- Még nem döntöttem el. – pillantok rá és ajkaimon egy apró kis csücsörítő mosoly játszik, hogy jelezzem, megfontolom még, hogyan is kellene elfogyasztani azt a bizonyos édességet.
Kár is lenne, ha tagadnám, mennyire is élvezem azt, ahogyan végigmustrál. Főleg a combjaimat, amelyeket szándékosan pakolok úgy keresztbe egymáson, hogy a látvány igazán ingerlő legyen. Elégedettség szikráinak százai szaladnak végig rajtam. Úgy tűnik helyesen választottam hiányos öltözékemet illetően. Valami ilyesféle reakcióra számítottam. És pokolian jó esik látnom, hogy mit is váltok ki belőle.
A whiskybe való kortyolás, a vállam csupasz bőrének láthatóvá tétele mind-mind az előadás része, amelybe akkor fogtam, mikor otthon eldöntöttem, hogy ma bizony meglátogatom és nem is akárhogyan. Jó ideje érik közöttünk már ez az egész adok-kapok dolog, amit meg sem lehet igazán fogalmazni. Éppen itt volt az ideje, hogy kicsit feldobjam az egészet én is, hiszen abban mindenképpen igaza volt legutóbb, ha örökké csak elutasítást kap, vagy nem többet, mint könnyed irodai flörtöt, egy idő után rá fog unni az egészre. És attól igencsak csalódott lennék. Már megszoktam, hogy a levegő folyton izzik körülöttünk és bár neki az ég világon semmiért sem vallanám be, én azért valahol mélyen tudom, hogy túlságosan is megkedveltem és élvezem azt, ahogyan le akar venni a lábamról. Mesterien műveli egyébként.
Felállok és odamegyek hozzá. Közel hajolok és megérintem, szándékosan el nem sietve a pillanatot. Szavait hallva pedig sunyi kis mosoly árnyék játszik ajkaim szegletében.
- Hát jól van nagyfiú, ahogy akarod. – hanglejtésem, tekintetem, mind-mind olyan keringőre hívják, amire eddig még korábban nem és amivel kapcsolatban tudom, hogy nagyon vékony jégen fogok táncolni, ha magamnál akarom tudni majd az irányítást végig. Hát majd meglátjuk.
Ujjaim könnyedén siklanak az ing anyagán, ami alatt érzem tökéletes izmait bőrének feszülni. Tenyere érintésének nyomán, mintha szikrák születnének és halnának el combon felszínén. Nem csak az ő szívverése gyorsul fel, az enyém sem rest követni ebben az övét. Megáll a mozdulatban és éppen annyira őrjít meg a várakoztatással, mint, ahogyan én őt mozdulataim szándékosan lelassított ritmusával. Egyik gomb jön a másik után, az elsőt követi a második majd a harmadik, a negyedik…
- Egyelőre rendkívül jól szórakozom, szomorúságnak nyoma sincs. – ujjaim munkálkodásáról a tekintete felé vándorolnak kék íriszeim. Ajkaimon pedig ott feszül egy ravasz és kacér mosoly. Még közelebb hajolok hozzá, az orrunk szinte összeér.
- A helyzet az, Monsieur, hogy elfogytak a gombjai… – suttogom a szavakat, leheletem forró páraként tapad nagyon is vonzó ajkaira és közben az utolsó gomb is megadja magát ujjaim ügyes kis játékának.
Az ing anyagán csúsztatom fel a mellkasáig mind két kis tenyeremet, majd a vállak felé nyitva becsusszannak ujjaim a ruha alá és közvetlen a meztelen és meleg bőrt érintem meg, ahogy egyre inkább tolom le a felsőt róla.
- Úgy tűnik, hogy egy ruhadarabtól megszabadultunk. Segítsek még a vetkőzésben? – suttogom még mindig ajkai közé, ügyesen figyelve arra, hogy ne érjen össze a szánk.
Ahogy lekerül róla az ing, elveszem a kezeimet, amelyekkel a feje mellett két oldalról a háttámlán támaszkodok meg. Mindezt úgy, hogy nem mulasztom el kicsit ölének dörzsölni az enyémet, mintegy „véletlen”.

Mindkettőre? Ez azért elég biztató. Ha már itt tartunk, ezúttal nincs benne semmi kétértelmű, csak az a pimasz kis talán. Talán így, talán úgy. A női szókincs egyik legfőbb kelléke, egyszer megőrjítenek vele. Talán.
- De remélem, külön-külön gondoltad, nem pedig egyszerre. – Inkább nem képzelem el, hogy én legyek az édességes terülj-terülj asztalkám. Mondom... NEM képzelem el.
A szavai nem is nagyon találnak el az agyamig, miután fellibbenti előttem a fátylat, jobban mondva kibontja a kabátját, és végigtekinthetek csaknem meztelen testén. Ha úgy vesszük, ez is egyfajta vetkőzés, mégis sokkal másabb, mint amit a mosdóban követtem végig. A maga módján az is roppant izgató volt, az inkognitó leple, részéről pedig a teljes kiszolgáltatottság, most viszont minden szándékos, és tudatosan manőverezik az idegeimmel. Mi több, előre eltervezte, ez egészen biztos. De vajon mik a tervei velem ma estére? Már csak ezt kell kiderítenem, mielőtt fejest ugranék a csábító ismeretlenbe. Vajon eléggé kötélből vannak az idegeim ahhoz, hogy sokáig ellenálljak neki?
