erős vétójogom van azt illetően, hogy mibe is vagyok hajlandó belemenni. Az egyetlen, ami megkülönböztet egy hisztiző alkalmazottól, én nem Florianhoz rohangálok, ha valami nem tetszik, hanem megoldom magam. Mint mindig. És most is éppen erre került sor. Elmegyek, de nem egyedül és magam választom meg a gardedámot. No persze úgy, hogy azért szórakoztató és kellőképpen viszont-aljas legyen a húzás, de ez tulajdonképpen csak azért fricska, ahogyan Leonard intézte ezt az egészet.
- Ó, igen. A megkérdezésem nélkül… Nos, azt hiszem eléggé ismersz ahhoz, hogy tudd, nem teszek meg akármit, akárkinek. – és ezt értheti tulajdonképpen bármire. A cégért mindent elméletnek is vannak határai, ahogyan annak is, hogy bizony a kettőnk esetében is elég önfejűen tudok viselkedni.
- Valójában most már rajtad múlik. Ha te nem mész, akkor én sem. Ha jössz, akkor én is megyek. – búgom neki vissza az öltönnyel a kezemben és huncut módon mosolygok rá.
Megérintem, olyan finomsággal, mint művész a hangszerét. Hangolom, ő is engem, már csak az a kérdés, hogy vajon ugyanarra a dallamra-e.
- Ez jól állna rajtad. Az a fajta öltöny, ami azért kiált, hogy levetkőztessék a viselőjét. – sóhajtom, úgy mintha a felgyülemlett vágy kibukni készülne belőlem, hogy aztán mindent felperzseljen maga körül.
- Ó, hát nem kell hinned nekem mon chéri. De mondd csak, mikor csaptalak be téged, hogy kételkedsz a szavahihetőségemben? – kicsit összébb szűkülnek a szemeim és állom a pillantását. Valóban nem vertem át, akkor sem, amikor elutasítottam és most sem. Bár arról nem volt szó, hogy pontosan mire is gondoltam, amikor azt mondtam, hogy nem bánná meg a dolgot.
- De legyen, ha nem, hát nem. – sarkon fordulok és meg sem állok az ágyáig, aminek a szélére ülök le. Leteszem az öltönyt is magam mellé, hosszú lábaimat keresztbe vetem egymáson és magam mögött támaszkodok meg az ágytakarón.
- Ez esetben én is itt maradok. – szusszanok végül, de közben végig a tekintete után kutatok és ajkaimon továbbra is ott húzódik egy finom kis, aljas mosoly.

Míg az ölemben zanzásítja az agyam, a vágyim és az ösztöneim valóban egyre határozottabban kopogtatnak az ajtón, egyre türelmetlenebbül várakoznak a zárt lakat alatt.  Nekem pedig nehezemre esik koncentrálni, így kénytelen vagyok meghagyni neki a helyzeti előnyt.
Bár abban azért biztos vagyok, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek egyre nehezebb kontrollálnia magát. Érzem a teste melegét, és szinte hallom a dübörgő szívdobbanásait, amit bizony én váltok ki belőle. Olyan taktikát választott, amiben ő is könnyen megégetheti magát, és ezt mindketten jól tudjuk. Az egyetlen, ami kérdéses, hogy mi lesz mindennek a vége, de mérget mernék venni rá, hogy úgy jött ide ma este, hogy van egy nagyon pontosan kidolgozott terve. Méghozzá velem. Abban viszont koránt sem vagyok ennyire biztos, hogy számomra is ugyanolyan kecsegtető és élvezetes lesz, mint neki.
Miután lemozdul rólam, az agyam is egy kis lélegzethez jut, a látvány közelsége tűnik előlem, és az érzékeim bódítása is alábbhagy. De nem hagy sok szünetet, mielőtt a szoba felé indulna, még beakasztja a horgot a fülembe, és kapok egy kis kóstolót, milyen érzés is, amikor forró, selymes bőre az enyémnek simul.
