Ha a tekintetével képes lenne megérinteni, már egész biztos, hogy elélveztem volna, itt helyben, a műszerfal jótékony rejtekében. Olyan szuggesztív pillantásokkal jutalmazza ölem, hogy most már kétségtelen számomra, nagyon is észrevette ébredező hangulatomat. A gesztusai pedig arról árulkodnak, nem is készül magára hagyni.
Ez pedig látványos örömmel tölt el, a nadrágom mocorog az izgatott várakozástól. Sokat ígérő, buja hangszíne végigcirógatja a gerincemet. Ó, igen. Pont erre van most szükségem... vizualizálom magam előtt, ahogy tenyere visszatér a nadrágomra, és újult erővel dédelgetni kezdi lelkesen doromboló férfiasságom, majd szépen, élvezettel kicsomagolja, és ráhajol combjaimra. Szinte érzem, ahogy a nyelve forrón és a nedvesen végigfut rajtam. A fantáziaképek olyan intenzíven veszik birtokba a gondolataim, hogy szinte minden mást kiszorítanak onnan. A józan gondolkodást mindenesetre egyre feleslegesebbnek érzem. Meg kell nedvesítenem az ajkam.
Ezt pedig bizonyára ő is látja, de ezúttal nem zavar. Most már eszem ágában sincs titkolni előtte, mennyire ínyemre van, amire készül. Őt is lázba hozta volna a helyzet? Vagy így akar kiengesztelni az előbbi miatt? Esetleg ez egy újabb játszma lenne a részéről? Netán az étvágyát akarja csillapítani, míg oda nem érünk? Lényegében édes mindegy, én csak jól járhatok vele.
Fél szemmel látom, ahogy lustán végigsimít magán. Hogy is ne látnám, hiszen most már csak megosztott figyelemmel pásztázom az utat, és leginkább automata üzemmódba kapcsolom magam. Mielőtt a mozdulat végéhez érne, többször is felé fordítom a fejem, a kép pedig, ahogy ujjai eltűnnek hívogatóan mély dekoltázsában, tizedmásodpercek alatt beleég a retinámba. A kis kattanás zene füleimnek. Mocorgok egyet, tudnám már díjazni, ha végre hozzám is visszanyúlna egy kicsit.
- Ilyet az étteremben azért ne csinálj majd, ha nem akarod, hogy a vendégeink orrvérzősen követeljék a desszertet – csipkelődöm, hisz’ mást úgy se nagyon tehetek jelenleg.
Az ujjai pedig válaszul kigombolják a nadrágomat, és étvágygerjesztő lassúsággal lehúzzák a sliccemet. Most már leplezetlenül úgy helyezkedem, hogy minél jobban hozzám férhessen.
- Ó, igen... – mormogom neki válaszul, több dologra is értve ugyanezt. Húsz perc. Húsz édes, gyönyörökkel teli perc. Bár van egy olyan érzésem, hogy sokkal inkább nekem kell majd kibírnom valahogy ezt az időt. Hiába alig több mint fél órája élveztem el benne, mikor óvatosan becézgetve közrefog meleg tenyerével, és kiemel a csomagolásomból, már teljesen merev vagyok, és lélegzetvisszafojtva várom a kényeztetést. És ha valamivel tisztában vagyok, akkor az az, hogy nem fogja elsietni. A húsz percet maximálisan ki fogja használni, ám ezt jelenleg - még - cseppet sem bánom.
A simítás, és ajka ígéretes, puha érintése gondoskodnak róla, hogy hamar kőkemény legyek. Nyelve játékos, itt-ott borzolgató érintése pedig máris elektromos hullámokat röpít a testem többi részébe. Félhangosan felsóhajtok, hümmögve dorombolok, és elmerülök a kellemes érzésben, hogy a pulzusom is kezdi szépen lassan észrevenni, milyen szituációba csöppentem. A nyakamat tenném rá, hogy nincs olyan férfi, aki még ne fantáziált volna erről valamelyik hangulatszegény önkezű akció, vagy egy kevésbé vehemens lendületű aktus közben. Ez alól én sem vagyok kivétel. És talán pont ez az, ami pillanatok alatt az egekbe fokozza az izgalmam, na és persze a tudat, hogy tilosban járunk.

Csinos kis buksimban már körvonalazódik a tökéletes visszavágás, reflektálva arra, amit az imént kaptam tőle. És ha ezzel csak egy újabb kört indítok el kettőnk között… nos mondjuk úgy, hogy igen izgalmasnak hat már a gondolat is. Nem hiszem, hogy ő ne élvezné legalább annyira ezt a huzavonát közöttünk, mint én.
Elégedetten és nem kevés örömmel konstatálom, hogy ajkam megnedvesítése a nyelvemmel, illetve a hosszas kitüntető figyelmem, amit öle kap, nem marad eredmény nélkül. A nadrág alatt meglapuló – számomra nagyon is ingerlő – játékszer testrész lelkesen „válaszol” az őt ért ingerekre, még ha most konkrétan nem is érintettem meg.
Hallom a pimasz kis kérdést, ám, amire készülök még pimaszabb, így amikor elhangzanak a szavai, tekintetem az övére kormányzom és íriszeimben megjelenik valami egészen különös huncut csillogás.
- Azt hiszem valahogy ki fogom bírni… – búgom a lehető legbujább hangomon, újabb ingert küldve férfiasságának. Ó, igen, kezdjen csak el fantáziálni, és természetesen kellemesen simogatja a hiúságomat, hogy ilyen hatást váltok ki a nála, annak ellenére, hogy épp az ellenkezőjéről próbált meggyőzni még az imént. Csúnya dolog volt. Nagyon-nagyon csúnya…
Közelebb hajolok és elérem, hogy rám pillantson. Újabb gólt viszek be, most ő nedvesíti meg ajkait, egyértelmű jelzést adva arról, hogy nagyon is tisztán vette az enyémeket.
Mielőtt válaszolnék neki a feltett kérdésére, ujjaim a biztonsági övre szaladnak fel a vállam felett, majd szépen lassan simítok végig az anyagon – és ezzel együtt ugye magamon is, a melleim között, végig a hasamon keresztben, követve az öv vonalát –, le a csat felé, jól tudva, ha nem is néz ide, azért a szeme sarkából is igen jól látszhat a mozdulat.
Ahogy elérem a végét, egy apró kattanás jelzi, hogy kioldottam és ezzel együtt magamat is szabaddá tettem, hogy könnyebben mozoghassak és nem utolsósorban pedig hozzáférhessek.
- Ha jobban, belegondolok, akkor semmi. – ravasz kis mosoly terül szét ajkaimon és közben a nadrágja gombjához nyúlok, hogy egy ügyes mozdulattal kioldjam azt, majd a sliccet is lehúzzam, kifejezetten lassú mozdulattal.
- Mit is mondtál? Még húsz percig kell kibírnom? – sunyi kis mosoly játszik ajkaim szegletében, ahogyan a tekintetemben is hasonló fény csillog. Még egy pillantást vetek vonásaira, mielőtt a combjai közéhez hajolnék és egy finom mozdulattal elővarázsolnám legnemesebb kincsét.
Végigsimítok rajta, egy-egy apró csókot is lehelek rá hosszában, majd olykor a nyelvemmel is megérintem. Még csak ingerlem, apró ígéreteket téve némán arra, hogy mi is vár majd rá az elkövetkező húsz percben. Gondosan elnyújtva a játékot…