Mindenesetre teszek egy próbát. A bárpulthoz sétálok, szükségem van egy kis időre, hogy rendezzem soraimat. Nem tagadom, eléggé meglepett ezzel a húzással, amit pedig tőlem követel, minden csak nem enyhülés a tesztoszteron szintemre nézve. Vetkőzzek? Mi lesz abból, ha rólam is lekerülnek az így is csekély biztonságot nyújtó ruhadarabok? Képes lesz tovább dacolni velem, mert ami az én étvágyamat illeti, lehet, mohóbb leszek a kelleténél, és még meg találom kóstolni, mielőtt észbe kapna.
Ahogy a kanapé felé indulok, tényleg úgy érzem magam, mint valami zsákmányát kerülgető oroszlán; miközben elé koppantom a whiskys poharat, a tekintetem nem mulasztja el megcirógatni a végeláthatatlanul hosszú combjait. A hosszú combú nők a zsánerem, úgyhogy ez a harisnyatartó telitalálat. Milyen gyönyörű is a női test, szusszanok aprót. Majd keringőre hívom, ő pedig nem tiltakozik.
Belekóstol a whiskybe, és engedi végigcsodálnom, ahogy meztelen válla előbukkan a kabát alól, ó, mennyire izgató ez az apróság is! A ballonkabát és a falatnyi fehérnemű észbontó kontrasztja alattomosan stimulálja az agyam. Az egész nő előttem olyan, akár egy magányos éjszakára tartogatott férfiúi fantáziakép. Ínycsiklandozó.
Feláll és felém indul, a pillantásom végigzongorázik a testén, majd óvatlanul belesiklik a tekintetébe, ami azon nyomban foglyul is ejti. A kékje egyszerre ígér és parázslik, én pedig szívesen elvesznék most ebben a tűzben. Még közelebb jön, de még ekkor sem ereszt, balja a fotel támlájának támaszkodik, jobbja pedig végigsimít az arcomon, már-már szeretetteljesen, mint ahogy egy szobrász simít végig első ízben sok idő után elkészült alkotásán.
Tudom, hogy megtévesztő a pillanat, de mégsem bánom, túlzottan lefoglal, hogy tökéletesen átadjam magam a történteknek. Érezni akarok. Mindent.
- Hát vedd a kezedbe – suttogok szinte, de nem hangerővesztés céljából, hanem mert a képzeletem megint annyira asszociatív játékot játszik velem, hogy a nyomás alattomosan fokozódik a torkomban. A tekintetem villan, és most hogy ilyen közel van, nem sok hiányzik, hogy megcsókoljam végre, de persze nem engedi meg. Még nem. És nincs is jogom hőbörögni, elvégre én magam adtam át neki a bábmester szerepet. Még akkor is, ha látszólag én irányítok, nehéz lenne eldönteni, hogy ki is van fölényben.
Az ujjai az arcomról a nyakamra vándorolnak, ami automatikusan libabőrbe vonja a mellkasomat, majd lassan az ingemre futnak, lustán végigsimítva az anyagon. Jól csinálja, nagyon is, lassan el kell töprengenem rajta, nem becsültem-e túl a saját képességeimet. Mármint... ami az ellenállást illeti.
A hosszú combok hamar karnyújtásnyi távolságba kerülnek, majd szétnyílnak előttem, ahogy a teste az ölembe ereszkedik. A pulzusom ekkorra már nem igényel semmi serkentőt, a szívem olyan szaporán kalapál, mintha önálló életre kelt volna, bár igyekszem kontrollálni magam, ezt egészen biztosan ki fogja tapintani.
Kezeim combjai sima bőrére siklanak, és puha tenyereimmel incselkedőn felsimítok a térdétől egészen a combtövéig. Nem megyek tovább, de el sem veszem a markolatom, hagyom, hadd cseppfolyósítsa az elméjét a tudat, hogy közel vagyok, nagyon közel, és bármelyik pillanatban megmozdulhatok, ha akarok. Lehet, a következő pillanatban, de az is lehet, hogy csak két perc múlva. Vagy talán nem is fogok feljebb kúszni, csak az őrületbe akarom kergetni. Ki tudja?
A gombok mindeközben egyre csak fogynak...
- Szólj, ha kezdesz szomorkodni – bukkan fel egy sunyi kis mosoly a szám sarkában. – Meglátom, mit tehetek az ügyben. – A hangom még mindig hihetetlenül tompa, ráférne egy köszörülés, de a világért sem törném meg a köztünk vibráló varázst.