Ezek után, persze, hogy engedek a zsinórnak, amin keresztül maga után húz egészen a hálószobám ajtajáig. Kortyolok néhányat a whiskyből, miközben figyelem, mit ügyködik odabent. Jól esik most az ital, az ajkaim csaknem teljesen kiszáradtak, és az erős, fanyar íze is furcsamód inkább józanítóan hat rám, mint hogy részegítene.
- Én csak kísérővendégként szerepelek a listán. Az igazi főfogás és egyben a csali te vagy, édes – idézem emlékezetébe a helyzetet. Én még azt sem tudom, hogy vette rá a kínait, hogy engem is megtűrjön azon a vacsorán, hiszen amikor én beszéltem vele, akkor még ahhoz ragaszkodott, hogy kettesben költsék el javarészt a fogásokat, de gyanítom, a desszertre is pályázik.
Eddig a pontig titkoltam előtte, hogy mik a szándékaim a ma estét tekintve. A reakciója pedig pontosan az, amit vártam. Az első érvvel még viszonylag könnyen megbirkózom.
- Ha nem mész el? Egyértelmű, hogy téged, mivel téged ígértelek. Ezt Florian is tudja – duruzsolom összezavarhatatlanul. – A gyümölcsöző partneri kapcsolat egyes egyedül rajtad múlik, én csak a közvetítő voltam.
Míg a szavaimat hallgatja, egy választott öltönnyel a kezében visszasétál hozzám, és a tekintetét egyenesen a szemeimbe fúrja. Mérges? Dacos? Vagy még mindig csak játszik? Egy szemvillanásából kiderül hamarosan.
A második érve már nagyobb falatnak tűnik. Ez a kis szünet kétségkívül jót tett, de a testem még mindig tele van szexuális feszültséggel, és még mindig igencsak reagál az érintésére. Olyan sejtelmesen, és alig érintve ér hozzám, hogy az ujjbegyei nyomán vékony libabőrréteg kúszik a mellkasomra, bármelyik pillanatban végigfuthat a testemen a borzongás. Nagyon is jól érzem a határozott irányvonalat, a nadrágom gombja felé. A mozdulatából, a nézéséből, az egész lényéből csak úgy sugárzik a huncut erotika. Tudja, hogy mire vágyom, és nem rest használni ellenem.
- Ezzel kapcsolatban vannak kétségeim – sóvár pillantással végighaladok a testén, majd a tekintetem végül megállapodik az arcán.
- Mondd csak – búgom alig hangosabban a suttogásnál, a tekintetem immár az övében fürdik. – Mért is kellene hinnem ennek az ígéretnek?
Az ajkaim a pohártól elszakadva megformálják a kérdést, de egyébként semmim nem mozdul egyelőre. Érdekel a válasza, mivel tudna rávenni erre a vacsorára. Mert hát, semmi sem lehetetlen. Még nem dőlt el a est sorsa.

Csupán egy sejtelmes kis mosollyal nyugtázom és reagálom le, hogy honnan is tudná előre, szereti-e a meglepetéseket. Az én meglepetésemet. Azt hiszem erre nem lehet egyértelmű választ adni. Most még. De idővel majd minden kiderül.
Kifejezetten jól érzem magam az ölében, felperzsel a csókja, amiből határozottan többet követelnék még, ha a testemre és az ösztöneimre hallgatnék, a vérem sürget, hogy ne ilyen lassan toljam le az ing puha anyagát róla, és, ha még a gombokkal bíbelődnék, most már kifejezetten nehéz lenne ellenállni azok letépésének. Azonban, az önuralmam sosem látott magasságokba hág, azt hiszem az övé is, legalábbis meglepődnék, ha tévednék ebben. De azt mindketten tudjuk, amelyikünk hamarabb válik sürgetővé és enged a saját belső, mindent szétfeszítő vágyának, az veszti el a kettőnk kis játékát. És mi mind a ketten nyertesek szeretünk lenni. Ez pedig igencsak patthelyzetet képes szülni, rengeteg szexuális feszültséggel és töltettel, ami lassan az egész lakást bevibrálja hála nekünk és annak, amit művelünk.