A sikerem teljes, és ez az egyetlen oka, hogy kész vagyok feledni azt a bizonyos alattomos megjegyzését. Addig folytatom a játékot, amíg meg nem győződök róla, hogy pontosan ugyanúgy lelomboztam, ahogyan ő engem, vagy az sem baj, ha egy kicsit jobban. És ami az egészben a legszebb: úgy tűnik, észre sem veszi az alakításomat.
Végül nem tudom megállni, hogy ne engedjek egy apró mosolyt az arcomra kúszni, mit szépítsem, roppantul elégedett vagyok magammal. Talán épp ez buktat le, ám most már ezt sem bánom, a revansom megvan. És azt is gyanítom, hogy neki nem fog annyira tetszeni. Eljátszok a gondolattal, hogy ha ezért majd ő is bosszúhadjáratba kezd, vajon vége szakad-e ennek valaha köztünk...
Konkrétan nem nézek rá, mégis megérzem, hogy rájött a trükkre. A viselkedése ugyanis éles kanyart vesz, az ajkaira pedig se szó se beszéd visszatér a szokásos évődő-csücsörítő mosoly. A szemem sarkából jól látom, hogy felém fordul, és azt is észlelem, hogy bizony nem az arcomat fürkészi. Ó, nem. Egyenesen a lábaim közé fókuszál, és ezzel az én figyelmemet is odatereli. A tekintetem nem veszem le az útról, de érzem, hogy az előbbi akciójától kezdett kissé átrendeződni a nadrágom, ami ugyan félbe maradt, de az enyhe feszülésből és tompa bizsergésből ítélve, azt hiszem, már meg lehet pillantani némi árulkodó eredményt, ha az ember nagyon oda koncentrál. Ő pedig koncentrál. Elmélyülten, hosszú, néma másodpercekig.
Sőt, azt is lekövetem, mikor egy lassú körívet leírva végignyalja az ajkát. A látvány újabb bizsergést küld az ölembe. Az asszociáció túlságosan is... inspiráló. Ám biztosra veszem, hogy csak szórakozik, ingerelni próbál, hiszen éppen most jöhetett rá, hogy mégsem annyira hatástalan rám, mint amennyire az előbb vetítettem felé.
Tesztelgeti a befolyását rajtam, de nem készül semmi komolyra.
- Ennyire éhes vagy? – engedek meg magamnak egy sunyi kis megjegyzést a körbenyalintásra reflektálva. Az órámra nézek. – Pedig egy jó húsz percig még ki kell bírnod valahogy. – Ezzel a mondattal egyetemben egy tagadhatatlan, apró görbe is megjelenik a szám sarkán.
Közelebb hajol, ezzel pedig eléri, hogy immár direktben is rápillantsak. Az arca azonban koránt sem vízszintes vonalban van az enyémmel. Felpislog rám, egy sunyi félmosollyal, én pedig azt kezdem találgatni, hogy ezzel most mégis mi a fenére készül. Az ölem éppenséggel jelez is, hogy neki bizony lenne egy jó ötlete a kialakulófélben lévő helyzetre, majd mikor megszólal, és eljutnak a fülemig gondos hangsúllyal és izgató lassúsággal kiejtett szavai, most rajtam a sor, hogy körbenyaljam a számat. A farkam egyértelműen megmozdul az ötletre, ha így folytatjuk, szépen lassan teljes valójában életre kel odalent. Az agyamba pedig belopakodik a gondolat, hogy éppenséggel itt és most el tudnék viselni egy alapos, nagyon alapos és minden részletre kiterjedő vizsgálatot.
- És mi akadálya? – szélesedik tovább a mosolyom. Egészen fellelkesültem, és amennyire lehetséges, észrevétlenül, enyhén széjjelebb is nyitom számára a combjaimat. A hátam eddig is az üléstámlának vetettem, de most valahogy sokkal kényelmesebbnek érzem ezt a pozíciót.

Én nem vagyok játékszer, nem szoktak velem játszani és nem szaladok olyan szekér után, ami… tulajdonképpen semmilyen után sem. Én vagyok az, másokkal játszik és kelleti magát és aki után futnak. Ez a világ – az én személyes kis világom – rendje és pont emiatt, ahogy azt érzem a franciám felől – aki abszolút nem az enyém, nem mellékesen –, hogy egyszerű strigulává redukált, magam is elveszítem mindennemű érdeklődésem.
Természetesen az sem utolsó, hogy mennyire étvágygerjesztően és lehengerlőn jól néz ki, de az érdekessége nem ebben rejlett számomra, hanem pontosan abban, amit hónapokon át műveltünk. Szavak, elejtett és könnyed semmiségek, amelyek hihetetlen két vagy akár több értelemmel bírtak. Megmozgatták a fantáziát és a gondolatokat és nem mellesleg az agytekervényeket is. És most, hogy ez – látszólag – elillant, a kettőnk kis története a végéhez ért, úgy hiszem. Bár ettől még nem fogok a kardomba dőlni.
Szavaira felé fordítom a tekintetem és bár a nyelvemen van valami nagyon is csípős és csípőből jövő megjegyzés, ismételten hatalmas önuralmamat veszem igénybe és elharapom a nyelvem, ha nem is szó szerint. Nem adom meg neki azt az örömöt, hogy valami szánalmas kis libát csináljon belőlem, aki képtelen arra, hogy ne fecserésszen.
- Semmi halaszthatatlanról. – szusszanok végül hangtalanul, ezzel kifújva magamból minden olyan érzésemet, ami akadályozna abban, hogy ne legyen ismét királynői a tartásom. Ha csendben maradunk, hát maradjunk, bár azért annyit még megengedek magamnak, hogy megjegyezzem, rosszul vonta le a következtetéseit, bár ezt megcáfolja. Ám legyen.
És az egész helyzetet már csak az koronázza meg, hogy úgy tűnik, nincs hatással rá, ha konkrétan megérintem férfiassága legékesebb bizonyítékát. Szavaiban és feszült mozdulatlanságában felfedezek némi disszonanciát, de női hiúságom nem engedi, hogy levonjam a helyes következtetést, ennél a csalódottságom sokkal nagyobb.
És egészen addig fel sem tűnik, hogy miféle játékot űz velem, amíg a szemem sarkából meg nem látom azt az önelégült kis mosolyt, ami természetesen azon túl, hogy azonnal felkelti az érdeklődésem és magára is vonja a figyelmem, jelez a tudatomnak, amely visítva sikolt, bizony aljas módon vágott vissza és én olyan szépen dőltem be neki, hogy öröm volt nézni. Ó Monsieur – Monsieur…
Mindamellett, hogy bosszant a dolog, valahol mélyen nagy elismeréssel adózok neki, nem szoktak kijátszani, főleg nem férfiak, így ez most akárhogyan is nézem, igen… le a kalappal. De! Ettől még nem hiszem, hogy kevésbé kellene szívélyesnek lennem vele, amikor rajtam lesz a sor megint, ebben a játszmában.
Szavait hallva, megjelenik ajkaimon egy újabb féloldalas és apró, csücsörítő mosoly és eszemben sincs azonnal válaszolni neki. Lassan járatom végig rajta a tekintetem, kissé összehúzott szemhéjakkal és végül elérek addig a pontig, ahol megérintettem korábban. Nos… egészen úgy tűnik, hogy koránt sem hagyom annyira hidegen, mint amennyire tűnt még az imént. Tekintetem ott tartom rajta, járja csak át az érzés, hogy le sem tudom venni a szemeimet az ágyékáról és ébredező vágyáról.
Nyelvem hegyével megnedvesítem a felső ajkamat és ha nem is néz rám direktben, abban valahogy biztos vagyok, hogy a szeme sarkából is látja eme apró – ám nagyon lényeges – kis gesztust.
Odahajolok hozzá – már amennyire így az autóban képes vagyok rá – ezzel elérve azt, hogy kissé felfelé kelljen rá pislognom és remélhetőleg egy olyan lehetséges fantáziaképet indítok el, ami a lelkesedését még fokozhatja. Természetesen azt a lelkesedését, amit nem tud elrejteni érdektelenséget tükröző hangjával.
- Hogy erre válaszoljak, közelebbről is meg kellene vizsgálnom a dolgot. – halkan és lassan ejtem ki a szavakat, mindegyiket alaposan megízlelve, mielőtt a tudtára hoznám azokat. Közben pedig igen nagy érdeklődéssel figyelem a vonásait és roppantul érdekel, hogy erre vajon mit lép.