- Talán mindkettőre. – búgom halkan és ajkaim szegletében ott van az a bizonyos ravasz kis mosoly, ami eddig is a mimikám tartozéka volt. Hagyom az egész dolgot a levegőben lógni, sosem állítottam, hogy nem lenne éppen nagyon is nagy gusztusom rá, de tény, hogy kötélnek álltam eddig. Nos igen, nem szeretnék beállni csakúgy abba a bizonyos sorba, mint ahogyan az sem igazán vonz, hogy csupán egy újabb strigula legyek a listáján. És ha esetleg mégis az lennék, akkor meg minimum olyan legyek, aki magasan tartja azt a szintet, akiért meg kell dolgozni. Nem csak neki, de nekem is. Ellenállni ugyanis az ellenállhatatlannak szinte lehetetlen. És gyakran úgy is érzem, hogy ebben a macska-egér játékban magam alatt vágom a fát.
- Hmm… mondjuk mostantól óta. – duruzsolom alig valamivel hangosabban, mint a suttogás. Újabb mézesmadzag, megint egy ígéret halvány, apró délibábja. Utalgatás, célozgatás, flört. Aztán valami több, amikor megmutatom neki, hogy milyen szerelésben is jöttem el idáig. Gondosan választottam ki minden egyes darabot, amit magamra húztam, tudva azt, hogy milyen reakciókat válthatok ki vele. A játék egy újabb, apró kis része.
Kérésemnek viszont aligha tesz eleget. Fordul a kocka, most ő kéreti magát és hát, hogy is szól a mondás arról, hogy milyen is, amikor a fagyi visszanyal?! Szép húzás, ezt még nekem is el kell ismernem és valahol csalódott is lennék, ha nem folytatná ezt az adok-kapok meccset, amit lassan mesteri tökélyre fejlesztünk, mi ketten.
Szavaira nem válaszolok azonnal. Lassan a pohárért nyúlok, amit az asztalra tett le. Hagyom, hogy a kabát a mozdulat alatt az egyik vállamról lehulljon és szabaddá tegye meztelen vállamat. Beleiszok a whiskybe, végigmarja a bensőmet, ahogyan utat talál a gyomromig. Leteszem a poharat, majd ellököm magam a kanapétól. Olyan ruganyossággal állok fel, akár egy macska, hosszú combjaimat egymás elé pakolva közeledek felé, cseppet sem elsietve a mozdulataimat. Tekintete után kutatok és ha rátalálok, kék íriszem nem eresztik az ő tengerszín lélektükreit. Bal kezem a fotel háttámlájának tetejére siklik, jobbomat az arcához emelem. Mutató ujjam az arcélén simít végig és előre hajolok, pimaszul közel hozzá. Tekintetem az övéről ajkaira hullik, amikor végre hajlandó vagyok megszólalni.
- Akkor nincs más választásom, mint a saját kezembe venni a dolgot… – búgom halkan, a lehető legbujább hangtónusomat elővéve. És valójában az irányítás az, amit apró kezeim között akarok tartani, de az ő esetében sosem lehetek eléggé résen. Bármelyik pillanatban dönthet úgy, hogy átveszi és koránt sem biztos, hogy nem engednék neki. Erről azonban neki nem kell tudnia.
Arcéléről a nyakára csusszan puha érintésem, majd az ingre, amely olyan ínycsiklandóan feszül izmos mellkasára.
- Hidd el nagyfiú, az engem is elszomorítana… – íriszeim megint az övéire siklanak. Ajkaimon ott feszül egy apró és ravaszkás mosoly. Minden oroszlánnak kell egy idomár, igaz?!
Könnyedén mászom az ölébe, hacsak máshogy nem dönt és meg nem hiúsítja a mozdulataimat valamiképpen. Eleresztem a háttámlát és mindkét kezem az ing legfelső gombját találja meg, majd kínzó lassúsággal ki is bújtatom az apró kis gombot a lyukból. Lassú simítással haladok a következőig és közben elhajolok tőle, túl nagy a kísértés. Szeretném megkóstolni, csókolni, falni ajkait, ahogyan előttem még senki. De az valahogy véget vetne annak megfoghatatlan szikrának, amely közénk feszül és lángokká korbácsolná az izzó parazsat. Ami jelen pillanatban rettentően csábító gondolat.
Közben pedig még egy gomb adja meg magát ujjaim ügyes mozdulatainak.

Furcsa ez a hirtelen betoppanás. Elvégre az embert nem látogatja meg csak úgy se szó se beszéd az egyik munkatársa, főleg nem az esi órákban. De nem mondom, hogy zokon vettem volna az érkezését. Sőt. A kíváncsiság erősen motoszkál bennem, ő azonban nem sieti el a válaszadást. Miért is tenné? – mosolyodom el halványan, ellenkező esetben én is pont ugyanezt tenném.
- Akkor, ha jól értem, jelenleg én és a puding vagyunk a ringben. Most már csak azt kell eldöntened, hogy milyen desszertre áhítozol inkább.
Mintha annyira kockáztatnia kéne. Jól tudja, hogy mi a célom, és hogy ha rajtam múlik, nincs az az isten, hogy éhezni hagyjam. Fonjuk és tekerjük a szavakat, célzás célzás hátán hever, de vajon mi lehet a magja ennek az egésznek. Hová akar kilyukadni? Ez az, ami még mindig ott motoszkál a fejemben.