Kell a szünet, a távolság, hogy visszanyerjem testem és elmém felett az irányítást és van egy olyan érzésem, hogy neki is szüksége van arra, hogy ne az ölében fészkelődjek. Utóbbit nem szívesen adom meg neki, hiszen ez nem az én malmomra hajtja éppen a vizet, de saját okokból kifolyólag kénytelen vagyok ezt az áldozatot meghozni. Leginkább magamért és nem érte.
És végül ismét odasimulok hozzá, miután már felálltam én is ő is, hogy érezze a testem a sajátján és azt, hogy megint itt vagyok, közelebb a karnyújtásnál. Érzem ujjait a fenekem felé szánkázni, de ezúttal szavakkal zúzom szét a folytatás lehetőségét. A vacsora még előttünk áll ugyanis.
- Valóban, amire most már te is hivatalos vagy. – van egy olyan érzésem, hogy tönkre akarja tenni az estét és mindazt, amit már olyan jól kifundáltam, de szerencsére mindig készük „B” tervvel is. Ám, amíg nem ad arra való tekintettel semmilyen jelet, hogy magamra akar hagyni ma este, addig tartom magam a szórakoztatóbb elgondoláshoz. Mert mi más lenne szórakoztatóbb némi vetkőzésnél, idegőrlő flörtnél, kevés tapizásnál és hihetetlen elmeháborúnál, amely egymás agyának húzásában nyilvánul meg?!
Megcélzom a hálóját, azon belül is a gardróbot és szemtelenül hordozom be magam lakásának legintimebb szentélyébe. Hívatlanul.
Kinyitom a szekrényt és ráérősen nézegetni kezdem az öltönyöket, bár kétségtelen, jelen pillanatban ruha nélkül képes lenne azonnal elvonni a figyelmemet. Szerencsére az a bizonyos nadrág még rajta van.
- Ó, szóval ebben töröd a fejed?! És ha én mondom azt, hogy én sem megyek el? – mintegy mellékesen kérdezem meg és találomra kiválasztok egy olyan sötétkék öltönyt, aminek a színe már a feketébe hajlik. Kiveszem és a kezemben sétálok oda hozzá, nem szalasztva el a lehetőséget, hogy közben a tekintetébe nézhessek.
- Lássuk csak, mi lenne, ha a jelenlegi legtöbbet tejelő ügyfél nem kapná meg, amit te ígértél neki az üzletkötés fejében? Vajon kit vennének elő akkor? Hm-hm, nem is tudom… – állok meg előtte végül és roppantmódon ártatlanul vagyok képes a gondolatmenetet vele megosztani.
- Egyébiránt pedig… – bal kezemmel kinyúlok előre, ujjbegyeim éppen, hogy érintik a bőrét, amikor a mellkasán simítok végig, előbb felfelé, majd irányt változtatva lefelé a nadrágja gombjáig. Tekintetem már nem a szemeit figyelik, hanem a saját kis kacsóm mozgását.
- Nem hiszem, hogy megbánnád, ha mégis inkább elkísérnél. – ahogy a mondat végére érek, úgy nézek megint felfelé a szemeibe és beharapom alsó ajkamat. Tekintetemben pedig huncutság fénye csillan. Annyi mindent kitaláltam előre…

- Attól függ. Azt előre honnan is tudnám megmondani – váltok sejtelmes hangszínre, miközben a testét habzsolom. Egyelőre sajnos csupán a két szép szememmel.
A csókja viszont édes. Ez az első alkalom, hogy csakugyan kapok belőle egy darabkát, amit megkóstolhatok, és nem is akárhogy. Nem vonul vissza az első követelőző érintésem elől, hanem készségesen tapad ajkaimra, kényeztetve, kóstolva, harapdálva, felettébb megelégedésemre.