Lehámozom magamról az ujjait, mellőzöm a sunyi pillantásokat, és a szavaimból is kigyomlálom a játékos felhangot. Visszahúzódom oroszlánbarlangomba és megközelíthetetlenné válok.
Ígéretek ugyan elhangzanak hébe-hóba, de ezek csak vérszegény utalások az eddigi párbajaink után. Ugyan nem mondok – mondunk – ki konkrétan semmi lényegeset, jól érezhető a fokozatos hangulat- és hozzáállás-változás. Mikor beszállunk az autóba, én Lucifer, mindennek tetejébe még a rádiót is bekapcsolom, hadd zümmögjön közénk a háttérben – tekintetem a szélvédőre tapad, és alig bírok elfojtani egy önelégült mosolyt.
Egyszóval még éppen nem átlépve a tökéletes bunkóság határait, ügyesen lavírozva a határon, pontosan úgy teszek, mintha mostanra kielégült volna minden vele kapcsolatos várakozásom, kipipáltam a listámon, és a speciális érdeklődésem ezennel köszöni, jól is lakott.
Édes a bosszú, ugyebár? Érzem a hangulatán a csalódottságot, és bevallom, élvezettel fürdőzöm benne egy kicsit, azután, hogy ilyen pimaszul és jól szórakozva beletúrt az önérzetembe, a legkevesebb az, hogy viszonzom. Nem is én lennék, ha nem tenném meg ezt a szívélyes gesztust. Egy férfi büszkeségének legérzékenyebb pontja, ha a szexuális teljesítményét fricskázzák, egy nőnek pedig, ha vonzereje totális érdektelenséggel szembesül. Érezze csak, hogy megszereztem, amit akartam, győztem, és most már bármivel próbálkozik, nem tudja felkelteni az érdeklődésem.
Arra viszont kíváncsi lennék, rájött-e már, hogy ez is egy játék. A legaljasabbak egyike, ez tény, de hát mi már csak ilyenek vagyunk. Egyformák. Legyen ez szerencse vagy épp balszerencse a sors részéről.
Sosem tudnék ellenállni egy ilyen játszmának. Főleg egy ilyen partnerrel.
- Miről szeretnél beszélgetni? – érdeklődök közönyösen, aljasan provokálva az önérzetét. Mintha én magam nem is találnék arra érdemes témát. A játék pedig hatásos, úgy érzem, nagyon is, hiszen a keze, nagyobb figyelmet követelve magának, egyenesen, kertelés nélkül az ágyékomra siklik. Megrezzenek a váratlan érintéstől, hisz’ erre azért mégsem számítottam, viszont a meglepetés után megint csak nehezen, de elfojtok egy mosolyt.
Terveim szerint most is igyekszem a lehető legkevesebb reakciót mutatni felé, de már az is eléggé felkorbácsolja a fantáziámat, hogy nem tesz semmit, csupán ott tartja a kezét. Amikor pedig megmozdul, és hosszan, ingerlően végigsimít rajtam, érzem, hogy a vér ismét lefelé szökik a testemben. A kellemes érzés, plusz a gondolat izgalma, hogy ebben a helyzetben voltaképp mennyire ki vagyok szolgáltatva az efféle szeszélyeinek, meleg bizsergést gyújt az ölemben.
A cél mégis az, hogy ebből ne neszeljen meg semmit, mert akkor elvesztem. És kártyavárként omlik össze a kis bosszúhadjáratom. Így hát igyekszem ignorálni ölem aljas-áruló ébredezését, és a figyelmemet talán túlságosan is mereven a forgalomra irányítom.
Mikor végül elveszi a tenyerét, és vereségét talán most már teljesen tudomásul véve az ablakhoz fordul, fene nagy elégedettség kúszik végig a gerincemen. A hangja is elárulja, ami végre pontosan olyan lelombozott, huncutság-mentesen cseng, mint az enyém a kis húzása után. Mission completed. És ez az a pont, ahol mégiscsak megengedek magamnak egy aprócska mosolyt. Nem tudom megállni, hogy ne élvezzem ki játszmám sikerét.
- És milyen eredménnyel zárult az ellenőrzés? – kérdezem, őrülten hallani vágyom, mit fog rá mondani.