- Mióta is zavar téged, hogy kielégítetlen étvággyal élek? – kérdezem tettetett kíváncsisággal. Már egy éve sanyargat az ígérettel, hogy egyszer az enyém lesz, de mézes madzagon kívül eddig még nem sokat kaptam. Most is mosolyog, ugyan nem látom az arcát, de az intonációjából kihallani.
Válaszképp azonban csak megfordul, majd ahogy az öve szétnyílik, és elém tárul a látvány, úgy halnak el bennem a további szavak. A teste gyönyörű, ezek a falatka szexi fehérneműk csak még inkább kihangsúlyozzák domború és homorú vonalait, és mi tagadás, az ilyen dekorációt pont arra találták ki, hogy megvadítsa a férfiakat.
Ez velem sincs sokkal másképp, a gondolataimat erősen centralizáltnak érzem. Ahogy átfut az agyamon, hogy gyakorlatilag ebben jött keresztül a városon, így ült a taxiban, és mindezzel egyetlen szándéka van ma este: az én kényeztetésem, csak még inkább feltornászom magamban a vágyat, hogy ne csak nézzem, hanem megérinthessem, és azt tegyek vele végre, amit csak akarok, de mielőtt bármit is tehetnék, engem is felszólít a vetkőzésre, ő maga pedig mint egy királynő, a kanapéhoz vonul.
Egy darabig csak nézek utána, követem a lépteit, majd a várakozó tekintetés is elkapom, miután kényelembe helyezte magát. Látom rajta, hogy vár. Mégpedig érdeklődve. Pontosan így tervelte ki ez az egészet. Ebben biztos vagyok. Engem pedig máris a markába zárt, mi tagadás, elég nagy aduásznak öltözött.
De egyelőre van még annyi lelki erőm, hogy nem megyek rögtön utána, és mindenekelőtt nem teljesítem azonnal a kérését. Kell egy kis idő, hogy kifújhassam magam, és megszokjam az új felállást. Így a pult felé indulok, hogy keressek magunknak némi alkoholt a játszadozás mellé. Ami idővel a játékszabályokon is old egy kicsit. Remélem.
Leteszem elé a whiskys poharat, ha már rám bízta a választást, majd én is letelepedem a hozzá legközelebbi fotelba. Tekintetem végigszalad hosszú combjain, és az ajkaim halvány, sunyi kis mosolyra húzódnak.
- Ha már ilyen szemrevaló társaságom van, bűn lenne egyedül nekilátni – egyértelműsítem számára az előző kijelentésemet. Nem. Egyedül nem szokásom vetkőzni. Sokkal jobban szeretem, ha mások szabadítanak meg a ruháimtól. És ez most sincs másképp.
Felemelem a poharam az asztalkáról, és mielőtt belekóstolnék, felé biccentek vele.
- Üdv az oroszlán barlangjában, édes, remélem, nem számítottál nagyon másra. Elszomorítana, ha csalódást okoznék – kúszik egy hamiskás mosoly az arcomra, majd a zordonáns nedű végigkorcsolyázik a torkomon. Nem a leggyengébb fajta.

- Nekem. Na meg a pudingnak. – ütöm el a válaszadást vagy épp csak kikerülöm, mert nem itt az ajtóban áll szándékomban felfedni, hogy miért is jöttem. Mellékelek még egy széles mosolyt is. Valahogy az volt az érzésem, hogy talán nem veszi majd zokon a látogatásomat, ezért bátorkodtam eljönni hozzá. Na jó, nem ez volt a fő motiváló cél, de az most nem számít.
A lakás kifejezetten tetszik, én is szeretem nagy és tágas tereket, de nem töltök túl sok időt a körülnézéssel, hiszen teljesen érthető okokból kíváncsi a felbukkanásom valódi okára és ami azt illeti, az én oldalamat is fúrja a kíváncsiság, hogy vajon mit szól majd az egész kis meglepetésemhez.
- Ha jól rémlik, nem osztozol akárkivel. És nem kockáztattam meg, hogy ma este esetleg ne kapjak a desszertből. – hiába állok neki háttal, már a hangsúlyom is azt hordozza magában, hogy somolygok az orrom alatt. Amikor pedig az étvágya kielégítése kerül szóba, csak még szélesebbre húzódik a mosolygörbém.
- Ez esetben milyen szerencse, hogy beállítottam az édességgel. Szomorú lenne, ha kielégítetlen maradna az étvágyad. – duruzsolom halkan, megfordulok és kioldom a kabátom övét, hogy aztán megmutassam mit is viselek alatta.
A várt hatás legnagyobb örömömre nem marad el. Mindig is szerettem, ha megnéznek, így természetes, hogy kifejezetten élvezem a pillantását magamon. Mielőtt azonban reagálhatna bármit is szóval vagy tettel, már a fülébe suttogom, hogy bizony itt az ideje megszabadulnia a ruháitól. Nem mellesleg pedig roppantmódon élvezem a helyzetet.
A kanapé éppen elég kényelmes helynek tűnik, így oda telepszem és izgatottan várom a folytatást. És aljas módon nem rest most ő átvenni az irányítást és a maga szabályai szerint tovább folytatni a kis játékot. Hiszen mi másért menne előbb italért. Szép húzás, nem mondom. Bár tény, a tekintete sok mindent elárul, éppen annyit, amennyire roppant módon kíváncsi voltam.