Ám mielőtt igazán beleélhetnénk magunkat egymásba, véget vet az örömnek, ha zaklatott mellkassal is, de megszakítja a csókot. Ehelyett, mint egy gonosz nimfa, szorosan a testemhez simul, hogy a fülembe súghassa ismételt kívánságát.
Vetkőzzek tovább.
Könnyű is ezt mondani, ám ha belegondolok, hogy eddig még csak az ing került le rólam, és máris milyen háború sújtotta a helyzet – főleg a déli fertályban –, ráadásul ezt egész biztos, hogy ő is érezte, eszembe ötlik, hogy ideje lenne összeszednem magam. Na, meg a becses irányítást.
Az időnyerési akcióm sikerrel is zárul, úgy tűnik, tényleg nincs ínyére, hogy nála is díszletet bontsunk. Egyelőre legalábbis. Ám bármilyen dekoratívak is a tartozékai, a sorsuk előbb-utóbb úgyis az lesz, hogy a földön landolnak, szépen sorban egymás után, rendeltetésszerűen. Már előre élvezem ezt a jelenetet. Művészi érzékem nagyra méltatja a női csomagolást, de annál is jobban szeretek nőket bontogatni.
Felemelkedik rólam, én pedig engedek a hívásnak, mozdulok is utána. Nem árt nekem is kinyújtóztatnom megfeszült tagjaimat. A kabát ugyan még rajta, de ismét kipréseli közülünk a levegőt, ahogy hozzám simul, és a válaszát titokzatosan a fülembe suttogja. Jobbom közben az ujjaim közt morzsolgatja a kezét, a bal tenyerem pedig teljes természetességgel csusszan be a kabát alá, és a csípőjén megállapodva ezúttal nem felfelé veszi az irányt...
A nyakam bizsereg a leheletétől, de először nem értem, miért hozza szóba az időt, ám ahogy folytatja, lassan megvilágosodom.
- Azt a vacsorát neked szerveztem – helyesbítek, és követem a tekintetemmel, ahogy megfontoltan távolodik, akár egy macska. Ha jól látom, egyenesen a hálószobám felé. Jó irány.
Apró mosoly bujkál a szájam sarkán, ahogy utána megyek, de csakis az ajtóig. Ott nekidőlök a falnak, és az időközben magammal hozott whiskys poharamba kortyolva kémlelem, hogy mit is csinál odabent. Félmeztelenségem szinte bevilágítja a félhomályban szendergő szobát, fény ugyanis csak a hátam mögül szivárog be a helyiségbe.
Szóval ki kell találni, hogy mit veszek fel?
- És ha azt mondom, hogy én nem megyek? – vetem fel az ötletet óvatosan, ötletszerűen, de hangomból érződik, hogy sokkal több ez, mint egy hirtelen fellángoló szeszély. Bizonyítja a főzéshez való nekikészülésem is.

- Miért, hát nem szereted? – biggyesztem le az ajkamat, de úgy, hogy Oscart érdemelnék miatta. Azonban a tekintetem nagyon is arról árulkodik, hogy valójában egy cseppet sem szomorodtam el, mi több, egyre inkább élvezem a helyzetet. Na meg persze a társaságát, hiszen egymagamat aligha lephetem meg váratlanul és minden hátsószándékkal felvértezve.
Elégedettséggel tölt el, hogy végigmér és, hogy bizony, egy-egy idomomon ott felejti tengerkék íriszeit. Nos, azért csomagoltam magam abba, amibe, hogy megcsodáljon, így már nem vesződtem hiába a készülődéssel otthon.
Megcsókol, arra készülve, hogy nem engedek neki, a mozdulata erről árulkodik, ahogy felém hajol, azonban nekem eszem ágában sincs ilyen hosszú várakozás után csak egy apró és futó ízleléssel beérni. Túl régóta feszül közénk ennek az ígérete, túlságosan is gyakran képzeltem már azt el, hogy milyen lehet, amikor az ajkai végre az enyémre forrnak. És most ki akarom élvezni minden egyes pillanatát annak, hogy megízlelem, finoman, de határozottan megharapom, nyelvem az övét hívja ismerkedő táncra.