Tekintve, hogy lehámozza magáról az ujjacskáimat, nincs okom továbbra is előtte maradni, inkább az ágyát veszem célba, amíg öltözködik. Határozottan tapintani lehet a levegőben egyfajta feszültséget és koránt sem olyat, mint eddig bármikor. Szomorú lennék, ha azt gondolná, hogy csak azért, mert végül beadtam a derekamat neki, majd kezes kis szelíd báránykává változom. Mert nem lettem se szelídebb, se ártatlanabb, és sosem állítottam, hogy kedves egy teremtés volnék. Játszani viszont még mindig nagyon szeretek, de az csak akkor elég szórakoztató, ha a másik fél is felveszi a kesztyűt.
Teszek egy kísérletet arra, hogy felpiszkáljak benne valamit, amire reflektálhatna, de újabb érintésem és szavaim meghagyja annyiban, hogy jól látom a dolgokat, bármi megtörténhet. A tekintete pedig arról árulkodik, hogy kezdi már kitervelni azt a bizonyos bármit. No lám… kíváncsi vagyok.
Újabb levegőben lógó ígéreteket teszünk egymásnak, ami kifejezetten izgatja a fantáziámat, de mire leérünk a varázs valahogyan megszökik és elillan. Némaságba való burkolózása új számomra, eddig remekül sikerült jó néhány szócsatát lebonyolítanunk.
Az autójában ülve aztán felemlegetem, hogy észrevettem, milyen csendes lett – na jó, ez már a szobájában feltűnt mielőtt lejöttünk volna – és a válaszára enyhén feljebb szökkennek ívelt szemöldökeim a homlokomon.
- Ó. Tehát… ezentúl minősítenem kell a cselekedeteidet, hogy megszólalj? – pillogok rá nagyra nyílt szemekkel és hamiskás mosollyal az ajkaimon. Jaj Monsieur, elszomorítasz. Ezek szerint mégsem lesz már semmi olyan, mint egy bő órával korábban. Ez kicsit azért csalódást okoz.
- Ahogyan én is, mon chéri. – ejtem ki halkan a szavakat és szusszanok mellé egy aprót, majd gondolva egyet – és mert miért is ne? – tenyerem az ágyékára siklik. Érdekel, hogy egy ennyire nyílt mozdulat milyen hatással is van rá.
Válaszát hallva pedig egy határozott és ingerlő mozdulattal simítok rajta végig. Ha nem partner a játékban, az úgy nem az igazi, ezért elveszem a kis kacsómat végül róla és az ajtón támasztom meg a könyökömet az ablak magasságában, ujjaim pedig az állam alá csúsznak. Az utat kezdem el figyelni és hagyok némi időt, mire válaszolnék neki.
- Olykor azért nem árt leellenőrizni. – nincs már játékos bujaság a hangomban. Szeszélyes vagyok, ezt bizonyára ő is tudja, és ha elvesztem az érdeklődésem, akkor elszáll a huncutság, adieu minden kétértelmű utalás.
Halkan sóhajtok egyet. Pedig ha sejtené, hogy számára is nagyon kellemes kis szórakoztatást terveztem, amíg az étterembe érünk…

A következő kérdése után, megfogom a kezét, aminek ujjai olyan odaadóan furikáznak a mellkasomon, és merev tekintettel lehámozom magamról. Ajkaim, érzem, hogy összébb zsugorodnak. Szóval nem elég, hogy belemászik az önérzetembe, még meg is forgatja a kést. Ó, de vissza fogja még ezt kapni.
Ettől közlékenyebben azonban egyszerűen nem vagyok hajlandó felelni erre a kérdésre. Azzal csak a saját önérzetemet tipornám mélyebbre. A csapdája ugyanis túlontúl tökéletes. Én pedig morcos kedvemben vagyok, nem szeretem, ha rajtam szórakoznak.
Azonban az egyre tombolóbb vágyat is érzem, hogy ráébresszem, kivel is szórakozik valójában. Ismételten körbenyalintja lelkem az ellenállhatatlan késztetés, hogy betörjem ezt a nőt. Az előbb néhány pillanatra sikerült ugyan, de úgy látszik, ez édeskevés volt ahhoz, hogy megnyerjem a háborút. Abban azonban már most biztos vagyok, hogy meg fogom dönteni még egyszer. Nem is olyan soká, és ezúttal egy másodpercre sem hagyom, hogy átvegye az irányítást. Azt akarom, hogy minden egyes szavát kénytelen legyen visszavonni a végén.
- Ezt jól látod – veszem kölcsön a szavait a saját gondolataim tolmácsolására. A tekintetemben látszik, hogy ördögi terv született meg a fejemben.
Az előszobában aztán, vacsorára készen állva, kölcsönösen folytatást ígérünk egymásnak. Már csak az rejtély, hogy ki mire is gondol ez alatt, de amint elveszi ujját az ajkaimról, és megfordul, hanyagul körbenyalintom a számat. Érdekes lesz ez az este, az már biztos.
Beülünk az autómba, és mihelyt beindítom a motort, nem is értem, miért akartam az előbb taxit hívni. Imádok vezetni, és abban is biztos vagyok, hogy most is jót fog tenni. Elvégre, ha tervet forral az ember, és hibátlanul akarja kivitelezni, akkor előbb le kell adnia a sértettséget és az indulatait is. Száraz logika. Erre van most szükségem.
- Mit szeretnél, mit kommentáljak? Jelenleg nem minősítettél semmilyen cselekedetemet. – Na, jó, ezen még van mit csiszolni az este folyamán.
- Ó, dehogynem. Következtetésekben jó vagyok – és ezzel azt sugallom, hogy az első perctől kezdve tisztában vagyok a terveivel. Amiről egyébként meg is vagyok győződve. És amit keresztül kívánok húzni. Erről viszont neki nem szükséges tudni. Még.
Figyelmemet teljesen az útnak szentelem, nem engedek felé szökni egyetlen kósza pillantást sem. Azzal máris nála lenne az előny. Az a ruha veszélyes darab, már előre jól szórakozok a kínaiak megpróbáltatásain, nyugodtan dőlök hátra az ülésen, semmi kétség, a zsebünkben van az üzlet. Még így is, hogy a fél vacsorát lekéssük.
Merengésemből egy határozott gesztus rángat ki. Árnyalatnyit megrezzenek, a pillantásom előbb lenti irányba, majd a merényt beazonosítva, egyenesen a gaztett forrása felé fordul. De nem tudom sokáig rajta tartani, esti órához képest nagy a forgalom.
- Megvan még, ha ebben kételkedtél – kommentálom, a lehető leglazábban tűrve, hogy legdrágább koronaékszereimet szoros ellenőrzés alatt tartja. És próbálom kiszorítani az agyamból a várakozás izgalmát, hogy most mégis mi fog történni. Mozdulatlanná merevedek, és az útra koncentrálok.