- Kérek. – bólintok is aprót, de azt már rábízom, hogy mivel is lep meg. Ha már így folytatjuk, érdekel, hogy mit is akar kihozni a helyzetből.
Amíg az italtöltéssel foglalatoskodik, nem vagyok rest rajta legeltetni íriszeimet. Mi több, nincs most semmi, amit szívesebben elnéznék. Nem töröm meg a beállt csendet közöttünk, inkább kivárom, hogy mi is fog történni, elvégre most nála van az a bizonyos labda.
- Nocsak. – míg ő hátradől a fotelben, addig én kissé oldalra fordulok, hogy szemben maradjak vele, könyököm felhelyezem a háttámlára, a lábaim pedig egy kényelmesebb testhelyzetbe húzom fel, a másik kezem pedig a combomon pihentetem.
- Csak nem meghátráltál? Vagy esetleg segítség kell? – tekintetemben pimaszság csillan. Az alku, az bizony alku és én már teljesítettem a rám eső részt. Most pedig ő jön.

//borzalmasan gyengének érzem, ne hari    a kövi majd jobb lesz   //

Mikor megszólal a csengő, és kitárom az ajtót, nem hiszem, hogy nagy titkot árulok el, ha azt mondom: a legkevésbé sem rá számítottam. A meglepetés talán ki is ül az arcomra egy pillanatra, de aztán inkább felváltja a gyanakvás. Különösen, ahogy ravasz mosolya utat talál a tekintetemig. Sok mindent ígér az a kis görbe, már első ránézésre is.
Végigpillant rajtam, és talán az egy éves ismeretségünk során most először nem öltönybe csomagolva lát, de egy hosszú szárú vászonnadrágon és egy kényelmesen begombolt ingnél vagy egy sportosabb pólónál itthon sem szoktam lejjebb adni. Az elegancia nálam nem felvett kötöttség, még gyerekkoromban magamba lélegeztem, mostanra pedig a lételememmé vált. Jelenleg az előbbi kombinációt viselem, de azt máris lehet sejteni, hogy nem az esti vacsorára készülök benne, sőt, miután beljebb lép, ezt a konyhaművészetem láttán is megneszelheti. Szóba azonban nem hozza egyelőre, én viszont kezdhetek gondolkodni, hogy így most már hogyan vágjam ki magam az esti csodarendezvényből.
Azzal, hogy betoppant, teljesen meghiúsította a szándékaimat.
- És minek köszönhetem a látogatást? – érdeklődőm, de természetesen nem a küszöbön akarom kivallatni, gyors mérlegelés után kitárom előtte az ajtót, és beeresztem szerény hajlékomba, ami egy különösen tágas nappaliba vezet. Az én lakásom nem is lehetne másmilyen, mindig is irtóztam a szűk helyektől, akkor érzem elememben magam, ha van elég terem, szabadon járhatok-kelhetek, és ez kell a komfortérzetemhez. A falakat ezért ahol lehetett el is tüntettem, a lakásnak pedig van is ettől egy aprócska galériás feelingje, de én szeretem.
Ahogy apró lépteivel betopog a birtokomra, én sem mulasztom el alaposabban szemügyre venni, de jól bevált férfiszokás szerint inkább hátulról kivitelezem a mustrát. A kabát azonban sokat takar a lényegen. Így rögtön mögé is sétálok, hogy készségesen lesegítsem róla.
- Ahogy látom, be is biztosítottad magad vele – utalok az édességes tálra, amit végül a pultomra helyez, és az ajkaimon apró mosoly játszik. – Pedig ha desszertre vágysz, itt vagyok én is.
Ezt pedig sikerül úgy produkálni, hogy kellő hitelességgel egyensúlyozzon profán szellemesség és burkolt komolyság között. Fogalmam sincs, hogy miért jött, de ha már itt van, miért ne flörtölnék vele, hisz’ akárhányszor találkozunk, úgyis mindig ez a vége.  A kérdés általában csak az, hogy melyikünk kezdi el, és mennyi idő után. Aztán már folyik is a játék magától...
Ám a lakásom eddig még tökéletesen Médea-biztos volt, ennyire privát környezetben nem találkoztunk, ami máris ad egy kis izgalmat a helyzetnek, vagy csak én vagyok ennyire  mániás beteg, hogy csakis erre tudok gondolni vele kapcsolatban?
A bőrönd-témát nem kommentálja, és én úgy döntök, nem is erőltetem, inkább a vállaira csúsztatom a kezem, mint egy magabiztos ragadozó, és a nyakába mormogom, hogy az alku, az márpedig alku. Nagyon is eszemben van még a múltkori akciója, nehéz is lenne kivernem a fejemből, de hogy én is sztriptízelni kezdjek előtte, arra azért nyomós okot kellene találnia.
De nem válaszol rá, és ez kapásból gyanús lesz. Inkább a készülő vacsorámat hozza szóba, amivel már így is-úgy is lebuktam.