Végül elszakadok ingerlően édes ajkaitól, hiszen nem szeretném, ha a vágyak kerekednének felül és ennek a veszélye bizony kétségtelenül fennáll. Érzem rajta és magamon is egyaránt.
Hozzásimulva elégedetten és egy apró kis komisz mosollyal csekkolom, hogy bizony sikerült felkeltenem mindennemű érdeklődést. Bár, ha igazán őszinte akarok lenni, akkor meg kell valljam, ő is az enyémet. És, amíg én az ölében mocorgok, addig a kezei a hátamon zongoráznak végig, egészen a melltartóm kapcsáig. Amit egyelőre nem szeretnék, hogy levarázsoljon rólam. Ez a gondolat pedig eléggé kijózanít ahhoz, hogy visszatérjek az eredeti kis elgondolásomhoz és az nem más, mint az ő vetkőzése és nem az enyém folytatása.
- Ezen segíthetünk a legkönnyebben, nagyfiú. – búgom és már mászom is ki az öléből. Nekem is kell a távolság, és most kifejezetten örülök, hogy a kabátot nem vettem le magamról korábban. Nem arról van szó, hogy nem mennék nagyon is szívesen az ágyába, de alapvetően nem ezért jöttem és egyébként sem akarom elveszíteni a mi kis kettőnk háborúját.
- Ó, nem a vágy, Monsieur… – duruzsolom és közben somolygok az orrom alatt. Felé nyújtom a kezem, hogy jelezzem, szívesen venném, ha felkelne abból a fotelből és ha ezt megteszi, akkor szépen közelebb is lépek hozzá. Pontosabban annyira közel, hogy a füléhez hajolhassak.
- Hanem az idő… – suttogom halkan a fülébe, hagyva, hogy forró leheletem megcirógassa a fülcimpáját és a nyakát. Testem az övének simul.
- Szerveztél egy vacsorát, amire te is hivatalos vagy, emlékszel?! – aljas kis mosoly terül szét ajkaimon. Naná, hogy nem felejtettem el és neki sem lenne szabad megfeledkeznie róla.
Ellépek tőle, elengedem a kezét is – ha eddig fogtuk egymásét – és néhány lépést még hátrálok is, szétnézve a lakásban. Amikor meglátom, hogy merre is lehet a hálószobája, célzottan arra indulok el. Ajakaimon kihívó, apró, csücsörítő mosoly táncol, amikor hátrapillantok rá a vállam felett.
- Még ki kell találnunk mit veszel fel. – mert ugye az öltözködéshez előbb le kell vetkőzni. Rajta még ott a fránya nadrág sajnos, de ezen könnyen segíthetünk. A hálójában…

- Mikor mondtam neked olyat, hogy szeretem a meglepetéseket? – ejtem ki lassan a szavakat, mintha csak melléktevékenység lenne a beszéd. Sokkal inkább azt figyelem közben, ahogy feláll a kanapéról, és kecses, kopogó léptekkel egyenesen felém közelít. Azzal sem árulok el nagy titkot, hogy ezúttal nem a tekintetét fürkészem, ami azt illeti, nem is az van szemmagasságban.
Persze, ez egyébként relatív. Döntően tényleg nem rajongok a váratlan helyzetekért, kockáztatni mégis imádok, és annál jobban növekszik az önérzetem, minél nehezebb szituációból vágom ki magam. Méghozzá győztesen. A kihívások édeskés íze... Egyfajta se veled, se nélküled addiktív viszony a miénk.