Na igen, én is tudom, hogy jó az ízlésem, így a szavait egy főbólintással nyugtázom és egy álszerénypillantással. Nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy mik az erősségeim, a gyengeségeimről, meg senkinek sem kell tudnia.
Ujjaim a mellkasára szaladnak és pimaszul borzolom az egóját, amivel úgy tűnik nagyon érzékeny pontra sikerült tapintanom. Feltűnik, hogy váratlanul éri a kis megjegyzésem és talán némi sértettség nyomaira is bukkanok merevvé váló kék íriszeiben.
- Tévedtem? – húzom még egy kicsit, mert hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem szórakoztat a helyzet. Gonosz dög lennék? Hááát én sosem állítottam az ellenkezőjét…
És nem mellesleg az is érdekel, hogy vajon fellobban-e benne a bizonyítási vágy. Igen lelkes alanya lennék annak, hogy megmutassa, amit még meg akar mutatni, bár ezt nyilván nem kötném az orrára.
- Bármi lehetséges mon chéri. – egy apró sóhaj is kíséri szavaimat, ahogyan az ágyán helyezkedem el, ismételten. Tekintetem az övé marad.
Újabb apró megjegyzést ejtek el és szinte tapintani lehet a levegőben, hogy az önérzete is megszólalna, de végül csendben marad kedvenc franciám. Jaj, hát monsieur, pedig ha sejtenéd, mit is tartogatok még neked…
Ahogy ujjam alatt mozdulnak nagyon is izgató ajkai, tekintetemmel kísérem szavait és kissé beharapom saját alsó ajkamat mielőtt még ismételten tekintetére kormányoznám a sajátomat. Hihetetlen izgató ez, a testem pedig gyönyörűen reagál is a látottakra és hallottakra, alhasamban számtalan izom feszül meg ismét. És közben hálás vagyok azért, hogy ő erről nem tud.
Elintézek egy rövid hívást, míg a taxit próbálja megrendelni, csakhogy valamiért nem jön össze a dolog, mert olyan határozottsággal közli, mégis inkább ő fog vezetni, hogy egyértelmű számomra, nem tűr ellenvetést. Mi több, olyan erővel hat a hanglejtése, hogy eszembe sem jut ellenkezni az akaratával, ami valljuk meg őszintén, nálam szinte sosem fordul elő.
Beülök az egyébként nagyon is impozáns és tetszetős autójába és amint ő is meg van ezzel, a rádió után nyúl. Ó, na ne. Roppant csalódott lennék, ha most eljátszanánk, hogy zavarban vagyunk a korábban történtek miatt. Az meg még illúzió rombolóbb lenne, ha kiderülne, ő valóban zavarban van.
- Nagyon elcsendesedtél. – pillantok rá és nem tudok másra gondolni, mint egy apró és édes győzelemre, hiszen nem gyakran van részem abban, hogy nincs valami replikája számomra. Azonban a felöltözés óta – vagy inkább, ami elhangzott közöttünk – feltűnően keveset nyitja ki a száját. Ó monsieur, hát ennyi lett volna?! És valamiért némi csalódottság kúszik szét a bőröm alatt és issza be magát a zsigereimbe.
- Vagy csak nem sikerült helyesen levonnod a következtetést a vacsorát és a jóllakást illetően. – forgatom meg a szemeimet röviden és, hogy kétsége se maradjon – vállalva ezzel, hogy kijátszom a saját lapjaimat, ami sosem szokásom – az öléhez nyúlok. Nem a combját érintem, nem valahol ott, ami éppen, hogy csak ingerelheti, hanem konkrétan a férfiasságára siklik a tenyerem.

- Tudom, hogy jó az ízlésed – válaszolok szemtelen mosollyal a pimaszságára. És a választ mindkét mondatára értem. Nyilvánvalóan bízom magamban és a... képességeimben. Nincs is szükség, hogy beszéljünk róla, a reakcióiból pontosan tudom, hogy nagyon is élvezte az elmúlt órácskát, és igazából nem is voltam nagyon másra berendezkedve. Mindig imádják. Nem volt még olyan nő, aki elégedetlenül távozott volna.
Elém lép, és az ujjai megint csak a mellkasomon kötnek ki. A kérdése azonban váratlanul ér. Azt hitte, jobban birtokában vagyok a tudásomnak? Kevesellte talán? Oké, nem kapott teljes ízelítőt, ha így fogalmazunk, ez igaz, hiszen a végére nem maradt már elég türelmem egy túlságosan hosszú végjátékra, de ez még nem jelenti azt, hogy nem lennék birtokában más tudásnak is.
- Szóval azt hitted – nyugtázom csak ennyivel a szavait, de a jelentésük sokkal inkább azt takarja: szóval elégedetlen vagy. Ezt azonban nem mondanám ki, vagy dörgölném az orra alá ilyen nyíltan. Csak a tekintetem válik merevvé. És nyomban fellángol bennem a sértett bizonyítani akarás.
- Lehet, túl hamar vonod le a következtetéseket – mondok ismét csak ennyit. Ő az ágyra ül, én öltözni kezdek. A szoba pedig némaságba burkolózik. Erre már csak ráadás, amikor hozzáteszi, hogy az étteremben kíván jóllakni. Az önérzetem szinte kényszerét érzi, hogy közbeszóljon, de egyelőre nem teszi. A szó úgysem ér semmit. Ha arra kíváncsi, milyen, amikor a teljes tudásom birtokában vagyok, hát megmutatom neki. Csak tudjuk le azt a vacsorát. Ha azt hiszi, engedem elmenni a kínaival, bármit is tervez, akkor nagyon téved. Sosem végzek félkész munkát. Addig nem nyugszom, amíg el nem alél az ölemben, és pihegő, lenyűgözött tekintete nem úgy néz rám, mint minden gyönyörök forrására.
- Neked sem – formálják az ajkaim egyenesen az ujjára a mondandómat, és bár mosoly nincs az arcomon, viszonzom sokat ígérő tekintetét. Egy pillanatra olyan érzésem támad, hogy úgy nézünk egymásra, mint két egymásnak feszülő ellenfél. Az én pillantásom talán kicsit vadabb és akaratosabb, de ha szavakba nem is öntöttem, benne van minden felháborodás, megpiszkált büszkeség, és fortyogó bizonyítani akarás. Hideg, ragadozó elszántsággal fűszerezve.
Az én hívásomat nem veszik fel azonnal, így inkább azt hallgatom, amit ő bonyolít le a vacsorapartnerekkel. Az a bizonyos halaszthatatlan, és ahogyan hangsúlyozza, úgy simogatja a fülem, mintha egyfajta bocsánatkérés lenne az előző miatt, de nem áltatom magam.
Közben nekem is felveszik, de én nem tudom, mi van ma, csak húsz percen belülre tudnak taxit ígérni. Azt biztos, hogy nem várom meg. Ki is nyomom a vonalat abban a szent pillanatban.
- Az én kocsimmal megyünk – tájékoztatom Médeát, méghozzá úgy, hogy abból érződik: nem vita tárgya. A vezetés amúgy is jót fog tenni, kitárom előtte a Jaguárom ajtaját, és miután beszállt, én is bepattanok, és már indítom is a motort. Beszélgetni jelenleg nem igazán vágyom, így inkább bekapcsolom a rádiót.