- Az én étvágyamat nehéz kielégíteni – formálom lassan és élvezettel a szavakat, még mindig mögötte, még mindig a nyakát célozva, de úgy tűnik, valamiért nem kényelmes neki a pozíció. Megfordul, és ahelyett, hogy ideadná a kabátját, csak hagyja hogy szétcsússzon a testén, és ami alatta fogad... A pillantásom, ha akarnám, se tudnám elfordítani, túl vagyunk már a szemérmeskedésen, inkább csak mohón iszom magamba a látványt, és a vérem is érzem, hogy kezd irányt változtatni. Ha ezt most csakis nekem szánta... és képes volt így végigvonulni a városon, akkor ez azt jelenti, hogy talán most... Ez a gondolat pedig egy pillanat alatt felcsiklandozza és megsokszorosítja bennem a vágyat. Megint csak karnyújtásnyira érzem magam a győzelemtől, és ez részegítőbb tud lenni, mint egy fél üveg whisky.
Ám a meglepetés erejétől fogva reagálni sem tudok azonnal, így az övé az előny. A mellkasomra simítja a kezét, és a fülemhez hajolva elsuttogja azt az egyetlen, de őrülten izgató szót: vetkőzz! Már-már úgy hangzik, mint egy buja felszólítás, és a hangszínére megint csak reagál a testem.
Felsóhajtok, és döbbenve tapasztalom, hogy kissé hangosabbra sikerült, mint terveztem. Az ajkaim pedig már most kiszáradtak. Ő viszont mindezek után ellép tőlem, és a nem messze lévő kanapéra telepedik. Vár. Az egyértelmű; és egy ilyen felvezetés után mégis melyik férfi maradna tétlen?
Még egy Leonard Renier-nek is nehezére esik, de attól függetlenül, hogy a felkeltett vágy tisztán tükröződik a szememben, ahogyan ránézek, végül csak megfordulok, és a pult mögé lépek.
- Italt? – pillantok rá ismét, és a tekintetem most inkább csibészes, de akármit mondok vagy teszek, már nem tudom kikergetni magamból azt a tompán toporzékoló feszültséget, ami a hangomat elmélyíti, a pillantásomat pedig ruhán, szavakon és sejteken is áthatóvá teszi.
Töltök magamnak egy pohár whiskyt, és neki is, ha kér valamit, majd odasétálok hozzá a kanapéhoz, és a poharakat az előtte heverő átlátszó üvegű asztalkára teszem. Nem sietek, ez a csönd és ez a minimális kommunikáció köztünk csak még jobban fokozza a várakozást, és ezzel együtt a légkör hangulatát is.
Szó nélkül leülök a kanapé és az asztalka melletti fotelba, majd egy ravasz mosollyal, és a tőlem telhető legnagyobb határozottsággal, a központi témánkról is hajlandó vagyok nyilatkozni végre. A szeme csillogásán látom, hogy alig bírja kivárni, hogy erre vajon mit lépek.
- Mint mondtam, egyedül nem vetkőzöm. – Dőlök hátra a whiskymmel, és bujkáló mosollyal viszonzom a kihívó tekintetét.

Reagzene

Mielőtt ajtót nyitna, szemernyi kétségem sincs afelől, hogy remekül fogok szórakozni a ma este folyamán úgy… egyfolytában. És van egy olyan érzésem, hogy a monsieurnek is tetszeni fog, amit tartogatok. Némely részlete legalábbis.
Látom az arcán a gyanakvás és a meglepettség jeleit, ahogyan a bizalmatlanságét is, amikor végre kinyílik szezám tára és ott talál a küszöbén. Ravasz, apró kis mosoly játszik ajkaim sarkában miközben tetőtől talpig végigmustrálom. Én is szeretem a szépet megnézni, miért is ne legeltethetném íriszeimet pár másodpercig rajta? Hiszen ez az este a szórakozásról fog szólni…
- Amint látod chéri. Én itt. Teljes életnagyságban. – ahogy az utolsó szó végéhez érek, beharapom alsó ajkam szélét is, csak a játék kedvéért.
- Ó, az nem kifejezés, mondhatni ki vagyok éhezve az édességre. – búgom, miközben elhaladok mellette. A zene az első, ami feltűnik, na jó, csak a lakás tulajdonosa után természetesen. Kellemes, mint ahogyan az illat is, ami belengi a légteret. Tehát még főzni is tud. Kíváncsi vagyok vajon mihez nem ért? De ez most nem ide tartozik.
- Nem talált. – fordítom kissé oldalra a fejem, hogy rápillanthassak, de mivel a puding még a kezemben, így nem fordulok meg teljesen. Előbb leteszem a tálat, leparkolom a kis bőröndöt – aminek a jelenlétét szándékosan nem kommentálom tovább – és elkezdem a kesztyűket lehúzni a kezeimről.
Ahogy mögém lép és megérzem a kezeit a vállamon, nyilván a kabát lesegítése miatt, felszegem az állam és a velem szemben lévő ablakon nézek ki. Ajkaim játékos mosolyra húzódnak, kezeim pedig a kabát övét kezdik bontogatni, ami a derekamat öleli szorosan körbe.