De ez nem csak a meglepetésekre igaz, hanem Médeára is. Arra a nőre, aki hosszú hónapokon keresztül ellenállt nekem, most pedig váratlanul betoppant az ajtómon, férfizselésítő fehérnemű szettben, jelenleg pedig a combjaim közepén ücsörög, a közelsége és a testéből áradó tűz, szinte perzseli a koronaékszereimet, mindennek tetejében pedig feltett szándéka ruhátlanra vetkőztetni ma este.
Így összegezve, elég levegőkapkodós a szituáció. Meg is kell küzdenem minden mély lélegzetért, a szívverésem ugyanis egyre más tempót diktál. Mire egy örökkévalóság után lekerül rólam az ing, a tenyerei pedig végigsimítanak immár meztelen vállaimon, maguk mögött tolva az anyagot végig a két karomon, el is felejtem, mit ígértem magamnak, és vágyakozva hajolok ajkai után. Megtehetem, hiszen alig pár centire ringatják magukat előttem, telten, pirosan, harapásra csábítóan, és én nem is próbálok ellenállni nekik.
Előrehajolok, és megízlelem az érzést, amire túlságosan régóta vágyom már, hiszen még egyetlen csók sem csattant el közöttünk soha. Éppen ezért pontosan úgy mozdulok, mint aki tudja, csak egy sietős, gyors kóstolóra számíthat, a meglepetésem pedig annál nagyobb, mikor ahelyett, hogy eltolna magától, inkább viszonozza a gesztust.
A csókja olyan kár ő maga; egyszerre őrjítően gyengéd, és a játékra hajlamos szenvedély sokat ígérően kényezteti érzékeim, de mielőtt átkarolhatnám, és többet kívánva magamhoz vonhatnám, már vissza is vonul a csekélyke kóstoló után, kielégítés helyett csak még inkább felborzolva férfiúi vágyaimat.
Mégis olyan volt, amiről nehéz lenne lemondanom a következő adandó alkalommal.
Elhúzódik, de érzem, és hallom is mellkasa szapora emelkedését, bármekkora játékos is, tudom ám, hogy ő sem képes sokáig ellenállni annak, ami köztünk zajlik, illetve zajlani szeretne. És ha rajtam múlik, ma este egész biztosan meg is törik az akarata.
Vadászni induló kacsóim továbbsiklanak a combjairól, és a derekával kezdenek incselkedni. Ő pedig mocorog. Vesztemre. Ahogy az ölemhez simul, csípőm ösztönösen mozdul, de nem több ez puszta jelzésnél; engem arra figyelmeztet, ha nem figyelek, könnyen meglehet, hogy kisiklik a kezeim közül az irányítás, neki pedig arról árulkodik, hogy az idegeim még sincsenek annyira kötélből, mint ahogy azt most is, és napközben bizonyítani igyekszem.
Le kell hűtenem magam egy kicsit, diktálná az agyam, de vajon képes lennék megtenni? Sokkal csábítóbb ötlet, hogy inkább kapcsoljak rá még jobban, és nyerjem meg a háborúnkat. Méghozzá ma este. A lehetőség ott lebeg az orrom előtt, és tudom, hogy reális.
- Ez így van, cicamica, csak az a bökkenő, hogy éppen rajta ülsz – lehelem vissza.
A nadrág. Kétségkívül az a következő, de bármennyire sürget a vágy, mégiscsak nyernem kell magamnak egy kis időt. Bármi is legyen a cél. Magamat is megleptem azzal, mennyire sikerült felhúznia, kell egy kicsit tisztulnia a fejemnek, ha nem játékszer akarok lenni, hanem maga a vadász.
Ezért is próbálom kiprovokálni az ölemből, kell egy kis távolság, hogy összeszedjem magam. De nem kockáztatok, ha ez a taktika nem jönne be, egyben már bele is kezdek a következőbe. Az ujjaim tovább haladnak a derekáról, majd a hátizmai mentén cirógatva a melltartókapcsánál állapodnak meg. Könnyedén, sokat sejtetően, és egyértelmű ígérettel vándorolják körbe az aprócska területet, nem egyszer, nem kétszer, hogy tévedhetetlen bizonyossággal tudassam, mi következik, ha marad. Mint egy farkas, aki egyre szűkülő körökben közelít zsákmányához, hogy kiugrassza a bokorból, és akkor...