- Szerencsére elég határozottan el tudom dönteni, mi az ami a kedvemre való. – vonom fel az egyik szemöldököm a pimasz kis mosolyom mellé, hogy a szavaimban hordozott pikánsságot még fokozzam.
- Kétséges volt számodra, hogy nem így lesz? – meglepetést mímelek, de a legkisebb mértékig sem hagyom, hogy ne tudja, ez csupán színjáték a vonásaimon, hiszen a tekintetem és az a sejtelmes kis sunyi mosoly, ami az ajkaimon játszik, abszolút elárul. Szándékosan.
- Azt hittem ennél azért jobban birtokában vagy a… – közelebb lépek hozzá és ujjaim hegyét a mellkasán futtatom végig, felfelé haladva rajta. Tekintetem a saját mozdulatom kíséri figyelemmel, majd végül újra visszatalálok a monsieur kék íriszeihez.
- … a tudásodnak. – mosolyodok el pimaszul és hátat fordítva neki megyek vissza az ágyához. Azt hiszem nagyon is tisztában van a saját sármjával és azzal, hogy milyen hatással is van a nőkre.
A cseppet sem elcsépelt bók pedig nyilvánvalóan jól esik, szeretem, amikor simogatják az egómat és a hiúságomat.
Nem kerüli el a figyelmem a reakcióit, amiket a szavaim nyomán tapasztalok részéről. A szemöldök emelés, az összefeszülő állkapocs. Nos… nem tudom Ő, hogy van vele, de tény, hogy az iménti kis attitűdünk elég kapkodósra sikerült végül. Egészen biztos vagyok abban, hogy képesek vagyunk ennél is eget rengetőbbre, ha több időnk van. És ezzel most egyáltalán nem azt gondolom, hogy nem kielégítő, amit eddig kaptam. Inkább nevezném kóstolónak, előételnek, de a főfogás még várat magára. És megmondtam, nálam az előétel, a főfogás és a desszert együtt jár, ennél lejjebb nem adom.
Nem reflektál a szavaimra, így nekem sincs egyéb hozzáfűzni valóm, de elraktározom magamban sértettségét. Aminek meglétét bizonyítják további szavai, pontosabban a hangsúly és él, ami kihallik belőlük.
Belebújok a kabátba és megfordulok, mielőtt még megszökne taxit hívni. Mutatóujjamat az ajkaira illesztem és a tekintetem is itt felejtem, túl vonzó ez a testrésze.
- Ne aggódj mon chéri, a folytatásra sem lesz panaszod. – sokat sejtető vagy ígérő mosoly szalad fel ajkaimra és lejt apró táncot, majd elengedem őt és ellépek tőle, hogy kimenjek a szobából.
A pultról elveszem a táskámat és kivonulok a lakásból, de a kis bőröndömet még itt hagyom, nem szándékozok azzal megérkezni az étterembe.
Míg várakozunk a taxira, előveszem a telefonomat, hogy megejtsek egy hívás vacsorapartnereinknek.
- Elnézését kell kérnem, amiért nem tudtam korábban felelni a hívásra, de közbejött valami egészen halaszthatatlan, most már azonban úton vagyunk. – megnyomom a szót, ami jellemzi azt, hogy miért is nem vettem fel a telefont neki. Közben pedig végig a franciámat figyelem, vajon mérges még? Hamarosan pedig kinyomom a telefont.
- Az első fogást lekéstük. – jegyzem meg csevegő hangom, de inkább azt gondolom, hogy elcseréltük valójában. És azt hiszem mi jártunk jobban.

- Épp csak most kóstoltad – veszem át tőle az öltönyt, és elégedettséggel tölt el, ahogy végigtekint rajtam. Sőt, azt a kis szemtelen mosolyt is szívesen látom az arcán, amitől a szavai is olyan szemtelenül pimasszá válnak.
- Ezek szerint mély nyomot hagyhatott benned, ha máris priorizálod. – Ó, nem is tudom, kinek hízelgek ezzel, neki-e, vagy magamnak. (Dehogynem tudom.)
- Akár – somolygok az orrom alatt, ahogy végül elfordulok tőle, azaz képes vagyok elfordítani a fejem vizsgálatom tárgyától, és öltözni kezdek. Bár ez a látvány aligha olyasmi, amivel be lehet telni egy-két hosszúra nyújtott perc alatt, biztos vagyok benne, hogy az este folyamán bőven lesz még alkalmam alaposabban is elidőzni rajta. Ezt azonban neki nem kell majd észrevennie.
A bókolás nem az én asztalom. Vagyis inkább mondhatjuk úgy is, hogy jobb szeretek külön asztalt fenntartani neki. Olyat, hogy gyönyörű vagy, jól áll ez a ruha, és a többi hasonló elcsépelt frázist sosem tudnák kihúzni belőlem. Ha én bókolok valakinek, az sokkal más formában jut a tudomására. Persze, ez a célpont intelligenciájának is függvénye. Az ágyam az egyetlen terület azonban, ahol ez a szempont nem feltétlenül bemeneti kritérium.
Lecsüccsen az ágyamra, akár az előbb, a két eset hasonlatossága, hogy fél szemmel látom, a pillantását most is rajtam nyugtatja, és ezúttal is rám várakozik, csupán egészen más a célból. Nem akarok sietni, általában szépen komótosan készülődök, de a mozdulataim automatikusan kicsit sebesebbé válnak, utálom, ha rám kell várnia valakinek. Viszont így a fele időbe is kerül, mire én is készen állok az indulásra.
A szavai azonban egyáltalán nem siklanak csak úgy el a fülem mellett, sőt, a szemöldököm enyhén a magasba szökken, az ajkaim pedig összébb húzódnak, de nem nézek felé. És egyelőre nem is reagálok. Nem adom meg neki azt az örömet, hogy reflektálni halljon erre. Abban úgy sem tudnám teljesen feloldani és eltakarni a bennem mocorgó sértett fennakadást. Mi az, hogy jóllakni? Mi az, hogy jól lakni...? Ez pont úgy hangzik, mintha... Na, persze. Majd pont a kínai fogja jóllakatni. Ahhoz azért nekem is lesz pár szavam, legalább elütöm valamivel az időt, ha már kénytelen vagyok végignézni ezt a bájolgást.
- Azt nem mondtam. Mindössze: kérdeztem – hangsúlyozom külön az utolsó szót, és szándékosan minimalizálom a bennem dúló hangulatot, de még így sem tökéletes. Mindegy. Majd lesz ez jobb is. Elvégre pont a mímelés a mesterségem, nemdebár?
Elveszem tőle a kabátot, és a kezeimet széttárva, benne a lágyan eső anyaggal, a karjaira kormányozom a külső borítást. De semmi mást nem teszek.
- Máris hívok egy taxit – intek, hogy indulhat az ajtó felé, én pedig magamra kanyarintom a saját kabátomat, és a telefont a fülemhez emelve ki is lépünk a lakásból.