Forró lehelete a nyakam bőrén lejt táncot, mire szikrák ezrei szaladnak végig a gerincem mentén lefelé és végül az ölemben halnak el, megfeszítve az izmaimat. Hogy ne essek a saját vermembe – az nagyban tönkre tenné az ígérkező játszmát, amit megálmodtam magunknak – kénytelen vagyok terelni és olyasmit megemlíteni, ami alatt teljes mértékig visszanyerhetem a helyzet irányítását.
- Mondd chéri, hogyha vacsorázni készülsz két ügyféllel és velem egy étteremben, akkor miért is főzőcskézel éppen. Talán félsz attól, hogy az étterem nem tudja majd kielégíteni a… vágyaidat? Már a vacsorát illetően. – és bár a terelés nem rossz, azért nem bírom ki, hogy olyan kétértelműen fogalmazzak, amennyire csak lehet.
- Ami pedig az alkunkat illeti… – kifordulok a kezei alól, hogy szemben legyek vele. Kék tekintetem az övébe fúrom és kihúzom az övemet a csomóból, ami így többé nem fogja rajtam össze a kabátot. Ezt pedig tetézem azzal, hogy a kezeimet a csípőmre teszem úgy, hogy az anyagot teljes mértékben eltávolítsam magam elől, felfedve ezzel a neki szánt látványt.
- … én teljesítettem a rám eső részét. Szóval most te jössz, nagyfiú! – duruzsolom tovább a megkezdett mondatot, de közben nem mulasztom el kiélvezni annak a látványát, amilyen reakció(ka)t kiváltok belőle ezzel a kis húzásommal.
Mielőtt azonban kicsúszna az irányítás a kezeim közül, közelebb lépek hozzá, jobb tenyeremet a mellkasa közepére illesztem és a füléhez hajolok.
- Vetkőzz! – suttogom, majd ellépek mellette, megkerülve őt. Ugyanis, ha átveszi a bábmester szerepét, akkor egészen biztosan elveszítem a kis játszmánkat. Így aztán inkább igyekszem megtartani a kontrollt és irányítani az eseményeket, amihez kell a fizikai távolság jelen pillanatban.
Ha a lakás olyan, hogy a konyha és a nappali egy légtérben van, akkor egészen a kanapéig visz az utam, ahol leülök, hátradőlök, keresztbe pakolom hosszú combjaimat egymáson és vadul csillogó tekintettel várom, hogy erre vajon mit lép.

Ma este lesz az a bizonyos vacsora, amit eredetileg én intéztem, csupán magamat hagytam ki velőle, de Médea volt szíves ezt az apró hibát bepótolni. Fogalmam sincs mivel vette rá a kínai fickót, hogy ne kettesben, hanem négyesben dalolásszuk végig ezt az estét, hisz’ a manuson első ránézésre is látszott, hogy mit akar. Én pedig belementem, és még csak nem is azért, hogy ehhez asszisztáljak. Egyrészt így tudtam megkötni az üzletet, miután a főnökségről bekavartak, másrészt pedig azért egy év alatt sikerült már annyira megismernem a szóban forgó teremtést, hogy tudjam, nem kell őt annyira félteni. Csak akkor és annak adja be a derekát, akinek akarja.
Hogy én beletartozom-e ebbe a körbe, az már másik kérdés. Normál esetben kapásból rávágnám, hogy hát persze, mégis ellenállásba ütközöm nála már jó ideje. A ma estéhez pedig a majdani tányéromon heverő töltött ráknak is több kedve lenne, mint nekem. Pláne mióta az extra vendégünkről is tudok.
Megfordult a fejemben, hogy egyszerűen az utolsó pillanatban lemondom az egészet, és eddig ez tűnik a legokosabb megoldásnak. Elvégre bárki lebetegedhet hirtelen, nem igaz? Mégis kit érdekel, hogy átlátszó-e vagy sem, a lényeg, hogy alibinek jó. Nem vagyok homofób, de ha arra gondolok, hogy egy ilyen ínyencség mellett kell elszenvednem a ma estét... na jó, talán egy kicsit mégis.
Így hát még épp időben menekülőre fogom. Miután elhatározom tehát, hogy ma este bizony ki nem teszem a lábam a lakásból, kiveszek a hűtőből egy üveg bort, töltök egy pohárral, majd nekiállok összedobni valami vacsoraféleséget. Kevesen tudják rólam, de egészen szeretek az ízekkel kísérletezni, bár időm az sajnos egyre kevesebb van rá.
Kapcsolok egy kis halk muzsikát, swinges kedvemben vagyok, de legyen inkább valami modernebb darab, meg is van a választás. Egészen kezdek ráhangolódni a ma esti pihenésre, annyira ritkán van alkalmam hozzá.
Épp a konyhapultnál pakolászok, amikor megszólal a csengő. El nem tudom képzelni, hogy ki lehet, nem vártam senkit. Megtörlöm a kezem, és kissé bizalmatlanul ajtót nyitok.
- Te itt? – vonom fel a szemöldököm a meglepetéstől, és nyomban megjelenik az arcomon egy kis gyanakvás. Erre aztán nem számítottam. Egyelőre még nem nyitom tágabbra az ajtót, csak mikor eldalolja a mondókáját, és némiképp megmagyarázza, hogy mi járatban. Ekkor tűnik fel a kezében lapuló édesség is, amiről azon nyomban asszociálok. Engedek egy kósza félmosolynak, és mikor kezd összeállni bennem a kép, hogy miről is lehet szó, odébb állok az ajtóból.