- Valaki nagyon türelmetlen – jelenik meg ajkaimon egy sunyi kis mosoly, ahogy szavai elérik a fülemet. – Ennyire sürget a vágy, mademoiselle?

- Hát hogyne! De hol maradna a meglepetés, ha mindent előre elmondanék? – tettetett ártatlansággal pillantok rá, egészen addig, míg vonásaim át nem váltanak és immáron egész lényem azt sugározza, nagyon is tudom, hogy miért is vagyok itt.
Magabiztosságért sosem kellett a szomszédba mennem, így természetesen most sem, de abban már nem vagyok teljesen biztos, hogy pontosan tudom mit is csinálok. Ezt azonban soha, egyetlen mozdulatommal sem árulnám el neki.
Azt sem tudom, hogy meddig űzhetem vele ezt a macska-egér játékot. Vajon mikor érünk el arra a pontra, amikor megelégeli az egészet? És, hogy én szeretném-e beadni neki a derekamat? Erre a válasz egyértelmű; Ó igen! És mégsem a vágyaim szerint cselekedtem eddig, mert pontosan tudom mi lenne annak a következménye. Most még túlságosan is hiú vagyok elengedni azt, hogy meg akar kapni. Pedig vészesen közelít a határ, amikor el kell döntenem mit teszek. Örökké nem térhetek ki a választása elől. Ez pedig igen nagy kár.
Látom a tekintetében a büszkeséget és azt, hogy csak azért sem enged nekem úgy, ahogyan azt én szeretném. Nem vetkőzik, elvárja, hogy vetkőztessem. Hát jól van, legyen. Egyelőre még nálam a stafétabot. Mármint átvitt értelemben.
Ahogyan a gombok egyre-másra adják meg magukat nekem, úgy válik érintése egyre határozottabbá. Minden érzékszervem felerősödik ebben az egyébként nagyon is felfokozott állapotban. És még számomra is meglepő mennyire jól esik az érintése. Eszemben sincs meglógni előle. Még nem.
Nem terveztem megcsókolni, de tény, hogy a tűzzel játszom. És persze ilyenkor kiszámíthatatlan, hogy ki és mennyire is égeti meg magát. Előremozdul, ajka az enyémre forr, ami átszakít egy vékony határt bennem. Most kellene elhúzódnom, de ehelyett nagyon is befogadón és lelkesen adom vissza a kapott csókot, ajkainak ízlelésével, gyengéd harapásával. Ujjaim visszafelé szánkáznak a karján a nyaka felé és már a hajába túrnék, amikor észbe kapok, ez nem folytatódhat így tovább.
Mellkasom olyan szaporasággal emelkedik és süllyed pihegésemre, mintha lefutottam volna a maratont. Kezei a derekamig siklanak fel és úgy mozdulok érintésébe, mint egy simogatásra kiéhezett macska. Elszakadok ajkaitól és kezeim is inkább a fotel puha anyagát keresik, de csípőm megmozdul – na jó, szándékosan mocorgok az ölében – amire hamarosan meg is kapom testének néma és egyértelmű válaszát. Kedvem lenne dorombolni, ha képes volnék rá.
- Koránt sem mon chéri. A nadrág még rajtad van. – búgom vissza csendesen és az én hangom is hordozza a vágyat, amit ő ébreszt bennem. Sosem titkoltam, hogy akarom őt, csupán volt elég eszem ahhoz, hogy ne feküdjek be alá az első öt percben. Meg az első öt hónapban se, ha már itt tartunk… mi több, azt hiszem a saját akaraterőmön is túl tettem a hosszú és édes várakozással.