Nem vagyunk érzelmes szeretők – valójában még csak szeretők sem –, hogy cirógassam vagy akár egy utolsó csókot leheljek ajkaira. Az persze már kérdés, hogy nagyon is fantázia mozgatónak vélem az említett testrészét, ennek ellenére egyáltalán nem azért hajolok oda hozzá, hogy ismételten megízleljem azokat. Nem lehet mindent egyszerre, izgalmasabb, ha hagyunk valamit máskorra is. Vagy a lehetőségét megadjuk annak, hogy legyen még ilyen alkalom, akkor is, ha valójában nem számolunk a másikkal sem hosszú sem pedig rövid távon. Pont ez a kényelmes vele, hogy nem kell olyasmitől tartanom, amire egyáltalán nem vágyom.
- Reméltem, hogy ezt mondod. – és azt is, hogy eme mondat mindennemű éhségére vonatkozik. Most azonban komolyan és szó szerint értem a vacsorát, ennek köszönhetően kelek ki mellőle az ágyból.
Tudom, hogy utánam néz, hogy pillantása követi a mozdulataimat és magába issza a látványomat, ezért is mozgok lassan, nem elkapkodva a mozdulatokat, hadd gyönyörködjön csak és persze az sem mellékes, hogy az én egómnak is kellemesen esik az efféle simogatás. Nem mintha nem lennék tökéletesen tisztában azzal, hogy milyen vagyok egy férfi vizslató tekintetének.
- Ó mon chéri, a francia ízeket jobban kedvelem. Ez igazán feltűnhetett volna már. – aljas kis mosoly vetül ajkaimra, ahogy átadom neki az öltönyt. Újra végig futtatom rajta a tekintetem – ki mondta, hogy csak a férfiaknak szabad mustrálniuk a nőket?! – és nem tölt el kisebb megelégedettséggel a látvány, mint eddig korábban.
- Ezt vehetem egy bóknak? – szalad feljebb az egyik ívelt szemöldököm finoman, amikor a dekoltázsomnak címzi mondanivalóját. Nem véletlen esett a választásom erre a ruhára, eleve fontos az ügyfél megelégedettsége, főleg, hogy ennél többet egészen biztosan nem fog látni belőlem, de ugyanennyire szól a ruhaválasztásom a monsieurnek is, aki kétségkívül jól tudja már mit is takar ez a ruha maga alatt.
- Persze. Jól lakni. – ejtem ki úgy a szavakat, hogy kétsége sem maradjon, nem az étteremben elköltendő vacsoráról beszélek.
- Kifogásolod talán az eddigi alakulását? – az ágyához lépdelek és szépen leülök arra, éppen úgy, mint nem is olyan sokkal ezelőtt, és hasonlóan hiányos öltözésben, bár akkor maga a ruha nem volt rajtam, most pedig a fehérnemű nincs. Úgy tűnik új hobbira tettem szert…
Természetesen végignézem, ahogy a kedvenc franciám felöltözik. Felveszem a korábban elejtett telefonomat és a kabátot is.
- Indulhatunk? – játékos kis mosoly keretében hagyja el ajkaimat a kérdés, aztán felállok, a legkevésbé sem elsietve a mozdulatot. A kabátomat az ő kezébe adom, jelezve, hogy adja rám. Ennél jobban nem is kérethetném magam. 

Legördülök róla, és kisiklok a karjai közül. Ilyenkor nem szeretem az intim közelséget, az apró cirógatást, simításokat, egyáltalán azt sem, ha hozzám érnek. Túlságosan érzékeny vagyok még ebben az állapotban, ahhoz pedig túlságosan büszke, hogy kimutassam, ha valami jól esik.
Attól függetlenül kiélvezek minden egyes másodpercet, ami az eddigi fáradságos munka gyümölcse, és itt nem csak a ma estére gondolok, hanem az egész játszmára köztünk, a kezdetek kezdetétől fogva. Elégedett vagyok a végkifejlettel, ritka az, amikor az ember azt kapja, amit vár, előbb ugranék ki azonban a huszadik emeletről búvárfelszerelésben, mint hogy ezt akár egy szóval vagy pillantással is jelezném felé. Egy pipa. Semmi több ezen túl. És ezt feltételezem, ő is pontosan így gondolja.
Kétlem, hogy üldözni kezdene a szerelmével, mint a sok csitri ezen és ezen az osztályon. Ő más típus. A helyzet az, hogy nagyon is hasonlítunk. Ezt már volt alkalmam észrevenni. Ugyan úgy haladunk majd el egymás mellett holnap is, akár ma vagy tegnap, nem lesz elpirulás, zavarba jövés, esetlen kertelés, ha szóba elegyedünk, de még utalgatás sem. Az ég világon nem lesz semmi különbség. És ez a gondolat még szuszogás közben, egy kiadós orgazmus után is különösen izgalmasnak tűnik.
Azzal is tisztában voltam, hogy szóba se fogja hozni az elmúlt perceket. Talán ez a bingó az, ami miatt hamiskásan elmosolyodom, amikor felteszi a kérdést.
- Én is tudnék még enni – pillantok fel a polcon strázsáló órára, hogy megfelelő köntösbe bújtassam a megjegyzést, mintha csak azt vizsgálgatnám, hogy mennyire van késő a táplálkozáshoz. Közben pedig magam is meglepetten tapasztalom, hogy: máris újabb játékba kezdtem. Vagy inkább az eddigit folytatom? Vagy leginkább csak azt sem tudom, hogy mit csinálok, mintha nem tudnám abbahagyni.
Közelebb hajol hozzám, és kisimítja az arcomból azt a kóborló tincset, az érintése nyomán még mindig elektródák szaladoznak a bőröm alatt, de nem adom jelét. Már majdnem azt hiszem, hogy csókot kapok tőle, amin őszintén szólva nagyon is meglepődnék, de csak egy másodpercre hagy bizonytalanságban. Mielőtt még érintene, visszahúzódik, és kilibben az ágyamból, én pedig lustán, pusztán a látványban fürödve követem a mozdulatát, és pillantok utána.
Nekem is ideje lenne feltápászkodni, de hangulatom az egyelőre nincs túl sok hozzá. Elviselném, ha helybe jönne az étek, de mihelyt felötlik bennem a gondolat, már ülök is fel az ágyon, sebtében rendbe szedem magam, ruhák után nézek, de nem kell különösebben sokáig keresgélnem, mert – ha az étek nem is, de - az öltönyöm házhoz jön.
- Csak nem kínaihoz támadt kedved? – veszem át tőle az esti kollekciómat, a magasba lebbentve egyik szemöldökömet, gyanakvó és egyszerre sejtelmes pillantással. De az a bizonyos pillantás egyáltalán nem az arcát fixírozza, sokkal inkább az átalakulása foglya.
- Hmh... úgy érzem, meg fogják bocsátani a késést – jegyzem meg halvány mosollyal, a dekoltázsának címezve. De talán még ehhez is túlzás ez a ruha. Feltámad bennem a halovány kétely, hogy talán másra is készül még ma este. Ez a könnyednek éppenséggel semmiképp sem mondható menet, talán csak az előétel lett volna számára? Talán szándékosan vadászik a kínaira is?
- Jól érzem, hogy van ma még valami célod ezzel a vacsorával? Nagyon... rákészültél – említem meg semleges megjegyzésnek szánva, miközben öltözködni kezdek.