- Ha már ennyire... édesszájú vagy ma este – nézek utána, ahogy beillegeti magát. – Talán hozzám költözöl? – hökkenek meg azért egy pillanatra, amikor begurul utána a falatka bőrönd is. Hirtelen nem is tudom eldönteni, milyen válasznak örülnék jobban. Tartok tőle, nem mértem fel egészen jól a helyzetet, amikor beeresztettem a privát zónámba. Egyelőre fogalmam sincs, hogy maga Lucifer menyasszonya látogatott meg ma este.
- Ebben tévedsz – adom a tudtára sunyi mosollyal, ahogy a vetkőzéses tartozásomat említi. Majd könnyedén mögé lépek, és a kezeimet lágyan és udvariasan a kabát vállaira csúsztatom, hogy lesegítsem róla.  – Én nem egészen így emlékszem az alkura – használom ki a pozíció nyújtotta előnyöket, és egy picikét közelebb hajolok a nyakához, ahogy belemormolom a választ. A hangom megváltozik, sokkal sejtelmesebb és játékosabb lesz, de nem viszem túlzásba a halovány flörtölést. Még nem.
Sok kérdőjel sorakozik a fejemben, de egyelőre várom, hogy magától fedje fel a válaszokat előttem. Nem szeretem elsietni a dolgokat. A tervem az, hogy ha megszabadítottam a kabátjától, megkínálom a frissen bontott borocskámmal, és kíváncsian várom, hogy mik a szándékai.

A homokszín kabát alatt nem sok lapul rajtam. Egy csipkés melltartó, egy hozzávaló bugyi, harisnyatartó és combfixek. Lábaimon magas sarkú. Bárki, aki csak egy kicsit is sejtené, hogy mit viselek vagy éppenséggel nem viselek, azt hihetné, hogy vagy kurva vagyok vagy csak simán dugni megyek. A helyzet az azonban, hogy egyelőre nem ilyesmit forgatok a kis fejemben. Valami mást tervezek, a beöltözés vagy inkább levetkőzés pedig csak a kellék az egész játékhoz, az is csak azért, hogy ne érje szó a ház elejét. Én ugyanis megtartom, amit mondok és ha legutóbb belementem abba, hogy én is részt veszek a vetkőzésben – és majd öltözésben is – akkor nincs azaz ég, hogy ne lehessen a szavamon fogni. Amit a monsieur egészen biztosan akar majd, hiszen már előre beharangozta, hogy bevasalja rajtam ezt a dolgot.
A ma esti vacsora több szempontból is izgalmas lesz, leginkább a meleg ügyfél miatt, aki olyan nagyon kedveli a francia férfiakat és aki úgy tudja – hála nekem –, hogy jelen lesz egy olyan francia férfi is, akinek nem nagyon van ellenére az ilyesmi. Ami persze egyáltalán nem igaz és ezzel olyan szinten tisztában vagyok, hogyha nem tudnám 100%ra, akkor most biztosan nem lépkednék az említett férfi lakása felé felfelé a kőlépcsőkön.
Azonban így éreztem egészen fairnek a visszavágást, ha már a hátam mögött a munkatársam elígért egy vacsorára a kínai ügyfélnek. Ha lúd, hát legyen kövér, így aztán én sem féltem bevetni azt, amit tudtam.
Kezemben egy tál még meleg puding, idefelé jövet betértem egy nívós étterembe és bár nem a puding a konyhaművészetük csúcsa, azért készséggel készítettek el nekem egy adagot, étcsokoládéval megbolondítva, tejszínkrémmel a tetején és mindezt úgy elkészítve, hogy bármelyik francia konyhát kedvelő ínyenc készséggel elfogyasztaná.
Megállok a lakás előtt, ahol a kedvenc monsieur-m nevét látom és rátapadok a csengőre, addig nyomva azt, míg ajtót nem nyit nekem. Hívatlanul jöttem és arra is fel vagyok készülve, hogy nem egyedül találom, de őszintén szólva nem érdekel. Szinte biztos vagyok abban, hogy érdekelni fogja, mit is keresek a lakásában egy tál puddinggal a kezemben.
- Helló Monsieur. Gondoltam a ma esti vacsorát kezdhetnénk a desszerttel. Beengedsz? – előveszem a legbúgóbb hangomat, amim csak van és ha valóban be tehetem a lábam a fészkébe, akkor nem vagyok rest ringó csípővel végigvonulni a lakásán a konyhapultig. Magam után húzva egy kis utazóbőröndöt, ami éppen a kézipoggyász méretének felelne meg egy repülőn. Természetesen nem kommentálom a bőrönd jelenlétét neki, amit a pult mellé állítok.
- Egyébként is lógsz nekem egy vetkőzéssel. – mintegy mellékesen jegyzem meg és fordulok meg, hogy szemben legyek vele, közben pedig a kesztyűimet veszem le a kezeimről, a kabát derékpántjához azonban nem nyúlok.
- Remélem nem jöttem rosszkor… – de ha igen, akkor sem megyek sehová.