- A célomat pedig már elárultam, ami nem más, minthogy... – hajolok ismét közelebb, de ezúttal a füléhez, hogy így suttogjam el elfúló hangon.
- … vetkőzz.

- Azért van, amit eldöntöttél ma este? – kérdem épp hogy egy árnyalatnyit duzzogós hangon, mikor a sokadik kérdésre kapok egyenetlen választ. Elodázza vagy félretolja minden faggatózási kísérletemet, amivel egy hangyányit kezd felbosszantani. De hát ilyen a férfi, ha... felborzolt, türelmetlen, és mindennek tetejébe még várakoztatják is. Lassan több mint tizenkét hónapja.
Le is ülök abba a fotelba, jó messze tőle, és elhatározom, én ugyan le nem veszek a kedvéért egyetlen árva ruhadarabot sem, ha kér belőlem, majd megdolgozik érte maga. Csak a tekintetem barangolja végig a testét, az elém terülő látványt – többször is, és nem is minden reakció nélkül, de mozdulni ezúttal eldöntöttem, hogy nem fogok. Bármi is a terve, nem fog sikerülni.
Ám úgy látom, nem kell kétszer mondanom, hogy szabadítson meg ő a burkolatomtól, ha a bőrömre feni a fogát. Már miközben idesétál, elveszik a tekintetem a formás combjai között, hát még mikor az ölembe telepedik, az amúgy sem túlságosan hűvös levegő pillanatok alatt forrósodik fel körülöttünk. Már csak azt veszem észre, hogy a pulzusom gyorsabban ver, mint egy ősi indián taktus, és eszementen kívánom, hogy belekóstolhassak végre.
A szám mégis csukva marad, némán, lesből kémlelő tekintettel követem mozdulatait, akár egy ugrásra kész vad. Ujjai sorban bontogatják a gombjaimat, az enyémek pedig a combján pihennek, az érintésem simogatásnak indult, de ahogy hergeli a testem, a fogásom úgy válik észrevétlenül egyre szorosabbá. Mikor az utolsó gomb is megadja magát, szinte már markolom, akkor kapok csak észbe, mikor megszólal, és az ajkaimba suttogja, hogy ezzel a résszel végzett is.
A lehelete végigcirógatja a vékony bőrt az ajkaimon, és hiába, mit akarok, ahogy meleg ujjbegyei a bőrömhöz érnek, hogy végleg letolják rólam az inget, hirtelen túl nagy lesz a vibrálás és a késztetés. Előremozdulok, és az ajkaim megérintik az övéit, mi több belecsókolnak, éhesen és sietősen, pont úgy, mint aki arra számít, hogy mindössze két másodperce van a műveletre, és utána... utána fogalma sincs, hogy mi fog történni.
Csak azt tudom, hogy nem véletlenül nem tette meg eddig, vagy nem engedte, hogy megtegyem, de ez a mostani helyzet... mintha más lenne, mint az eddigiek. Vagy csak én szeretném, hogy így legyen? Vajon el fog húzódni, vagy hagyja, hogy folytassam? Hihetetlen mennyi gondolat tud átfutni az agyban mindössze két másodperc alatt.
A kezei a fotel háttámláján állapodnak meg, majd megmozdul rajtam, aminek következtében öle az enyémhez simul. Morranok egyet, és a csípőm magától mozdul, többször, nem számottevőt, de a mozdulat annyira velejéig ösztönös, hogy ha akarnék, sem tehetnék ellene semmit.
A kezeim közben felfutnak a derekára, és nem is engedik hátrébb mozdulni rólam. Kezd kikészíteni, de most már az lenne a nagyobb kínzás, ha abbahagyná.
- Attól függ, mi a célod velem – búgom vággyal teli hangon, mélyen egyenesen a nyakába, ami alig pár centire illatozik az arcomtól. – Megelégedsz ennyivel?
Ó, de tele van kihívással ez a mondat, és minden idegszálammal azt kívánom, hogy folytassa, de kimondani már nem akaródzik.