+18

Robban bennem, lüktetve élvez el, visszafojtott nyögése végigborzolja érzékeimet. Körmeim épp, hogy elengedik bőrét, tenyerem siklik hátán feszes izmaira, és míg ő az ágytakarót gyűri mellettem, karjaimban tartom, együtt mozogva vele.
Homloka a vállamnak ér, ujjaim a barna tincsek közé szaladnak tarkóján, aztán, ahogy mozdul és mellém gördül, úgy engedem el őt. Egyik karom a hasamon talán magának helyet, míg a másik tenyerem a mellkasomra kúszik. Még én is pihegek, igyekszem rendezni szívverésem és közben nyúlós folyamként jön vissza józanságom, elkergetve azt az átláthatatlan ködöt, ami az imént még a tudatomon ült.
Kell még néhány lélegzetvétel, pár másodperc, amíg zihálásom nyugodt oxigéncserévé szelídül mellkasomban, és a szívem is megtalálja a maga kényelmes ritmusát. Oldalra fordulok és a tartozékommá vált, jól ismert kis csücsörítő mosollyal szemlélem a Monsieurt. Roppant nagy elégedettséggel tölt el, amit látok, hogy az arcába hulló hajtincset sincs ereje kisöpörni onnan.
A kielégülés utáni nyugalom az ő vonásain is jól látszik. Az oldalamra fordulok és fél kezemre felkönyökölök, a fülem mögött támaszkodok meg tenyeremen, míg másik kezem a hasam előtt érinti a puha szövetet, amin fekszünk. Érzem, ahogy a combjaim között távozik belőlem magjának egy része és ekkor realizálom, hogy bizony valamiről alaposan megfeledkeztünk mind a ketten, ami csupán annyiból lényeges, hogy ismerve az étvágyát az ágynak döntött nők kérdésében, lehet nem ártott volna óvatosabbnak lenni. Ez a hajó azonban már elúszott.
- Éhes vagyok. Te nem? – ó, ugyan már, eszemben sincs semmilyen módon méltatni az iméntieket, tudom, hogy magába itta kontrolálatlan non-verbális kommunikációmat, amely elég egyértelműen elárulta mennyire is élveztem őt.
Felülök az ágyon mellette és nem mulasztom el, hogy végignézzek rajta, kifejezetten kellemes látványt nyújt, így ostobaság lenne a részemről, ha nem kívánnám elmémbe vésni, ami a szemeim előtt fekszik. Kinyúlok és arrébb söpröm azt a kis tincset az arcából, majd oda is hajolok hozzá, tekintetét kutatva, ajkaimon egy kis ravaszkás fél mosollyal.
- Együnk valamit… – suttogom ajkaira a szavakat, majd elhajolok tőle és ki is mászom az ágyából. Nem kezdem el összeszedni a levetett fehér neműmet, helyette inkább az ajtót célzom meg – ha nyílik a hálójából fürdőszoba, akkor azt, ha nem, akkor elindulok a lakásban felfedezni, hogy merre lehet – ideje ugyanis rendbe szednem magamat. Nem mondom, hogy nem maradnék még szívesen az ágyában, mert akár reggelig is folytathatnánk, amit elkezdtünk, de eszembe sincs az egóját még jobban felkorbácsolni. Ízelítőt kaptunk mindketten a másikból, ami átmeneti tűzoltásra tökéletes volt, akkor is, ha ezzel csak növeltük mindkettőnk egyéb irányú éhségét a pillanatnyi csillapítással.
A megérkezésemkor hozott kis bőröndben ott lapul egy ruha, ami nem mondhatni, hogy ne bírna ugyanolyan mély dekoltázzsal hátul is, mint amilyennel elöl. Egyértelműen nincs szükségem melltartóra alá, de a bugyiról is készséggel megfeledkezem, a legkevésbé sem véletlenül. Bizonyára nem kerülte el a kedvenc franciám figyelmét, hogy csupán a combfixekben és a cipőimben grasszáltam ki mellőle az ágyból.
Mikor előkerülök, a ruha rajtam van, alsónemű nélkül és a kezembe fogom azt a mélykék, szinte már feketébe hajló öltönyt, amit korábban választottam ki neki.
- Remélem nincs kifogásod egy vacsora ellen. – állok meg előtte és átnyújtom neki a ruhadarabot. Könyörögni nem fogok, hogy tartson velem, jobban bízom abban, mozgatom még a fantáziáját annyira, hogy velem tartson.  

18+

Belemozdul a lökésembe, nem bírja kivárni, amíg magamtól gyorsítok, akárcsak én az előbb, amikor a kezével érintette felajzott férfiasságomat. Ez részben örömmel tölt el, mert azt jelenti, sikerült elérnem, hogy kivetkőzzön magából, és most már semmivel sem törődve követelje, ami jár neki: az elsöprő orgazmust, ami a végpontja lesz a hosszú táncunknak.
Másrészt pedig megint csak örömmel tölt el, lent az ölemnél, hiszen az ellenmozgástól még nagyobb a súrlódás, még erőteljesebb minden lökés és mozdulat. Nekem pedig egyre nehezebb távol tartanom magam attól a bűvös vonaltól, ami után már nem én irányítok.
Gondolataim állaga, akár a tejfehér köd, minden kezd eltompulni körülöttem, csak a testem lüktetését érzem, és az egyre fokozódó nyomást, ami egyetlen pontra koncentrálódik. Már nem sok van hátra. Ajkaim búgva suttogják el a nevét, és a teste mintha csak értené a kérést, rögtön válaszol. Körmei a hátamba fúródnak, háta ívbe feszül, és a torkából előtörő nyögés is megadóan jelez, elérte a csúcspontot. Ha lehet, itt még jobban rákapcsolok, most már minimális mértékben sem kell ügyelnem semmire, csakis a saját élvezetemre koncentrálhatok. Tisztán érzem hüvelyfalának ritmikus rángását, összehúzódását, ami engem is hamar átbillent a holtponton, néhány lökés követően engem is magába szippant a gyönyör.
Még látom, ahogy az arcán enyhe pírral, kielégült tekintettel pillant fel rám, mielőtt ráhajolnék a nyakára, és a bőrébe vésve ajkaim tompítani próbálnám a torkomból felszakadó, élveteg nyögést és zihálást. Úgy robbanok belé, mint egy vulkán, újra és újra, ujjaim, hogy levezessék a hirtelen felgyülemlett energiát, a teste körül két oldalt a takaróba marnak. A másodpercek rohannak, érzékeimben mégis annyira megnyúlik az idő, fogalmam sincs, mikor kezdek lassítani, egyre inkább, míg mozdulataim fokozatosan elhalnak benne, és forró, ziháló leheletem is magára hagyja a bőrét. A homlokom még nekinyomom egy pillanatra a vállának, mielőtt lemozdulnék róla, és fáradtan rágördülnék a mellette heverő párnára.
Óh, te jó ég, regenerálódnom kell. A szívem még mindig úgy dübörög, hogy szinte remeg tőle az egész ágy. Egy kósza tincs érzem, hogy belehajol az arcomba, de nincs energiám felemelni a karom, és katonásan hátrarendezni. Kell néhány perc pihenés. Őrülten jól esik, ahogy a vér lustán hömpölyögve lassan mindenhová eljut a testemben.